A kis Zsiga

- - - tán gyermeked
- - - minden örömed
Emésztő sírba szállt.

Vörösmarty

Izidorát másnap hadi pompával temették el; tizenkét levente vitte zászlókra fektetve a szép halottat. Sírja előtt zárák egyszerű koporsóba; így fogadá tetemeit, távul honától, a közelebbi helység temetője.

A Deli Markó fájdalmát leírni nincs toll. Nem panaszokban, nem könnyekben mutatkozék ez. Néma, sötét, fagyos volt, mint egy téli sír. A mosoly elköltözött ajkairól örökre; s úgy állt, mint egy éjszaki jégtorony a hullámok közepette, várva, míg a vész aláássa alapját, iszonyú dörgéssel zuhanó egykor össze.

Dandárt a fejedelem általadatá Markónak; de minekelőtte ez bosszúját állhatná, mely irtózatos lett volna, a gyilkost halva találták. Tátongó seb volt fején, s a vér szélesen terjedt körüle a homokban. Őrei állíták, hogy a reggelt előző éjszakán tompa koppanást hallottak, mély hörgéstől követve. A szerencsétlen azon a tőkén zúzta szét fejét, melyhez láncolva volt.

Abafi tette, mely Gyárfás és a szerzetes által esett tudtára a vad bajnoknak, meghatá szívét. Két nappal a temetés után, melynek ágyúdurrogásai pokolvisszhangként zúgtak még agyában, belépett a barlangok arszlána Abafinak sátrába, talpig acéljában nehéz fegyverzetének, s két nappal jötte után még látható volt nyoma lábának.

Abafi szótlan fogadta őt. Arca el volt a szép fiatal hősnek változva; valami reszketegség ajkain, félig szemeire nehézkedő pillái s görnyedt állása valának tanúi: mennyire hatott ezen eset lelkére, s bizonyítványa annak, minő sokszerűek azon érzések, melyek a szívet ostromolják. Szánakodás, hála, barátság egyesültek Abafiban, veszteségének keserűségét nagyítók. S most, minekutána ezen érdekes lény, ki úgy egész lelkéből az övé volt, megszűnt lenni: űrt érzett Abafi szívében, melyet csak az érthet, ki egykor szeretett barátját, de barátját a szó legteljesebb értelmében, vesztette el.

Deli Markó csendesen állt meg Abafi előtt. - Kegyed - mond mély hangon a barlangok arszlána - nemes, nagylelkű férfiú!

Abafi hallgatott, némán borult a komoly bajnok acélvállára.

- Amit leányomért tett - mond Markó -, mert a jó szándékot egészen tett gyanánt veszem, átköltözteté leányomnak lelkét az én keblembe: a kegyedé vagyok, mint ő az volt végleheletéig! - Itt elhallgatott, széles kebléből fohász emelkedett, durva kezét nyújtá Abafinak. - Az én életem - folytatá Markó - elveszte világát, sivataggá, télivé, néptelenné vált: én mindent elvesztettem, mindent, önmagamat gyermekemben. Ó, Izida! - mond azon mély, szomorú hangon, mely szinte kísérteti, szinte föld alatti.

- Amit tenni akartam - felelt Abafi csöndesen -, nem tehetem meg; őt az egész világ előtt nőmnek ismerni, fiának atyát adni, ezt akarám. Az elsőt halála megakadályozá, a másiknak egész éltem lesz bizonysága - mond, kezét nyújtva Markónak.

- S ha élt volna - szólt Markó -, ha fiatal ereje legyőzte volna a halált, akkor... Abafi?

- Mikor kívántam jobbnak látszani, mint vagyok, Markó? Végső pillanatait boldogítni fia tekintetében, kiért élt, halt, őt megnyugtatni, a világ előtt neki nevet adni, bár a sír szélén; ezt s ennyit akartam. De ha élt volna, soha Abafi nem szegte szavát - folytatá méltósággal teljes, de szelíd hangon -, ő Abafiné maradt volna, s én tudtam volna megadni s megszerezni neki azon tiszteletet, melyre mint nőm számolhatott.

Markó arcán örömsugár vonult el, szinte észrevehetlen; darabig szótlan állt Abafi előtt, azután nyugtalan járt a sátorban, s a szőnyegre ereszkedett, mint aki hanyatlani érzi erejét. - Keblemen egy titok hever - mond Deli Markó -, melyet tovább abban zárva tartani nincs szükség.

