XXII ♦ TENGERI HORROR

Még nem világosodott, amikor őreik értük jöttek. Bokájuk kötelékeit elvágták, de csuklóiknál továbbra is „béklyóban” voltak, így vezették fel őket a még hátralévő lépcsőfokokon a felszínre.

Ritkás ligetben álltak, Bond beszippantotta a hűvös hajnali levegőt. A lombok között kelet felé pillantott, s láthatta, halványulnak a csillagok, valamint az ég alján a pitymallat első derengése mutatkozik. A tücskök éji dala jószerével véget ért, s valahonnét a sziget belseje felől csúfolódó rigó hangja hallatszott.

Bond úgy ítélte, nagyjából fél öt lehet.

Álltak ott pár percig. Feketék siettek el mellettük, batyukkal és tarkabarka táskákkal nyüzsögtek, rohantak, suttogva élénk jókedvvel fecserésztek. A fák alatt pár zsúpfedelű kunyhó ajtaja tárva volt. Az emberek Bondtól és Solitaire-től jobbra felsorakoztak, irány a szikla pereme, majd eltűntek. Nem is jött vissza egyik sem. Ez költözés volt – kiürítés. A sziget egész „helyőrsége” távozott.

Bond meztelen vállát Solitaire-hez dörzsölte, s ő viszonozta az érintést. A fojtott levegőjű sziklabörtön után itt most valóban hideg volt, Bond borzongott. De még így volt a jobb, legalább történt valami; nem a tétlen feszültség folytatódott.

Mindketten tudták, mi a „teendőjük”; hogyan állnak a dolgok.

Ahogy a Nagy Ember távozott mellőlük, Bond nem vesztegette az időt. Suttogva közölte Solitaire-rel, hogy a hajó aljára erősített tapadóaknának pár perccel hat óra után robbannia kell. Elmagyarázta, milyen tényezőkön múlik, ki hal meg itt ma kora reggel, és ki nem.

Bond elsősorban Mr. Big tökéletességmániájára építhetett. A Secatumak pontosan hatkor kell kifutnia, nem előbb, nem később. Akkor azonban nem lehet például köd, mert úgy a gyér hajnali fényben a hajó nem merészkedhetne át a keskeny kijáraton, és Mr. Big elhalasztja az indulást. És ha Bond és Solitaire ugyanott van a mólón, ahol Mr. Big, együtt halnak meg valamennyien.

Ha netán pontosan indul a hajó, nos, akkor kérdés, milyen távolságban vonszolják majd őket a farvízen, kicsit oldalvást inkább – nyilván nem a sziget felőli oldalon, hanem a kikötő felőlin. Bond úgy vélte, az „aknaszedő-paraván” kötele jó ötvenméteres lehet, s őket további húsz, huszonöt méternyire vonszolják majd mögötte.

Beleborzongott, ha csak elgondolta: át akarják vonszolni őket a tíz méter széles, végig borotvaéles zátonyon. A korall- szirtek és korallfák alaposan megszaggatják majd a hátukat, a lábukat.

A zátonyon túl egyszerűen vérző prédák lesznek, és percek kérdése, hogy az első cápa vagy barrakuda megjelenjen.

És Mr. Big ott ül majd a fedélzet megfelelő oldalán, nyugszékéből szemlélve a véres színjátékot, netán távcsövön keresztül, és számolja a perceket, a másodperceket, ahogy az eleven préda egyre fogy, s végül egy hal már csak a véres kötelet harapja.

Mert akkorra belőlük semmi sem marad.

A „paravánt” behúzzák, a jacht pedig kecsesen tovább szeli a habokat, irány a távoli Florida Keys, Cape Sable, aztán a napsütötte móló St. Petersburgban.

És ha az akna akkor robban fel, amikor ők ketten még a vízben vannak, mindössze ötven méternyire a hajótól? Mi lesz a rettenetes robbanáshullámok hatása – az nem fogja összetépni őket? Remélte Bond, hogy ez a „vízi légnyomás” mégsem lesz halálos. A hajó felfogja a javát, őket a zátony is megvédheti.

Csak imádkozhatott és találgathatott.

