VIII ♦ ‚ÉSZNÉ’ LEGYÜNK!”

Mr. Big egy pillanatra eltűnődött. Mint aki most azért nem is tudja, mi legyen. Döntött. Megnyomott egy gombot a házikészüléken.

– Blabbermouth?

– Igenis, Főnök.

– Nálad az az amerikai, a Leiter.

– Igenis.

– Lásd el a baját. Aztán vidd a Bellevue Hospital közelébe, pottyantsd ki valahol. Világos?

– Igenis.

– Meg ne lássanak.

– Nem, Főnök.

Mr. Big elengedte a gombot.

– A fene enné meg magát – mondta sziszegve Bond. – A CLA ezt nem hagyja megválaszolatlanul.

– Elfelejt valamit, Mr. Bond. Nekik Amerikában nincs szavuk. Az Amerikai Titkosszolgálat nem honi tényező. Csak külföldön ér bármit is. Az FBI nem a CLA jóbarátja. Tee-Hee, ide gyere.

– Igenis, Főnök. – Tee-Hee jött, már ott is állt az asztalnál.

Mr. Big Bondra nézett.

– Melyik ujját használja a legritkábban, Mr. Bond? – kérdezte.

Bondot meghökkentette a kérdés. Gondolatai meglódultak.

– Hát ahogy így elnézem – folytatta a lágy hang –, nyilván az lesz a válasz, hogy a kisujját. – A Nagy Ember most Tee-Hee-hez fordult: – Törd el a kisujját.

A fekete máris igazolta fura nevét, hogy „Tee-Hee”.

– Hihi! – vihogott fel. – Hihihi, hihi!

S e torz hangjelenség kíséretében Bondhoz lépett. Bond őrült erővel szorította a szék karfáját. Homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. Próbálta elképzelni a rettentő fájdalmat – hogy talán mégis úrrá lehessen majd rajta.

A feketebőrű lassan félrehajtotta Bond még mindig a karfát szorító bal kezének kisujját.

Az ujj hegyét fogta hüvelyk- és mutatóujja közé, majd elkezdte igen lassan hátrahajlítani, és közben minden cél s értelem nélkül vihorászott magában.

Bond zihálva forgolódott a széken, most fel akart volna borulni az ülőalkalmatossággal, de a feketebőrű ügyelt a dologra, másik karjával erőteljesen lenyomta a támlát. Bond arcát elöntötte a veríték. Fogait már nem szorította össze, szája szétnyílt – bár nem akarta. Fájdalma egyre erősebb lett, ennek ellenére látta még a fiatal nőt – Solitaire tágra meredt szemmel nézte, és az ő ajkai is szétnyíltak.

A kisujj most derékszöget zárt be már a kézzel. Majd lassan hajolni kezdett csukló felé. Engedett hirtelen. Kis roppanás hallatszott.

– Ennyi elég is lesz – mondta Mr. Big.

Tee-Hee kelletlenül engedte el „áldozatát”.

Bond állati hörgést hallatott, aztán elájult.

– Most mi legyen? – kommentálta az eseményt Tee-Hee.

Solitaire dermedten dőlt hátra karszékében, lehunyta a szemét.

– Volt fegyvere? – kérdezte Mr. Big.

– Igenis, Főnök – vette elő zsebéből Bond Berettáját Tee-Hee. Letette az asztalra. A Nagy Ember felkapta, szakértő szemmel megnézegette. Mérlegelte a tenyerén, a „csontváz-markolatot” is figyelemre méltatta. Aztán kiürítette a tárat, ellenőrizte, így lökte vissza – majd az egész fegyvert is Bond elé.

– Ébreszd föl – mondta, és órájára nézett. Három óra felé járt.

Tee-Hee Bond széke mögé ment, körmeit vadul a fülcimpáiba mélyesztette.

– Észné’ legyünk! – mondta szellemeskedve.

És Bond csakugyan magához tért. Fölemelte a fejét.

Tekintete Mr. Bigre vándorolt, aztán ocsmányul szitkozódni kezdett.

– Legyen hálás, aki él – mondta érzelmek nélkül a Nagy Ember. – Bármi fájdalom jobb, mint a halál. Itt a fegyvere. A töltények meg nálam vannak. Tee-Hee, tedd vissza neki.

Tee-Hee fogta és ismét Bond hevederébe csusszantotta a Berettát.

