XIV ♦ „ÖSSZEKAPOTT VALAMIVEL, AMI BEKAPTA”

Solitaire nem tanúsíthatott különösebb ellenállást. Ahogy Leiter és Bond a leesett állú tulajdonosnőt faképnél hagyva lefelé száguldott a kis házhoz, hamar látható lett számukra ez az egyszerű tény. A szoba tökéletesen érintetlen volt, az ágyneműn alig volt gyűrődés. Az ajtó zárát egy feszítővas egyetlen gyors mozdulatával feltépték, s akkor a két férfi ott állhatott máris lövésre kész fegyverrel.

„Mozgás, lady. Öltözzön. És semmi trükk, különben magába engedjük pár helyen a friss levegőt.”

Ilyesmi. Biztos felpeckelték a száját, netán leütötték – elvesztette az eszméletét, így „hajlították be” a nagy ládába, a fedelet rászögezték, vitték. A kis ház mögött árulkodó nyomok maradtak – ott állhatott a teherautó. A bejárati előteret csaknem teljesen eltorlaszolta most az ódon, böhöm nagy rádiókészülék. Használtan vehették, legföljebb ötven dollárért.

Képzeletben Bond tökéletes élethűséggel látta Solitaire arcán a vad borzadályt. A fejét tudta volna a falba verni, amiért magára hagyta! Persze, el sem tudta képzelni, hogy derítették ki ilyen hamar, hol kell keresniük. Íme, a Nagy Ember gépezetének egy újabb „csodája”.

Leiter közben már az FBI tampai főhadiszállásával beszélt.

– Minden repülőteret, vasútállomást és pályaudvart, a sztrádákat – adta ki a parancsot. – A megfelelő utasítások azonnal jönnek Washingtonból, amint beszéltem velük. Garantálhatom, hogy minden más ügy elé helyezik a dolgot. Kiemelkedően fontos. Köszönöm. Nagyon rendes. Megyek hamar. Rendben.

És letette. – Hála az égnek, együttműködnek – mondta Bondnak, aki üres tekintettel nézett a tenger felé. – Pár embert rögtön ideküldenek, és amilyen messzire csak tudják, kivetik a hálót. Amíg elintézem ezt a dolgot Washingtonnal és New Yorkkal, maga próbálja meg kifaggatni a vénasszonyt, mikor, hogyan, személyleírás stb. Jobb, ha azt mondjuk, hogy betörés volt, és Solitaire is lelépett velük. Ezt jobban megérti majd, és az egész ügy a szokásos szállodai bűnesetek keretei közt marad. Mondja azt, hogy a rendőrség már jön, és hogy mi nem tesszük felelőssé az Evergladest. Nyilván el akarja kerülni a botrányt. Hadd tudja azt, hogy mi sem kívánjuk másképp.

Bond bólintott. – Lelépett velük? – Éppenséggel ez is elképzelhető lett volna. De valahogy ő mégsem hihette. Visszatért Solitaire szobájába, töviről hegyire átkutatta. Még mindig az az illat lengett ott, a „Vent Vert”, ami az utazásra emlékeztette. A kalapja, az a bizonyos fátyol, meg mindenféle piperecikke ott volt a fürdőszoba polcán. Hamarosan megtalálta a kézitáskáját is, és végig szentül hitte, bíznia kell szerelmesében. A kis táska az ágy alatt volt, s Bond elképzelte, ahogy Solitaire berúgja oda, ahogy megpillantja a fegyvereseket. Tartalmát most az ágyra ürítette, megtapogatta a bélést. Elővett egy kis kést, felfejtett pár varrást. Máris kezében volt az ötezer dollár, a pénzt a tárcájába csusszantotta. Egyelőre nála lesz a legjobb helyen. Ha Mr. Big megöli Solitaire-t, ezt a pénzt is a bosszú céljaira használja majd fel. A táska bélését jól-rosszul visszagyömöszölte, minden visszakerült oda, ahol volt, aztán az egészet visszarúgta az ágy alá.

Akkor felment az irodához.

Este nyolcra végeztek a rutinmunkával. Ittak egy jó adag whiskyt, utána meglátogatták a központi étkezőhelyiséget, ahol pár vendég épp a vacsora utolsó falatait fogyasztotta. A népek kíváncsian, kissé riadtan néztek rájuk. Mit keres ez az eléggé félelmetes küllemű fiatalember – itt? Hol a nő, akivel jöttek? Melyiküknek a felesége? És mit jelentsen ez a ma esti felfordulás? Szegény Mrs. Stuyvesant, ahogy összevissza rohangál, láthatóan tanácstalanul. És ezek, igen, ezek nem tudják, hogy hétkor van a vacsora? A konyha mindjárt zár. Úgy kell nekik, ha hidegen kapják az ételt. Másokra is tekintettel kell ám lenni. Mrs. Stuyvesant szerint kormányzati emberek Washingtonból. Jézus, de miért? Épp itt!

