XVIII ♦ BEAU DESERT

Strangways egymaga tért vissza vacsora után; abban állapodtak meg, hogy Bondék másnap kora hajnalban követik. Strangways vitt Bondnak egy halom könyvet és folyóiratot cápák és barrakudák tárgyában, ezeket ő hamar át is nézte.

De arra a következtetésre jutott, hogy igen kevés újat tartalmaznak ahhoz képest, amit Quarreltől az előző hét során a gyakorlatban tanulhatott. Mindet tudósok írták, mindegyik eset a Csendes-óceán partjairól „szólt”, ahol egy test, mely a sűrű hullámzásban sebesen elővillan, minden kíváncsi hal figyelmét felkeltheti.

A szerzők azonban mintha egyetértettek volna abban, hogy a légzőkészülékkel a nagyobb mélységekbe merülők jóval kevésbé veszélyeztetettek, mint a felszínen úszók. Ez utóbbiakat gyakorlatilag bármely cápafaj megtámadhatja, főleg, ha a cápát felizgatta már valami – nem okvetlenül vér, de az is, ha az úszó szaga van ellenére, netán a későbbi áldozat személyes „vibrációja” a vízben. Ennek ellenére, a támadók sokszor elriaszthatók, olvasta Bond, a vízben keltett zajokkal – elegendő lehetett akár a kiabálás is –, vagy ha az illető úgy tesz, mintha maga támadna rájuk.

Az Egyesült Államok Tengerészeti Kutatólaboratóriuma szerint a leghatásosabb cápariasztó eszköz az a vegyszerkombináció, mely rézacetátból és sötét nigrozin-festékből áll, s amelyet újabban minden amerikai csapategységnél tabletták formájában használnak is – adott esetben.

Bond kikérte Quarrel véleményét. A Kajmán-szigetek derekas fia először derekasan felbosszankodott, de akkor Bond felolvasta neki a háború utáni összefoglaló jelentést, pontosabban, annak az esetnek a leírását, amikor a cápákat úgy „hangolták”, hogy „szélsőségesen vad tömeghisztéria” legyen úrrá rajtuk: a cápákat a rákhalászhajó farához csalogatták csalihalakkal. Láthatóan gyilkos hangulatban voltak, látható hordaszellemben csapkodták a vizet. Előkészítettünk két tartály halat, az egyik átlagos volt, friss és érintetlen, a másik halanyagot cápataszítóvá tettük. Ahogy a cápacsapat megjelent, fényképészünk dolgozni kezdett. 30 másodpercen át szórtam az átlagos, friss halat, és a cápák nagy csapkodással azonnal felfalták mindet. Aztán elkezdtem dobálni a cápaellenes anyaggal preparált halakat, háromszor 30 másodpercen át. A cápák először vadul felfaltak minden halat – szinte azonnal. Amikor az elhárítóanyaggal kezelt halakat beszórtuk, 5 másodperc múlva abbahagyták az evést. Páran visszajöttek, amikor ismét normál halakat szórtunk. A második kísérlet során, 30 perccel később, egy megvadult falka 30 másodpercig evett, míg normál halakat szórtunk, de nyomban távoztak, mikor anticápa-anyaggal kezelt halak kerültek a hajó mögött a vízbe. Amíg a riasztóanyaggal kezelt halak ott voltak, nem jöttek enni. Harmadik kísérletre húsz méternél közelebbre már nem is tudtuk odacsalogatni a cápákat a hajó mellé.”

– Ehhez mit szól? – kérdezte Bond.

– Legjobb, ha beszerez ilyen anyagot – vélekedett kénytelen-kelletlen Quarrel.

Bond nagyjából egyetértett vele. Washington már táviratozott Strangwaysnek, hogy a kért pasztillák elindultak. De még nem érkeztek meg, és nem is voltak újabb negyvennyolc órán belül várhatóak. Bondot nem aggasztotta igazán a cápariasztó anyag hiánya. El sem képzelhette, hogy víz alatti úszása során minden összeesküdhetne ellene – még a cápaveszély is.

Mielőtt nyugovóra tért, levonta a következtetést: eleve elképzelhetetlen, hogy bármi rátámadjon, ha nincs vér a vízben, vagy ha ő maga nem bocsát ki – félelme folytán például – provokatív „vibrálást”. Ami a polipot és murénát illeti, egyszerűen vigyáznia kell, hova lép. Véleménye szerint a víz alatti úszó legnagyobb veszélyei még mindig a körülbelül tíz centis tüskéjű tengeri sünök lehettek a trópusi vidékeken, ám a döfésük okozta fájdalom semmiképp sem akadályozhatta őt vállalkozásának végrehajtásában.

Hat óra előtt vágtak neki, és fél tizenegykor érték el Beau Desertet.