– Most pedig röviden elmagyarázom magának, Mr. Bond, miért él még mindig – kezdte a Nagy Ember. – Miért élvezheti fizikai fájdalmait ahelyett, hogy a Harlem River vizét fertőzné egy úgynevezett betonköpenyből előrothadozva.

Egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

– Mr. Bond, engem az unalom gyötör. Az a letargia lett úrrá rajtam, mely minden olyan ember átka, aki már jóllakott és nincs többé mit kívánnia. A kereszténység ezt nevezi „akcídiának”… de hagyjuk. Választott foglalkozásomban abszolút kiemelkedő ember vagyok, élvezem azok bizalmát, akik olykor feladatokkal látnak el, ez a tehetségem érdeme… és megint más dolog, hogy félelmet keltek azokban, akiket én alkalmazok a feltétlen hűség jegyében. A magam számára kijelölt pályámon szó szerint nincsenek már meghódítandó új világok. Sajnos, túl messzire mentem e sokat emlegetett életúton – nem fordulhatok vissza. Nem „válthatok”. S ha a hatalom a becsvágy végső célja, szinte kizárt, hogy bárhol másutt nagyobb hatalomra tehetnék szert, mint amekkorát eddig elértem.

Bond e szónoklatra csak lazán figyelt, közben sokkal inkább azon járt az esze, hogyan is oldja meg a következő percekben rá váró feladatokat. Érezte Solitaire jelenlétét, de nem pillantott a nőre. Hanem mindegyre az asztal túlfelén terebélyesedő alak szürkésfekete arcát nézte, azokat az arany köröket a két szemgolyón.

A szelíd hang tovább szólt.

– Mr. Bond, ezért van az, hogy élvezetemet csak abban lelhetem, ahogyan a vállalkozásaimat végrehajtom: művésziesen, csiszoltan, ravaszul. Ez már szinte a mániám. A végső elegancia, a maradéktalan és hibátlan következetesség. Napról napra azon igyekszem, Mr. Bond, hogy a tökéletesség és a technikai gördülékenység normáinak eleget tegyek, s így bármibe kezdek, annak műalkotásértéke legyen. Viselje a „tárgy” az én félreismerhetetlen kézjegyemet, mint egy… mit mondjak… Benvenuto Cellinitől származó remeklés. E pillanatban megelégszem azzal, hogy önmagam kizárólagos bírája legyek, de őszintén hiszem, Mr. Bond, hogy a munkám során megnyilvánuló tökéletességvágy a végén elnyeri méltó jutalmát, és korunk történelme sem tagadhatja meg tőlem kivételes elismerését.

Mr. Big itt szünetet tartott. Bond látta, hogy nagy sárga szeme kitágul – mintha látomásai támadtak volna. Ez egy őrjöngő megalomániás, gondolta Bond. ő és ő és egyre csak ő. S ettől igazán veszélyes. A legtöbb bűnöző gyengéje alapjában az, hogy csak a birtoklás vágya hajtja őket. De ennek az embernek „küldetéstudata” van. Ez itt nem gengszter. Ez egy világveszedelem. Bondot lenyűgözte, közben kicsit nyomasztotta is ez a felismerés.

– A névtelenséget pedig két okból fogadom el – folytatta a szándékkal fakóra vett hang. – Először is, mert vállalkozásaim jellege megköveteli ezt, másrészt, mert eleve csodálom az anonimitásban tevékenykedő művész lemondó önfegyelmét. Ha megenged egy hasonlatot: olykor úgy látom magamat, mint a nagy egyiptomi freskófestők egyikét… egy ilyen ember úgy áldozza minden tehetségét a királysíroknak, hogy jól tudhatja, emberi szem aligha gyönyörködik majd művészetében.

A két nagy szem egy pillanatra lecsukódott.

– De térjünk vissza ehhez a mi mostani esetünkhöz. Hogy én magát ma hajnalra virradóan nem öltem meg, Mr. Bond, az oka csupán ez: nem okozott volna esztétikai élvezetet, hogy lyukat üssek a hasába. Ez a szerkezet itt – mutatott az asztalfiókból Bond felé kandikáló csőre és lyukára –, higgye el, épp elégszer megtette már, számos kilyukasztott has szolgált kielégülésemre, oly értelemben, hogy kis technikai találmányom józan ötlet terméke. Továbbá: be kell látnia, nekem sem érdekem, hogy magát és barátját, Mr. Leitert mindenféle buzgómócsingok kezdjék keresni, aztán végül az én nyaggatásom legyen minden reményük és élvezetük. Ez, persze, csak szúnyogok kellemetlenkedése volna számomra; számos oknál fogva mégsem akarom, hogy ilyesmik megzavarhassanak sokkal fontosabb teendőimben.

