IX ♦ IGAZ? HAMIS?

Bond a telefonra pillantott, felállt, a pohárszékhez ment. Hosszú kehelybe jégkockákat dobált, aztán derekas löket Haig and Haig whiskyt döntött az „alapozásra”, lötyögtetni kezdte, zörgetni, hadd olvadjon és hadd hűljön. Majd egy húzásra kiitta a felét. Lerakta a poharat, keservesen kibújt a kabátjából. Balja közben úgy megduzzadt, hogy alig fért ki a végén. Kisujja most is hátrafelé nézett, a legkisebb érintésre a poklok kínjait közvetítette. És majdnem fekete volt. Repült a nyakkendő is, és jó érzés volt végre, hogy kigombolhatta az ing nyakát. Akkor még egy jót húzott az italból, és csak most lépett a telefonhoz.

Leiter nyomban felvette.

– Hála az égnek – mondta őszinte megkönnyebbüléssel. – Mi baja esett?

– Egy eltört kisujj – felelte Bond. – És maga mit kapott?

– Fütykössel, mindössze egyet. Nem vész. A fickók latolgatták előbb, mi mindent csinálnának velem, de tényleg eredetit. A legszívesebben a sűrített levegő csövéhez erősítettek volna a garázsban, nem vicc, a fülemnél fogva. És onnét tovább. De mivel a Nagy Embertől nem jött utasítás, kezdték unni a dolgot, én meg rázendítettem a dzsessz-témára, erről jól el is lehetett beszélgetni a Lepcses Szájúval, Blabbermouthszal, tudja, akinek az a mulatságos hatlövetűje van; igazi ínyenc. Duke Ellingtonnál tartottunk, és megállapítottuk, hogy a zenekarvezető ne legyen soha fúvós, legyen inkább zongorista vagy dobos, akkor jobban összetartja a bandát. Ha már a Duke-nál tartunk, tessék, bedobtam a régi viccet a pozanozásról – „hölgyek nélkül nem élvezet” –, kétrét görnyedt a röhejtől. Egyszerre haverok lettünk. A másik hapsi, a Flannel nevezetű, kezdte unni a banánt, erre a Lepcses Szájú azt mondta neki, nyugodtan leléphet, ő vigyáz rám. Ekkor telefonált a Nagy Ember.

– Ott voltam – bólogatott Bond. – Nem hangzott túl veszélyesen.

– Blabbermouth így is eléggé benne volt a kutyaszorítóban. Mászkált idegesen föl és alá, magában monologizált. Hirtelen előkapott egy fütyköst, és már el is tűnt körülöttem a világ. Csak a Bellevue Hospital előtt tértem magamhoz, ez úgy fél négy tájt lehetett. Blabbermouth elöl-hátul mentegetőzött, hogy kénytelen volt legalább ennyire. Ráadásul azt kellett jelentenie, hogy félholtra püfölt. El ne áruljam soha. Ezt könnyű szívvel megígértem. Haverokként váltunk el. Az elsősegélyhelyen megkezeltek még kicsit, aztán elengedtek, téphettem haza. De magáért rémesen aggódtam – szerencsére akkor jöttek a telefonok, rám csörgött a rendőrség, az FBI, mert hogy a Nagy Ember panaszt tett, mit művelt nála a Boneyardban az éjszaka egy angol, őrült módjára viselkedett, lelőtte két sofőrjét és egy pincérét, ellopta egy kocsiját, azzal kereket oldott, miközben kabátját-kalapját otthagyta a ruhatárban. Tehát ő, Mr. Big követeli, tegyenek valamit a hatóságok. Persze, magyaráztam ezt-azt a jónépeknek, de nem sok sikerrel, következik ebből, hogy innen nekünk pillanatokon belül tényleg el kell tűnnünk. A reggeli lapok még nem hozhatják a dolgot, utána viszont ott lesz mindenütt, meg a rádióban, a tévében. Ráadásul Mr. Big is maga után zúdít egy darázsrajt. Tény, hogy kieszeltem már néhány tervet… de mondjon valamit maga is, az ég szerelmére, de örülök, hogy hallom a hangját.