Mindenki megegyezett abban, hogy ezek nemkívánatos elemek, semmiképp sem illenek az Everglades válogatott vendégkoszorújába. Bond és Leiter a tálalóbejárat közelében kapott egy rossz asztalt. A menükártyán fellengzős angolsággal és gyarló franciasággal álltak az ételnevek. S mit rejtettek ezek a kifejezések? Paradicsomlé… főtt hal fehérmártással… kis szelet fagyott pulyka csipetnyi áfonyával… és volt egy halom citrom-ez-meg-az, műtejszínnel. Keservesen és komoran győzködtek a falatokkal-maszatokkal, az étkezőhelyiség közben kiürült, távoztak az „öregfiúk-öreglányok”, a fények is kihunytak. A vacsora fénypontja – a szintén gonddal felszolgált kis kézöblítő edény volt, benne hibiszkusz.

Bond csöndesen tűrte az étkezés kínjait, aztán, hogy mindez megvolt, Leiter erőltetve vidámkodni próbált.

– Jöjjön, igyunk egyet. Ez egy rossz nap és még rosszabb vége, de hát jobb híján nincs jobb. Vagy bingózzunk az öregfiúkkal? Ma este van a „Vagányok termében” a nagy torna.

Bond közönnyel vonta meg a vállát, így mentek vissza nappalijukba, komoran üldögéltek kicsit, ittak is, főként azonban némán nézték az odakint vakító fehéren villogó partot, távolabb a sötét, végtelen tengert.

Amint úgy érezte, elég a whisky vigaszul, elköszönt, ment Solitaire szobájába aludni. Most már, így már – igen. Bebújt a takarók közé, elképzelte, hogyan heverne itt szerelmének forró teste, aztán, mielőtt elaludt volna, még töprengett egy kicsit, s elhatározásra jutott. Mihelyt pirkad, nekilódul, megkeresi a Rablót, és kiszorítja belőle – a torkánál fogva – az igazságot. Gondolatai túlságosan lekötötték – és elszomorították –, hogy most Leiterrel leülhessen még ilyenekről tárgyalni, ám így is biztosra vette, hogy Solitaire elrablásában ennek az alaknak fontos szerepe volt. Látta maga előtt a férfi apró, gonosz szemét, keskeny ajkait. Aztán a sovány nyakra gondolt, mely pulyka-ráncosan emelkedett ki a szennyes trikóból. A takaró alatt megfeszültek a karizmai e képzetekre. Aztán, hogy tudta már, mi a tennivalója, elengedte magát, hamarosan álomba merült.

Nyolcig aludt. Mikor meglátta, hány óra, elkáromkodta magát. Gyorsan a zuhany alá állt, szemét addig tartotta tárva- nyitva a kíméletlen, vékony vízsugarakba, hogy a végén már elviselhetetlenül fájt. Törölközőt tekert a dereka köré, így ment Leiter szobájába. A zsalu le volt eresztve még, de a beszűrődő világosságban jól láthatta, hogy az éjszaka egyik ágyban sem aludt senki.

Azt gondolta akkor, kis mosoly kíséretében, hogy Leiter talán fenékig ürítette az üveget, majd elaludt a nappali díványán. A tballagott. Sehol senki. A whiskys üveg még félig tele volt, ott állt az asztalon, de a hamutartóból szétpotyogtak rég a csikkek.

Bond az ablakhoz ment, felrántotta a zsalut. Aztán kitárta az ablaktáblákat. Nézte, milyen szépséges is a reggel – így fordult hátra.

Akkor megpillantotta a borítékot. Egy széken volt, közvetlenül az ajtó mellett, melyen át Bond a szobába belépett. Felemelte. Ceruzafirkálás volt az üzenet:

Rengeteget gondolkodtam, nem is bírtam elaludni. Most ötre jár. Elmegyek kicsit látogatóba, a csili-hali boltba. Korai madár vagyok. Fura, hogy az a mesterlövész ott üldögélt, míg S-t elrabolták. Mintha tudta volna, hogy itt kószálunk, és ha nem sikerül az akció, készen állt, hogy valami bajt keverjen nekünk. Ha tízre nem jönnék vissza, hívd a milíciát. Tampa 88.

