Abafi

Két párt, mely győz s veszt váltva.

Polyb

Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, előkelő családból származott. Atyja nagy birtokú ember volt, de egyetlen fiát nem a legnagyobb gonddal nevelteté. Ennek egyrészt sokszori távolléte volt oka, mert ő számtalan csatákban őszült meg, s férfiúban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni; másrészt Olivérnek magának kevés hajloma a tanulásra. A gyermek többnyire magára hagyva, bár igen éles esze és fogalma volt, mégis keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt azon szerfeletti könnyűségnek köszönheté, mellyel tanult, midőn néha ki nem kerülheté, s nagy emlékezőtehetségének, mely okozá, hogy az egyszer megtanultat nemigen feledé el többé.

Olivér jól-rosszul elvégzé iskoláit, de aljas társaságokba elegyedvén, minden hibák tanyát vertek szívében. Ő szép ifjú lett volna, talán akkortájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton űzött kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanák arcáról. Mert termete magas és karcsú, emellett ideges s erőteljes volt, vagy legalább az erő azon anyagát hordá magában, mely később egészen kifejlvén, oly félelmes nagyságra növekedett; s mivé lett volna még rendesebb élet után! Vonásai lelkesek s nemesek voltak: tiszta római arcél, gyönyörű vágású fekete szemek, finom száj, jelentő homlok - képét eggyé a legérdekesbek közül tevék. De e termet összegörnyedett; a szemeken álmatlan éjszakák súlya nehézkedett; orra lecsüngött, s ajkain a korhelység egyik bélyege - hámló cserepesség terjedt, arcán olvadékony nyavalygó sápadtság terült; s így elgázolva néha szinte rút volt.

Amint most megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakodás, mi az együttérzés, mi a részvét? Nem tudta. Lelke örök mámorban ringatva, semmi nagyról, nemesről nem gondolkodott; a jelen élvezete, durva örömek s tisztátalan, elcsavart szeszély volt azon kör, melyben mozga s éle.

Azonban mind e rothadás közben is a figyelmes emberismerő bizonyos durva erőt, valami nemét a lelkületnek nem tagadhatá el tőle egészen; ezen erő mindenből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy verekedés volt, Olivér abból soha ki nem maradt; de vívótársul mindig a legerősbet választá, s többnyire győztes lőn. Ivók közt első ivónak tartatott, s addig nemigen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá cimboráit, anélkül hogy ital neki különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka múlá felül: kopjáját fogadásból merte szegfőre robbantani; akár a nemrég divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokottabb kanócossal célra talált; lovas, vadász híres volt. S ki egyszer markának vagy öklének súlyát érezte, örömest kerülte ki útját, főként, ha Olivérünknek feje nem egészen tiszta volt.

Az örökös dobzódás végre őt nemébe a kábultságnak helyzé, mely oly rokon az őrültség első jelenségeivel, s nemritkán azzá is fejlik ki; de e mámoros lét világ perceiben néha meglepte őt egy érzés, egy belső vád, melynek romlottságukban is gyáva lények néha önkénytelen hódolnak, anélkül hogy tisztán értenék a belső sugallást, mintegy szolgailag teljesítve jól-rosszul a félig értett parancsot; de amely belső váddal, titkos ösztönnel vagy lelki, szinte emberen túli nyilatkozással, kiben lelki erő van, ha az gonosz irányt vett is, vívni szokott: cáfolja, legyőzi végre, s ha enged a titkos bírónak, egyelőre ez bizonyosan nem jó célból, nem a jónak helyes felfogásából ered, hanem egyéb okokból: például összehasonlítja a jót és rosszat, amit tett, s amit a titkos bíró kárhoztat, s amit elmulasztott, amit amaz javall; s így megtörténik, hogy néha talán csupa szeszélyből a jobbat választja.

Abafi nemegyszer volt már oly esetben, hogy történet, körülmények, néha választás őt jóra bírták, nem mint jóra, hanem mint reá nézve akkor, midőn a jó történt, kívánatosbra.

Bármily megromlott vala szíve, nem mellőzheté el egyébiránt élénk fogalma s hatos elméje kézzelfogható következményét egy jó tettnek: hogy az benne, egybehasonlítva a rossz tettek múló gyönyörével, talán hasznával is, kellemes érzést idézett elő; jótett után többnyire vígabb, nyugodtabb volt. Ő maga ezt eleinte minden további utógondolat nélkül vette észre; később egy nemével a meglepetésnek, tovább-tovább figyelemmel s végre bizonyos számítással a jótett következményére, mely, miként tapasztalá, sohasem maradt ki.