A lényeg az volt, hogy életben maradjanak a kérdéses Nagy Pillanatig. És az, hogy lélegezniük kell, míg vonszolja őket maga mögött a hajó – és nyilván pörögni fognak, fejjel le, arccal föl, összevissza. Sok múlik majd azon is, hogyan kötözik össze őket. Mr. Big nyilván azt akarja, hogy éljenek – túl a zátonyon is. Aligha akart halott préda szétszaggatásában „gyönyörködni”. Nem érhette be ennyivel.

Ha az első cápauszonyok feltűnnek, Bond úgy határozott, azonnal vízbe fojtja Solitaire-t. Ez nem lesz nehéz: csak elegendő ideig kell maga alá nyomnia szerelmesét. Utána pedig magával próbál végezni: méghozzá úgy, hogy a holttestet maga fölé szorítja, ezúttal Solitaire nyomja le őt, ne jusson levegőhöz.

Akárhogy gondolta végig a dolgokat, rémálom volt minden elképzelés, következtetés: bármi, ami az iszonyatos kínzás és kínhalál részleteire vonatkozhatott, melyet ez az ember eszelt ki a számukra. De Bond tudta, meg kell őriznie hidegvérét, történjék akármi, az utolsó pillanatig harcolnia kell az életéért, életükért. Valami szívmelengető volt abban is, hogy tudhatta: Mr. Big és minden embere meghal… vagy akár szintén meghal. És maradt egy parányi reménysugár, hogy épp ők ketten lesznek Solitaire-rel, akik túlélik ezt az egészet. Ha az akna csődöt nem mond, az ellenfél számára nincs semmi esély.

Mindezek a gondolatok keservesen gyötörték Bond elméjét az utolsó órában, mielőtt felvitték volna őket a sziklabörtönből. És még ezer részlet. Minden bizakodását megosztotta Solitaire-rel. Egyetlen aggályát sem.

Szerelmese ott feküdt vele szemközt, fáradt kék szeme Bondra szegeződött, maga volt az engedelmesség, a bizalom; minden pillantásával itta a férfi látványát, szavai gyengédek voltak, szerelmetesek.

– Miattam egy percig se aggódj, szívem – mondta, mikor értük jöttek. – Boldog vagyok, hogy megint veled lehetek. Tele van vele a szívem; ezzel, és csakis ezzel. Valahogy hiába érzem: rengeteg halál következik, nem félek. Szeretsz legalább egy kicsit?

– Igen – mondta Bond. – És szerelmünk beteljesülése sem fog elmaradni.

– Pofa be – mondta az egyik fekete.

És most, hogy kint voltak a felszínen, az ég egyre világosodott, s Bond meghallotta a nagy ikerdízelek dorombolását, mind erősebb zúgását, harsogását. Könnyű szél indult, de az öbölnek az a része, ahol a hajó vesztegelt még, tükörsima maradt.

Megjelent az akna kijáratánál Mr. Big is, üzletemberhez illő bőr aktatáska volt vele. Egy pillanatig csak állt, körülnézett, kapkodott kicsit levegő után. Bondra és Solitaire-re ügyet sem vetett, sem a két őrre, ahogy ott álltak mellette, pisztollyal a kézben.

Felnézett az égre a Nagy Ember, majd hirtelen elkiáltotta magát, mintha a kelő Naphoz intézné szavait:

– Köszönet, Sir Henry Morgan. Kincsed méltó célokra fordítjuk. Adj most hozzá jó időt, szelet.

A feketebőrű őrök szemüket forgatták.

– A Temetkező Szelét – jegyezte meg Bond.

A Nagy Ember odapillantott rá.

– Mindenki lent van? – kérdezte az őröket.

– Igenis, Főnök – felelte egyikük.

– Vigyétek őket – parancsolta a Nagy Ember.

Eljutottak a sziklaperemhez, onnét a lépcső következett, az egyik őr előttük haladt, a másik mögöttük. Mr. Big követte őket.

A jacht motorjai csöndesen felpörögtek, a kecses hajótest mögött erős buborékolás kezdődött, a farnál halványkék füst szállt fel.

A kis mólón két ember állt a köteleknél. A fedélzeten a kapitányon és a navigátoron kívül csak hárman voltak; a két tiszt a hullámvonalakkal befestett szürke parancsnoki hídon várta az indulást. A hajón nem volt senkinek-semminek hely, annyi volt a haltartály. Csak egy nyugágy fért el még, hátul a korlátnál. A vörös kereskedelmi zászlót felvonták, az amerikai csillagos-sávos lobogó egyelőre mozdulatlanul lógott.

