A Mikola ház

Különbözők, de kedvesek mindketten.

Moor

Vannak arcok, melyek nemzeti bélyeggel bírnak, s mutatványai azon öszves családi arckifejezésnek, mely egész nemzet többségében feltűnő. “Ha angolt akarsz látni - mond Utasi -, nézd Master Bloomot; a hosszas arc, a kiálló hólyagos, igen világos szemek, verhenyeges haj, hatalmas orr, az ábránd elszórtság egész lényén s lelkesülő vonalai arcának, ha tárgya hevíti, benne egy tekintetre megismertetik az angolt. Vagy Don Velasco Hermosót tekintsd, s ha a kevély castiliaiban spanyolt akarsz megismerni, nézd barna, gömbölyű arcát, sötét, kerek szemeit, az egyenes, inkább rövid, mint hosszú, tompa végű orrot, a dagadó ajkakat, a méltóságot lépteiben, a keresettséget mozdulataiban s az egész alakján szétsugárzó rátartást - s őt azonnal spanyolnak fogod látni.”

Így vannak egyes családok, egyes háztájak, melyeket ha megismerünk, általános képzetünk leend egy egész nemzet bizonyos osztályának háztartásáról.

Ily mutatványi vagy mintacsalád volt Erdélyben a Mikola ház. Ki ezt látta, annak alkalmasint lehete általános képzete minden gazdag erdélyi család háztartásáról, szokásairól, kedvtöltéseiről azon korban, melyben történetünk mozog.

Akár falun, akár városon mulatott ezen érdekes család, feltűnt körében azon egyszerű szíves emberszeretet, a fitogtatás nélküli vendégbecsülés, azon bájló mód, mely mindenkit kényelmes helyzetbe tud tenni, s kevés percek alatt házinak, ismerősnek varázsolja a legidegenebbet. Gazdag aranyozott bútorok, nagy értékű szőnyegek, nehéz selyemkárpitok; ezüst a legnagyobb bőségben, szinte minden szükségre, még konyhaedényekre s lópatkókra is használva; számtalan cseléd, az akkori ízlés szerint kiálló színekbe öltözve; egypár óriási csatlós, apródok, írnokok, tisztek, számtartók, kulcsárok; egy tisztes, vidám tekintetű, nyájas udvari lelkész s végre az udvari bolond mint szükséges kiegészítő része az akkori fényesb háztartásnak.

Nyárban nyitott ajtó, ablak; könnyű, többnyire selyem- vagy rázsaöltözetek, nyerítő ló az udvaron, ugató ebek sokasága s egy barna, kurta, zömök pecér hosszú kürttel s rövid vaskos lábakkal, ásítva a sötét kapu homályában.

Télben meleg, lobogó tűz a nyitott, szeszélyes alakú kemencékben vagy falba vájt kandallókban. Csinos, bő, finom prémzetű téli öltözetek. Egy tágas leányok-szobája, a nyitott kandalló körül gyűlt, fonó asszonyokkal, kik víg mesélgetéssel űzik a hosszú téli est unalmait, s köztük néha az annyira ismert, erdélyiesen holtig szép, éltes háziasszony vagy mosolygó, rózsapiros, galambszelíd leánya. S mind e kedves, házias jeleneteken a szép egyetértés, a gondos rend s a magyar otthonosság bájló ihlete állt ragyogva; a fagyos udvarról belépő, zúzos bajuszú vadász vagy lovaglásából csatakosan hazatérő, kedvelt, várt és félt háziúr, számtalan mosolygó arctól fogadva, s az udvaron borzas, fülhegyig burkolt medve- vagy belényvadászok izmos kopjákkal, toporzékoló, apró lovakon.

Nem volt Erdélyben látogattabb, szerettebb, becsültebb háznép akkor, mint a Mikola ház, s oly varázzsal bírt azon kedves elfogadó szellem, mely rajta elömlött, hogy ki-ki azt magáénak tekinté. Jólesett a szelíd hölgynek, ha szép dolgozással szaporíthatá ékítményeit; a zordon vadásznak, ha őzet aggathatott a konyha előtti fogasra, vagy buzogányt, kopját cserélhetett az öreg Mikola Miklóssal, kinek arca az ő mindenkori vidám, kényelmes, egészséges kifejezésével szinte jólesett a szemnek.

