Báthori mint vezér

A titok fejtve van.

Atlincour

Egybegyűlvén minden oldalról a seregek, Báthori a határokon túl vitte hadait, egyesítvén azokat Mihály oláh és Razván moldvai vajdákéval.

Sinán basa volt az ellenség nagyvezére. A háborút Zsigmond sok szerencsével folytatá; több csatákban verte meg a törököket.

Azok közt, kik e háborúban nagy s hasznos szolgálatokat tőnek a fejedelemnek, volt Abafi is, kinek egyben az utolsó csaták közül szerencséje volt a fejedelmet hat tatár közül, kik alkalmasint legyőzték volna, kiszabadítani. Báthori e tett után kettőzött vonzódást érzett megmentője iránt, mely mindig öregbedett, mióta annak vitézségét s hadi ügyességét bővebben megismerte. A fejedelem őt mindenek közt megkülönbözteté, s egy szép jószággal ajándékozá meg azok közül, melyeket a nemrégiben száműzöttektől s kivégeztektől elfoglaltatott.

Abafi egy föltétel alatt fogadta el a kedvezést. Fejedelmi szavát kéré tudniillik, hogy nem fogja bánni, akármi célra használja ezen ajándékot. Báthori szavát adta.

Több szerencsés csata után a fejedelemtől fontos tudósításokkal küldetett Erdélybe Abafi. Ő ott mint hős, több csatákban győztes s már nagy tekintetű férfiú jelent meg.

Cristiernánál tevé meg legelőbb is tisztelkedését, ki őt azon szerény nyájassággal fogadá, mely e magas lelkű hölgyben oly szeretetre méltó volt.

Szívén hordá Abafi első ifjú szerelmét, s ahányszor Báthorinénak közelében lehetett, mindannyiszor mondhatlan boldog volt. Sejdíté-e a lelkes nő ezen vonzódásnak valódi minőségét hosszasb idő múlva? nem lehet tudni; de volt egész alkalmazásában Abafi iránt valami, ami ezt gyaníttatá. - Láttuk e történet folytában, hogy minekelőtte férje hadba indult, örömest látta Abafit maga körül: megbízta néha, s a figyelem, mellyel iránta viselteték, nem volt észrevehetlen. Később, főként Fehérvárott mostani mulatásakor, úgy tetszék, mintha Cristierna valamennyire visszavonta volna magát tőle, anélkül hogy iránta kevesebb szívességgel viseltetnék. Abafi, ki ezt talán egyedül vevé észre, azt hitte, hogy a nemes hölgy lelkébe tekintett, s annyira ismeretes erénye s finom gyöngédsége szabá elébe azon határokat, melyek valamivel szűkebbeknek tetszének, mint azelőtt voltak. Láttuk, hogy az Abafi szerelmében regényes magasztaltság volt, s így mint bizonyost állíthatjuk, hogy az angyaltiszta nőnek nagyobb tartózkodása szerelmét nem lankaszthatá, sőt hogy azt még fellengőbbé tette.

- Ő áttekint engemet - gondolá magában -, de mivel látja, mily szellemi a hódolat, mellyel iránta viseltetem, nincs megsértve szerelmem által; s volnék-e érdemes ezen égi kegyességre, ha nem volna szent előttem a korlát, melyet szótlan szabott a szép Cristierna előmbe? - Abafi kettőzé tiszteletét, s bármi forró volt az indulat, mely őt szíve imádottjához vonzá, igyekezett azt, amennyire lehetett, elrejteni. - Csáki Gizella a fejedelemnő mellett volt már, s bár Mikola nehezen vált meg tőle, nem lehete e kedves, jósággal teljes fejedelemnétől semmit megtagadni. Margit még nehezebben tudá őt nélkülözni, fájdalmát csak az enyhíté, hogy Gizellát sokszor láthatá. Báthoriné különös hajlandósággal viselteték az érdekes leányka iránt, ki most tökéletesen kifejlett, s Erdély legszebb hölgye volt. Bizonyos ábránd komolyság, valami szenvedőség, mely képén volt elöntve, kétszerezé a bájos lénynek érdekét. Margit egyedül tudta e komolyság rejtett okát; s bár szívének szerfölött jólesett volna a Gizella bizodalmával bírni, gyöngédsége nem engedé őt kikérdezni; s midőn Cristierna Margittól tudakolá a leányka komolyságának okát: Gyulafiné sokáig kikerülve felelt.