A birtok – szépséges régi ültetvény – mintegy négyszáz hektárt ölelt fel, az öböl felől a régi kúria romjai nyújtották a legszebb látványt. A falakat meglehetősen benőtték már az indás futózöldek. A ház története Cromwell idejébe nyúlt vissza. A romantikus név a 18. század divatjának felelt meg, így neveztek el Jamaicán birtokokat és házakat „csodás” fantázia- és utánzatnevekkel: Bellair, Bellevue, Boscobel, Harmony vagy Nymphenburg, netán Prospect, Content, Repose.

Az öböl közepén emelkedő szigetről be nem látható vonal- vezetésű út kötötte össze a birtokot a lenti kis fürdőházzal. A Manantee Bayben töltött hét után az itteni fürdőszoba, a sok kényelmes bambusszék maga volt a luxus, és a fénylő-tarka szőnyegek Bond kérgesült talpának fenséges bársonyt idéztek kéjesen.

A zsalu résein át Bond kisandított a kis kertbe, melynek rikító színű virágain túl már a keskeny fehér parti fövenysáv villogott; magát a strandot néhány pálma fedte el. Odatelepedett egy szék karfájára, aztán végigjáratta tekintetét a vízen – centiméterről centiméterre –, kékséget barnás színek követtek, így érkezett el szemléje során a szigetig, melynek felső részét az előtérben álló pálmák koronája eltakarta. A forró napfény vetette árnyakban a meredeken felszökkenő szürkés sziklafelületek ellenszenvesek, viszolyogtatóak voltak.

Hogy füst el ne árulja őket, Quarrel az ebédet petróleumfőzőn készítette el; aztán Bond kicsit ledőlt, majd nekiláttak és végigpróbálták a különféle felszerelési tárgyakat, amelyeket Strangways küldött Kingstonból. Bond a búvárruhát is felöltötte: feje búbjától – nagy szemüveggel – egészen az uszonyokig terjedt, vízhatlanul zárt mindenütt. És olyan feszes volt, mint egy báli kesztyű. Bond mély hódolattal adózott M „Q” csoportjának.

A két acéltartályt is ellenőrizték; mindegyikben ezer liter friss levegő volt, méghozzá kétszáz atmoszféra nyomásra sűrítve, és Bond tapasztalhatta csakhamar, hogy a szelepek kezelése, akár az egész mechanizmusé, roppant egyszerű volt és elvéthetetlen. Abban a vízmélységben, ahol ő mozog majd, tudta, a levegő tartaléknak legalább két óráig elegendőnek kell lennie.

A felszereléshez tartozott egy új, igen nagy erejű szigonypuska is, továbbá egy kommandós kés. Végül egy matricákkal jócskán teleragasztgatott, „vigyázz-veszély!” feliratú ládában ott volt a súlyos tapadóakna: lapos félgömb, alsó felén vastag rézbütykökkel, melyek annyira mágnesesek voltak, hogy a robbanószerkezet bármely fémtartalmú felületre úgy ragadt, mint mézre a légy. Volt végül a ládában egy tucatnyi ceruzavékony gyújtó, üvegből és fémből, időzítésük tíz perctől nyolc óráig terjedt, és ott voltak a szükséges vezetékek is. Benzedrin tabletták – a teljesítőképesség fokozására, a figyelem ébrentartására – ugyanúgy voltak a küldeményben, mint víz alatti zseblámpák; e készletből a legkisebb mindössze „tűzfényű”.

Bond és Quarrel sorra vett mindent, kipróbálták a kapcsolásokat, csatlakozásokat, míg a végén arra a meggyőződésre nem jutottak, hogy itt már nincs mit tökéletesíteni. Bond akkor a fák közt lement a partra, nézte rezzenetlenül az öböl vizét, megpróbálta felbecsülni a különböző mélységeket, átjárót keresett a zátonyon, számolgatta a Hold állását – mikor hol lesz –, mert veszélyes útja során, tudnia kellett, az égitest lesz az egyedüli tájékozódási pontja.

Ötkor beállított Strangways, új híreket hozott a Secaturról.

– Port Maria próbáját már kiállták – mondta a helyi főnök.

– Tíz perc, és a hajó itt lesz az öböl külső szélén. Mr. Big útlevele Gallia névre szól, a lányé meg Latrelle-re. Simone Latrelle a jelenlegi neve. A hölgy egyébként a kabinjában maradt, a feketebőrű kapitány állítása szerint tengeri betegség gyötri. Ez akár hihető is. A fedélzeten tömérdek üres haltartály. Több mint száz. Különben semmi, ami gyanús lenne. Meg egyáltalán. Így hát továbbengedték őket. Volt egy olyan gondolatom, hogy vámtisztviselőnek álcázva esetleg felmegyek a fedélzetre, de úgy határoztam, hogy mégsem. Ne legyen épp most semmi rendkívüli. Mr. Big sem jött elő a kabinjából. Amikor a Vámosok lementek, hogy az iratait ellenőrizzék, épp olvasgatott. Na, a felszerelés milyen?