– Vagyis – nézett órájára Mr. Big – úgy döntöttem, hogy visznek tőlem egy kis emlékjelet… figyelmeztetőt józanabb időkre. Maga, Mr. Bond, még ma elhagyja az országot, megértette? És Mr. Leiter kénytelen lesz más feladat után nézni. Igazán nem szorulok rá, hogy még Európából is ügynököket küldözgessenek a nyakamra, amikor az itteniekből is elegem van.

– Ez minden – zárta szavait. – Ha még egyszer találkoznánk, biztosítom, olyan halállal hal, ami minden tökéletességigényemet kielégíti, és a végeredménye is kielégítő lesz.

– Tee-Hee, vidd Mr. Bondot a garázsba. Szólj ott a két emberünknek, hogy szállítsák őt ki a Central Parkba és dobják a kis dísztóba. Az nem baj, ha megsérül, de okvetlenül maradjon életben. Világos?

– Igenis, Főnök – hangzott Tee-Hee torz vihogása.

Akkor már el is oldozta Bond két karját, következett a két csukló. A sérült kezet vállból hátracsavarta, fel a lapocka magasáig, így oldozta el a hevedert. Végül talpra rántotta Bondot.

– Tűnés – mondta keresetlen egyszerűséggel Tee-Hee.

Bond még egyszer a nagy szürke arcra nézett.

– Akik megérdemlik a halált, végül a megérdemelt halálukat halják. Ezt írja le – tette hozzá –, és hogy eredeti mondás, azt se feledje.

Majd Solitaire-re pillantott. A nő szeme továbbra is az öle tájára szegeződött. Fel nem nézett volna.

– Na, mit mondtam – pördítette meg Bondot Tee-Hee, és úgy megcsavarta hátul a karját, hogy az is majdnem kirándult a helyéről. Bondnak nem kellett színlelnie a fájdalmat, fel is kiáltott, különben viszont eltúlozta a dolgot: botladozva járt, el akarta hitetni őrzőjével, hogy ronggyá ment, többé nem veszélyes. Szerette volna, ha ez a barom nem szorongatja annyira; mert tisztában volt vele, hogy egyetlen óvatlan mozdulat elegendő, és a karja máris eltört.

Tee-Hee átnyúlt Bond válla felett, meglökte a polc egyik kötetét. A könyv – a titkos zár – mozdulatára tengelye körül megfordult egy polcrész, tárult az ajtó. Érezte, átlökik a nyíláson, és a feketebőrű csak úgy egy kis rúgással billentette helyre a falat; a vastagságából arra következtethetett Bond, hogy a hangszigetelés eszményi. Kurta, süppedő szőnyeggel borított folyosón álltak, a végében lépcső nyílt – lefelé.

– Eltöröd a karom – mondta. – Hallod? Már megint rosszul vagyok.

És botladozni kezdett, közben megpróbálta felmérni, mennyire is lehet mögötte a feketebőrű. És eszébe jutottak Leiter szavai, a jótanács: „Sípcsont, altest, gyomorszáj, torok – ha máshova ütsz vagy rúgsz, csak te töröd kezed-lábad.”

– Pofa be – mondta Tee-Hee, de parányit lazított a szorításán, lejjebb engedte hátul Bond karját.

Bondnak egyéb sem kellett.

A folyosó felénél jártak már, pár lépés volt csupán a lépcső. Bond ismét „megbotlott”. A feketebőrű máris beléütközött hátulról, az érintésből tudta, hová kell ütnie.