- Titok? - szólt Abafi figyelmezve.

- Zsiga - folytatá Markó, sötéten függesztve szemeit Abafira - nem az Izidora fia.

Abafi megrázkódott, mintha tulajdon fiának sorsa jőne kérdésbe. - Nem? - kérdé a lepetés igézetével arca kifejezésében. - Nem az Izidora fia?

- Nem - viszonzá Deli Markó csendesen.

- Kié hát? S tudta-e ezt Izidora?

- Nem tudta, boldogságára, s én nem bírtam volna azt vele tudatni soha.

- Ez talány előttem - mond Abafi -, melyet meg nem foghatok. Szóljon kegyed, az egekre kérem: szívem össze van fűzve.

- Üljön ide mellém - felelt Markó -, hallgasson ki csendesen s ítéljen. Izidora tiltott szövetség gyümölcse. Anyja előkelő családból származott; neve örök titka szívemnek. Ritkán s rejtélyesen jöhetek anyjával össze csak... de ne többet erről. Izida férfiak közt növekedett; mint gyermek már jeleit adá azon határozottságnak, elszántságnak s regényes iránynak, mely később őt eggyé tevé a legérdekesebb, a legsajátságosabb teremtések közül. De minek ezt kegyednek mondani!

Sóhaj emelé az Abafi keblét.

- Minden ellenmondások mellett, melyek e különös teremtésben oly atyafitlanul s mégis oly szorosan álltak egymás mellett: ő szeretetre méltó gyermek volt. Gyengeségei, hibái, különösségei nevelése rovására esnek... s talán - folytatá Deli Markó kis szünet után - az enyémre. Igen... én túl a rendén engedékeny atya voltam!... Nagy szó, amit mondok, levente, még soha ember a szélek királyának ajkairól nem hallá: ő parancsolt nekem, s én féltem tőle!... Első botlásait én mentegettem. Ki leányomat szerette, kedves volt előttem. Dandárrali szövetsége nem volt titok. - Láng borítá el a Markó arcát, lábával toppantott, csörögve zengett nehéz fegyverzete. - Dandár!... ó, gyáva... orgyilkos!... Ő nincs többé... Ha él... bosszúm irtózatos lenne!... Mint árva jött seregembe, vad, makacs kölyök volt, de erős hadban. Sok panaszom volt reá, de mindent megbocsáték akkor neki: hiszen ő leányomat szerette... s mégis! - Markó elhallgatott; bosszú, dühösség szikrázott szemeiből.

- Szép volt Izida! Ó - folytatá szenvedélyesen Deli Markó -, szép! Szép, mint anyja! És tűz... láng... szenvedély, mint anyja! Ő vétkes lőn; tiltott szerelmének gyümölcse egy gyönyörű fiúcska volt; s én, hiheti-e kegyed, ahelyett, hogy kárhoztatnám, a kisdednek bolondja valék... egy gyerekes nagyatya, ki azt órákig hordám ölemben.

- S ki volt a gyerek atyja? - kérdé Abafi feszülve.

- Leányom sohasem vallá meg. Én gyanítom, hogy Gyulafi Bálint, Mikola Margit férje; mert akkortájban jószágainak közelében tanyáztunk, s az egyéves fiatal férj örömestebb mulatott Izidámmal - folytatá némi rátartással Deli Markó -, mint Erdély első leányával, a híres Margittal. De hallja kegyed tovább. A kisfiú a világra jött Gyulafi Bálintnak egyik jószágában; Izida igen el volt gyengülve, s darab ideig féltettem életét. Még e gyengélkedő állapotban, melynek nagyobb részét kábult álomban tölté, történt, hogy egy este sikoltást hallván, berohanok, s a kis Zsigát a padlón találom mély sebbel homlokán. Izida fölrettent mámoros álmából; azonnal az öreg asszony, kinél Izida feküdt, s aki a vidékben mint gyógyító, nagy hírt szerzett magának, a gyereken, ahogy tudott, segített; a seb nem volt mély, s kevés időre meggyógyult. Amilyen borzasztó volt ezen esetkor az Izida fájdalma, oly kétszerezett volt szeretete gyermeke iránt, midőn az felgyógyult. Ugyanekkor (jegyezze meg kegyed jól) vettem én a gyermeknek jobb vállán egy kereszt alakú, fekete jegyet észre, mely azelőtt figyelmemet elkerülé. Izidám felgyógyult, a gyermek növekedett, s midőn ötödik évét éré, leányom Alvincen egy öreg ismerős asszonynak adá által, mivel tanyánk gyakori változása s életnemünk nem engedé, hogy a gyermeknek növeléséről gondoskodhassék... Mennyire szerette fiát leányom, tudja kegyed; miként mindjárt Alvincen termett egykor: úgy minden héten látá a kis Zsigát kegyednél is, és mégis - mond Deli Markó komor hangon - kis Zsiga nem az ő fia volt!