Ha valahol lármás, aljas társaságban virrasztva, kanták, ütlegek közt töltött egy éjszakát, magát másnap kedvetlennek érzé. Egy vadászatban például nem vehete azzal a szenvedéllyel részt, mint máskor, s ez bosszontá. Olykor toppantott lábával, s feltevé magában, legalább akkor, midőn két időtöltés közt választása van, vagy egyik a másikat követi: fel nem áldozni a kellemesbet, hiúságának, büszkeségének hízelgőbbet a selejtesbért, s mely végződvén egészen megszűnt, s visszhangja vagy utóhangja sem a más, sem önemlékében nem marad. Így lassanként Abafiban két párt képeződött, s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó, végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak. Mivel lelki erőt Abafitól eltagadni nem lehete, bizonyos durva örömet érzett magában, ha indulatinak olykor ura lehetett.

- Te volnál az, ki tudna szenvedélyeinek parancsolni, te iszos kanta, te szivattyú? - monda neki egykor ittas társaságban szomszédja.

Abafit ez sértette; s mint durvát, neveletlent, semmi nemesb neméről az elégtételnek nem tudót, nem csudálhatjuk, ha boros szomszédját derekon öltve fölemelé magasan, s körülcsóválván a megrémült ivók felett, a nyílt ajtón dobá ki, s ez hat hétig sínlé az önkénytelen repülést; de talán bámulni fogjuk Abafit, ha azon mondását teljesítette, hogy igenis tud parancsolni jó és rossz szenvedélyeinek, ha akar: s három holdig társaságba nem megy, nem iszik, nem verekedik, nem vadász, nem lovagol.

E belső viszály keblében, e kétfelé válása a jó és rossz ingereknek bizonyos alapult állást vőn benne halkkal. S így ritka tette maradt önbírálatlan; sokszor, talán többnyire rosszabb ingerek, aljasb vágyok víták ki az elsőséget; eleinte minden utóvád, minden késői cáfolat nélkül; de végre ritkán tehetett rosszat úgy, hogy azt legalább részben s némileg ne bánná meg. Ez az ő lelkületének bizonyos ingatagság bélyegét nyomá fel, mely talán éppen azért, mivel soha el nem maradt, lelkületének állományával olvadt össze, s annak kiegészítő részévé lőn.

Ily belső vitában láttuk Abafit nemrégiben, midőn Szászvárosra szándékozván, hol háza volt, útjában az eltévedt Zsigát pillantá meg. Csalatkoznánk azt állítva, hogy e belső csatában az unalom, jórai restség és valami között, mi rokon a részvéttel, anélkül hogy az lenne - a jó győzött légyen. Én az hiszem, lélektani nézetből, hogy ekkor inkább egy önkénytelen mozdulata lelkének s a jelen pillanatnyi hatása bírta őt jóra.

De maga eleibe ültetvén a kisfiút, a vita lelkében mást színt válta. Bizonyos megnyugvást vett önmagában észre. A gyermeknek ártatlan, szenvedélyes hálája jólesett nékie, s egy új öröm neme volt, édesebb mindazoknál, melyeket eddig érzett; s aki figyelmesen követi Abafinak élte fonalát, veheti észre, hogy e történet lelkére nagy hatással volt. Kezdte tisztán látni a jó és rossz közti különbséget, s feltevé először éltében ily határozottan magában e belső megnyugvást, ezen önjutalmat többször is eléidézni.

Miként fogadta Abafi a szép nő- s anyának háláját, láttuk, s tőle egyebet nem is várhattunk. A nő indulatos odaolvadása s minden gyöngédségtől ment aljas magaátadása nemesebben gondolkozó lélekben bizonyosan hideg visszavonulást okozott volna. Nem úgy Abafiban, ki inkább volt megromolva, inkább pillanatnyi kielégítéséhez szenvedélyeinek szokott, mint hogy őt ily könnyen ajánlkozó szerelemkaland aggodalomba hozhatná. A kis Zsiga közbeszólása nélkül aligha a nő még engedékenyebb, hősünk még sürgetőbb nem lett volna.

Hogy a szép nő anyai örömét s forró háláját ily furcsa, szinte őrültséggel határos alakban tünteté elő, minden olvasót méltán meglephetett, nem egészen azonban az emberismerőt, ki néha a legellenkezőbb indulatoknak együtt megférhetését a lélekben tapasztalhatá. Egy anya, ki gyermekének él, ki kész minden pillanatban mindenét gyermekéért feláldozni, nem érdektelen jelenet, s meleg részvétet idéz elő; de visszatántorgunk, s fagy környezi szívünket, ha ugyanazon teremtés, kit anyai érzet hőssé címez, az első jöttnek képes szerelmét egészen s tartózkodás nélkül odavetni. De hogy ezt érthessük, tovább kell fűznünk e történet fonalát - s talán akkor jobb, világosb lesz fogalmunk.