Rása-ház

Külről vidám, fekete sötét belül.

Plutarch

Azon oldalán a térnek, melyen az alkotmány volt felállítva, egy sajátságos külsejű házat mellőzénk el észrevétlen; részint a sok körüle tóduló emberek foglalván el figyelmünket, másrészt mivel a tér tágasb része s a ház közt a faalkotmány maga zárta el látásunkat. E ház azonban mind különös kinézése, mind belső elrendelése, mind végre nevezetes lakója, Carigli tekintetében megérdemli a közelebb megtekintést.

Minden időben vannak emberek, kiket ízlésükben, terveikben, sőt módjokban is némi szeszély vezérel; helyzetök, nevelésök vagy a magokat ezáltal megkülönböztetni akarás okozza ezen erkölcsi balgaságot. De valamint az élet érdekes tarkasága szinte kívánatossá teszi az irány s a nézetek néholi kisikamlását, s a különcöktől, bárminő nevetségesek legyenek, némi érdeket nem lehet megtagadni, úgy ez anyagi tárgyakról is szól. Azon város például, mely egészen szeszélyes épületek tömege lenne, bizonyosan minden helyesb ízlésű embert nevetségre bírna, de egy-két épület, mely mind alakjára, mind a rajta enyelgő szellemre nézve úgyszólván kiválik a többi közül, s a szemnek nyugvópontot ád, nem kellemetlen.

Ilyen volt az is, melyet említénk. Birtokosa Bogner Imre, gazdag kereskedő, kinek még két háza volt Kolosvárt; ezt egyedül szeszélyének kielégítésére építette.

A lak emeletes volt, egészen új, szerfelett magas födele vörösre festve, s elöl hegyes, toronyforma csúcsba végződött, s annyira kinyúlt, hogy a legnagyobb záporban ázás veszélye nélkül lehete a ház előtt mulatni. Ezen első része a födélnek nyitva állt, s igen cifra mívű fakarzat védte, melybe csak a födélen keresztül lehete jutni.

A felső emelet közepe táján két, az akkori időben szokatlan nagyságú ablak szorosan egymás mellett, szinte eggyé olvadt; csak keskeny, elevenvörösre festett oszlop választá el őket egymástól. Mellettök jobbra-balra hat-hat kisebb ablak nyílt, a felső három-három kerek, az alsók négyszegűek.

A felső emeletet a ház alsó osztályától egész hosszában elfolyó, keskeny zsindelyfödél választá el, mely kockásan veresre s fehérre volt festve. A feljebb leírt kettős ablak alatt magas, kerek boltozatú kapu mélyedett, s emellett jobbra-balra két ablak, cifra zöldre festett s aranyozásokkal terhelt rostélyzattal.

A kolosváriak ezen épületet Rása-háznak nevezték, vagy mivel birtokosa rásakereskedés által juta annyi tehetségre: ily házat építhetni; vagy mivel a háznak tarka, ízlés nélküli színei egymásra rakott sokszínű rásaszövetre emlékeztettek. Ritka idegen ment el előtte anélkül, hogy el ne mosolyodjék, s birtokosa nevét ne tudakolná, ki nem kis elégedéssel szokta mondani, hogy házát senki sem hagyja egy tekintetre. A kolosváriak úgy megszokták, hogy szinte észre sem vették többé; mint egy különös tekintetű férfiút előre ki-ki bámul vagy nevet, s kiről végre elhiteti magával, hogy rajta semmi különös nincsen.

A kapun bemenve, jobbra meredek hágcsó vezete a felső emeletbe, deszkákból összeállítva, a tartózkodókat kétfelől zöld kötelek képezék, s a lépcsők durva szürke daróccal voltak beborítva. Közepe táján e hágcsó megszakadt, s jobbra kanyarodott fel egy tágas, négyszegű tornácra, mely előszobát képezve, az udvar felől nyitva állt, védve zöld és veres, sűrű rostélyzat által, mely karzatként vonult végig rajta.

