Vendéglő

Kész a vacsora.

Balzac

A Torda utcából jobbra kanyarodik be egy keskeny, tetszetlen utcácska, a kolosváriak szólásmódján sikátor, az úgynevezett Búza utca, melynek közepe táján egy magas, kiálló födelű, hosszú alházban lakott Gúti Mózes uram, kit már egyszer pillanatra láttunk: becsületes, középrendű polgár s első kovács Kolosvárt, hű nejével, Orsolya asszonyommal. - A műhely a háznak jobb végén volt, nyitott, égés jeleit s a korom bélyegeit előtüntető, rosszul összerótt ajtajával, melybe betekintve a széles, több mázsányi üllő, a tűzhely izzó szeneivel s hűtő mocsárkával s a két nagy, hatalmas tüdejű fúvók valának kivehetők; körülök több kormos, széles vállú legény sürgött, nehéz munkájokat könnyű kénnyel folytatva, s hol durva torokból gajdolva bús cifra dalokat, hol szurkos ajkkal fütyölve s nevetközve.

Ezen egyszerű s amint látszék, gonddal meszelt, s az említett szégyenoldalt kivéve, tisztán tartott háznak bal végén nyílt a tágas kapu, egy tekintetet engedve a jobbra nyíló ajtóra, melyhez két idomtalan kőlépcső vezetett, s az udvarra hosszú, zárt színével s előtte feltornyozott fahasábokkal. A ház közepét hosszú, kisded ablaksor foglalá el, vértezve sűrű, cifra rostélyoktól, melyekről mint önművéről Gúti Mózes uram nem kis véleménnyel volt; s ahányszor háza előtt elment, olyan “anch’ io sono pittore” neműt gondola.

Történetünk korában csapszékek, korcsmák, méhserszugolyok s több ezekhez hasonló aljasb gyűlhelyek voltak Kolosvárt. De a magyar vendégszeretetet gyakorló számos úri család szükségtelenné tette a vendéglőket. Azonban, mint tudjuk, van egy neme az embereknek, mely inkább szeret parancsolni, mint magát máshoz alkalmazni, s főként mikor mulat, a feszességet gyűlöli; még azon nemét is, mely csupa szívességből s az ember iránti gondoskodásból, marasztásból stb. áll. Ezekre számítá igen okosan Gúti Mózes uram azon tervét, hogy házánál jó fizetésért gyűlések, innepek s farsangi hetek alkalmára terített asztalt tartson; neje főzte ízes kolosvári étkekkel, főként káposztával s a már akkor ismert kolosvári kenyérrel s a vidék legjobb boraival rakottat. A magyar konyhának középrendű malasztjaival, az akkori csemegékkel, mint székely s tordai pogácsa, mézzel készített gyümölcsök, méhser s több effélékkel tuda mindig udvarlani vendégeinek. E bőség, a gazda vidám szívessége s Orsolya asszonynak ismert konyhai nézetei, ismeretei asztalát ritkán hagyák vendégtelen.

Egy az utcára ablakzó hosszú terem volt e nem egészen haszonvágy nélküli vendégszeretetre szánva. Hosszú, keskeny tölgyasztal, mindig tiszta, bár nem finom abrosszal terített; magas kemence, négyszegű kályhákból összerakva s farostélytól védve, több szalmaszék, néhány kis lóca, melyekre a vendégek lábaikat helyzék, s egy rostélyzott pohárszék, felül üvegkarikákkal berakva s alul három széles fiókból álló - egészíték ki az egyszerű bútorozást, két kisebb asztalkával a jövőmenő ivók számára. Két ajtajának egyike a kapu közébe, másika az udvar felé nyúló mellékszobába nyílt.

Három nappal az előbbi szakban történtek után látjuk Orsolya asszonyt tiszta kötővel s egy rakás közönséges tányérral az asztal körül sürögni. Mózes uram verejtéktől fénylő homlokkal érkezett nemrég a műhelyből, s a kemence közelében álló rostély mellett ült tág szalmaszéken, lábát egy kis lócán elnyújtva. Fényes bőrsipkája félre volt vágva fején, mellyel le-lemártogatott a padló felé, mint akinek szemhéjain önkénytelen álom mákjai nehezkednek.

Míg Mózes a cyclopi munkát hevergeté ki, addig neje cifra, keskeny szalmaszőnyegecskét gombolyíta az asztal közepére, s óriási nagy kolosvári kenyeret helyzett közepére; sótartók s néhány cifra kancsók állák körül az Orsolya asszony sütői remekét.

