XIX ♦ AZ ÁRNYAK VÖLGYE

Bondot azonnal lehúzta a tapadóakna súlya, meg a derekára csatolt öv – ennek ólma lett volna a magával vitt levegőpalackok ellensúlya.

De egy pillanatig sem tétovázva erőteljes mozdulatokkal tovább úszott, alatta ott volt a homok, így tette meg az első ötven métert. A nagy uszonyok megkettőzték volna sebességét, ha nincs rajta a tapadóakna, kezében meg a szigonypuska; de így is megfelelően haladt, egy perc múlva már egy cakkos koralldombon pihenhetett.

Próbálta tisztázni érzéseit, gondolatait.

Melege volt a búvárruhában, melegebb, mint ha napfényben úszott volna. Mozdulatait nagyon könnyűnek érezte, a légzés a legcsekélyebb gondot sem okozta, annyi kellett hozzá, hogy ő maga nyugodt legyen. Figyelte az „árulkodó” légbuborékokat, remélve, hogy a kis hullámok valamennyit szétszórják a felszínen.

Ahogy egyre kijjebb ért, a látással sem voltak nehézségei. A fény tejszerű volt, nem bántó, de a homokra kifutó apró hullámok tört felületein nem hatolt át igazán. Most már, hogy a zátony felé közeledett, a fenék nem tükrözte a világosságot, és a sziklák közti árnyak áthatolhatatlanul feketék lettek.

Kockáztatott: felkattintotta kis ceruzalámpáját, s abban a pillanatban megelevenedtek a fa-korallok barna tömegei. Tengeri rózsák bíbor szívmélyei lengették felé bársony karjaikat, fekete tengeri sünök megriasztott telepe kezdte döfködni a vizet tőrszerű tüskesokaságával, és egy szőrös tengeri százlábú, megannyiféle mozgása közepette megmeredve, szem nélküli fejével feléje figyelt. A koralltörzs tövében, a homokon egy varangyhal óvatosan visszahúzta szemölcsös fejét az üregébe, és virág formájú tengeri férgek kerültek hirtelen nagyobb távolságba tőle rejtelmes tekergőzéssel. Ékszeres pillangóhal és angyalhal suhant kacéran a fényben, s Bond láthatta a hosszútüskés csillagkagyló lapos spirálisát is.

Visszadugta övébe a kis lámpát.

A tenger felszíne fölött a magasban higanyos fény baldachinja kezdett villogni. S olyan „fröcsögő” hangok hallatszottak közben, mint amikor hirtelen zsír kerül a serpenyőbe. A holdfény döfködte sugaraival az előtte szakadékosan magasodó tenger alatti „hegyvidéket”, melyen azonban nem kellett áthatolnia. Elhagyta eddigi rejtekét, a korallfa törzsét, és most már kicsit nehézkesebben haladt tovább. Csalóka volt a fénytörés, a korallerdő – vagy hegy – tele volt csalogató, de sehová nem vezető zsákutcákkal.

Olykor szinte a víz felszínéig föl kellett kapaszkodnia, hogy keresztülhatolhasson egy-egy kisebb fakorall ágán-bogán, bozótokon; és mikor ezzel megvolt, mindig úgy érezte, hasznára vált, hogy a holdfényben ellenőrizhette, merre jár. Az égitest olyan volt, mint egy lebegő fémkör, de a víz fénytörésében megfoghatatlan maradt, mégsem volt igazi támpont. Olykor egy „négerfej” homokóradereka biztosított neki menedéket, pár pillanatig pihenhetett, tudván, kis buborékait elfedi a korall fent kiterebélyesedő képződménye. Aztán megint a tengermélyi miniatűr életet, a foszforeszkáló villódzásokat figyelte; olyan volt az egész, mintha mikroszkópon át vizsgálhatna idegen „gyarmatokat”, népeket.