Pár méterre a hajótól ott volt az aknaszedő: torpedó forma vörös tárgy a vízen. Lehetett vagy két méter hosszú, nyugalmasan ringott a hajnali üvegzöld vízen. A hajó farában, a korlátnál volt a csörlődob, arra feltekerve egyelőre a „paraván” drótkötele. Bond látta, hogy valóban ötven méter hosszú lehet a sodrat. A víz kristálytiszta volt, hal sehol.

A Temetkező Szele csaknem elállt. Hamarosan jön a Doktor Szele, a tenger felől küldi üde leheletét. Mikor? Kérdezte magában Bond. A sors áldó jeladása lesz talán?

A hajón túl megpillantotta Beau Desert háztetőrészletét a fák közt, fénylett – míg a móló, a hajó és a sziklalépcső még mély árnyba borult. Bond azon tűnődött, éjszakailencsés távcsővel látszanak-e ők itt, látják-e őket? S ha igen, mit gondol vajon Strangways?

Mr. Big a kis mólón állt, ellenőrizve, megfelelően kötözik-e össze kettejüket.

– Vetkőztesd le – bökött Solitaire-re.

A felszólítás az egyik őrnek szólt.

Bond szeme megvillant. De aztán Mr. Big nagy karórájára vetette inkább a pillantását. Tíz perc múlva hat. Bond inkább néma maradt. Végzetes lehetett volna minden elvesztegetett pillanat.

– Dobd a ruháit a fedélzetre – folytatta Mr. Big. – De valamit köss belőle a vállára – mutatott most Bondra. Egyelőre még nem akarok vért a vízben.

Solitaire ruháját késsel levagdosta a feketebőrű, s most ott állt fehéren – meztelenül. Leszegte a fejét, súlyos fekete hajkoronája az arcába hullt. Bond vállára durva kötést hevenyésztek a női vászonruha csíkjaiból.

– Rohadék – csikorgatta fogát Bond.

Mr. Big felügyelete alatt most eloldották kezük kötelékeit; testüket egymáshoz szorították, arccal szemközt kerültek, majd kölcsönösen egymás derekára tették két karjukat, akkor ismét szorosan egymáshoz kötözték őket.

Bond érezte, ahogy Solitaire lágy melle hozzányomódik. Jobb vállára pedig rásimult szerelmese álla.

– Nem így akartam volna – suttogta reszkető hangon a nő.

Bond nem válaszolt. Alig érezte Solitaire testét. Úgy számolta a másodperceket.

A kis mólón is volt egy kötélvég – a kötél másik vége a vörös torpedóhoz volt erősítve. Bond látta, ahogy a mólón heverő „kötélkígyóból” a víz alatt, a homokon ott fut ez a szár a „paraván” vörös hasához.

Most a szabad kötélvéget a hónuk alatt áthúzták, majd szorosra rántották, így kötözték össze hurokcsomóra a nyakuk között. Nagy műgonddal csinálták. Megszabadulásról, menekülésről szó sem lehetett többé.

Bond számolta a másodperceket. Úgy érezte, öt perc múlva hat óra.

Mr. Big vetett rájuk még egy pillantást.

– A lábuk szabad maradhat – mondta. – Annál étvágygerjesztőbbek lesznek majd. – E szavak kíséretében a kis mólóról fellépett a jacht fedélzetére.

A két őr követte. A kikötőköteleknél álló két ember leemelte a hurkokat a cölöpökről, s ők is a hajóra szökkentek. A csavarok megkavarták a csöndes vizet, a motorok csak fél erővel működtek még, de a Secatur így is igen gyorsan siklott – távolodni kezdvén a szigettől.

Mr. Big hátrament, letelepedett a „horgásszékbe”, ők ketten jól látták, tekintete rájuk szegeződik. Nem szólt semmit. Meg sem moccant. Csak figyelt.

A Secatur szelte a vizet, a zátony felé haladt. Bond látta, ahogy a „paraván” drótkötele lekígyózik a jacht oldalán. Akkor a torpedóalakzat lassan elindult a hajó után. Orra hirtelen belebukott a vízbe, majd ismét felszökkent, s akkor nagyot gyorsult is. Siklott – már a hajótól egy kicsit oldalvást, hátul.

