Eleven szobor

Oh, mit keressz itt?

Wieland

Az éjjel, mikor Abafi Gúti Mózes uramtól hazaballagott s megtámadtatott, sikoltást hallottunk a Mikola-ház erkélyéből, s így gyaníthatjuk, hogy valaki az Abafi viadalát észrevette. Ez úgy is volt.

Mióta a véres jelenetek kétes aggodalomba süllyeszték az elméket Kolosvárt, az ijedség s borzadás a kis Gizellára veszélyes befolyást gyakorlott. Nem alhatott, néha szorult keble mély sóhajjal látszék magán könnyítni akarni, s az egész lényén szembetűnő elcsüggedés mutatkozott. - Később fekszem le - mond egykor Margitnak -, talán jobban elalhatom. - S ez fel nem tűnt senkinek, mivel Gizella nemegyszer varrt vagy font, ami akkori időben a legnagyobb házaknál divatban volt, késő éjfélig.

Ő a szép, fűszerteljes augusztusi éjeket az erkélyben virrasztá, míg önkénytelen süllyedt késő álom szemhéjaira. Miért ült ő itt s nem másutt, mi űzte álmát, mi emelé szűz keblét, miért csillogott ragyogó gyöngye a fájdalomnak titkon s látatlan selyempilláin? Ki tudná megfejteni. Egy világ az emberi kebel, s érzések ezrei számtalan vegyületben hullámzanak titkos redőiben.

Azon éjjel is, midőn Olivér a tiszta hold világította éjen csöndesen folytatá lépteit a néptelen téren keresztül: az erkélyben volt Gizella; az oda nyíló tágas szobának egyik nehéz, faragásokkal terhelt asztalán haldoklott a félig olajtalan mécsesnek hármas lobogványa, mint az aggkor végnapjai, néha-néha percegve föl, halk nesszel s elsötétülve megint.

Ott ült a szép gyermek, gyermek alakban s ártatlanságban, szűz vágyakban s érzésekben; szép halavány arcán a zsenge, fejlődő vonalak szunnyadtak, előérzeteként egy szebb, egészen kifejtendő idomteljes jövendőnek; félig bágyadtan nehezkedtek nagy éjsötét szemeire annak héjai; s így tekinte föl az ég csendes királynéjára, mely sugárpalástjának közepette komoly nyájasan olvada földhöz, ezüst habokban. Ki az ő keblébe látott, ki tudta volna, mi zajong ott, mi fenyeget azt szétrepeszteni? Bámult volna rajta: ah, de ezt senki sem tudta!

Látta Abafit csendes haladtában, s fölkelvén székéről, kísérte szemeivel: ábránd komolyság tűnt fel vonásain s valami fájdalmas egész tekintetében. Sikoltása bizonyítja, hogy a viadalt látta; igenis látta, miként támadtaték meg Olivér, minő nyugodtan nyúl kardjához, miként rogyik össze előtte az első, ki kardot emelt reá; mindezt látta, de többet nem. Neme a lázas hidegnek szaladott végig minden idegein; tagjait feszülve érzé; hirtelen forróság szinte perzselve ömlött el, váratlan követve a tagjain zsibbadó fagyot; ólomsúly nehézkedett szemeire, térdeit érzé megtörni, s egy sikoltással rogyott végig az erkélyen; válla egy széknek szögletét súrlá hullásában, s vakító haván keresztül fiatal vére serkedezett.

Minden mély álomban volt a Mikola-háznál. Margit, aki már a múlt napokban megszokta Gizellának késő lefektét, rég az ágyban pihent; lelke álom karjai közt merengett, s álmak űzték egymást, létesítve avagy semmisítve legtitkosb vágyait lelkének.

Éjfél után lehetett: az éji őr az akkor divatos, hosszú kürtön hallatá kísérteti énekét; s még hangzék távulabb s távulabb egyhangú dala, több társainak mindig halkabb visszhangjától ismételve.

Gizella megmozdult, fölveté égi szemeit, a mécses el volt aluva; a halvány hold adott ezen éjjeli jelenetnek kétes festői világítást; fölemelte fejét, maga elé bámult. Valami őrült volt e hideg, fagylaló tekintetben. Végre fölemelkedett, egyik kezére támaszkodva, és így ült némán gondolat, szó, nézés nélkül egy szoborkővé vált tekintettel: Phidiás vagy Praxiteles a kétségbeesés odabámulását így véste volna ki a hideg márványból.

Darab ideig ült így ő; azonban Margit fölébredt, s a szobájában pislogó mécses világa meggyőzé őt, hogy Gizella még le nem feküdt. A hófehér ágynak kárpitjai szétvonva tünteték ki a nehéz, arannyal áttört szövetű paplant, mely félig hátra volt vetve, s a nyomatlan dagadó párnákat láttatá. - Hol Gizella ily későn? - gondolá, s a termeken áthangzék dalszerű hangján Margitnak: - Gizella! Gizella!