XXI ♦„JÓ ÉJT, SZÉP PÁR”

Lassan haladtak fölfelé, beléptek egy nyitott ajtón, mely mintegy tizenkét méternyire az üreg alsó szintjétől, közvetlenül a mennyezet alatt nyílt. Akkor megálltak egy sziklakiszögellésen. Itt egy feketebőrű, mellette karbidlámpa, a fal mellett tornyozódó fa tálcákat – rajtuk az arany – nagy gonddal rakosgatta sorra a tartókba.

Míg így várakoztak, két újabb ember jelent meg, fentről jöttek az ide vezető lépcsőn, átvették és vitték az egyik „teli” tartályt.

Bond feltételezte, hogy a tartályba csak odafent kerül majd homok, vízi növényzet, halállomány – s akkor adogatják le élő láncban, irány a hajó, berakodás.

Bond látta, hogy némelyik „kész” tartály aranyrudakkal volt megrakva lent, továbbiaknak az alján drágakövek csillogtak; fejszámolást végzett, durva becslés alapján is négymillió fontsterlingre értékelhette a hajóra kerülő kincset.

Mr. Big pár pillanatig még állt ott, nézett lefelé. Nehezen lélegzett, bár csöppet sem látszott aggodalmasnak. Akkor tovább indultak.

Húsz lépcsőfok után ismét sziklakiugró következett, kisebb volt, mint az előző, és ajtó nyílt a belső oldalán. Ezt az ajtót új lánc és új zár biztosította; megannyi vaslap, melyek mindegyike rozsdától vöröslött és barnállott.

Mr. Big újra megállt – egymás közvetlen közelében álltak így, és Bond hirtelen szökésre gondolt. De a feketebőrű, aki vigyázott rá, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, ellökte őt kicsit a Nagy Embertől. Bond azonban jól tudta, legfőbb feladata, hogy életben maradjon, Solitaire közelébe kerüljön, ne engedje, hogy szerelmesét felvigyék a pusztulásra ítélt hajóra – melynek törzse alatt ott „ketyegett” a végzet –, ette át burkát a sav, hogy végül robbantsa az aknát.

Fentről hideg huzatot érzett, kezdett bőrére száradni a veríték. Jobbjával megérintette vállán a sebet, és nem érdekelte, hogy őrének késhegye már a mozdulatára is belenyomódik az oldalába. A vér rászáradt a harapás helyére, de Bond karjának jó része zsibbadt volt. És pokolian fájt.

Mr. Big most megszólalt.

– Ez a szél, Mr. Bond – mutatott fölfelé –, ahogy itt Jamaicán nevezik, a Temetkező Szele.

Bond megvonta jobb vállát, visszafogta közben lélegzetét.

Mr. Big a vasajtó felé fordult, zsebéből kulcsot vett elő, kinyitotta a zárat. Bement, Bond őrével együtt követte.

Hosszú, keskeny folyosó volt az ajtó túlján, s ebben a helyiségben, a falon, egymástól alig egy-egy méternyi távolságra, nagy, rozsdás vaskarikák lógtak.

A „szoba” túlsó végén a mennyezetről viharlámpa lógott, s fényében látni lehetett a földön gyapjútakaróval befedett, mozdulatlanul heverő alakot. Ahol beléptek, ott is lógott fejük felett egy másik viharlámpa, máskülönben csak nyirok és rothadás szaga lengett mindenütt a félhomályban. Hajdani kínzások emléke, a halál lehelete.

– Solitaire – mondta Mr. Big szelíd hangon.

Bond szíve szinte kiugrott a helyéről, szökkent volna maga is előre. Egy erős kéz hirtelen megragadta a karját.

– Megálljunk, fehér ember – csattant fel a fekete őr, és hátracsavarta Bond csuklóját, fel egészen a lapockáig. Bond a bal sarkával rúgott egyet, eltalálta a fekete sípcsontját – de ez neki jobban fájhatott, mint az őrnek.

Mr. Big megfordult. Kis fegyver volt a kezében, hatalmas ujjai csaknem eltakarták.

– Ereszd el – mondta nagy nyugalommal az őrnek. – Mr. Bond, ha még egy köldökre van szüksége, lesz mindjárt egy. Vagy több. Hat golyó van ebben a kis vacakban.

