XX ♦ BLOODY MORGAN ÜREGE

Bond nyomban rájött, miért ez a sok barrakuda és cápa a sziget körül; mitől vadulnak meg úgy, hogyan érik el ezt „valakik” az éji etetésekkel; miért, hogy teljesen döbbenetes módon utolérte a három embert az olyannyira meglepőnek ítélt végzet.

Mr. Big a maga védelmére használta fel a tenger erőit is. Rá jellemző módon – ötletesen, kíméletlen technikai tökéllyel, mi több, roppant egyszerűen.

Ahogy Bond megértette végre az összefüggéseket, máris rettenetes ütést érzett, vállától pedig egy tízkilós barrakuda iramlott el, állkapcsai között fekete gumi és emberi hús lógott. Nem érzett fájdalmat, ahogy a bronz hajócsavart elengedte, de vadul „lapátolt” a sziklák felé, gyomrában iszonyatos émellyel és riadalommal, ahogy elgondolta, hogy testének egy része ott van már a fűrészpofák között. A víz betolult a szakadt gumifelület és a bőre közé. Akármilyen feszes volt is a búvárruha, tudta, hamarosan csuromvíz lesz belül.

Már-már azon volt, feladja, nekivág a felszínig vezető hatméteres vízi útnak, amikor az előtte magasodó sziklában váratlanul széles hasadékot fedezett fel. Közvetlenül mellette volt egy nagy gömbölyded koralltömb, s ő valahogy bejutott mögéje. E gyarló fedezékből épp időben fordult vissza, hogy lássa: a barrakuda megint felé jön, felső állkapcsa derékszöget zár be az alsóval – mindez félelmetes, gyilkos támadó előkészület volt.

Bond szinte lázálomban húzta meg a szigonypuskát. A gumiszalagok előrelendültek, aztán a horgos szigony máris belevágódott a nagy hal tátott szájába, a felső állkapocsba, átütötte, meg is akadt benne.

A barrakuda megtorpant. Alig egy méternyire volt Bond hasától. Megpróbált szabadulni a szigonytól, rázta borzalmas hüllőfejét. Aztán, hirtelen mozdulattal, kitépte Bond kezéből a szigony kötelét, eliramlott. De Bond tudta, hogy a sebzett állat száz méternyire sem jut tőle, máris halak rontanak rá, ízekre szaggatják.

Örülhetett tehát, hogy a ragadozóknak ő maga szolgáltatott ekképpen prédát. Válla felett azonban máris „vérfelhő” képződött a vízben. S nem lehetett vitás, a halak pár másodperc múlva érezni fogják a szagát. Megkerülte a sziklatömböt, remélve, elrejtőzhet a hasadékban, s talán onnét emelkedhet a felszínre, és kieszelhet valami újat.

Csak akkor fedezte fel az üreget, amelyet a koralltömb rejtett.

Igazából ez egy bejárat volt a sziget belsejébe, alapzatába. Ha Bond nem az életéért úszik, szép simán be is sétálhatott volna. Így csak pár gyors tempó után állt meg, miután jó néhány méter választotta el már a csillámló bejárattól.

Akkor felállt, ott állt egyenes tartással a puha homokon, fekattintotta lámpáját. Elképzelhető volt, elméletben, hogy ide is utána jön egy cápa, de az már képtelenség lett volna, hogy a szűk térben ráforduljon szájával – ahhoz az túlságosan mélyen volt. Ráadásul a ragadozó halak sem szerették, ha érzékeny bőrükkel korallkövek érintkeznek, s Bondnak eleve megvolt az esélye, hogy késével a betolakodót szemen szúrja.

Lámpájával most bevilágította az üreg mennyezetét és oldalait. Nem volt vitás, hogy a tér emberi kéz nyomait viselte – vagy eleve így alakították, vagy a természet művét így fejezték be. Bond feltételezte, hogy az alagútásás a sziget középpontjából indult ki, így lyukadtak ki ide.

„Még legalább húsz métert, emberek, tovább”, mondhatta Bloody Morgan a rabszolgahajcsároknak. És akkor a csákányok egyszerre a tengervízbe csaptak, és nagy kapálózás következett, kezeké-lábaké, és vízbefúltak vágódtak vissza kintről, hogy összekeveredjenek a maradék tanúk holttesteivel.