Felix

Bond nem akarta vesztegetni az időt. Míg borotválkozott, aztán öltözködni kezdett, rendelt valami reggelit – kávét, tekercseket – és taxit. Tíz perc alatt megvolt mindennel, a kávé kifejezetten jót tett neki. Épp ment volna, mikor meghallotta a telefoncsörgést.

– Mr. Bryce? Itt a Mound Park Kórház – közölte egy hang.

– Elsősegély, dr. Roberts. Van itt egy bizonyos Mr. Leiter, aki magát hívja. Tudna jönni?

– Jóságos isten – mondta Bond, és a gyomra remegni kezdett az idegességtől. – Mi baj van? Történt valami… súlyos?

– Nem kell aggódnia. Egy kis autóbaleset. Cserbenhagyásos gázolás, talán. De csak egy kis agyrázkódás az egész. Átjönne? Nagyon várja.

– Megyek, persze – felelte Bond. – Máris indulok.

Hát ez meg mi a nyavalya, gondolta, ahogy sietve átvágott a füvön. Elütik, ott hagyják az úton. Persze, még szerencse, hogy nem valami rosszabb történt.

Ahogy a Treasure Island gáti útján haladtak, elhúzott mellettük egy szirénázó, csengettyűző mentőkocsi.

Még egy baleset, gondolta Bond. A baj ritkán jár egymaga.

A Központi sugárút következett, már St. Petersburgban, akkor jobbra kanyarodtak, és pontosan azon az úton haladtak tovább, amerre tegnap jártak. Bondban feltámadt valami gyanú, s ez csak megerősödött, ahogy kiderült: a kórház ott van pár tömbnyire az Ourobouros Teleptől.

Bond kifizette a taxit, aztán rohant fel a mutatós épület lépcsőjén. A tágas előcsarnokban, a recepciónál csinos nővérke ücsörgött, épp a St. Petersburg Times hirdetéseit olvasgatta.

– Dr. Roberts? – kérdezte Bond. – Merre találom?

– Doktor Kicsoda? – kérdezte a lány, és érdeklődve nézte Bondot.

– Dr. Roberts. Elsősegély – ismételte türelmetlenül Bond. – A beteg neve Leiter. Félix Leiter. Ma reggel hozták be.

– Itt semmiféle Roberts doktor nem dolgozik – mondta a lány. Ujjával végigfutott egy listán. – És nincs nálunk Leiter ne vű beteg. Egy pillanat, hívom az osztályt. Mit is mondott, Önt hogy hívják?

– Bryce – mondta Bond. – John Bryce. – Kezdett dőlni róla a veríték, bár a hallban kimondottan hűvös volt. Nedves kezét a nadrágjába törölte, küzdött, be ne pánikoljon. Ez az átok nővérke egyszerűen nem ért semmihez. Nem vitás, csinos – de talán túl csinos ehhez a foglalkozáshoz. A portán megbízhatóbb illetőnek kellene ülnie. Fogát csikorgatta, ahogy a lány összevissza telefonálgatott.

Aztán visszakerült a helyére a kagyló. – Sajnálom, Mr. Bryce. Valami tévedésről lehet szó. Sem éjszaka, sem reggel nem hoztak be így senkit. És senki sem hallott itt Roberts doktorról vagy Leiter nevű páciensről. Biztos, hogy erről a kórházról volt szó?

Bond nem felelt, sarkon fordult, ment. Már csöpögött homlokáról a veríték. Keresnie kellett a kijáratot.

A lány ismét fölemelintette és olvasgatni kezdte az újságot.

Szerencsére épp jött egy taxi, más látogatókkal. Bond beszállt, kérte, vigye őt a sofőr minél gyorsabban az Everglades-hez. Annyit tudott csak, hogy elkapták Leitert, és azt akarták, ő ne legyen ott a parti házban. Nem tudta volna megmondani, mi ennek az oka, de abban biztos volt, hogy rosszra fordult a játszma, és hogy az irányítás bőséggel visszakerült Mr. Bighez és gépezetéhez.

Mrs. Stuyvesant, ahogy meglátta kiszállni őt a taxiból, már szaladt is felé.

– Szegény barátja – mondta minden különösebb rokonszenv nélkül. – Tényleg jobban kellene vigyáznia.

– Igen, Mrs. Stuyvesant. Mi történt? – kérdezte Bond máris türelmetlenül.

– Épp hogy maga elment, hozta máris a mentő. – A nő szeme izzott a rossz hír fényében. – A jelek szerint Mr. Leiter autóbalesetet szenvedett. A kocsijával. Hordágyon hozták haza.