Nagy halnak nyoma sem volt, ám sok rák előbújt odújából, a víz torzító lencséjén át fenyegetőeknek, ősviláginak hatottak. Vörösen villogtak rá szemeik, jó másfél arasznyi fogazott antennáik mintha a jelszót kérdezték volna tőle. Olykor idegesen hátra rándultak, odújuk felé, erőteljes farkuk a homokot kaparta-kavarta, vagy ráálltak nyolc szőrös lábukra, várván, múljon el a veszély. Egyszer egy jókora hólyagmedúza húzott el fölötte; s Bond emlékezett rá, hogy egy ilyen megszúrta még Manatee Bayben, s három napig égett az érintés helye. Bárkit megölhetnek ezek a szörnyű lények, például szíven döfik. Látott néhány zöld és pettyes murénát is, a pettyes fajta úgy tekergett a fenéken, mintha valóban kígyó lenne, sárga-fekete, a zöld az üregéből fente fogát, és sünhalak is elúsztak mellette, olyanok voltak puha-zöld szemükkel, mint fura baglyok. Odabökött az egyik felé fegyverével, mire az még jobban felfúvódott, elővillantak fenyegető fehér tüskéi. Hatalmas legyezőjű tengeri páfrányok lengedeztek, és a szürkés völgyekben felfogták s visszaverték a Hold fényét, olyanok voltak, mintha emberi lények lennének bebalzsamozva s a tengerfenékre fektetve. Az árnyak közt Bond gyakran látott megmagyarázhatatlan mozgásokat, meg-megkavarult a víz, s akkor hamarosan valami különös szempár ragyogott felé. Erre ő is megkavarta a vizet maga körül, fenyegetően meregette fegyverét. De nem lőtt, és semmi sem támadta meg, így jutott át nagy keservesen a zátony vonalán.

Negyedóra alatt tette meg a százméteres korall-utat. Amikor ezen a szakaszon túljutott, majd megpihent egy hangyabolyszerű korallszikla – egy „niggerfej” – alatt az agykorall jókora tömbjén, örült, hogy most már csak mintegy százméternmyi út vár rá, az is csupán a szürkén derengő tiszta vízben. Tökéletesen frissnek érezte magát. A benzedrin tabletta hatása nem múlt még el, így különösen lendületes volt, minden gondolata tiszta. Ugyanakkor egyre idegesítette az a tudat, hogy gumiöltönyének anyagát egy korall bármely pillanatban felhasíthatja. De most, hogy ezeknek a borotvaéles képződményeknek világát maga mögött hagyta, újabb veszélylehetőségek következtek: cápa és barrakuda, netán egy adag dinamit, amelyet bevágnak neki a pici légbuborékjai közepére.

Ahogy így töprengett a veszélyeken, akkor történt. Elkapta a polip. Mindkét bokáját.

Ült, lába a homokon, és akkor hirtelen mindkettőt, a jobbat és a balt is odaszorította valami a koralltönkhöz. És ahogy ezt észrevette, akkor is folytatódott a dolog: egy kar elindult, kígyózva, föl a bal lábán, és a másik, a derengő fényben lilásnak látszó képződmény, a másikon.

Hirtelen félelem és émely fogta el, és talpon termett, csoszogni kezdett, rázni lábát, hogy szabaduljon. De a karok szorítása sehol sem engedett, és Bond kísérlete további lehetőséget adott az octopusnak, hogy közelebb húzza őt – lehetőleg be a korallszikla alá. Iszonyú ereje volt a dögnek, érezte, hogy bármelyik pillanatban leránthatja a lábáról. Akkor pedig, a rászíjazott tapadóaknák és a két levegőtartály súlya miatt – képtelen lenne védekezni.

Bond előhúzta övéből a kést, és a karok felé döfött. De a szikla közelsége is akadályozta mozgását, ráadásul attól kellett rettegnie, hogy esetleg ő maga vágja ki a gumiruhát. S egyszerre elbukott, máris ott feküdt a homokon. A lábát nyomban hatalmas erő kezdte volna beljebb és beljebb vonszolni a koralltömb alatti lapos nyílásba. Bond próbált valami fogódzót keresni a homokban, szeretett volna megfordulni, hogy ismét megpróbálja használni a kését. Az akna volt megint az akadály, ormótlan súlyával, domborulatával. Csaknem pánik fogta el, akkor jutott eszébe a szigonypuska. Eddig úgy gondolta, közelharchoz haszontalan fegyver, de most más esélye nem maradt. Ott hevert a homokon, ahova letette. Magához húzta, készült a lövésre. Az akna a célzásban is akadályozta. A fegyver csövét a lábához szorította, így próbálkozott. Akkor az egyik kar, érezvén a fém hegyet, megvonaglott, utána kapott. Bond, két lába közt a fegyverrel, vaktában lőtt.