Mikola Miklós mintegy ötvenhat évű, középtermetű, teljes, erős, ideges férfiú volt, félig őszbe vegyült s a feje tetején igen ritka haját többnyire gazdagon zsinórral terhelt bársonysüveg födé, melyet csak asztal előtti s utáni imádság közben s az egyházban szokott leemelni. Arca kerek, piros, egészséget lehelő s igen vidám kifejezésű volt, kék szemeiben a szívesség sugárzott; szép horgas orra, ép fogakat előtüntető ajkai s többnyire redőtlen homloka azon kellemes érzést idézék elő, mely az embernek oly jólesik valakinek ellenében, kit többnyire vidámon talál.

Mint mindenütt azonban, úgy a Mikola háznál is emelkedtek fellegek néha, melyek a házi csend, az otthonos örömök egét, mely ez életvidor család fölött boltozott, alkonyíták. Margitnak férje, Gyulafi Bálint történetünk kezdete előtt négy évvel hunyt el; nemsokára követé őt Mikola Miklósnak neje, Abafi Mária, Erdély egyik legszebb s leglelkesb asszonya. Mindkettőnek halála mély gyászba borítá nemcsak az egész családot, de az egész háznépet. Ezek az emberek nem úgy örültek, mint mások. Volt valami összes s valami sajátságos e közös bánatban, melyben az utolsó cseléd is részt vőn. Az első fájdalmat később ábránd komolyság követte, s végre az idő enyhíté, s a Mikola családba az otthonos öröm köszönt be újra.

Egy fia s egy leánya volt Mikola Miklósnak. A fia jelenben alig tizenhat évű, Báthori Zsigmond udvarában nemes apródi szolgálatot tett, s majd mindig a fejedelem közelében volt, hol találkoztunk véle. Leánya, Margit, Gyulafiné (ezt is láttuk a Mikola-ház erkélyében), a szép özvegy, mintegy huszonhét évű lehetett.

Margit egy volt azon ritka, regényes lények közül, kik mindenütt, hol megjelennek, élénk érdeket s tündéri bájt terjesztenek magok körül. Szépsége, a méltóság, mely őt körülsugárzá, bizonyos eredetiség minden mozdulatában s tettében őt a köznapi világtól elválasztva, mintájaként jövendő, felvilágosodottabb század élőinek tünteté elő; s ezen átszivárgás a jövendőből a jelenbe oly hajdanszerű, oly szabályteljes alakban mutatkozott, hogy benne egykori századok asszonyát jövő századok világától körülfénylve lehetett képzelni.

Volt valami Margitban, ami távol tartá a legmerészebbet. Nem kevélység, nem hidegség, nem tekintetének méltósága, hanem azon báj, mely varázsihletként sugárzott ki belőle, s nemét a mesés igézetnek képezé.

S e lelkes, remekszerű lény, kinek minden tette hibátlan, minden mozdulata festői, minden hangja égi, nem volt szerencsés. Feltűnt valami benne, főként fiatalabb korában, mondhatni túlvilági, földön nem honos, ami okozá, hogy őt földi öröm egészen boldoggá nem teheté. Alig tölte be tizenhat évet, mikor férjhez ment. Férje gazdag, szép, talán jó is bizonyos tekintetben, de könnyelmű ember volt. Se nem érté, se nem méltánylá nőjét, kit atyjának óhajtása s nézetei vezetének karjai közé. Egy fiacskájok volt, ki Gyulafi távollétében jött világra; s úgy látszék, azon hév ragaszkodás, azon szenvedélyes szeretet, mellyel Margit a kisdedhez viselteték, őt honosítani kezdék a földön, s kibékélteni sorsával; de férjének halála előtt még elveszté fiacskáját. Az udvari pap meghittjeinek megjóslá a gyermek halálát jóval előre, mire őt különös körülmény indítá. A kis Bálintnak jobb vállán születésekor kis fekete kereszt vala látható, mely különös és sok beszédre alkalmat adó jel azonban születése után néhány hét múlva eltűnt, s a fiú, bár vonásaiban keveset változott, jóval szikárabbá lőn.