Bond részletesen beszámolt a történtekről. Semmiről sem feledkezett meg. Hogy szépen végighallgatta, Leiter halkan füttyentett egyet.

– Hát, öregem! – mondta elismerőleg. – Pár nehéz követ hajított bele Mr. Big gondtalan vizeibe. Ennek ellenére, volt némi szerencséje is. Úgy nézem, ez a Solitaire nevű hölgy mentette meg az életét. Gondolja, esetleg még további dolgokban is megnyerhetjük őt magunknak?

– Talán… ha sikerül vele fölvennünk a kapcsolatot – hangzott Bond válasza. – Persze, meggyőződésem, hogy Mr. Big vasmarokkal szorítja.

– Erről még ráérünk értekezni. Egyelőre fontosabb dolgaink vannak. Most mindjárt le is teszem, aztán pár perc múlva visszahívom. Először is küldöm a rendőrségi orvost. Úgy negyedóra múlva várhatja, legyen ott. Akkor magam beszélek a Commissionerrel, eligazítok pár helytelen rendőrségi felfogást. Lenyugszanak majd kicsit, ha legalább a kocsi meglesz. Az FBI súgni fog majd a rádiónak és a riportereknek, felejtsék ki a nevünket, az angolról szóló híresztelést pedig végképp ne vegyék komolyan. Különben még riasztanák a brit nagykövetet, aztán mentegetőzhetne a Fekete Emberek Fejlődéséért és Előrejutásáért Tevékenykedő Nemzeti Bizottság előtt – mondta Leiter már kuncogva. – A legjobb az lenne talán, ha beszélne a londoni főnökével. Náluk most fél tizenegyre jár. Hátha elkél egy kis védelem, a CIA-t vállalhatom, de az FBI-tól egy-két feddő szó elkerülhetetlen lesz, méghozzá hamarosan. Kell új ruha is magának. Erre majd lesz gondom. A sírban majd kialusszuk magunkat. Hívom.

És letette. Bond elmosolyodott. Leiter hangja megnyugtatta. Valaki végre helyette intézi a dolgokat. Mindez jószerével el is söpörte a fáradtságot és a sok sötét emléket.

Fogta megint a telefont, hívta a tengeren túli kezelőt. Tíz percet kell várnia, hangzott a válasz.

Bond átment a hálószobába, valahogy megszabadult maradék öltözetétől. Igen forró zuhanyt vett, utána rögtön egy jéghideget. Megborotválkozott, keservesen felöltött egy inget, nadrágot húzott. Újratöltötte a Berettát, levitézlett ingébe csavarta a Coltot, az egészet együtt a bőröndjébe rakta. Félig meg is volt mindennel, amikor megcsördült a telefon.

Hallgatta a vonal „húrzenéjét”, de szó szerint: a távoli kezelők érthetetlen csacsogását, a egy pillanatra a tengeri hajók morzejeleit, repülők zajait, ez mind gyorsan tovatűnt. S inkább a nagy, szürke épületet látta a Regent’s Park közelében, és elképzelte a hatalmas kapcsolótáblát, a szorgoskodó lányok teáscsészéit, meg ahogy egyikük azt mondja: – Igen, itt Universal Export –, ezt a címet kérte Bond. A külföldön dolgozó ügynökök fedőszerve volt ez, ha nyilvános vonalon kellett sürgős hívást lebonyolítaniok. A lány közli a dolgot a felügyelettel, onnét továbbítják a dolgot.

– Kapcsoltuk, hívó fél – közölte vele a tengerentúli kezelő.

– Kezdje, kérem. New York hívja Londont.

Bond meghallotta a nyugodt angol hangot. – Universal Export. Ott ki beszél, kérem?

