Hattyú-lovag

Tiszta és szeplőtelen.

Müller

A legérdekesb nemei közül az akkori lovagi gyakorlatnak volt a kelevézjáték, úgy, mint az több keleti népeknél s Európában mai napig a töröknél gyakorlatban van.

Hogy e kedvtöltést az erdélyi leventék Cristiernával s számos vendégeivel egész sajátságában megismertessék, annak külről is egészen keleti színt kívántak adni: huszonnégy serdülő lovag az első erdélyi családokból, a jelenlevő lengyelek közül a fiatal Szápia és Zamojszki s a német lovag Zobel kívántak benne részt venni. Két csapatra voltak a vívók felosztva, kék- és veresre; az elsőnek Bethlen Farkas, a másiknak Bánfi János voltak vezérei. Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér, gazdagon s ízléssel arannyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti sállal derekokhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid, nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain ujjak helyett szögletben végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek szárait kék, a másiknak veres, bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki; oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarló alakú kardok függöttek. A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbán alakban körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve.

Minekelőtte a játékhoz fognának, körüllovagolták a viadal terét kettenként, a legszebb s -nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr nyeregtakarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, arannyal terhelt cafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül. Minden vívónak két egyszerű életlen fenyőbot vagy kopja-nyél volt kezében, hasonlóul a választott színre festve, két végeiket kék vagy vörös festékkel terhelt lapták foglalák el, úgy, hogy a talált helyet az azon maradó szín kitüntesse; csak azon foltok tekintetvén sebeknek, melyek derékon felül a hófehér öltözeten igen tisztán lehetének kivehetők.

Megkerülvén a sorompók közti helyet, melynek a páholyok felőli oldalaiban több gyalog csatlósok állottak, számos, a fentebb írt módon elkészített kopjanyelekkel, leventéink kétfelé váltak, s a játék elkezdődött.

Körös-körül nyargalták szélsebességgel a tágas küzdhelyet; előbb egyenként kihíva egymást, később mindnyájan együtt víva.

Bámulatra méltó ügyességgel kerülték ki egymásnak kelevézeit, lehajolva nyargaló lovaiknak hirtelen kantárrántással más irányt adva, vagy a repülő kelevézt kifogva kezeikkel s rögtön visszarobbantva a támadóra. A csatázók nekihevültek már, s lángoló orcáikon lobogott a kedvtöltés gyönyöre; a lovak magok is, melyekről darabokban szakadt a tajték, víg nyerítéssel s prüszköléssel látszottak a játék örömében osztozni.

- Ez szép volt! - mond a fejedelemné, az egyik éltes nőhöz fordulva. - Zamojszki három kelevézt került ki egyszerre; Bethlen jeles lovag! - Az idős nő helybenhagyólag intett a fejével.

- Nézd Bánfit - szólt Margit Gizellához -, már kettőt talált, s még tiszta. - Gizella fojtva érzé leheletét; minden sebes fordulatra összeszorítá ajkait, vagy szemét födé el kezecskéivel.

Zamojszki s Szápia váltak ki a többeknek mindig apadó száma közül, nemcsak azon lélekjelenléttel, mellyel lovaikat azon pillanatban tudák oldalt vetni, midőn a néző már hitte, hogy a sorompókba zúzatnak, vagy azt odább sodorják magokkal; hanem oly ügyességgel is, mellyel mindeddig hófehér öltözetük folt nélkül maradott, bár sűrűn cserélt kelevézeik mindig találtak. Már alig maradtak hatan a sorompók közt, s ezek számában még mindig sértetlen: Bethlen és Bánfi. Mindazokat, kiknek derékon felül két foltjok volt, a harcbírák mint legyőzetteket kiidézvén a sorompók közül.

- A lengyel urak - mond a fejedelem - alighanem győznek e gyakorlatban; nekik a kopja s kelevéz kedvenc fegyverök.