Mellettük is megelevenedett a kötélhalom.

– Vigyázz – mondta gyorsan Bond, szorosabban húzta magához szerelmesét.

Karjukat csaknem tőből kitépte a hirtelen rántás – ahogy a kis mólóról együtt zuhantak a vízbe.

Egy másodpercre elmerültek, de aztán fent voltak a felszínen megint. Összekötözött testük sebesen szelte a vizet.

Bond levegő után kapkodott, ahogy a hullámok és habtarajok egyre a szájába csaptak. Hallotta maga mellett Solitaire fuldokló kis hörgéseit.

– Lélegezz, lélegezz – üvöltötte, hogy túlharsogja a víz zúgását. – Fond a lábamra a lábad.

Szerelmese megértette, s Bond hamarosan érezhette, két combja közt ott a térde. Solitaire-re köhögési roham tört, görcsös kínokkal, de Bond hamarosan hallhatta közvetlenül a füle mellett, hogy légzése rendbe jön. A nő szíve dúltan vert Bond mellkasán. E pillanatban, amikor mintha a vad szívdobogás is csitult volna, Bond azt érezte, sebességük csökken.

– Végy levegőt – mondta Bond. – Meg kell néznem valamit. Lehet?

Érezte, Solitaire mély lélegzetet vesz, aztán visszatartja, így préselődik hozzá.

Egész súlyát beleadta, s úgy fordította szerelmesét, hogy az ő feje emelkedjen ki jobban a vízből.

Körülbelül három csomó sebességgel szelték a habokat. Bond úgy tekerte nyakát, hogy valóban „kilátott” a kis kavargás fehér tarajai felett.

A Secatur behatolt a zátony kijárati résébe, Bond úgy ítélte, olyan nyolcvan méternyire lehetett tőlük. A „paraván” jószerével derékszöget zárt be a hajótesttel, bukdácsolva haladt. Még vagy harminc méter, aztán a vöröslő torpedó áthalad a zátony feletti kavargó vizeken. További harminc méter, az jelenti nekik még az öböl csöndesebb vizét.

Hatvan méter a zátony.

Bond visszatekeredett eredeti tartásába, Solitaire zihálva felbukkant a víz alól.

Még mindig viszonylag lassan szelték a vizet, így tettek meg öt métert, tízet, tizenötöt… húszat.

Csak negyven méter, akkor összevagdossák őket a korallok.

A Secatur most ér át. Bond visszafojtotta lélegzetét. Hat óra múlhatott már. Mi van ezzel az átkozott aknával? Bond gyors fohászt röppentett az egek Urához: – Istenem, most segíts! – nyögte a kavargó vízben.

Hirtelen azt érezte, hóna alatt megfeszül a kötél.

– Lélegezz, Solitaire, lélegezz – üvöltötte, ahogy sebességük fokozódott, s a víz egyre vadabbul sziszegett körülöttük.

Most már repültek – a korallzátony „borotvaélei” felé.

Kis rántást érzett, alighanem a torpedó ütődött oda egy korallfa koronájához, vagy egy magas élhez. Kettejük teste még jobban egymáshoz préselődött – halálos öleléssé.

Harminc méter még… húsz… tíz.

Jézusom, gondolta Bond. Akkor most mindjárt az jön. Megfeszítette izmait, felkészült a metsző éles, kíméletlen fájdalmakra. S megpróbálta maga fölé emelni Solitaire-t, ha csak egy kicsit is, hogy amennyire lehet, megkímélje a legrosszabbaktól.

S akkor egy hatalmas ököl kiütötte tüdejéből a levegőt. És őt magát úgy Solitaire-hez lökte, hogy a nő teste magasra kiemelkedett a vízből, majd visszahullt hanyatt. Másodperc tört része múlva már látta az iszonyatos fényjelenséget, aztán a robbanás dübörgése is elért hozzájuk.

Rohanásuk azonnal megállt, és Bond azt érezte, hogy a kötél súlya ott helyben lehúzza őket a mélybe.

Lába, béna teste merült, a víz a szájába zúdult – ettől tért vissza az öntudata.

Taposni kezdte talpával a vizet, így tornázták vissza magukat, szájmagasig legalább, a felszínre. Solitaire élettelen teher volt a karjai közt. Bond még vadabbul kapálózott a lábával, így sikerült Solitaire el-elbillenő fejét továbbra is a felszínen tartani.

