Zománcos vitéz

Deli s bátor, oh, nézd, s minő nyugodt!

Schiller

Ezután nemsokára következett a komoly viadal, fénylő vérttel s nehéz rostélyos sisakkal.

Ezen annyira ismert s oly sokszor leírt viadal nemének részleteit mellőzve s csak röviden említem, hogy minekutána Zobel lovag négy erdélyi s két magyar leventén győztes lőn, a Keresztúri nehéz dzsidája őt földhöz terítette, néhány utána következőkkel együtt. Tattenbach győzé le végre Keresztúrit, s már a díj bizonyos birtokában vélte magát, mikor egy vitéz kék zománcú acéllal borított, leeresztett sisakrostéllyal jelent meg magas, hollófekete paripán.

- Ez Bocskai István - mond a fejedelem Cristiernának -, ismerem ezen fekete paripát. Pajzán, ugye? - folytatá Kornishoz fordulva, ki helybenhagyólag intett fejével.

- Nem gondoltam - szólt Kornis -, hogy Bocskai vívhasson. Ő tegnap igen rosszul érzé magát; de egyébiránt is a fiatalság játékaiba nem örömest elegyedik. Ő ellenség előtt s komoly csatákban van a maga helyén.

- Úgy látom - mond a fejedelemnő Báthorihoz hajolva -, erdélyi leventéink nem örömest hagyják a babért idegen homlokára fűzni. Ez Bocskai? - kérdé.

- Igen - felelt a fejedelem -, de megtörténhetik, hogy ezen viadalban jeles német vendégünk lesz a győztes; amit azért is hiszek, mivel Bocskai valóban igen el volt még tegnap gyengülve. Sajnálom, hogy kitevé magát; e neme a viadalnak ép erőt kíván.

- Nagyságod - mond Kornis - alkalmasint adott volna gondot az idegen lovagnak, ha egészsége engedné.

- Két ily viadalban valék már győztes! - felelt Báthori.

A Mikola-páholyban Gizellán szembetűnő nyugtalanság látszék. Ő ily viadalt még nem látott, s már a többi is nagy hatással volt idegeire. - Jár-e néha életveszéllyel az ily kopjatörés? - kérdé rebegő hangon Margittól.

- Életveszéllyel nem vagy igen ritkán - felelt a kérdett -, legalább esetet nem tudok, mely ezt igazolná; de a bukás olykor nehéz mellnyavalyákat okoz, s igen veszélyes következésű lehet az egészségre.

- Istenem! - sóhajtott Gizella elhalványodva - mégis igen sok ez mulatságnak!

Ekkor ütközött a két lovag össze, s a nehéz dzsidák számtalan darabokban hullottak szét a fövényre.

Gizella behunyta szemeit, s szíve legmélyebb redőiben a kétség s fájdalom hullámzott.

- Ó, egek! - rebegte, s kezei görcsös hévvel szoríták a Margitéit.

- Ej - kiált fel az öreg Mikola, kit az érdekes szemle egészen fölhevített -, mit remegsz, Gizi? Nem féltem én Bocskait félholtan is.

- Bocskait! - szól Gizella tagadólag rázva angyali fejecskéjét. - A vívó nem Bocskai.

- Hát ki volna? - mond Mikola nevetve.

Gizella hallgatott, de a kétség szorongató fájdalma reszketett minden vonásain, s közel volt az ájuláshoz. Margit nagy részvéttel igyekezett őt megnyugtatni.

Az első viadalpróba után a kék zománcos lovag, magas, fehér, lobogó tollaival, a fejedelmi páholy elé ugratott, s újon kezébe vett dzsidáját leeresztvén, tisztelettel teljes hangon kérte a fejedelmi nőt, hogy férje nem viselhetvén e viadalban színeit, tiszteljen meg egy erdélyi lovagot viselésök engedelmével, ki hiszi, hogy azoknak minden más színek fölött kivívja az elsőséget.

A fejedelmi nő kétkedni látszatott, s egy kérdő tekintetet vete Báthorira.

A fejedelem mosolygott.

- Színei a szép Cristiernának - mond udvarias nyájassággal - biztos kézben lesznek e bajnokunknál, kinek karja ismeretes előttünk.

Báthoriné azon másolhatlan nyájassággal, mely neki később annyira megnyeré az erdélyiek szívét, olda le derekáról egy veres és fehér szalagot, gazdagon ezüsttel hímzettet, s a lovagnak nyújtá.

- Remélem - mond méltósággal teljes szelídséggel -, hogy e szalaggal kegyedet, érdemes lovag, nemcsak e bajnoki játékban avatom lovagunkká, hanem férjemnek minden komoly csatáiban is élénk részvevőjévé.

A rettenhetlen lovag szinte reszketve nyúlt a szalag után, melyet derekára kerítvén, a sűrű sisakrostélyon keresztül olvadtak tekintetének sugarai a szép beszélő arcára; keblében keményebb viadal volt, mint amelyre készült. A szív, mely eddig szeretni nem tudott, egy soha nem ismert benyomás édes kínja alatt fűződött össze.

Mint szenvedő szeráf ült Gizella a másik páholyban, s egészen elgyengülve nyugodott szép arca a Margit vállain. Ki tudná zaját azon érzéseknek leírni, melyek keble alatt hullámzottak?

Harsány “éljen!” kiáltás, a szétcsomózott távulabb nézők visszhangjától körülzúgva, ada eszméletet a szelíd leánykának. Tattenbach a fövényen hevert, s a fejedelmi páholy előtt állt a zománcos lovag, emelt sisakrostéllyal. Gizella tudta, ki; az ő szíve sugallá meg nekie. A nap hőse, a győztes Abafi volt. Közel a fejedelmi páholyhoz a zöld öltözetű ifjú körültekintett, arca sugárzott, ki őt így látta, azt hiheté, hogy ő győzött.