– Az ügyvezető igazgatót keresem, lehetséges volna? – felelte Bond. – Itt az unokaöccse, James beszél New Yorkból.

– Egy pillanat, kérem. – Bond követte, ahogy a hívás most befut Miss Moneypennyhez, és látta is, ahogy a mindenható hölgy megnyom egy gombot a házin. „Itt New York, uram”, ezt mondja. „Gondolom, a 007.” És erre M: „Kapcsolja be.”

– Igen? – hangzott a hideg hang, amelyet Bond úgy szeretett, amelynek engedelmeskedett.

– Itt James, uram – mondta Bond. – Lehet, hogy nem ártana némi segítség egy bonyolult ügyben.

– Mondja – bíztatta a hang.

– Tegnap este jártam a külkerületben, megnéztem fő ügyfelünket. – Kis szünetet tartott. – A legjobb emberei közül három rosszul lett, míg ott voltam.

– Mennyire rosszul? – hangzott a kérdés.

– Amennyire ember csak lehet, uram – felelte Bond. – Tombol valami influenza, vagy mi.

– Reméljük, maga nem kapja el.

– Kicsit én is megfáztam, uram – mondta Bond. – De aggodalomra abszolút semmi ok. Majd írok róla Önnek. A baj csak az, hogy ez a járvány arra készteti a Szövetségieket, hogy eltanácsoljanak a városból. – (Bond itt magában felkuncogott, elképzelvén, hogyan vigyorog M.) – Hát neki is vágok Felicia társaságában.

– Kinek a társaságában? – kérdezte M.

– Feliciáéban – mondta Bond, már betűzve a nevet. – Az új titkárnőm innen Washingtonból.

– Vagy úgy, persze.

– Gondoltam, megpróbálkozom azzal a gyárral, melyet Ön ajánlott, ugye, San Pedróban.

– Jó ötlet.

– A Szövetségieknek viszont más elképzeléseik lehetnek, remélem ezért, az Ön támogatására számíthatok majd az elképzeléseimben.

– Értem, hogyne – mondta M. – Az üzlet maga hogy alakul?

– Ígéretesen, uram. De nem könnyen. Felicia legépeli még ma a teljes jelentésemet.

– Jó – mondta M. – Valami más?

– Nem, ez minden, uram. Köszönöm a támogatását.

– Rendben. Vigyázzon magára. Viszlát.

– Viszontlátásra, uram.

S Bond letette a kagylót. Vigyorgott. Elképzelte, ahogy M. hívatja a törzsfőnökét. És: „007 máris összeakasztotta a bajszát az FBI-jal. A hülye barom felment Harlemba az este, ott kinyírta Mr. Big három emberét, alkalmasint ő is megsérült, bár nem nagyon. El kell pályáznia a városból Leiterrel, a CLA emberével. Irány St. Petersburg. Jobb lesz értesíteni A-t és C-t. Várható, hogy Washington hamar nekünk esik – pár óra kérdése. Közölje A-val, nagyon együttérzek, de 007 iránt a bizalmam teljes, ráadásul önvédelemből cselekedett. Nem fog megtörténni még egyszer, és így tovább. Megvan?” És Bond megint vigyorgott, látta maga előtt Daomnt, méghozzá kétségbeesett dühvel, hogy megint nyomhatja Washingtonnak a sódert, miközben annyi fontosabb elintéznivaló lenne a két főváros közt.

A telefon újra megszólalt. Ismét Leiter volt az.

– Na, figyeljen – mondta. – Valamelyest mindenki lenyugodott. Különben is, eléggé gonosz triótól szabadult meg a város. Tee-Hee Johnson, Sam Miami és egy McThing nevű alak… már mindegyiknek sok volt a rovásán, körözték őket. Az FBI most fedezi a maga hátát – ha nem is túl szívesen; de a rendőrség továbbra is járja a dilit. Az FBI főnöke kérte az enyémet, küldjék haza magát – na, egyenest az ágyból rángatta ki, ha azt akarja hallani –, és véleményem szerint az egésznek nyers féltékenység az oka. Mindegy, ez is elintéződött. Csak nekünk innen el kell tűnnünk. Együtt nem távozhatunk, maga menjen vonattal, én választom a repülőt. Jegyezze, kérem, a következőket.