Bond a Nagy Ember mellett Solitaire-hez rohant. Szerelmese is talpon volt már, sietett felé. Aztán fel is ismerte, ki jön – kitárt karral rohant tovább.

– James – zokogta. – James.

És csaknem Bond lába elé hullt. Két kezük görcsösen összefonódott.

– Kötelet – mondta Mr. Big az ajtóban álló feketének.

– Semmi baj, Solitaire – nyugtatta Bond, és tudta, ez üres fecsegés. – Minden rendben. Itt vagyok, látod.

És kicsit eltolta magától. Balja sajgott. Solitaire sápadt volt és dúlt. Homlokán horzsolás látszott, szeme alatt fekete karikák. Arca piszkos volt, a könnyek is látható nyomokat hagytak rajta. Nem volt kifestve. Ápolatlanságát fokozta a mocskos vászonruha, a rossz szandál.

Nyúzottnak, soványnak látszott.

– Mit tett veled ez a rohadék? – kérdezte Bond. Magához szorította. A nő elveszetten kapaszkodott belé, arcát a férfi nyakához dugta, mint aki így bújna el.

Aztán ő maga húzódott hátra, kezét nézte.

– Ó, drágám, mi ez?

Mert a keze véres lett, és Bond vállán, karján is ott volt a sok feketéllő, rászáradt vér.

– Kötözd meg őket – adta ki a Nagy Ember az utasítást az ajtó mellől. – Itt, a lámpa alatt. Pár dolgot még mondani akarok nekik.

A fekete ember elindult feléjük, Bond arra fordult. Megkockáztassa? Az őrnél nem volt most más, csak a kötél. De a Nagy Ember, ahogy oldalt lépett, figyelte, annak ellenére, hogy lazán fogta csak a fegyvert, csövét a padlónak szegezve.

– Nem, Mr. Bond – közölte igen tömören.

Bond nézte a közben hozzájuk lépő hatalmas feketét, s hagyta, kötözze össze hátul a kezét. Erős csomó volt. Semmi remény. És fájt.

Bond Solitaire-re mosolygott. Félig lehunyta fél szemét.

Hősködés volt csak az egész, de jó volt látni szerelmese szemében valami könnyek mögötti remény csillanását.

A fekete óriás visszavezette az ajtóhoz.

– Oda – mondta a Nagy Ember, és az egyik vasgyűrűre mutatott.

A fekete most sípcsontjának egészen váratlan „vágásával” kirúgta Bond alól mindkét lábát. Elzuhant, rá a sérült vállára. A fekete most felhúzta a kötél végét a gyűrűig, átdugta rajta, aztán összekötötte Bond bokáit. Tőrét addig a kőfal résébe vágta. Most kihúzta, elmetszette a kötélvéget, odament, ahol Solitaire állt.

Bond a kőpadlón ült, lábai előrenyújtva, két karja a magasban, mozdíthatatlanul. Vér csepegett a felszakadt friss sebből. Csak a benzedrin maradéka tette, hogy nem ájult el.

Solitaire-t is megkötözte a fekete, majd „oda helyezte” csaknem Bonddal szemközt a földre; kettejük lába közt bő harminc centi lehetett.

Amikor ez mind megvolt, a Nagy Ember az órájára pillantott.

– Menj – mondta az őrnek. Aztán becsukta mögötte a vasajtót, háttal nekidőlt.

Bond és Solitaire egymásra nézett, Mr. Big külön-külön vette szemügyre őket.

Hosszú csend volt. Utána a Nagy Ember Bondhoz fordult, ő felpillantott rá. A futball-labda fej a viharlámpa fényében egészen valószínűtlen, elemi jelenség volt, mintha a Föld mélyeiről emelkedett volna fel a gonoszság jelvénye, lebegvén a légben; az arany szempár mereven nézett, a hatalmas test árnyékban volt. Bond felidézte, hogyan hallotta nemrég a Nagy Ember szívének zihálását, a lélegzet nehézségeit, látta a szürke bőrön a verítékcseppeket. Ez is csak hús-vér ember, gondolta, végső soron ugyanannak a fajnak szülötte, mint ő, hatalmas alak, tündökletes agy, mégis – gyarló földi lény, mozogni és üríteni kénytelen, ráadásul beteg a szíve.

A húsos-gumiszerű nagy száj most megnyílt, és az ajkak szinte láthatatlanul lapossá váltak, előtündököltetvén a fogak két fehér sorát.