A bejárat nagy kövét bizonyára visszahúzták, legyen az üreg „ajtaja” a tenger felé. Az a halászember Shark Bayből, aki hat hónapja hirtelen eltűnt, valószínűleg akkor érkezett, amikor a vihar elsodorta a követ, esetleg csak az árapály műve volt az „ajtónyitás”, egy hurrikáné. Akkor behatolt, látta a kincset, úgy gondolta, segítségre volna szüksége. Fehér ember nem jöhetett számításba – fehér ember csak becsapná. Jobb lesz elmenni a nagy harlemi feketebőrű gengszterhez. Az arany a fekete embereké, akik meghaltak, hogy elrejtsék. Kerüljön vissza a feketékhez.

Ahogy ott állt, imbolyogva kicsit a föld alatti áramlat közepette, Bond azt gondolta ösztönösen is: még egy cementes hordó zuhant a Harlem River vizébe.

Akkor hallotta meg a dobokat.

Odakint a nagy halak közt hallott már valami morajt, akárha a víz halk döreje lenne – és ez fokozódott, ahogy az üregbe belépett. De azt hitte, csak a tenger zajai ezek, ahogy a hullámok a kőfalakhoz csapódnak, ráadásul mással volt elfoglalva.

De most már határozottan hallhatta a ritmust, a dübögés ott volt körülötte, bezárta fojtogatón a térbe. Mintha ő maga lenne egy nagy üstben; és a víz is együtt élt, vibrált a püföléssel. A kettős célt is érteni vélte Bond. Nagy halhívás volt, ezt a jelzést mindig akkor alkalmazták, ha betolakodók kerültek kényes közelségbe: a dobszó beljebb és beljebb csalogatta a ragadozókat. Quarrel beszélt neki erről – hogyan ütögetik csónakjuk oldalát éjszaka a halászok, hogy a halakat „előriasszák”. Ez a művelet ugyanilyen célzatú lehetett. Ugyanakkor, baljós Voodoo jelzés is volt, figyelmeztető a parton lévőknek, annál hatásosabb ráadásul, hogy másnapra a víz ki szokta vetni a tetemek maradékát.

Mr. Big újabb”lelki finomsága”, gondolta Bond. Ennek a rendkívüli elmének, íme, egy további tündökletes szikrája.

Rendben van, hát legalább tudja hol tart. A dobszó tanúsította, hogy fölfedezték. Mit gondol majd Strangways és Quarrel, ha hallja? Kénytelenek ölbe tett kézzel ülni, izzadni.

Kibírni. Bond úgy sejtette, hogy ez a dobszó valami trükkös dolog, meg aztán két társával szentül megígértette, nem avatkoznak közbe semmiképpen, míg a Secatur rendben ki nem fut a nyílt vizekre. Ha kifut, azt jelenti ez, hogy neki nem sikerült a dolog. Megmondta Strangwaysnek, hol az arany – és akkor a hajót szépen leállíthatják „odakint”.

Tehát az ellenség éber volt, tudott róla – csak azt nem tudhatták, hogy még mindig él. Neki pedig folytatnia kellett a dolgot, már csak azért is, hogy Solitaire-t megmentse a „halálhajóról”.

Bond az órájára nézett. Elmúlt éjfél, fél egy volt. Ami őt illette, akár egy hét is eltelhetett azóta, hogy leszállt a mélybe, magányosan a veszedelmek közé.

Érezte a Berettát a gumiruha alatt, és arra gondolt, ér-e még bármit is, vagy rég tönkretette a víz a barrakuda „akciója” nyomán.

Akkor, az egyre erősödő dobszó közepette, nekilódult; behatolt az üregbe, parányi ceruzalámpájának fényét villogtatva maga előtt.

Körülbelül tíz méternyit haladhatott, amikor enyhe csillámlást észlelt a vízben maga előtt. Lekattintotta lámpáját, így haladt óvatosan a fény felé. Az üreg homokos talaja lassan emelkedni kezdett, és a fény méterről méterre erősödött. Most már látta, körötte sok tucatnyi apró hal játszadozik, és a víz egyre jobban tele is lett velük – vonzotta őket a fény. Rákok bukkantak elő a sziklák kis üregeiből, és egy növendék polip emelkedett lebegve a mennyezet felé – olyan volt, mint egy foszforeszkáló csillag.

Aztán már látta Bond, ahogy az üreg végében ott terebélyesedik egy jókora, fényes „tó”, fehér homokfeneke nappalian világos. A dobok dübörgése rettentően erős volt már. Megállt a bejárat árnyékában, láthatta, pár hüvelyknyire van csak tőle a felszín, s hogy a tómedencén lámpák ragyognak.