Az első, amit végre látott, az alig öt méternyire húzódó zátony kavargó vize volt. A korallsáv védelme nélkül alighanem összezúzta volna őket a légnyomás, a hullámzás: olyan elemi erejű volt az akna robbanása. Bond egyre érezte lába körül a víz dúlt kavargását. Kétségbeesetten igyekezett elérni a zátonyt, háttal fordult felé, így nyomult araszról araszra a megmentő sáv irányába. Mellkasa szinte szétpattant az erőfeszítéstől. Húzta volna le a kötél súlya, Solitaire haja újra meg újra a szájába lendült – most ez fojtogatta.

Hirtelen megérezte sarkánál az éles vágást. Egy korall. Végre. Őrjöngő igyekezettel próbálta megvetni a lábát, nem bánta, hogy minden apró mozdulatára megsebződik a bőre.

A kínt már alig érezte.

Most a hátát, a karját érték a karcolások. Ügyetlenül kapálózott, tüdeje égett. Lába alatt végre hegyes tűket érzett. Minden erejével odaszorította a talpát, testével a hullámzást akarta legyőzni – mely mindig újra elrántotta volna őket a zátonyról. Végre a lába győzedelmeskedett, teljes egészében korallszikláknak vethette a hátát. Megkönnyebbülten megtámaszkodott – igaz, a víz csupa vér volt körülötte, s karjában csaknem élettelen volt Solitaire teste.

De egy pillanatra megpihenhetett, és áldás volt ez, lehunyta szemét, érezte, teste nem halt el, bár keserves köhögés rázta; így várta, hogy érzékei éledjenek, ő maga valamelyest ismét képes legyen a cselekvésre. Első gondolata, persze, a terjengő vér volt. De abban bízott, nagy hal nem merészkedik ide a zátony mögé. Különben sem tudott tenni a vérzés ellen.

Akkor nézett ki végre a tenger felé.

A Secaturnak nyoma sem volt.

Magasan a levegőben gombafelhő úszott, sodródni kezdett, a „Doktor Szele” a szárazföld felé vitte.

A víz felszínén különféle tárgyak lebegtek, pár fej bukdosott, és mindenütt halhasak fehérlettek – a robbanás ereje hatalmas pusztítást végzett a tenger élővilágában is. A levegőben robbanóanyag bűze szállt. Az úszó roncsok „szőnyegének” szélén ott lebegett a vörös torpedóalakzat, mintha a drótkötél egyik vége a tenger fenekébe „horgonyozná” most. Buborékok tömege szállt fel odalentről, megtörvén a tenger üvegessé visszasimuló, egyenletes felszínét.

A bukdosó fejek és döglött halak „terepének” szélein felbukkantak a háromszög alakú uszonyok. S egyre újabbak jöttek, állapíthatta meg Bond. Majd megpillantott egy nagy tompa pofát, ahogy lecsapott valamire odafent. Az uszonyok kavarták a vizet az úszkáló fejek és roncsok közt. Hirtelen két fekete kar vágódott az égnek – majd eltűnt. Ordítások hallatszottak. Két- három pár fekete kar kétségbeesetten szelte a habokat – a zátony felé igyekezve. Nem sokáig. Bond látott egy kezet, ahogy tenyérrel a vízre csapott – majd szinte a mozdulat közben megállt. És eltűnt a mélyben. Aztán ez az ember is üvölteni kezdett, teste a vízben ide-oda tekergett, rángott. Barrakudák, gondolta Bond. Most tépik szét, állapította meg dúlt aggyal.

De a fejek egyike valóban egyre közelebb érkezett, épp a zátonynak ahhoz a kis részéhez igyekezett volna, ahol Bond állt, érezvén hóna alatt az apró hullámokat, hátán szerelmesének súlyos hajkoronáját.

Nagy fej volt, a nagy fejen egy nagy seb, ebből dőlt a vér, folyt végig az arcán.

Hatalmas, kopasz koponya. És Bond nézte, ahogy jön.

A Nagy Ember iszonyú erővel kavarta a vizet, bár mellúszótempóval jött; nincs az a hal, ha épp nincs mással „elfoglalva”, amely fel ne figyeljen rá.