Kicsit lehajolt, majd jobbjával – laposan és egyenesen, mintha deszkát lendítene – félkörívben hátracsapott. Érezhette, alaposan a dolgok közepébe talált. A feketebőrű felvinnyogott, mint egy sebesült nyúl. Bondnak most már a bal karja is szabad lett. Megpördült, üres fegyverét a kezébe kapta. A fekete ember előregörnyedve állt, két keze az ágyékát szorongatta gyötrelmesen. Bond keményen lesújtott a fegyverrel a gyapjas koponyára, a tarkó fölé. Akkorát visszhangzott az ütés zaja a szűk folyosótérben, mintha vasajtót döngettek volna, de a feketebőrű végre négykézláb volt, s igyekezett volna kézzel-lábbal védekezni. Bond nem hagyott időt neki: mögé került, és vasalt orrú cipőjével megadta a „kegyelemlökést”. Irdatlan erővel ülepen rúgta a feketét.

Még egy irtózatos kiáltás szakadt ki a férfi torkán, ahogy „elindult” a lépcsőn. Feje nekiverődött a vas korlátnak, keze- lába összevissza szélmalmozott, így repült át rajta, menthetetlen a mélybe zuhanva. Síri csend lett.

Bond letörölte szeméről a verítéket, fülelt. Sebesült kezét a zakója hajtókája alá dugta – iszonyúan lüktetett és jócskán a kétszeresére dagadt a kisujja. Jobbjában fegyverével, szinte lábujjhegyen indult lefelé a lépcsőn; óvatosan, lassan.

Csak egy emeletnyire volt az odalent szétvetett kézzel és lábbal heverő alaktól. A lépcsőfordulóra érve Bond valami nyüszítő hangot hallott, de rájött, ez csak gépzaj: itt lehet Mr. Big kommunikációs központja – a távírda és egyéb. Való igaz, a hangok egy ajtó mögül jöttek. A legszívesebben behatolt volna, szétverni mindent, ripityára. De a pisztolya üres volt, s fogalma sem lehetett róla, hány embert találna bent – ráadásul egy újabb ajtót is fölfedezett. Talán csak azért nem hallották a pokolbéli lármát a folyosóról, mert rajtuk a fejhallgató. Inkább tovább lopakodott.

Tee-Hee mozdulatlan volt. Meghalt? Vagy most ájultában fog elszállni belőle az élet? Tarka nyakkendője úgy hevert az arcán, mint egy széttépett vipera. Megbánást Bond nem érzett. Ellenben gyorsan átkutatta az élettelen alakot, és a most vértől is színes levendulaszínű nadrágba dugva ott lelt egy 38 Detective Special Coltot, lefűrészelt csövűt. Tele volt a tár. A jelenleg semmire sem használható Berettát visszadugta a helyére, a nagy fegyvert gonddal a tenyerére vette, komor mosoly kíséretében szemlélgette.

Belülről bereteszelt kis ajtó volt előtte. Bond rátapasztotta a fülét. Motor fojtott hangját hallaná? Akkor ez a garázs. De hogy egy kocsi motorja járna ott, ilyenkor, hajnalok hajnalán? Bond a fogát csikorgatta. Hát persze. Mr. Big leszólt telefonon, hogy várják Tee-Hee-t, megy vele. Azok ott nyilván csodálkoznak, hol marad a társuk – meg ő. Lehet, hogy az ajtót lesik már, mikor érkeznek.

Bond egy pillanatig tétovázott. A meglepetés előnye az ő oldalán lesz, nem vitás. Csak lennének jól olajozva ezek a reteszek.

Bal keze csaknem használhatatlan volt. Jobbjában a Colt, megpróbálta az első reteszt mégis a sérült kezével. Igen könnyen járt. A másik is. Maradt csupán a kilincs. Lenyomta. Az ajtó engedett – befelé nyílt.

Vastag ajtó volt, a motor hangját Bond már vad zúgásnak hallotta. A kocsi itt lehet rögtön az ajtó túlján. De most már nagyon kellett vigyáznia. Az ajtó legparányibb zaja elárulhatná. A falhoz tapadva nyomult lassan előre, így kínálta a legkisebb célpontot. A Coltot kibiztosította.

Pár arasznyira tőle valóban ott állt a fekete szedán, ennek a motorja járt. A garázs kétszárnyú ajtaja nyitva volt, a kocsi orra arra mutatott. A fényszóró fénye megvilágított pár autót. Nagydarab néger ült a kormány mögött, társa ott állt a kocsi mellett, a hátsó ajtóra támaszkodva.

Ahogy Bondot megpillantotta, a fekete ember szája tátva maradt. És kiesett a kormánynál ülő alak ajkai közül a cigaretta. Mindketten fegyverükhöz kaptak.