A következő pillanatban híg, bűzölgő tintaszerűség áradt felé. De a lábai kiszabadultak. Mindkettőt maga alá húzta, így kezdte vonszolni a méter hosszú szigonypuskát, vissza, vissza a barlangüregből, ahová a szörnyeteg bevitte volna magával. Végül a polip engedett, és a végén jókora adag hússal a szigony „visszajött”. Bond zihálva felállt, a maszk alatt dőlt róla a veríték. Felette még szaporábban szálltak a felszín felé a buborékok, és Bond megátkozta az üregébe visszabújt „kis kedvest” ezért a gonosz és ostoba próbálkozásért.

De nem sok ideje volt ilyen töprengésekre, újratöltötte a szigonypuskát, aztán ismét tájékozódni próbált a jobb válla felett fénylő Hold segítségével.

Most valóban jól haladt a ködös-szürke vízen át, és csak arra volt gondja, épp pár hüvelyknyit legyen a feje a homoktalaj felett, s úgy tartsa, hogy testének egésze áramvonalas lehessen. Egyszer, a szeme sarkából, megpillantott egy tüskés ráját, akkora volt, mint egy pingpongasztal, de elhúzódott előle, szárnyszerű uszonyait madárként lengette, hatalmasak és foltosak voltak, a farka meg szaruborítású. Bond nem törődött vele, visszaemlékezett Quarrel szavaira: ráják csak önvédelemből támadnak. Úgy gondolta, nyilván csak tojásokat rakni húzódott be ide a külső zátonyról – ezeket nevezik a halászok sellő-bimbónak –, bár inkább kis párnáknak látszottak, zsinórféléken lebegve a védett homokterületek fölött.

Nagy halak árnyai villóztak a holdsütötte homokon, némelyik emberméretű volt. Ahogy az egyik már vagy egy perce ott jött felette, Bond odapillantott, és egy cápa fehér hasát láthatta, az állat vagy háromméteres távolságban „lebegett” fölötte, akár egy Zeppelin ezüstös szivar-formája. Tompa orrát ellepték a légbuborékok fürtjei. És a szája fenyegető hasítéka fürkészőn fúródott e kavargásba. Egy kicsit oldalt billent, lesandított Bondra, látszott kemény, pőre-rózsaszín szeme, csapott egy nagyot sarló alakú farkával, aztán eltűnt a szürkeségben.

Felriasztott Bond egy tintahalcsaládot is, a „felnőttek” jó háromkilósak lehettek, az ivadékok egészen parányiak, törékenyek a derengő fényben, tovatűnő „tánckarsoruk” függőlegesen lebegett. Majd kiegyenesedtek a maguk módján, és áramvonalas lökhajtásosokként végleg elpályáztak.

Pihent egy kicsit – félúton járhatott –, aztán haladt tovább.

Most már barrakudákat is látott, a legnagyobbak tízkilósak lehettek. És ugyanolyan halálosak most is, mint ahogyan emlékezett rájuk. Ezüst tengeralattjárókként húztak el fölötte, dühös tigrisszemmel néztek le rá. Kíváncsivá tette őket a furcsa jelenség, a sok légbuborék, mely követte, jöttek hát, némán várakozó farkasokként. Akkor megint korallok tűntek fel, s erről Bond jól tudhatta, közel a sziget, és most már vagy húsz barrakuda kísérte, figyelte, miként hatol egyre előre az opálos falakon át.

Libabőrös lett a gumiöltöny alatt, de mit tehetett, haladt tovább célja felé.