Már a gazda egészen elszenderedék, midőn hű nője a pohárszékből egy tányér keskenyen vagdalt s csinosan felmáglyázott székely pogácsát vett ki, s azt az asztalra helyzé. Míg így nagy gonddal készülne a közel vacsorára, s a tányérokat rakosgatná: a kis Tóbiás, a ház örököse, holdvilágképű, alig kilencévű piros gyerkőce, lopódzék be a csenddel nyitott ajtón, s az asztal alá suhanván, míg anyja előre-hátra tipegett, nagy ügyességgel kezdé a székely pogácsa szeleteit lesikkasztani az abrosz alá. Ez darabig szép sikerrel folyt; azonban egy ügyetlen odanyúlás a máglyát kihozván egyensúlyából: az egész mesterséges, eddig csak apadó építmény halk csörgéssel összeomlott. Ezt hallani s a félig nyílt ajtón kisuhanni Tóbiásnak egy pillanatába került. A csörgés oly észrevehetlen volt, hogy Orsolya asszony tágult fülhártyáit kikerülé. Néhány perc múlva látjuk a kis csenész gömbölyű arcát az ajtón betekingetni, s nemsokára a szürke cirmos, egy öreg házi eb, kullogott be a gyerektől nógatva. Arra az oldalára az asztalnak tekintvén később Orsolya, hol a mézes építmény állt, tüstént észrevette a romlást, s egy légyverővel a jámbor cirmost, melyre egyedül lehete gyanúja, hangos szidalmak közt kiugratá az ajtón.

- Ej, kincsem - mond fölébredve s a szemét dörzsölgetve Mózes -, mi a manó baj van megint? Egy pillanatig sem szunnyadhat az ember a nehéz munka után!

- Kedtől - szól bosszúsan Orsolya - az egész asztalt elhordhatnák! Nézze csak, mit művelt az öreg cirmos; nem is tud az már egyebet, csak enni s alunni.

- Hagyd szegényt, eleget tett, míg megvénült; hadd heverjen már ő is; de - folytatá az ablakra tekintve - késődik az idő, s még egy vendégünk sem érkezik.

- Ma kettővel mindenesetre kevesebb lesz - jegyzé meg a nő. - Nem hiszem, hogy Abafi és Bethlen urak eljönnének a tegnapi vita után. Csak azt bánom, hogy benn nem lehettem; bizony csendesebben végződött volna. Ked csak a szemeit mereszti; pedig a házigazda dolga a rendet helyrehozni - zsimbelt Orsolya, összerakva a mézes szeleteket, s feltéve a pohárszék tetejére.

- Így la - mond -, ide csak fel nem ér az orra cirmos uramnak.

- De affélékbe nem elegyedem - felelt kényelmesen elnyújtva lábait Mózes -, nehogy rám is kerüljön a sor. Aki pert oszt, ritkán teheti anélkül, hogy egyikét vagy másikát meg ne sértse. Eddig az a részrehajlatlanság, mellyel szenvedőleg viselém magamat, tartá fenn becsületét házamnak vendégeim előtt. Aztán, Orsolya, egy-két szót én is szólottam békéltetve, kérő hangon; de mit ér, főként Abafinál! Hallgat is az okos szóra, ha tele a feje.

- Hát tegnap tele volt? Hiszen amióta ide jár, e napokban úgyszólván ő volt az az egy, ki mindig józanon ment haza, és rendesen viselé magát, alig ismertek reá a többiek. Emlékezik-e még ked, taval, mikor itt az asztalra vetettünk neki meg Vas Mártonnak ágyat, s reggel egyik sem tudta, hogy jött ide?

- Igen ám! No, mi igaz, igaz, Abafi nagyot változott; de tegnap aligha nem szállt az utolsó pohár a fejébe; hiszen úgy felpattant Bethlenre, hogy mindnyájan azt hittük, az ablakon röpíti ki.

- Hm, hm - mond Orsolya -, s olyan csekélységért; hiszen mi rossz van abban, ha valaki egy hölgynek falut ígér csókjaért?

- Rossz? - szólt a gazda mosolyogva. - Teringettét! Nemhogy rossz volna, anyjuk, sőt jó, s ha minden csókodért falut adnának, enned sem maradna idő.

- Bohó - mond ez, összeillesztvén képét egy szemérmes tekintettel -, de talán nem is az bántotta Abafit. Ugyan mondja ked, miként volt az egész dolog; tegnap úgy elhadarta, hogy egy szót sem tudok belőle.