– Jobb nem is lehetne – mondta Bond. – Szerintem holnap este kellene megcsinálnunk. Remélem, feltámad majd egy kis szél. Ha nagyon virítanának a légbuborékok, bajban lennénk.

Jött Quarrel. – A hajó épp most csúszik be a zátony átjáróján.

Amennyire csak tanácsos volt, közel húzódtak a partszegélyhez, távcsővel figyelték a fejleményeket.

A Secatur szép hajó volt: törzse fekete, felépítménye szürke, hossza jó húsz méter, látszott rajta az is, hogy nagyon gyors – Bond úgy ítélte, óránként legalább húsz csomóval is haladhat. Ismerte a történetét is; 1947-ben építették egy milliomos számára, két dízelmotorral szerelték fel, gyártójuk a General Motors, acélborítású volt az oldala, az alja, műszaki felszerelése a legmodernebb, beleértve a távírókészüléket, a telefont – hajótól partig –, a radart. Árbocának keresztrúdján az angol kereskedelmi tengerészet zászlaját, faránál az Amerikai Egyesült Államok lobogóját lengette a szél. Körülbelül három csomó sebességgel haladt át a zátony hat méter széles bejáratán.

Bejutva a védettebb vizekre, hirtelen éleset fordult, a szigettel párhuzamosan haladt tovább. Aztán megfordult, bejött a másik irányból a sziget kis kikötőjébe. Ebben a pillanatban három fehér ruhás feketebőrű bukkant elő, lerohantak a meredek lépcsőn, elhelyezkedtek a keskeny mólón, hogy majd a köteleket elkapják. Csavarjainak különösebb manővere nélkül, pontosan velük szemközt kötött ki a hajó, aztán már csörömpölve repült is a két horgony. Sziklák és korallok közé vágódtak a partszegély homokja alatt. A hajót most már az északi szél vihara sem tudta volna elragadni. Bond úgy ítélte, gerince alatt jó hat méter mély lehet a víz.

Ahogy fentről tovább figyelték, egyszerre csak megjelent a fedélzeten Mr. Big. Kilépett a kis mólóra, lassan haladt a sziklafalba vágott lépcsők felé. Többször is megállt, és Bond arra gondolt, a beteg szív bizonyára keservesen pumpálja az éltető vért a szürkésfekete test ormótlan részeibe.

Követte a Nagy Embert a személyzet két feketebőrű tagja. Hordágyat vittek, melyre egy alak volt odaszíjazva. Távcsövén át Bond azonnal felismerte Solitaire fekete haját. Szorongást érzett, nem értette a dolgot, szerelmesének közelségére eleve hevesebben kezdett verni a szíve. Csak imádkozhatott: remélve, Solitaire-t bármi feltűnés elkerülése végett hozzák így; nehogy bárki felismerje a partról.

Akkor tizenkét ember láncot alkotott a meredek lépcsőfokokon, egyikük a másikának adta tovább a halas tartályokat. Quarrel számolta: összesen százhúszat.

Hasonlóképpen jutott fel a magasba pár láda, nyilván mindenféle készletekkel.

– Ezúttal nem is hoztak olyan sok mindent – jegyezte meg Strangways, ahogy végeztek a munkálatokkal. – Mindössze féltucat láda? Máskor ötven megy fel. Talán nem maradnak soká.

Ám még be sem fejezte tűnődését, mikor fent előbukkant egy halas tartály: félig tele volt homokkal-iszappal, s elindult lefelé, ismét az emberi „futószalagon”, igen gyorsan kézről kézre adva, vissza a hajóra. Aztán a következő; majd megint egy újabb; és így tovább, ötperces közökkel.

– Jó ég – mondta Strangways. – Berakodnak. Ez azt jelenti, hogy reggel már mennek is tovább. Az is lehet, hogy kiürítik a helyet, akkor ez az utolsó szállítmány.

Bond még egy darabig figyelte a fejleményeket, aztán visszament Strangwaysszel a fák között a házhoz, otthagyták Quarrelt, jelentse majd, ha történne még valami.

Letelepedtek a nappaliban, Strangways töltött magának egy whiskyt szódával, Bond meg csak bámult ki az ablakon, próbálta rendezni gondolatait.