- Bethlen, Bánfi és Tasnádi igen ügyesek e játékban - felelt Kornis a fejedelemhez fordulva. - Kár, hogy Abafi nincs jelen, ő alkalmasint sokáig kétségessé tenné a viadalt.

- Csodáljuk - jegyzé meg Báthori hidegen -, hogy nemes gyakorlatokból kivonja magát, főként ha azokban némi tökéllyel bír... Egy fiatal leventéről van szó - folytatá, Cristiernához hajolva -, kire sok panaszunk volt egykor, de aki, mint halljuk, nagyon megváltozott.

- Bizonyossá merem nagyságodat tenni - erősíté Kornis -, hogy csak különös baj tartóztathatja, vagy még megérkezik. Én a tornán szeretném jelenlétét, mert abban alkalmasint nem kis dolgot adna a német uraknak.

Élénk viadal kezdődék most, s a szem alig kísérhette a nyíl szárnyain fellegként a nézők előtt elsuhanó lovagokat. Egy lovag a kék színűek közül kapta a második foltot; így a veres szín látszék győzni, melynek vezére Bánfi, s a lengyel Szápia és Tasnádi, egy csinos húszévű ifjú, kettőzött hévvel kezdék a veres Bethlent s Zamojszkit kelevézeikkel zaklatni.

Kis szünet lőn, s a harcbírák trombitajelére a nézők csak Szápiát és Zamojszkit találták sértetlen.

Ekkor jelent meg a sorompók előtt egy szép lovag; hattyúfehér ménjének homlokát s szügyét pompás ezüstcafrang lógta körül, s nyergét fehér farkasbőr takarta el. Az ifjún fehér, ezüsttel hímzett dolmány volt, csillámló boglárokkal terhelt övtől körülkerítve, s hasonló színű nadrág födé idomos szárait. Fehér, kerek süvegén hermelinprémmel hosszú, fénylő, fehér toll ingadozott, s vállain sűrű, gesztenyeszín hajhullámok özönlöttek. Egy halk sikoltás hallék a Mikola-páholyból, midőn a deli levente a sorompókon által néhány ugrással a csatatéren termett.

- Te nem jól vagy, Gizella! - mond Margit a hátrahanyatló leánynak derekát átfogva.

- Ó, igen, igen - nyugtatá ez, alig hallhatóan rebegve -, nincs semmi bajom! Múló szédülés csak, mindjárt megszűnik.

- Nem, kedves jó angyalom - mond Margit részvéttel -, ez a szemle nem idegeidhez való; nem mennénk-e haza? Én elkísérlek.

E pillanatban vette Margit a fehér lovagot szemügyre, s gyanítván a Gizella sikoltásának okát, mindenképp igyekezett őt bátorítani, anélkül hogy vele sejdítését észrevétetné.

Gizellának szemei a gyönyörű ifjúra voltak szegezve. Ő ily szépet, ily delit sohasem látott; úgy tetszett neki, mintha minden homályba borulna e méltósággal teljes lovagi alak előtt.

A jöttet első tekintetre csak egy ismeré meg az egész népes embertömegben, s ez egy Gizella volt; vagy azért, mivel Abafi ily fényesen sohasem jelent meg, vagy mivel őt itt senki sem várta. Második, ki ráismert, de csak akkor, midőn a páholysor elébe ugratott, azon érdekes, keleti vonású ifjú volt, kit az elébb láttunk fűszín öltözetében; - s a harmadik Margit.

Abafi a fejedelmi páholy előtt megállván s tisztelettel meghajtván magát, úgy látszék, mintha megdöbbent volna. Arca elsápadt, s újra hirtelen pír lobogta azt körül; lelkes szemeit a fejedelmi nőnek szeráfarcára függeszté, s állott mintegy elvarázsolva. Úgy tetszett neki, mintha a köznapi élet űréből a mennyek fényének kapuiba tekintene, s nem képzelt örömök édje nyilatkoznék. Amit képzete félig sejtett alakban, lényképként idézett föl lelkében, azt látta valósulva a gyönyörű, szelíd, szerény fejedelmi nőben, az egészen idegen s mégis oly ismeretesben - előtte: egy bálvány, kit nem imáda, nem szerete, nem becsüle, nem óhajta, kivel lelke olvadt egybe, ki elszívá őt önmagától, s magán kívül forrasztá idegen léthez és élethez.

