Amazon

Polgári hölgy, homályos születésű
bizonyára, de keccsel teljes.

Victor Hugo

Lassú topogás hallék az udvarban, és gyenge csikorgása a léckapunak. Az öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott, s azon nyiszorgást hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk, s mellyel e hű állat ismerőst üdvezel. Az öreg eszmélt. - Hollá - kiált egy nem ismeretlen hang -, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá, Miska vagy Sári! Nem hallotok? - Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de szintoly megdöbbenve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából.

Egy-két perc múlva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje volt. Fején csúcsos veres süveg nyugvék, melynek lehajló vége szinte válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú, több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék le veres szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötétzöld mentécske födé, keskeny, ritka lánckészülettel s apró gombokkal. Ez alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül, s a kis keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán átvetve, s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászpmarkolattal, s két szárnyas nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral enyelgett.

A szép hölgy a szoba közepén állt meg, s leemelvén ívét válláról, az asztalra tevé azt, s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arcán békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a tapaszos padlatot csapkodva ostorával.

Nemsokára belépett az öreg. - Anyám - mond a szép idegen -, hogy vagytok? Hol Zsigám? Rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be, jó öreg!

Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit kellessék tennie. - No - mond amaz -, mit kétkedel? Siess! - Az öreg arcán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá, s úgy látszék, szólni akar. Szembetűnő volt neme az erőködésnek arcában, s inai szinte reszkettek.

- Öreg! - szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő tekintettel, mely többnyire előhírnöke a megdöbbenésnek. - Mi lelt? Miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? Mit jelent e síri hallgatás, e szánandólag gyáva arckifejezés, mely semmit mondva, a vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony, az egekre mondom, mi ez? Szólj!

Az öreg térdre roskadt előtte, s összetévén száraz kezeit, fölveté reá szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arcának kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. - Asszony - mond -, ördög! Ah, nincs név, mely reád illene, nyugalmam hóhérja, rettenetes, szólj! Egy szót, egy hangot! - Ekkor egy lépést tőn előre, s ököllel üte az öreg homlokára, ki hátraroskadt, s fél kézzel a földhöz támaszkodva nyújtá elé mintegy védelmére a másikat. - Irgalom! - szólt az öreg tört, rebegő hangon. - Irgalom, asszonyom!

- Hol fiam? - folytatá mély, érctelen hangon a nő, kinek lángba borult arcán a düh bíborát fakó sápadtság válta fel. Összeszorított ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatinak gyeplőit, áll bosszúkerubkint rendítő nyugalomban. - Hol fiam? - mond újra piruló arccal. - Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? Hol fiam? Ó, egek! Hol fiam? Tudod-e, nyomorult, hogy én csak őbenne élek? Nélküle nem vagyok, nem voltam. A múltat, mint a jövendőt elnyeli e veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? Borzasztó! - S térdre hullt a nő, rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban ömlött el szívébe, szenvedélyesben, mint önmaga. Összeszorítá kezeit. - Isten - mond -, irtózatos, de igazságos, amint mondják, Úr ott fenn vagy itt alant, szelíd vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! Ha nem képzet hatalmad: add fiamat vissza, s vedd életemet érte! Vagy - mond felugorva s tőrét kiragadva szíjából - ha haszonleső vagy, ha bérért irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet, százat, ezret? - mond alig érthetőn s végigomolva a padlón.

Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani, s látván így ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s összerogyni, sietve kisuhant a házból. Az ajtóban megállva egy percig, kiálta be rémült harsány hangon: - Zsiga eltévedt, talán még él! - s ezzel hirtelen becsapta azt, s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá fordítaná.

A nő eszmélni kezdett. - Talán él! - kiáltott vagy inkább ordított őrült kacajjal. - Hol, hol? - kérdé az ajtóhoz rohanva, melyet zárva talált, s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy az azonnal sarkaiból kiemelve, reá hanyatlott, s félretaszítván, kirohant a nyíláson.