Három hölgy

Mi rezzent úgy titeket?

Rousseau

A Nagy térnek azon részén, mely a Torda utcától balra a Közép utca felé nyúlik, jelenben a faalkotmánytól jobbra esik, a többi házak közt kitűnik egy, közel a Közép utca elejét képező városházához, széles kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes boltozatú kapu fölött vonult el, nyitva álltak, s három igen szép hölgyet láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság előestéjén; az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körüle történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrűdzék feje fölött, melybe néhány bogláros tő volt tűzve; a tekercs elejét gyöngyökből fűzött párta keríté körül. Ez Csáki Gizella volt, árva hölgy gazdag házból. E gyermeki alak mellett magas, karcsú, halvány nő állt, leírhatlan kellemű arccal. Egy vala ez azon hajdani jelentő képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek szinte eltűntek az élők köréből. Dús, sötét hajzat, keskeny, sima homlok, kiálló, hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska, s a szemek nagyok, lángolók, sötétek. A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben, s fején finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből arannyal hímzett fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képezve a jelentő alaknak.

Ilyen vala Mikola Margit, Gyulafiné! Ki egyszer látta, sohasem feledé el e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arc előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen igéző külső bájol elő. Tisztelet, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, ahol megjelent.

A harmadik végre egy teljes, kerek arcú hölgy, inkább kisded, mint nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arcon veszteglett, a szelíd mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél szebb gödrös kezecskék s az egész tömött, mégis csinos termet e bájos alaknak látásakor vágyakkal s gerjékkel tölté be a keblet. Ez Zsombori Judit volt, a Mikola háznak közel rokona, s jelenben látogatóul Margitnál.

- Ki az a szép lovag, ki a Közép utca felől léptet csendesen felénk? - szól Gizella, fölemelve magát s hátrahajtva fejét Judithoz.

- Nem ismerem - felelt a kérdett egykedvűleg, kék válla gyöngyfüzérével enyelegve.

- Abafi Olivér - szólt azon mély ezüsthangon Margit, mely oly ritka s szinte közép a fiatal férfiú s az érett asszonyi hang között.

- Olivér! - kiált fel Judit rábámulva. - Lehetetlen!

- Miért? - kérdé Margit, reá függesztve azon szempárt, melynek ha egyikét lehellené festő elefántagyarra, ki-ki ráismerne Mikola Margitra.

- Olivér? - kétkedett Judit. - Az az Olivér, ki... de nem, nem!

- Igen, mondom - erősíté sajátságos hangnyomattal Margit -, ezer közül kiismerném.

- Nem vitatkozom veled, Margit, de ha ő, úgy nagyot változott. Midőn utoljára láttam itt Kolosvárt, inkább csatlóshoz, mint Abafi-ivadékhoz hasonlított, s hogy nézett ki! Egek, minő különbség!

- Külsőleg talán, de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen változik - jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek eltitkolása rózsákkal önté el halvány arcát.

- Ha valóban ő az? De igen, igen! - mond Judit rejthetlen meglepetéssel. - Már itt van közel; ő az! Minden vonás az övé... A pongyola, szennyes öltözet eltűnt, a halvány arc teljesebb; a durva pór gőgöt, a nemtelen tartást nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő az! Nézd e szemjárást! Minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete! Összeszorított ajkai szenvedélyre mutatnak: mégis minő érdekteljes ember ez az Olivér! Mennyi férfiasság, mennyi erő!

- Eszembe jut önkénytelen - szól közbe Margit -, amit atyám oly sokszor mond Olivérről: “Meglássátok, ebből még ember lesz!”

- S miből gyanítja ezt az öreg úr? - kérdé Gizella.

- Sok erő van benne, szokja mondani - felel Margit -, tud akarni; s ki ezt tudja, abban reménylek mindig.

- Különösek vagyunk mi hölgyekül - jegyzé meg Judit fájdalmas mosollyal ajkai körül. - Mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha. Miért utáljuk a hibákat oly határozottan másban, s miért érezzük szívünket önkénytelen meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük?

- Ah - mond Margit -, ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások hibáinak mentegetése ne szolgálna némileg önnyugtatására? Te is örömest mented-e ki az Olivér hibáit, jó, szelíd angyal?

Önkénytelen szívéhez szorítá ekkor a Judit kezét, de szintoly hirtelen ereszté el, mintha megbánná.

- Ó, igen - szól ez -, szívemből. - S Margitra tekintett eggyel azon mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak, s mely láttatá, hogy ezt Judit nem célzás nélkül mondá.

Margit kezét nyújtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyújtás, mint minden mozdulata, s mindemellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz hasonlított a magas erkélyben, kinek egy kézszorítása boldogít, s ki azt nem látszatik tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak:

- Csalatkozol, ártatlan, vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah, én magamat sem értem!

Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella, s lángba borult arcára tapasztá kezeit, mint aki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyílt szája mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszorított fogait, és sietve rohant a belteremekbe.

Margit és Judit kitekintenek, s fagylalt arcvonásokkal követék hirtelen Gizellát.

Néhány perccel eltávozások után egy semmitmondó köznapi cselédarc bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakot gondosan bezárta s eltávozott.