Így állott ő egy-két percig szótlan, mintegy kiemelve önmagából s odabámulva egy ismeretlen életbe. A fejedelem kérdő tekintetet vetett reá, kinek szótlan merengése különös ellentétben volt gyors, tűzzel teljes megjelenésével.

Végre Olivér magához tért, s szép, teljes hangján, szemeit mindig a fejedelmi nő andalgó vonásain legeltetve, jelenté ki, hogy a győztes lengyelek ellen az erdélyi kelevéz találó tehetségét vágynék kivívni, egy - kettő ellen.

A győztes bajnokok a viadalt csak egyenként fogadák el; Szápia kimenvén a sorompók közül, a Mikola-páholyban volt tanúja azon viadalnak, melynek következésén, a Zamojszki nagy gyakorlottsága ismeretes lévén előtte, nem kétkedett.

- No - mond alant a lócán Gúti Mózes szomszédjának, egy csinos polgári nőnek piros kerek arccal s galambszelíd tekintettel -, aligha a hattyúfehér paripából babos nem válik a viadal végével... Mi a tatár - kiált fel, Orsolyához hajolva -, hiszen ez Abafi! - Neje mosolyogva intett fejével igent. - No, úgy a kopasz sógor6 jól hajoljon - folytatá a férj - nyergébe, ennek, hallom, kelevéze mindig oda repül, ahova küldik.

Azon csinos, fiatal férfiú, kit fűszín öltözetében vevénk észre az elébb, lejjebb lépett a hágcsókról, s a csatatéren a szolgálatra kész csatlósok sorába állott, néhány földön heverő kelevézt szedvén föl, élénk figyelemmel kísérte Abafinak minden mozdulatját.

Közel hozzá, éppen a páholysor bal végén állott egy tisztes öreg úr. Öltözete előkelőre mutatott. - A fehér lovag vagy igen bízik magához - mond a közel állókhoz -, vagy nem tudta, mit tesz, mikor ily hófehéren jelent meg a viadalra.

A zöld ifjú reá vetette nagy, sötét szemeit, s egy szerfelett nagy értékű tőrt ragadván ki kebléből: - Itt - mond - egy tőr, melynek markolatja felér egy oláh faluval; és ezen kard - folytatá, oldalán függő fegyverére csapva -, fölül rajta, két arany ellen, hogy Abafin egy folt sem lesz a viadal után.

- A fogadás könnyű - felelt az öreg úr mosolyogva -, ám legyen! Jó lesz, ha előre ideadod fegyvereidet.

- Igen, igen! - erősíték nevetve néhányan a közel állók közül.

Azonban a viadal elkezdődött, s az azt bámuló embertömeg élénk részvéttel kísérte a két deli lovag minden mozdulatát; igen észrevehető volt azonban bizonyos részrehajlás Abafi iránt, mely sokképpen mutatkozott a nézők közt.

- Ah! - hangzott az egész nézősokaságon keresztül, ha Olivér kiröpíté kelevézét, mely mindig talált, de Zamojszkinak szerfelett ügyes mozdulatai miatt csak a lovat érhette; vagy ha a Zamojszkinak kelevéze az Abafi feje fölött sivított el, mélyen a homokba fészkelve magát. Hősünk minden hajítását, minden fordulatát összes élénk biztatás követé.

A viadalt Abafi nyugton s egy helyen állva kezdé meg vagy inkább várta be. Zamojszki villámgyorsasággal rohant neki, s alig kétölnyire hozzá röpíté ki az első kelevézt, melyet Abafi roppant oldalugrással kikerülve, a második feléje süvöltőt kikapá kezével, s egyet perdítvén rajta, visszarobbantá, s a Zamojszki lovát találta szügybe, ki hirtelen fordulattal, alig tenyérnyire a sorompóktól, kerülte ki a hatalmas hajítást.