Bond ösztönösen is az álló figurára lőtt, tudta, onnét hamarabb fenyegetné veszély.

A nehéz fegyver rettentő dördülése visszhangzott a garázstérben.

A fekete két kézzel a hasához kapott, Bond felé is tett két lépést, de akkor összeesett, fegyvere csattant a betonon.

A kormánynál ülő férfi felüvöltött, ahogy Bond fegyvere felé lendült. Keze a kabátja zsebében volt, már szorította is a pisztolyát.

Bond pontosan az ordító szájba lőtt, és a férfi feje az oldalsó ablaknak vágódott.

Ő maga megkerülte a kocsit, feltépte az ajtaját. A fekete iszonyú látványt nyújtott. Bond az ülésre dobta a fegyvert, aztán kilökdöste a halottat a betonra. Igyekezett, minél kevésbé legyen véres. Aztán beugrott a volán mögé, és boldogan nyugtázta, hogy nem csupán a motor járt, de a kocsinak kormánykapcsolása van. Behúzta maga mögött az ajtót, sebesült kezét a kormány bal oldalára helyezte, majd nagy zajjal egyesbe kapcsolt.

A kézifék még be volt húzva. Keserveskedve kellett lenyúlnia a kormány alatt, hogy jobbjával kioldja.

Veszélyes időveszteség volt ez. Mert ahogy a súlyos kocsi a nyitott garázsajtón át a szabadba kivágódott, már dördült is az első lövés. A golyó a karosszériát érte. Jobbjával megpördítette a kocsit, a második lövés fölé ment. Az utca túloldalán csörömpölve betört egy ablak.

A torkolattűz a betonról jött, Bond feltételezte, hogy a fekvő alak, az első feketebőrű ismét magához vette valahogy a fegyverét.

De megszűntek a lövések, „hallgattak” Bond mögött az épületek egyforma homlokzatai. Így kapcsolt nagyobb sebességre, s még egyszer hátrapillantva azt látta, hogy a garázs nyitott ajtaján továbbra is az utcára vetül a széles fénysáv.

Bondnak fogalma sem volt, hol jár – vagy merre is igyekezzen. Széles, jellegtelen utca – csak ment. Most vette észre, hogy „balra hajt”, keservesen vergődött át az út jobb oldalára. Keze borzalmasan fájt, de a hüvelyk- és a mutatóujja elboldogult a kormánnyal. A végtelennek tűnő utat csak a csatornákból felszálló kis „gőz-kísértetek” népesítették be, működött a város. A kocsi rút hűtője sorra végzett velük, de nem véglegesen – a visszapillantó tükörben látta, ahogy az eltiport alakok újratámadnak. Rosszabb támadásban sose legyen része.

Nyolcvannal hajtott. Piros közlekedési lámpák következtek, ezekkel végképp nem törődött. Újabb sötét tömbök… majd egy kivilágított út. Itt már volt forgalom, várnia is kellett a zöldig. Balra kanyarodott, „jutalmul” kifogott egy zöldhullámot, mintha ezek a fények menekítenék ellenségei elől, irgalmasan „kézről kézre” adva őt. Egy kereszteződésnél elolvasta a táblát. Tehát a Park sugárút és a 116. utca sarkán járt. A következő utcánál a 115.-nél megint lassított. A belváros felé tartott, ez megnyugtatta. El Harlemből. Lassított, majd meg is állt a kocsival egy tűzoltócsappal szemközt. Kiszállt, a pisztolyt az övébe dugta, gyalog indult tovább, vissza a Park sugárútra.

Pár perc múlva leállított egy kósza taxit, majd kis időbe telt, és döbbenten tapasztalhatta, hogy ezúttal – felfelé megy egy lépcsőn. Méghozzá a St. Regis Hotelhoz.

– Üzenete érkezett, Mr. Bond – közölte az éjszakai portás. Bond ügyelt rá, meg ne lássa balját. Jobb kézzel nyitotta ki a borítékot. Félix Leitertől érkezett, méghozzá hajnali 4-kor. És ennyi volt a szövege: „Hívjon fel azonnal.”

Bond a lifthez ballagott, felért lassan az emeletére. Benyitott a 2100-ba, átment a nappalin. Közben azt gondolta: hát mindketten élünk. És lezöttyent a karszékbe. A telefon mellett.

– Te jó ég – nyögött fel. – Megint megúsztuk.