– Maga a legjobb mindazok közül, akiket eddig ellenem küldtek – mondta Mr. Big. Rezzenetlen, színtelen hangja kicsit mintha tűnődő lett volna, visszafogott. – És maga négy munkatársam halálát is okozta. Követőim ezt hihetetlennek tartják. Legfőbb ideje, hogy elszámoljunk. Ami az amerikaival történt, nem bizonyult elegendőnek. Ennek a nőnek az árulása – mondta, és egyre Bondot nézte –, igen, azok után, hogy felszedtem a csatornából, és azt szerettem volna, ha jobbkezem lesz, nos, ez a körülmény is csorbát ejtett csalhatatlanságomon. Egyre azon töprengtem, hogyan haljon meg, és akkor a Gondviselés, vagy ahogyan követőim hiszik majd, Szombat Báró magát is ide hozta az oltárhoz, még a feje is lehajtva, kész a hóhérbárdra.

A száj itt abbahagyta, de az ajkak nyitva maradtak. Bond látta, ahogy a fogak összezárulnak, formálják a következő szót.

– Így hát a legalkalmasabb mód az lesz, hogy együtt halnak meg. És ez a megfelelő formában történik majd. – A Nagy Ember az órájára nézett. – Igen, két és fél óra múlva. Hatkor – szögezte le, majd hozzátette –, pár perccel előtte vagy utána, nem számít.

– Legyen inkább utána – mondta Bond. – Szeretek élni.

– A feketebőrűek felszabadulásának hosszú története – folytatta Mr. Big, mintha szakavatottan csevegne egy témáról –, ugye, sok kiemelkedő alakot produkált már: atlétákat, zenészeket, írókat, orvosokat, tudósokat. Nagy embereket. És hamarosan ott fogunk tartani, ahogy ez minden más faj esetében is történt eddig, hogy a feketebőrűek közül az élet valamennyi területén kiemelkedő személyiségek állak majd a dolgok színpadán. – Egy pillanatra elhallgatott. – Magának, Mr. Bond, valamint ennek a fiatal nőnek az a roppant balszerencséje, hogy az első nagy feketebőrű bűnözővel akadtak össze. Ezt a durva szót használom, „bűnöző”, Mr. Bond, hiszen maga, mint végső soron mégis afféle rendőr, szintén ezt használná. Magamat azonban olyan embernek tekintem, akinek megvannak a képességei, akiben megvan a szellemi erő és az idegerő is, hogy saját törvényeket teremtsen magának és ezek szellemében cselekedjék is… de semmiképp ne ismerje el azokat a törvényeket, melyek a nép legkisebb „nevezőjére” alkalmazhatók. Bizonyára olvasta Trotter művét, A hordaösztönök háborúban és békében. Nos hát, én magam – lényem és hajlamaim szerint – farkas vagyok, ezért élek farkastörvények szerint. Persze, hogy a birkák nyájnépe „bűnöző” névvel illeti az ilyet.

– Azt a tényt, Mr. Bond – folytatta némi szünet után a Nagy Ember –, hogy még mindig élek, valamint hogy egyre nagyobb sikereket könyvelhetek el, tényleg határtalanokat, jóllehet egymagam állok szemben sok millió birkával, azoknak a modem technikáknak köszönhetem, amelyekről utolsó találkozásunkkor társalogtunk, valamint annak a korlátlan képességemnek, hogy egyre kifinomultabb kínok kieszelésére vagyok képes. Nem otrombaságokra gondolok, hanem kifinomult, művészies kínzásokra. És úgy találom, Mr. Bond, hogy egyáltalán nem olyan nehéz kicselezni a birkanépet, csak az kell hozzá, hogy az ember feltétel nélkül e feladatnak szentelje életét, valamint hogy különlegesen tehetséges farkas legyen.

– Hadd szemléltessem Önnek, hogyan is működik az én agyam. Nézze máris azt a módot, melyet kettejük számára kieszeltem – ahogyan majd meghalnak, maga és ez a fiatal nő. Modern változata annak az eljárásnak, melyet már védőm s patrónusom, Sir Henry Morgan idejében is alkalmaztak. Akkoriban úgy nevezték, „faronhúzás”.

– Nagyon kérem, folytassa – mondta Bond, nem nézve Solitaire-re.