- A csomó mindig összeszőttebb - szólt Abafi feszült figyelemmel.

- Mindjárt világulni fog a homály - felelt Markó. - Ezelőtt mintegy három évvel egy szerzetes lépett sátromba. Uram, mond, a legfontosabb dolog kívánja, hogy kövess hirtelen. Kérdéseimre nem akart felelni. Én követém. A szomszéd falu felé mentünkben a szerzetes a következőt beszélé nekem:

A napokban terhes beteghez hívattam. Midőn azon kunyhóba érkeztem, hol a beteget igen veszélyes állapotban találtam, az könnyebbülni látszék. Én melléje ültem; lelkészi hivatásom szellemétől indítva, a vallás vigasztalásival kívántam aggódásain enyhíteni. A beteg kérő tekintettel emelé szemeit rám. “Atyám” rebegte, “én nagy bűnös vagyok, van-e kegyelem Isten előtt, ha azt szívből megbánom? Amennyire lehet, jóvá kívánom tenni.” Én igennel feleltem, s kértem, hogy szívét öntse ki előttem, főként ha még, amit vétett, reményli helyrehozhatni. Az asszony arra kért, hogy haladék nélkül kegyedhez menjek, s hirtelen hozzá jövetelre bírjam, bűnét minden név nevezése nélkül gyónván meg nekem.

- Beszéd közben - folytatá Markó - megérkeztünk egy alacsony kunyhóba, hol a beteget, úgy, mint a szerzetes leírá, durva készítésű nyoszolyában találtuk. Úgy látszott, hogy elméje egészen helyén van. A nőnek kérésére a szerzetes eltávozott; én egy kis lócán foglalék helyet ágya mellett. Amit a nő nekem hosszason sírás, sóhajtások közt előadott, röviden mondom el... A beteg Gyulafi Bálintnál a Mikola Margit kis fiának dajkája volt akkortájban, mikor az én kedves (Markó elfogódott) az én kedves Izidám - mond mély sóhajtás után - betegágyban feküdt. A kis Gyulafit atyjának nevéről Bálintnak keresztelték, s egy-két nappal lehete idősb csak Izidám kis Zsigájánál. Gyulafi nem volt honn; fontos követség kíséretében Lengyelországba ment, négy héttel nejének szülése előtt; s onnan csak hetek múlva várták vissza. Margit gyermekét szenvedélyesen szerette, s ha gyöngesége nem ellenzené, bizonyosan önkeblén táplálta volna; de ezt nem tehetvén, anyai legédesebb foglalatosságának e hiányát a legnagyobb gondossággal pótlá ki. Ritkán távozhatott a dajka a gyermekkel szobájából; de megtörtént mégis egyszer, hogy a dajka a gyönyörű nyári délutánt a kertben töltötte, s gyümölcs után nyúlván, az egyensúlyt elveszte, s a gyermekkel összerogyott. Azonnal vér borítá el a kis Bálintot, s ez eszméletét elveszté. A nő magánkívül rohant ijedtében, eltakarva a gyermeket, azon öreg asszonyhoz, hol Izida szállva volt, s kit az előbb említék. Velei tanácskozásának következése az lőn, hogy Izidám álmát hasznokra fordítván, a Margit gyermekét helyzék a földre a bölcső mellé, mintha onnan esett volna ki; s a dajka a másikra adván a Margit fiacskájának öltönyeit, azt magával vivé!... A csere annál könnyebben megtörtént, mivel a két gyermek gyanítható okokból hasonlíta egymáshoz, s a kunyhó igen sötét volt. A többit már tudja kegyed - mond Markó, félbeszakasztván beszédét.