Bond a vállához szorította a kagylót, papírt és ceruzát kanyarított.

– Pennsylvania Station, 14-es peron. Indulás tíz óra harminc: az „Ezüst Fantom” távolsági expressz Washingtonon, Jacksonville-en és Tampán át St. Petersburgba. Foglaltam magának egy fülkét – nagyon is luxuskivitelben: 245-ös kocsi, H fülke. A jegy a kalauznál, kiállítva Bryce névre. Csak menjen át a 14-es kapun, egyenesen végig a peronon a kocsijához. Ott irány a fülke, és bezárkózik, míg a szerelvény el nem indul. Én egy órán belül indulok az Eastern járatával, tehát mostantól egy darabig magára marad. Ha bármi közbejönne, keresse Dextert, de akkor ne lepje meg, hogy leharapja a fejét. A vonat holnap dél tájban érkezik meg. Fogjon taxit, irány az Everglades Cabanas, Gulf Boulevard West, a Sunset Beachen. Ez egy úgynevezett Treasure Island nevű hely, ahol csupa elegáns szálló áll. Gáton vezető út kapcsolja össze St. Petersburggal. A taxis tudni fogja. Én majd várom. Megvan mindez? Na. És az ég áldja meg, legyen óvatos. De komolyan mondom. Nagyon. A Nagy Ember el akarja kapni magát, ha egy módja van, és a rendőrségi díszkíséret tenné csak igazán feltűnővé a dolgot. Gyorsan taxiba, aztán eltűnni. Majd küldök másik kalapot, barnás esőköpenyt. A szállodaszámlát magunk rendezzük. Ennyi. Még valami kérdés?

– Szépen hangzik – mondta kérdés helyett Bond. – Beszéltem M-mel, ő majd elegyengeti Washingtonban az esetleges hepehupákat. És maga is vigyázzon magára – tette hozzá. – Mögöttem az első helyen áll a listán. A holnapi viszlátig.

– Vigyázni fogok – válaszolta Leiter. – Bye.

Hat óra harminc volt, és Bond elhúzta a függönyt, így nézte, hogy hajnalodik a város felett. Még sötétek voltak a csendes utcamélyek, de a nagy függőleges ház-cseppkövek csúcsai már halványan piroslottak, az ablaksorokban emeletről emeletre fények gyúltak, ahogy a gondnokok és takarítók sorra járták épületeik szintjeit.

Jött a rendőrségi orvos, ott volt egy kínos negyedóra hosszat, aztán távozott.

– Szép rendes törés – mondta. – Beletelik pár napba, míg rendbejön. Hogyan sikerült?

– Becsípte egy ajtó – mondta Bond.

– Óvakodjon az ajtóktól – mondta az orvos. – Veszélyesek. Törvénynek kellene tiltania minden ajtót. Még szerencse, hogy ez a magáé nem a nyakát csípte be.

Távozása után Bond befejezte a csomagolást. És azon töprengett, mi lenne a legkorábbi időpont, hogy reggelit hozasson, amikor ismét a telefon kezdett szorgoskodni.

Azt várta, éles hangot hall majd a rendőrségről vagy az FBI- tól. Helyette egy lány hangja jött a vonal túlsó végéről, igaz, halk volt és sürgető, és Mr. Bondot kérte.

– Ki beszél? – érdeklődött Bond, csak hogy időt nyerjen. Mert tudta a választ.

– Én tudom, hogy maga az – folytatta a hang, és Bondnak nem volt kétsége, teljesen rátapad a kagylóra, úgy beszél. – Itt Solitaire. – A név alig egy suttogás volt a kagylóban.