Bajban volt. Egy lépés bármikor, és azonnal lelepleződik: ha valaki a tó vizébe pillant, látja. Ahogy ott állt, döntésképtelenül, borzadva tapasztalta, hogy a válla vérzik, vörös felhő kavarog a feje fölött. Már meg is feledkezett a sebről, de az újra lüktetni kezdett, s ahogy megmoccantotta a karját, iszonyú kínokat érzett. A légzőkészülék buborékjai is sűrűn szálltak felfelé – bízhatott benne, ezek eloszlanak a bejárati nyílásnál; talán.

Bár kicsit hátrább húzódott üregébe, sorsa megpecsételődött rég.

Feje fölött nagyot csobbant a víz, s a fröcskölés közepette máris két hatalmas termetű feketebőrű volt mellette akkora késekkel, mint egy-egy lándzsa.

Mielőtt ő maga az övéhez kapott volna, hogy előrántsa kommandós pengéjét, már béna volt: vasmarkok szorították le két karját.

Reménytelen volt a helyzet, Bond nem tehetett mást, hagyta, történjék, aminek kell – így emelték ki a vízből a sima homokra. Talpra rántották, gumiruhája villámzárjait feltépték; sisakja és válláról a pisztolytartó pántja is lehullt, s ott állt így fekete „bőrének” rongyai közt, akár egy levedlett kígyó. Nem volt rajta már, csak kurta szárú úszónadrágja. Megmart bal vállából továbbra is szivárgott a vér.

Ahogy sisakja lebillent a fejéről, Bondot szinte megsüketítette a dobszó iszonyatos pufogása-mennydörgése. A zaj ott lüktetett benne és körülötte. A rohanó szinkópás ritmus vágtatva körözött a vérében, minden idegszálában. Valahogy olyan erős volt ez a „zene”, hogy akár egész Jamaica ébresztőjéül is szolgálhatott volna. Bond vágott egy arcot, s közben máris védekezni próbált magában a rettentő dobszó vihara ellen. Őrei akkor perdítettek rajta egyet, s amit Bond láthatott, olyan rendkívüli volt, hogy messze lényegtelenné vált mögötte a dobkoncert – mintha érzékelésének egésze a szemében összpontosult volna.

Az előtérben, zölddel bevont kártyaasztalnál – rajta szanaszéjjel tömérdek papiros – ott ült egy összecsukható karszékben Mr. Big, kezében toll, s a kíváncsiság legcsekélyebb jele nélkül őt nézte. Egy jól szabott trópusi öltönyben feszítő Mr. Big volt ez most, fehér ing, horgolt fekete selyem nyakkendő. Széles álla a bal kezén nyugodott, tekintete úgy szegeződött Bondra, mintha irodájában váratlanul megzavarná épp egy fizetésemelést kérvényező alkalmazott. Udvariasan nézte Bondot, de enyhén unatkozva is.

Pár lépésnyire tőle, komoran és teljességgel oda nem illően, a „madárijesztő” állt, vagyis Szombat Báró jelképe. Jókora sziklaalapzatról bámult Bondra a fekete keménykalap.

Mr. Big elhúzta álla alól a kezét, nagy arany szeme felmérte Bondot tetőtől talpig.

– Jó reggelt, Miszter James Bond – mondta végre, és ahogy a dobszó hirtelen halkulni kezdett, érteni is lehetett minden szenvtelen szavát. – Sok időbe telt, hogy a légy a pók hálójába repüljön, vagy mondjuk inkább: az apró hal a cápa szájába, ugye. A zátonynak ezen az oldalán igen szép buborékmintát rajzolt.

Hátradőlt a székben, hallgatott. A dobok halkan dübögtek és zúgtak.

Tehát a polippal vívott harca árulta el. Bond ezt egészen gépiesen állapította meg, tekintete közben ott vándorolt már a Mr. Big mögötti dolgokon.

Akkora sziklabarlang volt ez itt, mint egy templom hajója. A terep felét víz borította: az az áttetsző, „fehér” belső tó. Abból halászták ki őt, s amely a föld alatti bejárat felé egyre tengerzöldebb, végül sötétkék lett. Aztán jött a keskeny homoksáv, melyen ő maga állt most, a felszín további részét mindenütt fénylő kő borította.

Mr. Big mögött, jóval hátrább már, sziklába vájt lépcsőfokok vezettek fölfelé, a boltozatos mennyezet irányába, ahonnét cseppkövek lógtak. Fehér hegyeikből egyre csepegett a víz, vagy a tóba, vagy azokra a helyekre a földön, ahol szépen növekvő, felmeredő álló cseppkövek alakultak ennek nyomán.