Hat óra volt, az árnyak ölén feltünedeztek az első fénybogarak. A sápadt, áttetsző Hold már magasan fent volt a keleti égen, hátuk mögött gyorsan apadt a nappali fény. Könnyű szellő borzolta az öböl vizét, apró hullámok sora futott ki a fövenyre. Fejük felett pár apró felhő imbolygott az égen, rózsaszínek voltak, narancsárnyalatúak, a pálmakoronák pedig halkan zúgtak a Temetkező szelében.

„A Temetkező Szele”, gondolta Bond, fanyarul elmosolyodva. Akkor hát ma kell meglennie. Ez az egyedüli lehetőség; különben is, a körülmények csaknem eszményiek. Leszámítva, hogy a cápariasztó anyag nem érkezett meg. De ez már csak szépséghiba volt. Nem mentség, nem kifogás. Ma lesz meg, amiért kétezer mérföldet utazott, öt hullán gázolt át. S ennek ellenére: beleborzongott. Abba, ami várta a sötét tengeri mélyeken. Amikor ezt az egészet ő már „eltette” a tudatában holnapra. Egyszerre a pokolba kívánta a vizet, meg mindazt, ami a tengerekben él és mozog; és tulajdonképpen félt is. Az a miriádnyi antenna, radar és periszkóp mind ott villog majd, ahogy jön a betolakodó, szemek ébrednek, figyelik őt, egy-egy élet lüktetése a másodperc századrészére kihagy, de aztán működik tovább, és a puhatestűek karjai, melyek nappal ugyanolyan vakok, mint éjszaka, megmoccannak, hogy elkapják őt.

Miriádnyi titkon hatol majd át. Száz méter magány és hideg, titkok erdején át bukdos majd egy félelmetes erőd felé, amelynek védői eddig három embert öltek meg. Egy héten át ő, Bond, valami második gyerekkort élvezett, dajkálta őt az élet, pancsikolt és szaladgált, s akkor most, csupán pár óra múlva, magára hagyatva lép be a sötétség világába. Tiszta őrület, elképzelhetetlen. Libabőrös lett, körmei belevágódtak izzadó tenyerébe.

Kopogtak, jött Quarrel. Bond örült, hogy felállhat, eljöhet az ablaktól, vissza oda, ahol Strangways ült és kortyolgatta whiskyjét a piros olvasólámpafénynél.

– Most lámpavilágnál csinálják, kapitány – mondta vigyorogva Quarrel. – Ötpercenként egy tartály. Gondolom, még vagy tíz óra munka vár rájuk. Hajnali négyre biztosan meglesznek. De hat óra előtt aligha futnak ki. Túl veszélyes az nekik a sötétben.

És Quarrel melegséget árasztó szürke szeme csak nézett Bondra, mahagóni arca várta az utasításokat.

– Pontosan tízkor belekezdek – közölte Bond. És úgy hallgatta saját szavait, mintha valaki idegen beszélne. – A szikláktól az öböl bal oldaláig. Készítene nekünk valami vacsorát, aztán kihordaná a kertbe a felszerelést? A körülmények tökéletesek. Fél óra, és odaát leszek. – Ujjain számolni kezdett. – Kérek akkor öt és nyolc óra közti gyújtókat. És tartalékba egy negyedórásat, hátha valami félresikerül. Rendben?

– Ugyan már, kapitány – mondta Quarrel. – Bízza csak rám a dolgokat.

És kiment.

Bond a whiskys üvegre nézett, aztán gondolt egyet, három jégkockára töltött magának egy fél pohárnyit. Zsebéből elővette a benzedrin tablettás dobozt, fogai közé vett egy szemet.

– Viharban a biztonság – mondta Strangwaysnek, aztán kortyolt egy jót. Le is ült, élvezte a testét átjáró forróságot – egy hete, hogy megtagadott magától minden csepp szeszt. – Akkor hát – mondta –, meséljen el nekem mindent. Hogyan készülnek fel induláshoz ezek a jónépek itt? Mennyi időbe telik, hogy a szigettől eltávolodva a zátonyhoz érjenek? Ha ez az utolsó ittlétük, ne feledje, hat embert visznek még magukkal, meg mindenféle holmit. Próbáljuk meg kidolgozni az időrendet.

És egy pillanat múlva Bond már csakis a konkrét részletekkel foglalkozott, félelme elillant – valahova a parti pálmák árnyai közé.

Pontosan tíz órakor pedig a fénylő, fekete, denevérszerű figura becsusszant a sziklákról a három méter mély vízbe, és eltűnt szem elől.

– Az ég óvja! – mondta Quarrel, de már csak Bond hűlt helyének. Keresztet vetett. Aztán Strangwaysszel együtt visszaballagott az árnyak között a házhoz, hogy felváltva őrködjenek majd, aludják a nyugtalan lelkek álmát, és várják, most akkor mi lesz.