Férjének halála bizonyos ábránd komolyságot áraszta Margit képére. Ő Gyulafit talán sohasem szerette; de oly hibátlan teremtés, kinek egész lelke csupa gyöngédség volt, nem élhetett ily közel viszonyban valakivel anélkül, hogy lelke teljes erejéből ne igyekeznék azzal a képzettel megbarátkozni, hogy szíve is vonz férjéhez. A lelkes hölgy e hármas veszteség után is nem volt megtörve; s habár az emberismerő bizonyosan erőtetésre akadt is reá egész magaviseletében: a többség benne mégis a komoly ugyan, de nyájas, semmiből magát ki nem vonó háziasszonyt, a mindenkihez illően szíves hölgyet találá. Sokan igyekeztek a gazdag, felséges özvegynek szerelmét megnyerni, de célt távulról sem érhettek; s ami ezen egyetlent oly kiválólag különbözteté több nőtársaitól, az volt, hogy őt egy visszaidézett kérő sem gyűlölheté. Mindenki szinte nevetségesnek tartotta Margit ellen szólani vagy őt hibáztatni; oly önkénytelen, oly legyőző volt az irántai közvélemény.

E feltűnő tulajdonokat Margit egyrészt lelkes anyja nevelésének, másrészt veleszületett gyöngédségének köszönheté. Hamari özvegysége s anyjának halála őt jókor önállóvá tevék. Az öreg Mikola sem volt ment azon tartózkodástól, mely Gyulafinak ellenében önkénytelenné vált; s így azon elsőségi viszonyt akaratlan s öntudatlan gyakorlá Margit, mely egy családban a feltűnő tulajdonokkal jár, akkor is, ha ezeknek birtokosuk idejére fiatalabb azoknál, kikre lelkének fönségével hat.

E két gyermeke mellett volt még Mikola Miklósnak egy közel rokona, Csáki Gizella a háznál; tizenöt évű leányka, ki, gazdag szüléi elhalván, Mikolánál mint nagybátyjánál s gyámnokánál lakott. Előző szelídséggel s rokonszeretettel ölelte az angyali gyermeket Mikola s lelkes leánya, Margit, ki özvegysége óta atyjánál tartózkodott.

Ha Gyulafiné, mint idomteljes szobor remekebb korból, hajdanszerű, tisztult, szabályos vonásaival, szobrászi tagjaival, visszaemlékezetként művészibb századra, lepte meg a nézőt: Gizellában, az egész női, gyöngéd Gizellában is sajátságos érdek volt. Mint a fejlő rózsa, mely a tavaszi harmat gyöngyeit szívja először félig nyílt kelyhébe; mint a madár, mely anyafészekben első kirepte után pihen, körülbámulva azon légkört, melyet egykor szabad országként hasítand szárnyacskáival keresztül; mint a lázas betegnek első éber gondolatja, mely őt magának az életnek s kedveseinek adja vissza: oly varázs, oly tündéri báj ömledt el e bájos gyermeken. Érzékeny a szó legszebb, legnemesebb, lágyabb értelmében: olyan volt szíve, mint az aeolhárfa, melyet egy gyönge szellet sóhaja hangokra olvaszt. Ami mást komollyá tett, az a Gizella sötétkék szemeibe könnyeket csalt, s mi másnak édes kínnal szorítá keblét, az őt felmagasztalá, túltevé a világon. Egy angyal volt ilyenkor, akin át- s körülsugárzék a mennyek mennyének dicse. Tagjai mintha nemesb anyagból olvadtak volna össze; érzékei mintegy kapcsolatban lévők égiebb, emberen túlibb szellemekkel, oly finomak, oly benyomást fogadók, oly hirtelen izgathatók valának. Félénk külső veszélyekkor: egy csattanás elejté lábáról, egy ismeretlen fény remegésbe hozá, s mégis poklát a kínnak tudá szótlan hókeble alatt szendergetni.