Bond várt, minden érzéke bizsergett, ahogy elképzelte: mi lehet a vonal túlsó végén? Egyedül van a nő? Hülye fejjel házi vonalról beszél, és az egészet lehallgatják a mohó fülek, és akkor…? Vagy Mr. Big tekintete szegeződik rá közben, aki előtt papír, ceruza… hogy mindjárt felírhassa Solitaire következő kérdését?

– Figyeljen – mondta a hang. – Nem sok időm maradt. Bízzon bennem. Egy drugstore-ban vagyok, de nyomban vissza kell mennem a szobámba. Kérem, higgyen nekem.

Bond elővette a zsebkendőjét, a kagylóra tekerte, azon át beszélt. – Ha elérem netán Mr. Bondot, mint mondjak neki?

– Menjen a pokolba – mondta a nő, és a hangjában valódi hisztéria vibrált. – Esküszöm az anyám életére, a meg nem született gyerekemére. El kellett jönnöm. És most magának is mennie kell. El kell vinnie magával. Segíteni fogok. Sok titokról van tudomásom. Róla beszélek. De gyorsan. Az életemmel játszom, hogy itt vagyok. – Most már, kimerülten, és pánikba esve, kicsit el is sírta magát. – Az ég szerelmére, bízzon bennem. Muszáj. Muszáj!

Bond egyre hallgatott, közben az agya sebesen járt.

– Figyeljen – kezdte megint a nő, de most már eltompultabban, csaknem reménytelenül. – Ha nem visz magával, öngyilkos leszek. Elvisz? Vagy a gyilkosom lesz inkább?

– Ha kettős játékot űz, Solitaire, esküszöm, megölöm, ha egyébre nem is futja már az életemből. Van magánál papír, ceruza?

– Várjon – mondta a nő izgatottan. – Igen, igen.

Ha a hívás beugratás, a nő mindent nyilván oda is készített rég.

– Legyen Pennsylvania Stationön, pontosan tíz harminckor. Az Ezüst Fantom… – Tétovázott – …Washington felé. 245-ös kocsi, H fülke. Mondja azt, hogy maga Mrs. Bryce. A kalauznál a jegy, ha én még nem volnék ott. Menjen be egyenesen a fülkébe, ott várjon. Megvan?

– Igen – mondta a lány. – És köszönöm, nagyon köszönöm.

– Ne lássák meg – intette Bond. – Fátyol vagy ilyesmi jó lenne.

– Hát persze – hangzott a válasz. – Ígérem. Tényleg ígérem. De mennem kell. – És letette.

Bond is a maga oldalán. – Hát jó – mondta hangosan. – A kocka el van vetve.

Felállt, nyújtózott. Az ablakhoz ment, kinézett, nem látott semmit. Gondolatai száguldva jártak. Aztán vállat vont, visszament a telefonhoz. Órájára nézett. Hét harminc.

– Szobaszolgálat, jó reggelt – hangzott az aranyló hang.

– Reggelit kérek – közölte Bond. – Dupla ananászlevet. Kukoricapelyhet tejszínhabbal. Sült tojást szalonnával. Dupla presszókávét. Pirítóst és lekvárt.

– Igen, uram – mondta a lány. És elismételte a rendelést. – Máris visszük.

– Köszönöm.

Bond vigyorgott.

– A halálraítélt pompás reggelije – mondta magában, félhangon. Leült az ablakhoz, nézett föl a tiszta égre, nézett a jövőbe.

♦

„Fenn” Harlemben, a nagy kapcsolótáblánál, a Suttogó ismét a városhoz szólt, közölvén az összes Szemmel Bond személyleírását: – Az összes vasútnak, az összes reptérnek. Ötödik sugárút és 55. utca sarka, San Regis kijáratai. Mr. Big mondja, lehet a sztrádákon is. Végigkísérni minden útvonalat. Az összes vasútnak, az összes reptérnek…