Sikoltás

Én egyedül vagyok ellenséged, nem más.

Corn. Nepos

Csendesen, mély gondolatokba merülve haladott Abafi a Búza utcán végig; a Torda utca szögleténél balra térve a piac felé vevé útját. Méltán bámulhat az olvasó hősünken, ki úgyszólván visszaesve hajdani szenvedélyeibe, lépett a Mózes szobájába, bort s leányokat óhajtva, s midőn talán némi keserű érzéssel láttuk őt egy kétértelmű ház felé indulóban, egyszerre megáll, s elhatározottan kinyilatkoztatja, hogy nem megyen.

Ily visszaesések könnyen magyarázhatók. Nemegyszer süllyedt ő rövid időre régi életmódjába vissza; s nem mindig volt azon lelki éberség őrként gátlója önfeledésének, mely most tartóztatá hátra. Dicséretére állíthatjuk azonban, hogy darab idő óta minden ily visszaesés, ha az indulatok ingerültsége eloszlott, neki fájdalmat okozott; s azon keserű érzés, mely őt meglepte, midőn lelke mámorából ébredt, mindig élesebb, mindig fojtóbb lőn; s így azon erő, mely száguldó szenvedélyeinek legyőzésökre kívántaték, mindig edződött, a legtermészetesebb úton.

Míg egy rossz vagy aljas tettnek megbánása neki kevesebb fájdalmat okozott, addig nehezebben is tudott annak ellentállni; de mióta mélyen szívében feszültebb húr pendült meg: a rossz tett megbánása által okozott fájdalom előérzete, mintegy segédje azon erőnek, mely kívántaték, hogy indulatinak ellentálljon.

Többször az életben egy csekélységnek nagy következései vannak. A büszke ember hányszor tulajdonítja egyedül lelki fönségének s erejének néha egy kis körülményke következményeit.

Gondolhatta-e Orsolya asszony, midőn gondosan szeldelé a tordai pogácsát vendégei számukra, hogy ezeket a kis Tóbiás fogja megtizedelni, s hogy e tettének következménye egy ember fejében oly eszmének fog életet adni, mely őt a helyes útra téríti, ki talán megízelítvén újra az aljas örömöket, örökre elveszett volna a jónak?

Midőn Abafi a kis Tóbiást földön látta maga előtt: eleven színekkel állott előtte életének egyik legérdekesb jelenete, a kis Zsigának megmentése; jutott tisztán eszébe szívének, lelkének akkori aljas iránya. Emlékezett, hogy ez vala indulatinak úgyszólván napforduló pontja. Lassan, fénysugárokként világultak elméjében azon szép, nemes föltételek, melyeket még kevés napokkal ezelőtt oly forrón ölelt kebléhez: miként hivé, hogy lelke nemesülhet, s gondolá, hogy halad óriási léptekkel a tökélynek. Szorulva érzé szívét, szégyenleni kezdte, hogy abban oly kevés erő van azon az úton, melyet tüze ki magának, megmaradhatni. - Nem - mond szép felhevüléssel -, nem térek ki az útból többé. Mi pótolja, mi pótolhatja az életbe vissza azon égi nyugalmat, melyet jótettek öntudata önt el a kebelbe? Érzem az erőt lelkemben. Nem! Utálva legyen örökre minden aljas! S e pillanattól fogva erősen és szilárdul a rény tiszta ösvényét követem.

Így fűződék gondolat gondolathoz. Abafi átlátá, hogy az, ami őt szinte visszasüllyeszté fájdalmatlan semmiségébe, még nem oly körülmény, melyet férfiú-erő le nem győzhetne.

Az igaz, hogy szégyenülten tekintett szét a gyűlésben, s látva azon sok rémült arcot maga körül, neme a megvetésnek lepte meg szívét. Első fölléptének a polgári pályán nem volt sikere. S bármiként okoskodjunk, ott tettnek sikeretlensége, mely nagy lelki erőbe került, igen visszaijesztő, s mintegy cáfolatát tekinti első nézetre az elme azon cél helyességének, mely vezérlé tettünket. A fejedelem szavai szívét mélyen sebzék. Bár e szavak némileg helyzetének fontosb voltát jelelék ki, amit Abafi elméje igen is tuda észrevenni. Szándékának tisztasága szűz lobogásában tűnt föl képzetében; nemes volt, mint óhajta. Lelkes honfiak ügyében szólalt fel, s azon keserű érzet környezé őt, mely minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes, s mely ólomsúllyal nehezedik a lélekre, midőn tetteink nemes célzása félreértetik, s midőn szép, boldogító remény helyett sivatag, lelketlen valót talál a cselekvő útjában.