- Ah - kiált fel Abafi -, tehát a kis Zsiga a Margit fia volna, Bálint?... Nem, nem, ez lehetetlen: hogy maradhatott ily sokáig titokban? S mi bírhatta az öreg asszonyt a tettre s elhallgatásra?

- A tettre - mond Deli Markó - alkalmasint az, hogy a dajka tulajdon leánya volt; s méltán tartott tőle, hogy kenyerét gondatlansága miatt elveszti; annak elhallgatására pedig a tett maga.

- De hát később - kérdé Abafi -, mikor a Gyulafi vélt fia meghalt, s a titok felfödözése mindkettőjöknek nagy jutalmat szerezhetett volna?

- Akkor - felelt Markó - az én parancsom s az én erszényem. A gyermek a fölfedezett titok után három holddal múla ki.

- S mi bírhatta rá kegyedet? - fürkészé Abafi, feddőleg nyugtatva szemeit Deli Markón, s felállva mellőle.

- S azt kérdi kegyed? - felelt Deli Markó hevülve. - Kegyed, ki Izidát ismerte! Neki megmondani, hogy fia nincsen; őt, a szenvedélyes anyát, ki anyai érzetében élt, e boldog csalódásból fölébreszteni... annyi lett volna, mint őt megölni. Ah, tehettem-e én ezt, én, Deli Markó, az atya, ki életemet adtam volna egy boldog órájáért?

Abafi komolyan tekintett Deli Markóra; de e komolyságon általvillant némi rejtett öröm, melyet, ki Abafinak vonzódását Margithoz ismeri, tudni fogja megfejteni. - A tett - mond Abafi komolyan - nem volt helyes, bajnoktársam, Markó! Hogy megtörténhetett, hogy így s nem másként esett: értem, megfoghatom; de jóvá nem hagyhatom.

- S kegyed megölte volna Izidát? Mert az lett volna a felfödözésnek bizonyos következése. Ezer báj, ezer öröm szorít másokat az élethez: ő csak gyermekében élt!... Ami vész ölében a szirt a menekvőnek, az vala neki anyai érzete; horgony, mely élte hajóját csatlá az élethez; mentő ág a vízben süllyedőnek s a kötél, mely az égő házból füst és lángok között nyúlt el előtte... Ó, kegyed megölte volna!

- Mit tettem volna, Markó - felelt Olivér, kezet nyújtva -, nem tudom. Ember vagyok, s nem akarom állítani magamról (mert atya nem vagyok), ha egyébként cselekedtem volna-e, de anyát gyermekétől megfosztani azért, hogy más abban a csalódásban éljen, hogy gyermeke van: helytelen tett. Én hiszem magamról, hogy nem tehetném; de a hit s tudás közt még tág hézag van; s én ember vagyok!

Deli Markó csendesen állott Abafi előtt. Valami oly szenvedő, oly hideg, keserű volt egész alakján elöntve, hogy amaz szorulva érzé szívét. - Ó, Markó - mond, kezét ragadva -, a mi veszteségünk iszonyú!

Deli némán szorítá Abafit kebléhez.

Abafi leült újra. - Markó - mond -, az előbeszélt történet valószínű. Kegyed hiszi, talán tudja is; de azt be is kell bizonyítani, Mikola Margit a legboldogabb teremtés leend a világon, de hogy az lehessen, minden kétséget el kell hárítanunk.

- Az könnyen megeshetik - szólt Deli Markó nyugodtan. - A dajka vallomása után felgyógyult s él, anyja is még életben van; azonkívül a kereszt alakú jegy is bizonyít valamit.

- S még valami! - kiált fel Abafi élénken. - Igen, igen, nincs kétség! A gyermek Margithoz hasonlít; ez régen föltűnt nekem már. S az anyai szívnek sugallása lesz az utolsó s legnagyobb bizonyítvány.

- Eleinte a gyermek egészen atyjához, Gyulafihoz hasonlított - mond Deli Markó -, később magam is vettem némi változást vonásaiban észre. Mindez gyerekeken annyiszor történik, míg felnövekednek.

Deli Markó hosszasan ült Abafinál, s együtt végezték, mit kellessék a jövendőre tenni; mindenesetre pedig, hogy a dolog előre mély titokban maradjon. Fejedelmi parancs szólítá őket később a Báthori Zsigmond sátrába.