Ártatlan, mint angyal, tiszta, mint a liliom tavaszi leple. Ő mint tizenöt évű, gyermekebb volt sok nyolcévűnél; oly tisztult, oly szentesült volt e kedves teremtés, hogy mindent átlátszóvá szűrt, megnemesített maga körül, s a legdurvább szóhajtó nemét a védhetlen varázsnak érzé körében, mely őt tiltá ezen égből szállt előtt illetlent vagy szögest vagy tisztátlant szólani, bár szólhatott volna bátran; mert neki, a tisztának, minden tiszta volt.

Abafi Olivér, mint egyik legközelebbi rokona a Mikola háznak, megjelent ott néha, már igen fiatal korában s atyja életében. Első megjelenései a Mikola háznál egészen érdek nélküliek voltak. Sokkal fiatalabb volt az öreg Mikolánál; vadabb, neveletlenebb, mint hogy a lelkes Margit, vagy annak később férje is, ki bár szeszéllyel teljes és könnyelmű, egy volt Erdély legműveltebb ifjai közül, vele örömmel társalkodhatnék. Ő a Mikola háznál többnyire a szótlan, asztal végén ülő, bús magyar szerepet játszá, duzzadt arccal, melyen könnyen látható volt, mennyivel jobb szívvel mulatna bagoly gunyhójában vagy ismert kopók s agarak társaságában.

Az öreg Mikola volt első, ki az akkor ép, ideges, elhatározott tekintetű gyermekre figyelmes lőn, s másokat is figyelmeztetett; de mindemellett is Abafi sem kedves, sem kedvetlen jelenés nem volt, s egy maradt azon szánandók közül, kikről, elmentük után, a jelenvoltakat elszámlálván utoljára szokjuk mondani: “ő is itt volt”.

Azonban az emberismerő, ki e durva gyermeket némi figyelemre méltatá, veheté észre, mint függeszti ájtatos bámulással olykor nagy, sötét szemeit Margitra, mint örül, ha ez megszólítja, milyen kész lángoló arccal parancsit teljesítni, s hogy mindez nem azon gyöngéd szerelmet lehelő odaolvadással, hanem egy nemével a remegő tiszteletnek történik, mellyel néha tanítvány viseltetik oktatója iránt, kitől félni tanult, de kit tisztel is, s kinek kedvét keresi, mert jóváhagyásával tisztelve érzi magát.

Szinte lehetetlen gondolni, hogy a bár ritkán megjelenő, de iránta mindig egyaránt hév tisztelettel viseltető Olivérnek legfiatalabb korában s durvaságának ellenére is szinte fellengő, bár többnyire néma hódolását Gyulafiné észre ne vette volna. Az a Margit, ki senkit meg nem különböztete, ki mindenkihez angyali szelídséggel s méltósággal teljes nyájassággal viseltetett: Abafi iránt némileg el látszék elveitől térni. Az igaz, hogy iránta sem volt melegebb, közelítőbb, sőt talán hidegebb, figyelmetlenebb; de mivel őt mégis észrevette, mivel néha önfeledéseit, helytelen tetteit mentegeté; mivel néha egy- vagy másnak teljesítésére felszólítá az úgyszólván megvetettet, senkitől észre nem vettet, s ki iránt legközelebb rokoni bizonyos felsőségi viszonyt vevének föl; ezt Abafi természetesen mint megkülönböztetést tekinté, ha nem is maga iránt, legalább a mások vele bánásokkali egybehasonlításban; s ebből világos, hogy Margit csak az Abafi szemében tért el szokott módjától, a valóságban mindig hasonló maradt magához.