Tucatnyi erőteljes fényű ívlámpa ragyogott magasan fenn a falakon, a fények tükröződtek a meztelen felsőtestű feketék bőrén; ott álltak ezek Mr. Big balján, mezítláb a kövön, és forgó szemük fehére mindegyre Bondra meredt, fogukat szinte hallhatóan kegyetlenül, vérszomjasán csikorgatták.

Fekete és rózsaszín lábukkal a szolgák aranyérmek csillogó tömegén álltak, s olyan volt az egész jelenet, mintha tűzparázson jártak volna – most mégis valamiért hirtelen megtorpanva.

A feketebőrűek mellett lapos fatálcák halmai emelkedtek. Egyik-másik félig már megrakva hevert a földön, és a lépcső tövében egy negroid figura úgy állt, szintén tálcával kezében, mintha járókelőknek akarná árulni máris a portékát.

Még tovább, balra, a sziklaüreg sarkában két feketebőrű állt egy hasas vasüst mellett, mely három sziszegő olvasztólámpa felett függött, feneke vörösen izzott. A feketék kezében hatalmas kanalak voltak, melyeknek hosszú nyelét félig már befröcskölte az arany. Mellettük arany dísztárgyak halmai: tálak, kupák, oltári kegytárgyak, keresztek, valamint különböző méretű aranyrudak. A fal mellett több sorban fém öntőformák: ezekben szilárdult meg a beöntött fém, itt hűlt le.

Mr. Big közvetlen közelében ott guggolt a földön egy feketebőrű, egyik kezében kés, a másikban ékkövekkel kirakott ivóedény. Mellette a földön kis tálca, azon szintén ékkövek, az ívlámpák fényében a drágaságok élénken szórták tündökletüket.

Meleg és nyirkos volt a lég a hatalmas sziklaüregben, Bondot ennek ellenére borzongás járta át, ahogy elnézte a pompás képet: élénk ibolyafehéres fényű lámpák, izzadó testek aranybarnasága, az arany vakító csillogása, a drágakövek szivárványszínei, a tó zöldje-fehére. Milyen szépséges volt az egész!

Mesés, leírhatatlan színpadi díszlet – íme, Bloody Morgan híres-neves kincseskamrája, szentélye.

Pillantása most ismét a „madárijesztő” zöld filcanyagára tévedt, és riadtan, csaknem tisztelettel nézett az aranyszemekbe, sárgájuk körül a roppant szürke arcba.

– Dobolást abbahagyni – rendelkezett a Nagy Ember, de közben oda sem nézett embereire. A moraj úgyis csaknem teljesen elhalkult már, alig érzékelhető zúgás volt csak, akár az eleven véré. Egy feketebőrű tett két lépést az arany érméken, amelyek finoman megcsörrentek-zörrentek, majd lehajolt. A földön ott volt egy hordozható fonográf, roppant hangszóróját a sziklafalnak támasztották. Kis kattanás hallatszott, a dobolás elhallgatott. A feketebőrű lecsappantotta a készülék fedelét, majd visszament a helyére.

– Dolgozni, tovább – mondta Mr. Big, és az alakok máris hajlongani, tevékenykedni kezdtek, mintha bedobott volna valami érmét a gépezetbe. Kavarták megint az üst fortyogó anyagát, rakták az érméket a tálcákra, a késes fekete az ékköveket vagdosta ki az üvegből, a tálcás ember elindult fel a lépcsőn.

Bond mozdulatlanul állt. Testén vér és veríték csörgött, ös szevegyülve.

A Nagy Ember az asztal fölé hajolt, beírt valahová pár számot.

Bond megmozdult volna, de abban a pillanatban már érezte is a veséjénél egy tőr hegyét.

Mr. Big letette a töltőtollat, aztán lassan felállt. Eljött az asztaltól.

– Folytasd te – mondta Bond egyik őrének, aki most megkerülte az asztalt, Mr. Big helyére telepedett, kezébe vette a tollat.

– Felvinni – mutatott Bondra a Nagy Ember. S ő maga elindult a sziklalépcső felé, majd megkezdte lassú felkapaszkodását.

Bond kis döfést érzett megint, s akkor, a gumiruha maradványaival nem törődve, elindult. Követte a lépcsőfokokon keservesen fölfelé haladó alakot.

Senki sem nézett föl a munkából. És senkinek nem jutott volna eszébe, hogy lomhábban tevékenykedjen, csak mert maga Mr. Big nem volt már ott. Senki le nem nyelt volna egy ékkövet, egy érmét.

Szombat Báró szeme rajtuk volt.

Csak a zombija volt az, aki távozott a színről.