- Gizellát bánat nyomja - mond egykor a fejedelemné -, talán szülőit kesergi az árva, vagy tőled elválása, jó Margit, teszi őt oly komollyá! Nem hiszed, mennyire óhajtanám - folytatá a legrészvevőbb hangon - őt boldognak láthatni.

- Meglehet - felelt a kérdett nem kis nyugtalansággal -, kegyelmes asszonyom, hogy bánatjának egyik oka árvasága is; de szülőit oly korban veszté el, hogy azokról tisztán nem emlékezik. Ez tehát, ha az ő érzékeny szívébe olykor keserű érzést áraszt is, nem tenné őt oly tartósan ábrándozóvá. Nagyságodat imádja, sorsával meg van elégedve, ezt magától tudom: s így azt hiszem, hogy az idő elszéleszti azon komolyságot is halkkal, mely nekem magamnak is igen feltűnő.

Cristierna gondolkodni látszatott. - Margit - mond -, az én Gizellám tégedet szeret, talán legtöbb bizodalma van irántad: igyekezzél lelkének, szívének állapotjával megismerkedni. Nekem úgy tetszik - folytatá elfojtott sóhajjal -, hogy ő szeret.

Margit hallgatott. Igaztalant nem akart mondani, az igazság kimondása pedig mire vezethetett volna? Elárulni titkát barátnéjának, míg az valóban titok volt, vétkesnek tetszék neki, mert Gizella forrón ölelte kebléhez szenvedélyét. Magános órái voltak a legboldogabbak; ekkor éldelé képzetében édes-keserű üdvét remény nélküli szerelmének; sohasem árulá el azt egy szóval is.

- Ha szeret - mond Cristierna -, nem hihetem ezen angyali gyermekről, hogy magához illetlent szeressen; de félek, hogy szívét olyannak ajándékozta, ki talán azt megérdemli, de kinek körülményei oly különbözők a Gizelláétól, hogy rokonainak egyezésöket nem remélheti.

- Azt nehezen hiszem - felelt Margit. - Ő úgyszólván senkit sem ismer mást, mint akik az atyám házánál jelentek meg, s ezek közt nagyságodnak észrevétele egyikre sem illik.

Többször beszélgetett Cristierna e tárgyról Margittal, de távulról sem juta Abafi eszébe, ki a legszívesebb illendőséggel viselé magát az érdekes leánykához, de akin észrevehető volt, hogy szívét Gizella nem bírja.

Ezen beszélgetés után néhány nappal Abafi elbúcsúzott a fejedelemnétől, visszasiető a harcmezőre s Zsigmond közelébe, ki neki rövid időt engedett csak a kimaradásra. Gizella jelen volt. Abafi elbúcsúzván Cristiernától, közelebb lépett a hölgyhöz. - Kedves Gizellám - mond (mert rokonsága engedé őt nevéről szólítani) -, én holnap hajnalban indulok. Nincs-e valaki, kinek izenetet vihetnék szép húgomtól, vagy nincsen egy jó kívánsága számomra? A hadi élet oly kétséges, s én kissé babonás vagyok: ily jó lélek kívánsága talizmán, mely kedvet s erőt ád!

Az Abafi beszéde vidámon s tréfásan volt adva, s nem egyéb enyelgésnél. Ezen búcsúzó szavaknak nagy hatásuk volt Gizellára, úgy látszott, mintha könny lopódznék szemhéjaira. Lágy kezét nyújtá a leventének. Oly bájjal teljes volt e kéznyújtás, hogy Abafit magát meglepné, ha szíve annyira el nem lenne foglalva.

- Én egyet óhajtok csak - mond szinte rebegő hangon Gizella -, hogy kegyedet, jó Olivér, léptein azon áldás kövesse, melyet minden lelkes leánya Erdélynek óhajt oly hősnek, mint Abafi!

Abafi gyöngéd kézszorítással felelve távozott.

Cristierna jelentő tekintettel nyugtatá égszín szemeit Gizella finom vonásain, melyekben különös elegye volt a boldogságnak s komolyságnak.

Úgy tetszett Gizellának, mintha Abafi soha ily szívesen, soha ily tisztelettel teljes udvarisággal nem szólott volna hozzá, s kézszorítása egy érzést ömleszte el egész valóján, mely sötét s kétes visszaemlékezésben varázslá elő álmainak tündérképeit.