E nyílt előszobának a hágcsókkal szemközti falán két kép függött, ölnyi magasságú: az egyik Loyola Ignácot, másik Ribadeneyrát ábrázolá egész nagyságokban. A két kép közt oszlop gyanánt állt azon régi tornácórák egyike, milyeket még néhol, mint a sötétebb századok emlékét, láthatni hazánkban most is. - Jobbra Ribadeneyra képe alatt középnagyságú tölgyasztal mellett magas támaszú, cifra faragású fa karszékeken ült két ifjú, előrenyújtott lábakkal, kényelmes helyzetben. Az egyik szép szőke legényke, alig tizenhét évű, egészséges, kerek arccal, eleven szemekkel, meggyszín dolmányban, kék mellényben s nadrágban, keskeny aranykészülettel. A másik hasonlóul szőke, hosszas arcú s talán még fiatalabb, fekete bársonydolmányban s mellényben, veres nadrággal, hasonlóul aranykészülettel. Előttük az asztalon alacsony, nyuszttal prémzett süvegek hevertek. Az ifjak suttogva beszélgettek egymással.

Balra ezen leírt faltól, közel a hágcsókhoz, magas, veresre festett s felül félkerek rostéllyal ellátott, gót ízlésű ajtó állt. A mellette jobbra nyúló tölgylócán egy szolgai alakú lény ült, barna öltözetben, eggyel azon semmitmondó kidagadt arcok közül, melyek kényelmes semmittevés s jó élés által bizonyos lanyha kifejezést nyernek. E parancsra fülelő mozgonynak nyílt, kerek szemei maga eleibe bámultak. Közel hozzá látjuk azon kék öltözetű, medvekacagányos férfiút, kivel a Magyar utcában találkozánk, s ki egy volt Báthori Zsigmond úgynevezett kék testőrei közül.

A testőr várakozni látszaték, s komolyan nézett az ajtó felé. - Mikola! - hangzék ki a belteremből egyjén azon sajátságos fél visító-fél mély hangoknak, melyeket meg kell szoknunk, hogy szűnjenek fülsértők lenni.

Erre a fekete dolmányos ifjú felugorván székéről, a magas, félig nyitott ajtón keresztül a belső szobába lépett.

- Milyen hamar mozdul Mikola - mond társa a testőrhöz fordulva -, tegnap minden megszólításra engemet küldött be maga helyett.

- Ennek okát könnyű kitalálni - felel a barna lény a lócán -: ma jobb kedve van a fejedelemnek, mint tegnap.

- Jobb? - kérdé az előbb szóló. - Igaz, hiszen a reggeli dolmány van még rajta, ilyenkor vagy igen jó kedve van, vagy sok dolga. Máskor háromszor megcseréli, míg valami délig marad rajta.

Az ajtó csikorga, s a barna inte ujjával az ifjúnak, ki tüstént elhallgatott. A kinyílt ajtón Mikola jött ki, a kék testőrnek intve, ki azonnal bement.

- A vállamra vert a fejedelem - mond Mikola -, rég nem láttam ily jó kedvében.

- Mondott-e valamit? - kérdi a másik ifjú.

- Nem sokat. Daczót parancsolá be magához, s nekem mondá, hogy délután lovakat rendeljek Szamosfalvára, három hintóba. De még várok egy kissé; tudod, a fejedelem nemigen szokott első parancs mellett maradni.

- Igaz - felelt a másik. - A minap éppen úgy jártam: reggelijét kívánta, s én azonnal elszaladtam parancsát teljesítni; ő meg gondolkozott, s a reggeli előtt egy lovaglást akart tenni, s mivel én már elmentem, megdorgála.

- Mondám, ugye, Szágfi, hogy udvarnál nagy okosság tudni, mikor kelljen késni, mikor sietni?

- Haha - felel az ifjú Szágfi fojtott nevetéssel -, egész tanító levél. - No - mond tréfásan meghajtva magát előtte -, ezután mindig kész követője leszek a kegyed tanácsának, nagy jó uram!

Azonban Daczó kijött az ajtón. - Mikola - mond ez -, a fejedelem délután nem szekerezik ki.

- Gondolám - felelt ez mosolyogva, s jelentőleg inte Szágfinak szemeivel.

- Holnap indulunk Fejérvárra; éppen most vevém őnagyságának2 végparancsát lovak, társzekerek s egyebek iránt. Isten veletek! - Ezzel Daczó leléptete a hágcsókon.

A magas ajtó újra kinyílt. - Cyrill! - szólt a már egyszer hallott éles hang. A barna ember felkölt.

Hogy világos fogalmunk lehessen a következő jelenetről, megállunk az ajtó előtt. Az előttünk nyíló szobában minden, amit látunk, oly különös és meglepő, hogy részletesb leírást érdemel.

A nagy, tágas ajtó egészen fekete szövettel bevont szobába vezet; szemben nyílnak az utcára azon nagy, széles, majdnem ajtónyi ablakok, melyek kívülről tekintve is ezen épületnek olyszerű kinézést adnak, mint amilyennel például egy széles törpe ember bírna, kinek egyetlen nagy cyclopi szeme meredezne homloka közepén.