Atyjának halála után Olivér gazdag birtokába lépett. Féket eresztvén ekkor szenvedélyeinek, mindig mélyebben és mélyebben süllyedt. Aljas cimboraság, durva kedvtöltések tölték be a napok s éjek mámoros hézagait. Csak vadászat s lovaglás válták fel nemesb foglalatosságként néha az előbbenieket, s edzék meg benne azon természetes makacs bátorságot s azon szinte óriási testi erőt, melyek természet ajándékai valának. Ritkábban jelent meg a Mikola-háznál, hol az öreg Mikolának jól vélt gúnymosolya s a lelkes Margit csendes, szomor, feddő tekintete terhére valának. - Így haladt több idő szennyes örömök közt, aljas körben átélve vagy áttombolva, nem egészen világos percek híján, addig, míg őt ezen történet elején a fejérvári úton találtuk először. Ezen idő óta láttuk gondolatainak menetelét, s e villámsugára egy nemesb iránynak lelkében őt újra a Mikola-házhoz kezdé vonni. Tündér fénykörében tiszta erkölcsiségének állt újra Margit előtte, gyermeki éveinek bálványa, kit félt és imáda; serdülő fiatalságának horgonya, mely őt szebb, nemesb világhoz ragasztá, s Kolosvárt létekor már majd mindennapos volt a Mikola-háznál.

Gyulafiné igen jól ismerte azon szelíd hatalom erejét, mellyel ő Olivért hódolásra bírta, s némi érdeket kezde keblében sejdíteni, már Kolosvárra érkezte előtt is, oly ifjú iránt, ki csupán lelki erejének sugallásából önállást kezdett nyerni magának, alapot lépteinek, irányt gondolkozásának. Margit érzé magában, hogy ő nem volt üres, szótlan személy e nézőjátékban; tudta, hogy egy tekintete, jóváhagyó mosolya, kézszorítása minő hatásúak; tudta, hogy egy szava szívesen adva s a maga helyén nincs elveszve soha. Bámulhatunk-e, ha mindezek összevéve érdekessé tevék előtte azon férfiút, ki közfigyelmet kezdett gerjeszteni, s kinek minden tette jóslás volt nagy jövendőre.

Ritkán fejlik érdek férfiú iránt asszonyi szívben azon gyöngéd szellemi elegyék nélkül, mely az arcra bíbort, a szívbe melegebb dobogást idéz elő; s így nem lelke egyedül Margitnak, szíve is részrehajlóvá lőn Olivér iránt. Talán nem volt szerelem, amit Margit érzett, de bizonyosan igen rokon indulat a szerelemmel. Sokszor kétség keletkezett a hölgy kebelében iránta. Lehet-e ember nemes valaha, ki már nemtelen, aljas volt egykor? Megbírja-e földi kebel azon harcot, mely szükséges, hogy valaki úgyszólván önmagából nemesüljön ki? S e kétség őt komollyá tevé pillanatokra. De a hölgyi szívnek sajátja azon bizodalom, mellyel ragaszkodik az iránti képzeteihez, ki érdekes előtte. Így Margit is bízott Abafiban; kezdé hinni, hogy ő győzend, s lelki ereje letiporja végre minden aljas szenvedélyek rugodozásait: s e hiedelem nevelé, magasztalá, edzé azon gyöngéd részvétet, mely őt kegyencéhez vonzá; s néha ejte szót, villant tekintete, emelkedék sóhaj, melyek gyaníttaták, mennyire érdekes Abafi előtte. Annyi bizonyos, hogy Margit önérzetei iránt nem volt tisztában, midőn már némelyek bizonyosnak hitték, hogy ő Olivért szereti.

Abafiban azonban ily indulat nem volt. Gyermekkora óta Margittal növekedvén, legközelebb rokona a háznak; szeretetében valami testvéri, valami egészen szellemi volt. Ő, mint föllebb is láttuk, Gyulafinénak lényét még fellengőbb szempontbúl fogta föl, mint a többi látogatói a Mikola-háznak. Már azon ájtatosság neme, mellyel ő Margitot tisztelé, minden földi vágyat kirekesztett kebléből; s bár különös, de mégis igaz, hogy ő nem hihette, hogy Margit valakit szerethessen a szó földi értelmében, s a szentségtörés egy nemének hitte volna: az inkább anyaként tisztelt iránt hiú vágyakat édelgetni keblében; azért változhatlan tartózkodás jelelé azon ájtatosságot, mellyel ő Margitnak hódolt, s melyben a nemnek különbsége egészen ki volt feledve.