Ezen idő óta Báthoriné figyelemmel követé kegyencének életét; sokszor szóla Abafiról vele, s ami első tekintetre csak sejtés volt, bizonyossá lőn. - Ő szeret, igen - monda magában Cristierna -, ő szereti Abafit. - Margittal is közlé később észrevételét. Margit már elárulva látván kis barátnéjának titkát, mindent elbeszélt a fejedelemnőnek, ki semmit sem óhajta inkább, mint Gizellának boldogságát, kit leányának fogadott s leányaként szeretett. Margit volt a nemtő, ki gyöngéd kezekkel szőtte ki azon tervet, mely lelkében rég alakult már, s melynek teljesülését kezdé reményleni.

Nem sok időre megérkezett Abafi a táborba. A rövid fegyvernyugvást Zsigmond szokott mulatságaival tölté be, leginkább sólyomvadászattal, mely kedvenc időtöltése volt.

Ily vadászat alkalmával lovagla egykor Abafi mellette.

- Olivér - mond a fejedelem -, te egy titkot rejtegetsz előttem! Egyet azon titkok közül - folytatá gúnymosollyal -, melyet az egész tábor tud!... Te hallgatsz?

Abafi elpirult. - Nagyságos uram - mond -, a dolog nem titok, de némileg talány előttem is.

- Valamely jótékony tündér - jegyzé meg Báthori nevetve -, megvallom, szeretném, ha seregeimet is oly bőven ellátná eleséggel, mint téged csemegékkel!

Abafi az alvinci kalandját elbeszélé a fejedelemnek, kolosvári megtámadtatásával együtt. - Izidorának - így folytatá -, ki itt is néha megjelenik, s kit nagyságod többször látott már, születésén homály lebeg; Deli Markó nem örömest szól róla. A hölgy, azt hiszem, szerelem gyermeke. Kevéssel azután, hogy fiát Alvincen visszaadtam neki, egy levelét vettem, melynek következésében a gyermek most is udvari lelkészem mellett van, ki őt gondosan neveli; s a tehetséggel teljes, egyébiránt igen szép, érdekes ifjú akármely családnak becsületére válnék. Míg Izidorának fia Alvincen volt, anyja minden héten meglátogatá; ugyanezt tevé s részint teszi azóta is, mióta nálam van.

- Talán azon bizonyos éjjeli lovag, kiről hallottunk már valamit?

- Ugyanaz. S amily keveset gondol e mindenben sajátságos teremtés azzal, mit róla mondanak vagy hisznek, oly kímélő irántam: s részint ez, részint regényes iránya lelkének okozá, hogy látogatásait titokba akará burkolni.

- Örülök - mond a fejedelem vidáman -, hogy benned nem komoly megvetőjét találom az élet örömeinek; mert hogy látogatásának nem egyedül anyai indulat volt oka, azt mostani gondoskodása is mutatja.

- Nem akarok jobbnak látszani - mond Abafi őszintén -, mint vagyok.

- S szerette-e kegyed e férfiú-leányt?

Abafi nem felelt mindjárt, mint aki számot akar valamiről adni, mi iránt maga sincs egészen tisztában. - Alig - mond kis szünetre - gondolom, hogy az, mit Izidora iránt éreztem, s talán most is érzek, szerelem lenne; de nem tagadhatom, hogy azon ragaszkodás irántam, mely még soha meg nem cáfolá magát... azon példátlan hűség, mely minden tettéből kitűnik, szívemet nem hagyá, s nem hagyhatá illetetlen... aligha egyrészt éltemet is nekie nem köszönhetem. Mióta nagyságod táborában lenni szerencsém van, sátram mindennel bővelkedik, amit itt a vidékben találni lehet; s ha kérdem, ki hozta, cselédeim ritkán tudnak rá felelni; minden, amit megtudhattam, az, hogy egy csinos fiatal vitéz jő néha éjjel a sátor közelébe, s ha távozik, a nyílás előtt vagy tele kosarat a vidék legízesb gyümölcseivel s török csemegékkel, vagy egy vadat vagy egyebet találnak, s mindig oly hirtelen távozik, hogy rá nem ismerhetnek.

- Kétségkívül ő az! - mond a fejedelem. - A leány vagy nő deli, csinos! Többször láttam Deli Markónál, de ezen elvadult teremtésben ennyi hűséget nem gyanítottam volna! Atyja igen különbözik tőle. Az igaz, hogy még eddig nekünk adott szavát meg nem szegte; de ezt csak egy évre adá, s ki tudja, mit tesz aztán!... Azon kolosvári megtámadás tekintetében még homályban vagy?

- Megvallom - felelt Abafi -, hogy egészen abban! Izidora kikerülve felel, ha kérdem, mint aki valamit sejt, de titkolni akarja. Nagyságod tudhatja, minő sokképpen beszéltek erről!