Közel az ablakhoz balra tölgyasztal nyúlik, négyszegű, kikerekített szögletekkel s félkörbe kifelé hajló, cifra faragásokkal terhelt lábokkal. Rajta egyszerű fatál, s ezen zöld levelekre elrakosgatva friss fügék.

Mellette a fal felől magas hátú, barna bőrrel bevont, mély karosszéket látunk, úgy helyhezve, hogy az abban ülő kényelmesen láthat a piacra, anélkül hogy őt kívülről észre lehetne venni.

E karosszékben, amint ülve alkalmasint ki lehete venni, inkább magas, mint középszerű férfiú ült, fiatal, egészséges arccal, kijelelt, de nem úri, nem nemes vonásokkal. Szőke haja sűrű, de rövid fürtökben simult nyakához; homloka egy volt azon kiálló homlokok közül, melyek szinte olyszerűek, mintha toldva vagy dagadva volnának. Szeme kék, nem nagy s kifejezés nélküli; orra görbe, vastag, kiálló, közép a sas- és bagolyorr közt, de inkább hasonló az utóbbihoz; szája közönséges, fogai épek. Ezen arcnak, mely együttvéve, a szó közönséges értelmében rút nem volt, kifejezése csak további vizsgálat után mutatkozék. Volt igenis e kiálló homlokon s ezeken a kék szemeken valami durvaság s kegyetlenség szelleme; volt azon fogtüntető mosolyban s a feszes tartásban elegye a hiúságnak s büszkeségnek; de figyelemmel tekintve az egészet, önkénytelen meglepetve érzé magát a vizsgáló azon meggyőződéstől, hogy az egész arcon valami habozás, valami határozatlan ingatagság mutatkozik. E fiatal, erőteljes, széles vállú férfiún violaszín bársony, térdig érő dolmány volt, könyökig érő bő ujjakkal, melyek és a nyitott dolmány alól narancsszín ujjas, rövid dolmány sárgállék ki. Mind a két öltény terhelve gazdag ezüsthímzésekkel; a nadrág combközepig szintúgy narancsszín s gazdagon ezüsttel hímezett vala, alább violaszín, s lábát fekete topánka födé. Dereka körül gazdag mívű bogláros, vert s aranyzott ezüstöv szorula.

Mellette görnyedező állásban különös alakot látunk, kinek tekintete bizonyos félelmes tartózkodást, s hogy úgy szóljak, veszélyjósló idegenkedést idéz elő. E magas, száraz férfiúnak arca hosszas és halvány volt; fejének hátulsó részét gyéren lepék körül azon hollószín hajmaradványok, melyeknek része előre, a homlok elfödésére volt fésülve. Az igen magas homlok felső része sima, redőtlen, de alább a széles, sűrű szemöldek körül számos redőkbe vonult. Nagy, kiálló, hólyagos, szembetűnőleg kancsal szemek tekintetének kísérteti kifejezést adának; szép római orra, keskeny, összeszorult, finom ajkai némi gúnyszeszélyre mutatának; de egész arca színlett ájtatosság s erőltetett nyájasság szellemétől volt körüllehelve. Felső ajkát ritka s a száj két szögletei felé behajló bajusz födé; hegyes állán keskeny, gyér szakáll vonult körül. Öltözete fekete volt és bő, derekához fényes szíjjal leszorítva.

Szemben a tölgyasztallal egyszerű fanyoszolya volt helyezve; a rajta nyugvó szalmát borzas medvebőr födé; fejénél a széken néhány vastag kötet hevert. Azon két falnak közepén, melyek egyikének közelében az asztal, másika mellett a nyoszolya állt, két ajtó vezetett jobbra-balra a mellékszobákba, melyek jelenben zárva valának. S mivel a szobát fedő fekete szövet ezen ajtókat is borítá, csak kilincseiket lehete közelről kivenni. A szobába nyíló ajtónak jobbjára, a szegletben magas zöld kemence emelkedett, majdnem a gerendás tetőig; baljára pedig tölgytérdeplő állt, melynek felső keskeny párkányát magas fekete feszület, egy halálfő s a fövényóra foglalák el.

E bútorozás azon szerzetesi egyszerűséget s öntagadást mutatá, mely akkoron a Loyola-szerzet szorgalmas, nagy befolyású fiait jelelé.