Bond meg nem mondhatta, sikerül-e Mr. Bignek révbe érnie. Szeme összeszűkült, ahogy a zátony védelméből nézte a kegyetlen tengert: a vízé volt a döntés.

A küzdő fej egyre közeledett. Látta a fogak fehér sorát, ahogy a száj erőfeszítéstől és halálos rettegéstől rángott. A vér most már fátyolként borította a homlokot, az arcot. A szempár kigúvadt. Bond jószerével hallotta a nagy, beteg szív kapkodó zihálását a szürke bőr alatt. Kibírja – és élő préda lesz a Nagy Emberből? Vagy mégsem?

Jött. Meztelenek voltak a vállai, mert a ruhát leszakította róla a robbanás, de Bond látta, hogy a fekete selyem nyakkendő megmaradt a nyakában, s úgy lebegett tarkója mögött, hátracsavarodva, mint egy kínai copf.

Víz loccsant a szemére, leöblítette onnét a sok vért. De a szempár tárva volt, szinte őrjöngve meredt Bondra. Nem volt segélykérés az arany körökben s környékükön; a végső fizikai erőfeszítés megannyi tanújele látszott csak.

Tíz méterre lehetett Bondtól, aki szintén mereven nézte, amikor a szempár hirtelen becsukódott, és a nagy arc valami iszonyatos grimaszba rándult. A kín fintorába.

– Aááá! – mondta az eltorzult száj.

A két kar vízcsépelése abbamaradt, a fej alábukott, de feljött megint. Hirtelen vérfelhő borította el körülötte a tengert. Két árny, mindegyik közel kétméteres, kihátrált a vérkavargásból, de aztán ismét belecsapott. A test oldalt billent a vízben – rettenetes rándulással. A Nagy Ember csonka fél karja emelkedett ki. Nem volt kézfeje, nem volt csuklója, nem volt karórája.

De a nagy koponya, melyet szürke tökként világított ki középen az irdatlan fogsor, még élt. És most már egyfolytában üvöltött, elnyújtott, hörgő üvöltés volt ez, mely csak akkor hallgatott el, amikor egy barrakuda épp belevágott a billegő testbe.

Bond háta mögül, az öbölből messzi kiáltás hangzott. Nem is ügyelt rá. Érzékei maradéktalanul az előtte lejátszódó horrorjelenetre összpontosítottak.

Uszony hasította végig a felszínt pár méternyire, majd megállt.

Bond szinte érezte, ahogy a cápa koncentrál a vízben úszó valamire, akár egy kutya. Rövidlátó, rózsaszín kis szemével keresi a pontot, hol kell áttörnie a vérfelhőn, hogy a prédát elérje. S akkor nekilódult – a mellkast célozta meg, és az üvöltő fej úgy merült el, mint egy horgász úszója.

Buborékok törtek fel a mélyből.

Nagy, barna farok csapkodott, ahogy a hatalmas leopárdcápa is kihátrált a vérből, de csak hogy elfogyassza falatját, majd megint rárontson a maradékra.

A fej megint a felszínre emelkedett. A száj zárva volt. A sárga szemek mintha még most is nézték volna Bondot.

Akkor a cápa pofája felbukkant, közelített a fejhez. Ívelt alsó állkapcsán, fogain jól láthatóan csillogott a fény. Majd borzalmas röffenés hallatszott, a víz is szörnyen megkavarult. Csend követte a jelenetet.

Bond is kimeredt szemmel nézte – a semmit, a vizet, melynek felszínén a barnás folt egyre terebélyesedett.

Solitaire felnyögött, erre Bond kijózanodott.

Újabb kiáltás hallatszott az öböl felől, és Bond hátrafordult.

Quarrel volt az, fénylő, barna felsőteste ott hajlongott egy kis csónakban, karja keményen húzta, húzta a lapátot, mögötte további csónakok, Shark Bay lakói jöttek, mintha elhivatott vízimentők szelnék a habokat – a felszín apró, de egyre jobban fodrozódó hullámait.

És feltámadt a friss északkeleti szél, és a Nap is kisütött, megragyogtatta a kék vizet és Jamaica lágy-zöld partjait.

Kisgyerekkora óta most először szöktek könnyek James Bond kékesszürke szemébe, s patakzottak le arcán a vérfoltos tengerbe.