Öröm

Miként háláljam ezt?

Voltaire

Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvincen, midőn a sarkából kiemelt ajtót félrevetvén a pitvarba lépett.

Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt, s az est csendén keresztüldörge egy durva, de ércteljes férfiúhang: - Itthon vagyunk-e már? Ajtót nyissatok!

A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék lenni. Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedség, szóval valami váratlan szokott előidézni.

- Itt la, emeld le, öreg, a nyeregből! - mond az elébb hallott férfiúhang. Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt. Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt gyermeket, ki nem más, mint Zsiga volt. Azon örömkiömlést, mely itt egyszerre minden arcot úgyszólván felbuktatott, csak képzelni lehet; ez kinek-kinek vér alkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában, egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom, kétségbeesés és unalom hullámzásaival.

A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez szorította, amit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva szívességgel fogadott. Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most látja először. Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a gyermek, némi bántódást színlett, s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem terhelé.

Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt. A gyermek szinte angyallá szépült így az öröm bíborától körülhajnallott arccal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét-ismét futott, bár két kis kezét örömtől részegülten s szótlan nyújtá az öregnek: mégis azon elragadtatás s a hév, mellyel a durva lovagon függöttek szemei, tolmácsai forró hálájának, felülmúlt mindent. Ezt látni kellett; toll nincs, mely leírhatná. Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon kapkodás nemét, mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen meglepni, melyek újak előtte, s bizonyos elegyéket arcvonásaiban a megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne már: akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot bevégezhetjük.

A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá sebeit, s megigazítván az ágyat, abba helyzé gyöngéd gonddal. Nemsokára sebei be voltak kötve, s tálacskában forró leves párolga számára. Minő irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében, oly bájjal teljes, nyájas s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kívánatára élénk hévvel ugrott fel, azt rögtön teljesítő.

Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a lovag nevét, ki több ízben már távozni akart, de kit a szép hölgy kérései marasztának. A kérdett egyszeriben felelt: - Nevem Abafi1 Olivér! Nem sokat ér a név - mond durva kacajjal -, annyit, mint gazdája!

- Ah - felelt a nő -, Abafi Olivér! A név szép, édesen hangzik fülembe, mint a tett szívembe, mely azt velem megismerteté. - Mi vagyok én? - folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak, s szívéhez szorítva azt. - Egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Ó, szóljon, mit tegyek, mit tehetek? Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden perce ennek, minden dobogása szívemnek!

- No, szép asszonyka, én háládat elfogadom, s ha minden perce életednek enyém: úgy enyém vagy te is, ugye? - mond Abafi körülöltve karját a nő derekán, s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé.

- Igen, igen - kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait. - Elég boldog vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé.

A lovag hevülni kezdett, s ölébe húzván a csinos amazont, kinek arca lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.

Ekkor a kis Zsiga megszólalt:

- Anyám, itt a mellemen nagyon sajog a seb.

A nő felugrott hirtelen, s a gyermek ágyánál termett.

- Hol - kérdé elhalaványodva -, kedves kis angyalom?

A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére.

- Itt - felelt, mellére mutatva -, édes jó anyám! De már nem fáj úgy, mióta mellettem vagy.

A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről, s azt könnyes szemekkel tekintve meg, újra megmosá s bekötözé; kifejezhetlen gyöngédséggel s szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult többet.

Abafi bosszúsan toppantott lábával. - Nem tudom - mond mormogva magában -, mikor lelem ily melegen a menyecskét többé! - Végre eltávozott, s a fiatal nő kikísérte. - Mi még látjuk egymást? - mond ez, nyakába borulva. - Igen, igen - felelt a másik -, látjuk, mégpedig sokszor.

Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki örömest hallotta volna, mit beszélgetnek. Heves kézszorítás után lóra ült Abafi, a szép nő fiához sietett.