Bevitték a házba. De kedves feketebőrű ember volt a mentős. Azt mondja, Mr. Leiternek semmi különösebb baja nincs, de semmiképp sem szabad zavarni. Szegény fiú. Be van kötözve az egész feje. Azt mondják, a legszükségesebb módon ők ellátták már, és az orvos is jön, csak kicsit később. Ha részemről bármit…

Bondnak ennyi elég volt. Rohant le, a füvön át, berobban a házba, az előtéren át egyenesen Leiter szobájába.

Az ágyon, letakarva, test-forma valami hevert. Egy vékony lepedőtakaró alatt, amely a fej magasságában teljesen mozdulatlan volt.

Bond fogcsikorgatva hajolt az ágy fölé. Mégis valami apró rebbenést látott volna?

Leemelte a lepedőtakarót a fejről. Nem volt arc. Valami iszonyatos, koszos kötés volt a helyén, pólyarétegre pólyaréteg, akár egy hajdan fehér darázsfészek.

Még lejjebb hajtotta a könnyű takarót. Újabb kötések, de durvább kivitelben, és minden átütött a friss vér. Aztán egy kettétépett zsák, mely a test alsó részét borította. Az is vérlucskos, végig.

A száj helyén a kötésekből egy papírlap kandikált ki.

Bond lehúzta, odahajolt. A fej pólyái alól a lehető legleheletnyibb sóhaj hallatszott. Felkapta a kagylót, hívta Tampát. Ez, sajnos, beletelt pár percbe. De a hangja meggyőző lehetett. Húsz perc múlva itt lesznek, hallhatta.

Letette a kagylót, figyelmét most, kicsit szórakozottan és kábán ugyan, a papirosnak szentelte. Durva fehér csomagolópapír volt. Otromba nagybetűkkel, ceruzával a következő szöveget vésték rá:

Összekapott valamivel, ami bekapta

Alatta pedig, zárójelben:

(ui. és ilyen ragyogó vicceink még sorozatban vannak)

Bond egy alvajáró lépteivel ment az asztalhoz, rátette a papirost. Aztán visszafordult az ágyon fekvő alakhoz. Megérinteni sem merte, attól rettegett, hogy az a rebbenésnyi kis élet, a sóhajnyi lélegzet attól talán örökre elszállna. Valamit azonban meg kellett tudnia. Ujjai finoman lehántottak egy-két réteget fenn, a haj magasságában. Hamarosan megpillantotta az első fürtöt. Csuromvíz volt. Ujját akkor szájába vette. Sós ízt érzett. Kihúzott néhány fürtöt. Nézte, amit látnia kellett. Nem lehettek kétségei.

Nézte csak a szalmaszín üstököt, a dús hajat, mely olyan virgoncul szokott a jobb szem felé hullani, örökké rendezetlen-fésületlen, és az a szürke szem… a mókás, ragadozómadár-forma arc… mennyi emlék. Mennyi közös élménye volt neki ezzel a texasi fickóval, kalandok sora. Egy pillanatra elgondolta, hogyan is festett ez az ember – egykor. De akkor inkább visszadugdosta a fürtöket a kötés alá, leült az ágy szélére, nézte barátját, és kétségbeesetten tűnődött rajta – mennyi lesz az, ami megmenthetőnek bizonyul belőle.

Hogy a két nyomozó és a rendőrségi sebészorvos megérkezett, Bond fakó hangon közölt velük mindent, amit tudott. Annak alapján, amit Bond a telefonba elmondott, már elment egy rohamkocsi a Rabló raktárához. Most mind a jelentést várták, míg a sebész a másik szobában tevékenykedett.

Az orvos mondhatott hamarább eredményt. Aggályos arccal tért vissza a többiekhez. Bond nyomban talpon termett. A rendőrségi sebészorvos lezöttyent egy székbe, felnézett Bondra.

– Azt hiszem, megmaradhat – mondta. – De ez úgy fifti-fifti. Iszonyú munkát végeztek rajta. A fél karja oda. A bal lábának a fele. Az arca kész roncs, szerencsére csak felületi sérülések. Vesszek meg, ha tudom, mi csinálta. Nem gondolhatok mást, mint hogy egy jókora állat vagy hal. Valami rettenetesen összetépte. Többet tudunk majd, ha kórházba vittük. Bármi volt is az „elkövető” lesznek nyomai a fogainak. Bármikor befuthat a mentőkocsi.

Komor csendben ültek. Rendre megszólalt a telefon. Washington, New York. Aztán a helyi rendőrség, St. Petersburg. Tudni akarták, mi történt a raktárban. Miért kell nekik távol tartani magukat a dologtól. Hogy ez szövetségi ügy. Végül egy telefonfülkéből a helyszínre kiszállt csapat hadnagya jelentkezett.