- Bethlen és Abafi a szép asszonyokról beszélgettek - felelt Mózes ásítva -, ki egyet, ki mást dicsért. A Mikola ház jött szóba. Vetted-e észre - mond Bethlen - a kis Gizellát Mikoláéknál? Égnek nincs szebb angyala nálánál!

- Gyerek - felelt a másik -, szép, de ügyetlen; megszólításomra fülhegyig felpirul, s ha reá tekintek történetesen, úgy lekapja rólam szemeit, mintha bűnt követett volna el; s aztán a Mikola háznál ki vehetné őt észre!

- Igaz - mond erre Bethlen -, neked csak egyre van szemed ott, Margitra. Az ízlés nem rossz. Tudok valakit, ki egykor azt nyilatkoztatá, hogy egy csókjáért Margitnak kész választva egy falut adni. Nekem nincsenek oly bővébe faluim, de egy öreg telket magam sem szánnék.

Erre összeráncolá Abafi homlokát: Elég! - mond.

De Bethlen folytatá: Nem szánnék; de a csóknak azon hosszúk, negyedóráig tartók, egyikének kellene lenni.

- Elég! - szólt újra, fölkelve helyéből Abafi lángoló arccal. - Bethlen, ha barátok akarunk maradni, több tisztelettel szólj egy asszonyról, kinek én nevét sem merem hiába felvenni.

- Te tréfálsz! - felelt Bethlen, különös tekintettel jártatván végig Abafin szemeit, melyben inkább valami kihívó, mint engesztelő látszaték. - Nem remélem, hogy itt az oktató szerepét akarnád magadra venni; s mi sértő lehet abban, ha Bethlen Mikola Margit csókjára vágyik?

- Sem én, sem Bethlen; sem Isten, sem ember! Hacsak nincs szándéka oldalom mellett veszteglő törököm vasával ismeretségbe esni. Készen áll az mindig - mond Abafi mind arcának kifejezésében, mind egész tartásában dühösen - ellened, gyermek, s azon kérkedő szájhős ellen, kinek, azt hiszem, több a faluja, mint józan esze!

- Ez furcsa! - kiált fel Bethlen. - S amint látom, a dombai bor szól belőled; de hibázasz, ha véled, hogy Bethlen valaha Abafi előtt hátralépjen: jó magyar vas lóg oldalam mellett, s a te pogányodnak megfelel mindig. Csak a másik ne feleljen meg neked oly hamar; annak több vasa áll készen. Az ily nyíltszívű nyilatkozók számára a falut Báthori Zsigmond ajánlotta. De nyugodt lehetsz, tőlem meg nem hallja.

- Ő vagy akárki! - felelt Abafi durva kitöréssel. Így váltának néhány pár szót még, s kirohantak.

- Hm! - sopánkodott Orsolya. - Sajnálom, hogy házamnál történt; de azt hiszem, Margit mélyebben nézett az Abafi szemeibe, s ez az oka.

- Kell is - mond fejbillentve Mózes - neki az oly úri nő; ő nemigen válogat!

- Ki tudja, ha igaz-e? Én nem tudok Abafiról annyi rosszat hinni, amennyit róla mondanak. Valami szeretetreméltó van abban az emberben, s ked maga ellen szól; még tegnap hogy eldicsérte.

- Az igaz - viszonzá Mózes -, hogy ő más ember, mint csak egy évvel ezelőtt; de mégsem jó vele egy tálból cseresznyét enni, mint tegnap vevém észre. Egyébiránt a dolog nem ütne szeget fejembe, ha az a különös két ember, ki darab idő óta estenként negyed kupáját issza amott a kis asztal mellett, nem lett volna jelen; ezeknek különös gondjuk van Abafira, mindig szemmel tartják.

- Ki tudnám én találni - jegyzé meg suttogva Orsolya -, kik azon sötét képű emberek; de jobb hallgatni.

Az öreg fölkelt helyéből, halkkal folytatván, mintha félne, hogy valaki meghallja. - Csakugyan igazad lehet; de vajon mit véthetett Abafi, hogy ily gonddal kísérik lépteit?

- Nem hallád - mond Orsolya, némi felsőség szellemét sugárzó arccal, mint ki érzi magában, hogy figyelmét semmi sem kerüli el -, hogy a fejedelem szándéka ellen szólott a gyűlésben? Az olyan embert most szemmel szokják tartani.