- Igen - mond a fejedelem elfojtott sóhajtással -, éltemnek egyik legkeserűbb szakában történt az; megcsalatva azokról, kikben legtöbbet bíztam, erőszakos módokhoz kelle nyúlnom! - A fejedelem elhallgatott. - Akkor - mond kis szünet után - nem vala csuda, ha minden egyes erőszak nekem tulajdoníttaték!

- Én - mond Abafi - a Bucella személyes gyűlölségének tulajdonítám.

- Nem a legjobb embered volt - felelt Báthori nevetve -, de annyit nem mert volna tenni.

- Nem örömest emlékezem azon szomorú napokra vissza, nagyságos uram! - szól Abafi. - Ha akkor nagyságodat hív emberek körözik, sok nem történt volna!

- A Kendiek - mond a fejedelem - mindig titkos ellenségei s vágytársai voltak a Báthoriaknak; Boldizsár bátyám pedig fejedelmi székünkre vágyott, ezt máig is hiszem, és sok ellenséget szerze nékem alattvalóim közt! Te is egy voltál, Abafi.

- Nagyságos uram, az Abafiaknak hűségök a Báthoriak iránt közmondássá vált Erdélyben, s lehet Abafi a fejedelem tetteinek ellensége, de nem a fejedelem személyének.

- Ne folytassuk e tárgyat többé - vág közbe komoly-kevélyen Báthori. - Más a fejedelem élete, mások viszonyai, mint hogy azokról avatlan helyesen ítélhetne; hányan azok közül, kik oly könnyen ítélnek egy fejedelem tetteiről, lennének a legutáltabb zsarnokok, ha székébe ülhetnének! A holtakról jól kellene szólnunk, vagy semmit; de egekre mondom, hiszem, hogy ez Boldizsárban teljesedett volna.

Abafi látván, hogy a beszélgetés Báthorit kedvetlenné tevé, más tárgyra kívánta azt fordítani. - Sinán basa - mond -, úgy látszik, örül a fegyvernyugvásnak. Nagyságod megbizonyítá Erdélynek, hogy a Báthori fegyvernek érővé tudja tenni elismert hatalmát.

- Minden szerencséjök mellett hadainknak, meguntam - felelt a fejedelem - a táborozást, s inkább, mint valaha, vágyok nyugalomra. Hidd, Abafi, vannak órák, melyekben vágyaim tova ragadnak innen, boldogabb éghajlatba. Az Olaszhon, a sok népes városok, a finomabb viselet, nyelv, alkalmazás... ellenállhatlan óhajtásokkal öntik el keblemet.

- Oly szép, oly nagyszerű hivatás - mond Abafi - ezerek sorsára ügyelni, ezereket boldogítani, hogy nagyságodnak lelke a szép pályán, melyre Isten jelelé, meg fogja azon nyugodalmat lelni, melyet óhajt! Egy szeretetre méltó fejedelemnő közelében, diadalainak fényétől körülsugározva szebbek, nagyobbszerűek azon örömök, melyeket élvezhet, mint az Olaszhon minden puhult gyönyörei, hol torzképe létezik csak a hajdani nagyságnak.

A fejedelem szívében újra oly húr volt megpendítve, mely őt komollyá tevé. Bizonyos idegenséget érzett ő Cristierna iránt, melyről nem tudott magának számot adni. A fejedelmi fénynek közepette nyugalomra vágyott az a Báthori, ki letévén rövid időre az országos gondokat, kővári nyugalmában újra azon zajt óhajtá vissza, melytől futni látszatott. Cristierna szövetsége kívánatos volt előtte egyelőre, de alig lett ezen óhajtásból valóság: az a hölgy, ki fejedelmi bíbor híjával is nemének dísze vala, kiben minden tulajdon megvolt annak boldogítására, ki mennyének közelébe juthata, nem tudá szívét betölteni.

Két lovag, kik a táborba visszatérő fejedelem elébe vágtattak, s a törököknek új mozdulatáról szólottak, ada elméjének némi elszóródást.

- A napokban dolgunk lesz - mond valamivel vidámabban -, én győzedelmet reménylek. Mindemellett - folytatá különös mosollyal, fél komolyan, fél tréfásan, Abafihoz fordulva, halkan - a selyemredős ruha, a veres bíbornoki kalap s egy tágas, kényelmes csarnok a világ hajdani királynéjának remekszerű romjai közt felér minden kis dicsőségünkkel itt!... Mit gondolsz, leventém?