Újra körül-körülnyargalták a tágas csatatért, s a zöld ifjú két kelevézt nyújtott Abafinak, míg Zamojszki is kettőt vőn által egy odasiető csatlóstól.

- Nem féltem Abafit - mond a fejedelem. - Ez derék vívás! A Zamojszki lovát két kelevéz érte már, az Abafié sértetlen... Derék! Ez derék volt! - mond újra a fejedelem Cristiernához, ki érdekkel kísérte Abafinak mozdulatait, s mint ilyen esetekben történik, ő is pártot vett, s mint látszék, az a honi lovag részére hajlott.

Igen szép jelenet volt a Mikola-páholysorban Szápiának lobogó tüze, mellyel a vívókat kísérte; az Abafi viadala szerfelett tetszett neki. - Most - mond - Zamojszki találhatá derekát Abafinak, ha a másik kelevézt hirtelen utána hajította volna az elsőnek.

- Abafi győz - kiált fel Margit. - Nézd, Gizella, a kék folt a Zamojszki karján... most újra egy a derekán!

Gizella halványan, mint tetszholt ült némán; egy szót nem tudott szólani, csak keblének emelkedése mutatá a belső vihart, mely abban zajlott.

Olivér győzött. Az utolsó összeütközésben magasan emelt kelevézzel rohant Zamojszkinak, s megforgatván azt, maga elébe nyújtá karját, hirtelen megrántva kantárát, hogy ménjének lábai mint leszegezettek gyökereztek a földbe; de a kelevézt ki nem röpítette. Csel volt ez csak, melyet midőn Zamojszki hirtelen fordulattal ki akart kerülni: Abafinak nyílsebességgel repült egyik kelevéze karjára, a másik derekára.

Összes százszorozott “éljen!” harsogott körül; Zamojszki félrevonult a csatatérről, s lova, melyről tajték patakzott, fáradtan ereszté le fejét.

Még Szápia volt hátra, ki a Mikola-páholyt elhagyván, azon vidám, élénk gyorsasággal termett a viadalhelyen, mely a bátorban akkor legfeltűnőbb, mikor magához méltó vívótársra akad.

- Nem a legjobban áll fogadása, bátyám! - mond egy fiatal ember a fogadó öreg nemeshez.

- Még - mond az öreg - a nyerés csak fél; én Szápiára fogadtam inkább, ki, azt hiszem, győzend.

A zöld ifjú csendesen mosolygott magában. - Még öt arany Abafira! - mond, erszényéből gondosan kiszedve öt velencei aranyt, mely akkortájban sok pénz volt.

Az öreg hallgatott, s a viadal elkezdetett. Majdnem hasonló lévén az elébb leírthoz, a képzelőtehetségre bízom annak minőségét; csak azon megjegyzéssel kívánom azt segíteni, hogy Szápia mind lovának helyes forgatásában, mind a kelevézviadal minden mozdulataiban Zamojszkit jóval felülmúlta. De mindemellett Abafinak sűrű csapásai s e viadalban nagy gyakorlottságából eredt biztos szemmértéke a győzedelmet részére hajlaták. Szápia három veres jeggyel, melyek egyike szívénél volt, hátralépett a küzdhelytől. Minden ember a magyar lovagra bámult. Tisztán, mint a bércek hava, ő és lova, állt a győztes lángoló arccal s mégis oly nyugton. Körültekintve a szem, három érdekteljes arcot látott öröm sugáritól elöntve. A három arc birtokosát könnyű kitalálni.

Kis szünet után íjászok léptek a térre, s bámulásra méltó ügyességet mutattak. A legjobb lövő azon szép keleti arcú, zöld öltözetű ifjú volt, kinek élénk részvéte az Abafi viadalában oly észrevehető vala.