– Van egy úgynevezett aknaszedőnk a hajón – folytatta Mr. Big, s olyan volt, mint amikor egy sebész ír le bonyolult műtéti eljárást hallgatóinak egy szerkezet, melyet cápák vagy nagy halak fogásakor is használunk. Mint jól tudja, ez egy torpedó forma úszó test, kötélen követi a hajót, vagyis így képes az oldala mellett haladni, s nem hagyja elsüllyedni a másik végén a hálót; háborús időkben úszó aknák drótkábeleinek elvágására volt használatos.

– Szándékom az – mondta Mr. Big nagyon tárgyilagosan, továbbra is mintegy társalogva hogy összekötöm kettejüket, magát és a hölgyet, és addig húzom magukat a hajó mellett a vízben, míg mindkettejüket föl nem falják a cápák.

Szünetet tartott, tekintete egyikükről a másikukra siklott. Solitaire tágra meredt szemmel nézett Bondra, s ő erősen töprengett, szeme kifejezéstelen maradt, gondolatai a jövőt fürkészték. Azt érezte, most mindenképpen mondania kell valamit.

– Maga nagy ember – szögezte le tehát –, és egy nap épp ennek megfelelően nagy, iszonyatos halála is lesz. Ha megöl minket, ennek a halálnak a perce igen hamar eljön. Megszerveztem. Maga máris igen közel jár az őrültség fokához, különben látná, mit hoz saját fejére a mi kivégzésünkkel.

Ahogy így beszélt, gondolatai tovább dolgoztak, rohantak. Számolt – órákat, perceket, mert tudta, Mr. Big halála egyre közeledik. A sav át fogja enni a borítást, és akkor… De mi lesz addig kettejükkel? Nem halnak meg még előtte? Perceken fog múlni az egész. Patakokban ömlött arcán a veríték. Solitaire-re mosolygott. Szerelmese mintha nem is látta volna őt, szeme a semmibe meredt… valahova… hova?

S akkor hirtelen felkiáltott a meggyötört nő, hangja borzadályos volt, Bond minden idegszála összerándult.

– Nem tudom – kiáltotta. – Nem látom jól… Olyan közeli annyira itt van… máris. Sok halált látok. De…

– Solitaire – üvöltött rá Bond, s most riadt meg igazán: a nő talán a jövőt látja, és akaratlanul is figyelmezteti Mr. Bigét.

– Szedd össze magad…!

Hangja dühös volt, éles.

Solitaire tekintete kitisztult. Bódultan nézett Bondra, mint aki semmit nem ért.

A Nagy Ember beszélt megint.

– Egyáltalán nem őrültem meg, Mr. Bond – közölte nyugodtan –, és bármit szervezett is, a legkevésbé sem lesz rám hatással. A zátonyon kívül fognak meghalni, és nem lesz semmi bizonyíték. Addig húzom magukat a vízben, míg semmi, de semmi nem marad magukból. Ez is terveim finomságai közé tartozik. Tudhatja, a cápa és a barrakuda is szerepet játszik a voodooizmusban. Megkapják a kellő áldozatot, Szombat Báró elégedett lehet. Ez elégtétel lesz híveinek. Továbbá folytatni kívánom ragadozó halakkal végzett kísérleteimet. Azt hiszem, csak akkor támadnak, ha vér van a vízben. Testüket tehát innen a szigettől „indítom”. Az aknaelhárító szerkezet átjuttatja magukat a zátonyon. Azt a vért, azokat a húscafatokat, melyeket minden este a vízbe löketek embereimmel, a halak, gondolom, rég eltüntették. De ahogy testük átjut a zátonyon, attól félek, jócskán vérezni fognak, testük enyhén szólva is meghorzsolódik. És akkor kiderül, helyesek-e az elméleteim.

A Nagy Ember hátranyúlt, kinyitotta maga mögött az ajtót.

– Most itt hagyom magukat – mondta –, elmélkedjenek a halálnemen, amelyet kettejüknek kidolgoztam. Két ember, akinek meg kell halnia, meghal. Nyomok nem maradnak. Áldoztam a babonák oltárán, egyben tudományos célra használtam fel a testüket.

– Ezt értettem azon, Mr. James Bond, hogy hihetetlen tehetségem van újabb és újabb művészi kínok kigondolásához – tette hozzá.

Megállt még az ajtóban, nézte őket.

– Rövid, de nagyon jó éjt, szép pár.