Így felhevülve s visszaidézve fellengéseiből a köznapi aljnak avába, nem bámulhatunk Abafin, ha beteg, szenvedő lelke, mint a sínlő test, érzékenyebb, bántalmakra rezzenhetőbb lőn. S talán a lelkes, érzéssel teljes, bár kissé könnyelmű Bethlen célzás nélküli enyelgése őt jobb órában szintoly enyelgő tréfacáfolatra bírná, milyen ártatlan volt a megtámadás. Az a szíves közelítés, mellyel Olivér fellobbanását s annak véres következését kívánta kárpótlani, s a regényes lángoló barátság, mely a két ifjút holtig csatlá egymáshoz, elég bizonyítványa az egykori s a mostani Abafi közti különbségnek.

A Bethlenneli összecsapásban, lélektani elvekből kiindulva, visszaesést az emberismerő nem talál. A legnemesebb lelkekben vannak felhevülések, s a legjobb ember lehet pillanatokig igazságtalan, főleg ingerlett állapotban, s ha az indulat, mely vezérli, nemes. Ilyen volt minden tekintetben, amely Olivért lobbanásba hozta: nővédelem, lovagi tartozás.

Az oly természetes visszaesések egyike leginkább hősünk panaszos kikeléseiben mutatkozott, s azon odaengedésben, mely őt szinte aljas örömök örvényébe süllyeszté. - A tökélynek indult Abafi mélyen érzett, hallgatott és cselekedett volna, ha azt szükségesnek látta vala; a tökély útjából kitörő panaszkodott, ingadozott szép feltételeiben, s kétségbe indult önmaga iránt; de a visszaesésnek legcáfolhatlanabb jelensége, az okokon kapkodás volt e visszaesések mentségére.

Az ő nemtője: vagy történet, vagy egy kis körülmény azonban, mint láttuk, visszaigazíták őt a helyes ösvényre, s állíthatjuk, hogy azon szép elhatározás: többé aljast nem tenni, aljast nem gondolni, nem volt még soha ily szilárd, ily erő- s akaratteljes benne, mint jelenben.

Csendesen haladt Abafi az éji sötétben; a roppant egyház szeszélyes tornyának árnya széles, reszkető vonalban olvadt keresztül az egész tér hosszán; magasról bámult le az éj kiránynéja fénylő udvarának seregéből a komoly, hadi tekintetű városra, s ezüst párázati átömledeztek a gót torony faragásain, dicskoszorút ívezve körülök. Minden utca néma s néptelen volt, s csak azon esti nesz, mely néha suhan a légen keresztül az aeolhárfa elhaló hangjaiként, enyelgett az Abafi hallóérzékével. Egy mécsesnek vereses ragyogványa látszék még a Rása-háznak nagy ablakából, kétes világot ömlesztve körüle, s egy hosszú árnyék vonult el s vissza a széles ablaknál, alkalmasint az álmatlan Cariglié. - Olivér folytatá útját. Amint a térnek majd közepe tájára érkezett, halk susogást hallott mögötte, olyat, mint a selyemszöveté a sima deszkázaton; hátratekintett, s csendes léptekkel sötét köpenyegbe burkolt lényt látott maga után haladni. Abafi megállapodék. Több bátorság s több bizodalom volt emberünkben ismert, úgyszólván óriási erejéhez, mint hogy e kullogónak követése némileg nevetséges ne lenne előtte. Azonban kardját előbbre rántá, s nyugton ment odább; alig ért a széles Közép utcába, midőn hirtelen egy sötét kapunak öbléből három ember rohant ki meztelen kardokkal. A támadók arcainak alsó része kendőkkel volt beburkolva, s öltözetük sötét színű. Olivérnek úgy tetszett, mintha kettejében a Gúti Mózes szobájában ivó kétes alakokra ismerne.