Jelentette, a Rabló fészkét sűrű fésűvel átvizsgálták. És semmit sem találtak. Csak tartályszám halat és csalit, meg sok kagylót és korallt. A Rablót és két társát, akik a szivattyúknál és a fűtésnél dolgoztak éppen, elvitték, egy órán át vallatták. Ellenőrizték az alibiket, mind szilárd volt, akár az Empire State. A Rabló dühösen követelte az ügyvédjét. Telefon, jött az ügyvéd, a három alakot automatikusan szabadon kellett engedni. Semmi vád, nem is lenne bizonyíték. És mindenütt: zsákutcák, zsákutcák. Kivéve, hogy Leiter kocsiját a jachtkikötő másik oldalán találták meg. Egy mérföldnyire a kis dokktól. Tömérdek ujjlenyomat, de a három emberé itt sem volt megtalálható. Valami ötlet?

– Hagyjuk ezt egyelőre így – mondta a szobában ülő idősebb rendőrhivatalnok, aki Franks kapitányként mutatkozott be. – Magam is odamegyek. Washington azt mondja, a fickókat mindenképp el kell kapnunk, kerül, amibe kerül. Ma éjszaka két vezető beosztású munkatárs érkezik repülővel. Továbbá minden rendőri erőt be kell vonnunk, de csak az ittenieket. A többiekre ez a história nem tartozik. Szóval, addig is viszlát.

Három óra volt. Megjött a rendőrségi mentőautó, hamar ment is – vitte a sebészorvost, meg a szerencsétlent, aki olyan közel volt a halálhoz. A két rendőrhivatalnok is távozott. Megígérték, tartják Bonddal a kapcsolatot. Szerették volna tudni a terveit. Ő kitérően felelgetett. Azt mondta, előbb beszélnie kell Washingtonnal. Addig használhatná-e Leiter kocsiját? Persze, ha a nyombiztosítók végeztek a járművel.

Ahogy egyedül maradt, gondolataiba merült. A remekül felszerelt konyhában könnyű volt pár ízletes szendvicset készítenie, aztán hogy evett egy kicsit, leöblítette egy-két alapos korttyal.

Megcsörrent a telefon. Távolsági hívás. Kiderült, Bond Leiter CIA-beli főnökével beszél. A dolog lényege az volt, hogy nagyon örülnének, ha átmenne Jamaicába. De azonnal. Rettentő udvarias volt, persze, a kérés formája. Mert hogy már Londonnal is beszéltek, megvan a jóváhagyás. Mikorra jelezzék Londonnak Bond jamaicai érkezését?

Tudta, másnap megy egy Transcarib gép Nassaun át Jamaicába. Azt megpróbálja. Más újság? Ó, van, van, mondta a CIA. A harlemi úriember és a barátnője Kubába repült, Havannába. Még az éjszaka. Magán charterrel, egy kis reptérről a keleti partvidéken, Vero Beach a hely neve. Az iratok rendben voltak, ez a chartertársaság meg olyan jelentéktelen kis vállalkozás, hogy az FBI fel sem vette őket a tilalmi listára, amikor kiadta a rendelkezést, figyeljenek minden repülőteret. A CIA kubai embere jelezte érkezésüket. Hát igen, ez nem jó, nem jó. Igen, a Secatur még ott van. Mikor fut ki, még senki sem tudja. Igen, Leiter, rémes, rémes ez. Olyan kedves ember volt. Reménykedjünk, hogy túléli. Tehát holnap már Jamaicában lesz? Oké. És elnézést, hogy a dolgok ilyen gyorsan peregnek. Bye.

Bond gondolkodva üldögélt még egy kicsit. Aztán fogta a kagylót, és pár pillanat múlva máris egy miami szakértővel társalgott: az ottani Eastern Garden Aquarium munkatársával. Arról van szó, mondta, hogy vásárolni szeretne egy élő cápát, nevezetesen egy díszlagúnába.

– Az egyetlen hely, amelyről azt hallottam, hogy foglalkozik mostanság ilyennel – közölte a szakértő –, furcsa, de tényleg ott van a maga közelében, Mr. Bryce. „Ourobouros Féreg és Csali” a cég neve. Nekik vannak cápáik. Nagyok, igen. Mindenféle külföldi állatkerttel üzletelnek, meg más effélékkel.

Fehér cápák, tigriscápák, még kalapácsfejűek is. Készséggel állnak majd a rendelkezésükre. Elég sokba kerül egy ilyen állat etetése. Örülök, hogy segíthettem. Ha erre jár, el ne kerüljön. Bye.

Bond elővette a fegyverét, megtisztogatta, aztán várta, hogy leszálljon az éj.