Egyszerre valami fémes alakzatot pillantott meg maga fölött. S az árny mögött meredek sziklák magasodtak.

A Secatur gerince volt ez, és szíve vadul feldobogott.

Karórájára pillantott. A Rolex azt mutatta: három perccel múlt tizenegy. Bond a hétórás gyújtót választotta; miután elővette cipzáras táskájából, beerősítette az akna alján lévő nyílásba, kioldotta. A többit elásta a homokba; még ha őt magát elfogják is, ne gyanítsa senki, hogy aláaknázta a hajót.

Ahogy két keze közt az aknával, arccal a mélység felé odaúszott, érzett valami kavargást maga mögött. És egy barrakuda villant el, állkapcsai félig nyitva, szeme egyértelműen odaszegeződött valamire – szintén Bond mögött –, és csaknem összeütköztek. De Bond túlságosan is a feladatra összpontosított, a hajó gerincét nézte, pontosabban azt a bizonyos helyet egy méternyire a gerinc felett.

Az utolsó méteren már csaknem az akna emelte, rántotta feljebb és feljebb, erős mágnese révén. Bondnak minden erejét össze kellett szednie, nehogy összekoccanás legyen – a várható csattanással. Aztán a helyén volt a robbanószerkezet, végre, és Bond minden módon megkönnyebbült, fizikai könnyebbségét azonnal boldog úszásra használta, lemerült a mélybe, sietve távozott volna.

Ahogy az ikercsavarok felé haladt, hogy a sziklák védelmébe húzódhasson, akkor látta meg maga mögött a szörnyűséget.

A barrakudák nagy hordája láthatóan megőrült. Kavarták a vizet, ide-odacikáztak, verdestek, szó szerint hisztérikusan viselkedtek, mint a veszett kutyák. Három cápa is csatlakozott hozzájuk, s ha valamivel nehézkesebben is, szintén bekapcsolódtak a „zavargók” dolgába. A víz csak úgy pezsgett-forrt az életveszélyes ragadozóktól, és Bond érezte, valami az arcába üt, majd újabb lökés következett, egészen közelről. Bármely pillanatban, tudnia kellett, felszakíthatják gumiruháját, s ami ennél is rosszabb, beleharaphatnak-téphetnek.

A Haditengerészeti Intézet jelentése jutott eszébe a szélsőséges csőcselék-magatartásról. Most nagyon jól jött volna a cápaelhárító anyag. De mivel az nem volt vele, tudhatta, pár perce van csak hátra. És mindennek vége.

Kétségbeesetten hatolt előre, tovább a hajó gerince alatt, keze a szigonypuska ravaszán – de nem lehetett kétsége afelől, hogy az csak gyerekjáték a megőrült kannibálhalakkal szemben.

Ott volt végre a két nagy rézcsavarnál, belekapaszkodott az egyikbe, zihált, érezte, vicsorog félelmében, szeme kimeredt, borzadva nézte a körülötte forrongó vizet.

Látta, ahogy az iszonyatos halak pofája újra meg újra tárul, s közben befúrják orrukat valami sötétes-barnás felhőbe, mely a víz színéről terjeng alá. Közvetlen közelében egy barrakuda egy pillanatra mintha elkapott volna valamit, már el sem engedte, vitte állkapcsai közt, nagyot nyelt, az a valami pedig eltűnt.

Ugyanakkor azt is észlelnie kellett, hogy a fény halványul, majd teljesen el is tűnik, és döbbenten ismerte fel a helyzetet: a felszín vörösre változott, valami iszonyatos bíbor sötétség minden eddiginél sűrűbben kezdett terjengeni.

Az anyag, az eddig ismeretlennek tűnő „valami” ott úszott körülötte, sok-sok foszlány és darabka, és szigonypuskája hegyével odabökött az egyik felé, el is kapta. Közelebb húzta, nem lehetett semmi kétsége már.

Ahogy maszkja előtt megforgatta, látta jól, mi az.

Valaki fentről a hajóról vért öntött, húsdarabokat hajigált a vízbe.