Leghűsebb s -zártabb Olivér iránt a kis Csáki Gizella volt. Tudjuk, hogy ő volt első, kinek Abafi szemébe tűnt, midőn a Mikola-ház erkélye alatt ellovagolt. Ha a vidám Judit ezt néha enyelgésből említé Gizella előtt: fülhegyig felpirult, s néha meg is haragudott. Ha Abafi megszólítá, úgy látszott, mintha szégyen borítaná el, s a vidám gyermek Abafi jelenlétében szinte duzzadt s szótlan volt. Margit azt hitte, hogy ellenállhatlan idegenkedés az, amit Gizella Olivér ellen érez, s ez sebzé őt. Nemegyszer szólt magasztalva róla, Gizella lesüté szemeit s hallgatott. Szembetűnőleg kerülé az Abafi társaságát, s ha néha történetesen szeme a deli, gyönyörű ifjún nyugvék: hirtelen megszégyenülve kapta le róla.

Sokan különbözőül magyarázták a serdülő szűznek e különös magaviseletét. Tudni, hallani kellett neki a Mikola-háznál Abafinak előbbi rendetlen életét; s gyöngéd tisztasága lelkének kellemetlenül lehetett érintve oly ember jelenléte által, kit ő megromlottnak hitt, bár Gizellának arról, mi a romlottság, tiszta képzete nem volt, s ő attól csak mint ismeretlen rossztól borzadott. Már azt hitte, hogy talán Abafinak kevés figyelme iránta okozá e visszavonulást: mert Olivér úgyszólván rá sem nézett, s őt egészen mint gyermeket tekinté; s mind megszólításban, mely ezeriben egyszer történt, mind enyelgéseiben volt valami, ami Gizellának ellenében csak gyermekhez szólott.

Sem dicsérni, sem gyalázni, sőt még említeni sem hallá senki Gizellától Abafit, mióta többször járt a házhoz; s ha néha víg kedvvel beszélgetett leánytársai között vagy a fiatalabb férfiakkal: Olivérnek csak meg kellett jelenni, hogy Gizella azonnal elnémuljon.

Egyszer kérdé Margit: miért gyűlöli Abafit, aki, bárminő megromlott is lehetett egykor, most egészen megváltozott, s egy a legérdekesebb fiatalemberek közül Erdélyben.

- Én nem gyűlölök - felelt lesütve szemeit Gizella - senkit. S mi érdeke lehetne ily gyermek becsülésének Abafi előtt, ki engem észre sem vesz?

- Okát én sem tudom megfogni - viszonzá Margit -, de azt hiszem, becsülni fogod, ha mélyebb tekintetet vetsz szívébe. Ő mindenesetre nem mindennapi ember.

- Kérlek - mond Gizella lángba borult arccal -, kedves Margitom, ne említsd őt; én még gyermek vagyok, nincs is annyi ítélőtehetségem, valakinek érdemeit átlátni. S ha szeretsz, ne szólj Abafiról többet; ígérd ezt nekem! - mond, angyali jósággal nyújtva szép kezecskéit Margitnak.

- Nem tudlak megfogni, Gizella! Ám legyen, én elő nem hozom többet; de ha jön, légy barátságosabb iránta: észrevehetné hidegségedet, s fájna nekie!

- Fájna! - mond Gizella kétkedő mosollyal. - Ő azt nem fogja észrevenni, Margit! - S ekkor kérve emelé szemeit Gyulafinéra, mintha az egész beszélgetés terhére esnék.

Margit elhallgatott, s halkkal meggyőződött arról, hogy Gizellának hidegsége Olivér iránt orvosolhatlan vagy ismeretlen körülménynek okozatja, melyet kifürkészni tiltá gyöngédsége.