- Add meg magadat! - mond az egyik mély hangon. - Minden védelem sikeretlen.

Abafi kardot rántott, s a felelet e megszólításra hatalmas vágás volt, mely a szólót azonnal földhöz teríté. A más kettő heves viadalt kezdett. Hősünk nem feledvén az őt követő rejtélyes személyt, nehogy hátul támadtassék meg, a fal felé vonult, sebes kardcsapásaival hátrálva az ellentörekedők sűrű vágásait.

Míg így vívna kétes szerencsével, a közel Mikola-ház erkélyének egyik ablakából halk sikoltás hasított az éj csendén keresztül.

- Ördög szállt-e beléd! - mond egyik a vívók közül, félrevetvén kardját, s buzogányát ragadván elő, mellyel vad hévvel támadá meg Abafit.

- Ketten egy ellen! - megszólalt ekkor egy, Olivér előtt nem ismeretlen hang, s a buzogányos férfiú földre terült.

Abafi hirtelen torkon ragadá a megmaradott harmadikat, s visszafordult a védelemre jötthöz, kiben az őt követőre ismert. - Nem köszönöm - mond -, éji madár, közbejöttödet; hátulról ejted el támadómat, s az nem férfias.

- Veszni hagyjalak-e? - felelt az ismeretes hang, félrelépve. - Egy ellen nem védnélek. Orgyilkosok ellen nincs lovagi szabály.

- Te vagy! - szólt Abafi észrevehető meglepetéssel. - Te! Nem kértelek-e - folytatá szelíd, de mégis szemrehányó hangon -, hogy ne kövesd minden lépteimet?

- Taníts meg előbb, érzéketlen, arra, hogy ezt tenni tudjam - felel a segítségére jött szép ifjú, s mély bánatos kifejezés ült keleti vonásain. - Nem kívánok én semmit, Olivér, de míg vér buzog ereimben, a nap, mely éltemet világítja, te vagy! S mégis mi csekélység az ahhoz mérve, mit én tehetek, mit te cselekedtél s cselekszel!

- Elég! - mond Abafi kitérőleg. - Elég! - Ekkor kezét nyújtá az ifjúnak, s mondhatlan szívességgel hangjában folytatá: - Nincs balul vélve, te jó, hív, hálás lélek, de távozzál; jó éjszakát!

A kétes lény hallható zokogással távozott, Olivérnek kebléből önkénytelen sóhaj emelkedett.

- Te pedig - mond megtámadójához, ki meredten, mintegy kővé válva veszteglett vasmarkának súlya alatt -, harmadrésze azon nyomorult egésznek, mely Abafival akart mérkőzni, igen kicsiny vagy bosszúmra! Sem a te, sem a küldőd, sem társaid nevöket nem vágyom tudni. Itt - folytatá, erszényét a porba vetve -, emlékezzél ezen órára, melyben kezem tartott kőszoborként maga előtt! - S ezzel egyet fordítván rajta, a két másikra zuhantá, s távozott. A védelmére jött ifjú másfelé vevé útját.

Ekkor fölemelkedett a lesújtott orgyilkos, fél ülő helyzetben öklére támaszkodva; arcán a dühösség lángja lobogott, s felragadván tőrét, Abafi után hajítá; a tőr ennek füle mellett sivított el, s egy-két lépésre előtte fúródott a földbe.

Abafi egy lépést tőn hátra, megállt, s hosszú, megvető tekintetet vetve a nyomorult gyilkosra, szótlan távozott el.

Az ifjú hirtelen felkapta a tőrt a földről, s a gyilkoshoz sietett.

- Ne bántsd! - kiált hátra parancsoló hangon Abafi. - Távozzál!

Az ifjú a tőrt keblébe rejtette, küzdeni látszék magával, s vontatva távozott el, mintegy varázshatalomtól nógatva.

- Én, én egyedül vagyok ellenséged, Abafi - rebegte a gyilkos -, én, s leszek, míg vér forr ereimben! Átok reád s minden lépteidre, nyomorult. - Utolsó szava szinte fuldokló volt, s fájdalmasan hánykódott a földön még pihegő, vérbe ázott társai között.