X ♦ AZ EZÜST FANTOM

Bond, új esőkabátja gallérját fülig feltűrve, észrevétlenül távozott a St. Regis Hotellel összekötött üzlet ajtaján – és máris kint volt az 55. utcán.

Várt az ajtóban, aztán hirtelen odaugrott egy lassan elhúzó taxihoz, beteg kezével ügyesen kinyitotta ajtaját, kis táskáját maga elé hajította. A kocsi alig állt meg. Az a feketebőrű, aki a Korea Színesbőrű Veteránjai számára perselyezett nem messze, valamint a közelében álló kocsiban meglapuló társai sokkal később megkapták az értesítést egy illetőtől: riadó lefújva. Az illető kocsival húzott el mellettük szintén, és dudált két rövidet s egy hosszút.

Alig hagyta el azonban a taxit a Pennsylvania Stationön, Bondot máris kiszúrták. Egy fonott kosárral ott várakozó feketebőrű nyomban belépett egy telefonfülkébe. Negyed tizenegy volt.

Már csak tizenöt perc a vonat indulásáig – és mégis, hirtelen, beteget jelentett egy étkezőkocsipincér, s nyomban helyettesítették valakivel; ez az ember épp az imént kapta meg rövid eligazítását telefonon. A séf káromkodott, nem tetszett neki valami az egészben, de az új ember mondott neki pár szót, erre nyomban megforgatta a szeme fehérét, majd befogta a száját – és megérintette párszor a nyakában lógó amulettet.

Bond gyorsan áthaladt a nagy üvegtetős pályaudvari előcsarnokon, ment a 14-es kijárat felé.

Ott állt a vonata: jó négyszáz méternyi hosszú ezüst kocsisor, csendesen derengett a földalatti-állomás homályán. Elöl a 4000 lóerős iker-dízelmozdony generátorai már szorgosan tevékenykedtek. A hideg, pőre lámpafényben az áramvonalas lokomotívok piros és arany sávkettőse – a Seaboard Railroad színe – jól láthatóan fénylett. A mozdonyvezető és mechanikusa, akik a déli vonalon mintegy háromszáz kilométer távolságig vitték a vonatot, unatkozva ültek a kabinban elöl, három és fél méter magasságban a sínek felett, vizsgálgatták a különféle műszereket, indulásra kész volt minden.

Csend és nyugalom honolt a város alatti nagy betonüregben, és a legcsekélyebb zaj is visszhangot vert.

Nem volt sok utas. Majd Newark, Philadelphia, Baltimore és Washington megtölti a szerelvényt. Bond megtett vagy száz métert, léptei szinte megcsengették a kemény betont, így talált rá a 245-ös kocsira, valahol a szerelvény vége táján. Hálókocsikalauz állt a lépcsőnél. Szemüveges, unott fekete, mindazonáltal udvarias. A kocsi ablakai alatt nagy arany-és-barna betűkkel ez állt: „Richmond, Fredericksburg és Potomac”, lejjebb pedig, hogy „Bellesylvania”, ami a pullmannkocsi neve volt. Az ajtóhoz közel kis gőzfelhők hagyták el a központi fűtés csőcsatlakozásának diszkrét rését.

– H fülke – mondta Bond.

– Mr. Bryce, ugyebár? Igenis. Mrs. Bryce épp most érkezett. Kérem, fáradjon a folyosón végig…

Bond felszállt, máris ott ment az egyhangú olajzöld folyosón. Süppedt a szőnyeg. Megcsapta orrát a szokásos amerikai vonatszag: állott szivarfüst. A falon kis tábla kérdezte: „Szüksége van még egy párnára? Kérjük, ha bármi különleges kívánsága volna, hívja a kocsikalauzt. Neve…” És ide volt be- csusszantva a táblácska: „Samuel D. Baldwin.”

A H a kocsi felén kicsit túl volt. Előtte egy tisztes amerikai pár éppen elfoglalta az E jelzésű fülkét, de a többi egyelőre üres volt. Bond be akart nyitni a H-ba. Az ajtó nem mozdult. Be volt zárva.

– Ki az? – kérdezte bentről egy aggodalmas női hang.

– Én vagyok – felelte Bond.

Az ajtó kinyílt. Bond belépett, letette csomagját, bezárta maga mögött.

A nő fekete kosztümben volt. Méret utániban. Kis fekete szalmakalapjáról nagylukú fátyol lógott-lengedezett alá. Egyik keze épp a nyakánál volt, és Bond a fátyol jókora szemein át láthatta, milyen sápadt az arca, szeme is mekkorára tágul. Nagyon franciás volt az egész jelenség – és még annál is sokkal szebb.

– Hála az égnek – mondta Solitaire.

Bond gyorsan körbepillantott a fülkében. Belépett a fürdőszobába is. Nem volt ott senki.

A peronról hang harsant: – Beszállás! – Zörömbölés hallatszott, a kalauz felhúzta a lépcsőt, becsukta a kocsiajtót. A vonat simán gördült a síneken. Csengő bimbammolt monoton hangon, valahányszor egy elektromos jelző mellett elhaladtak. A kerekek alig kattantak egyet-egyet, s a szerelvény érezhetően gyorsulni kezdett – igen hamar. Elkezdődött hát – ha jóra, ha rosszra – az utazás.

– Melyik helyet választja inkább? – kérdezte Bond.

– Nekem mindegy – hangzott a válasz. – Döntsön maga.

Bond vállat vont, aztán leült a mozdonynak háttal. Különben mindig szívesebben ült menetirányban.

A nő idegesen letelepedett vele szemközt. Míg a szerelvény ki nem ért a philadelphiai vonatok alagútjából, csöndesek voltak.

Solitaire letette kalapját, a nagylyukú fátylat külön lebontogatta róla, majd ezt mind a maga melletti ülésre rakta. Kihúzott pár tűt a hajából, megrázta fejét, s most a tömérdek fekete fürt mind a homlokába hullt. Szeme alatt kékes árnyékok húzódtak, és Bond arra következtetett ebből, hogy alkalmasint Solitaire sem aludt túl sokat ma éjszaka.

Kettejük közt asztal volt. A nő hirtelen kinyújtotta kezét, magához vonta Bond jobbját. Megragadta két kézzel, előrehajolt, megcsókolta. Bond szemöldöke megrándult, rosszallóan szerette volna elhúzni kezét, de Solitaire egy pillanatig nem engedte.

Majd felpillantott, és tágra nyílt kék szeme őszintén kereste a férfi pillantását.

– Köszönöm – hálálkodott. – Nagyon köszönöm, hogy bízott bennem. Nem lehetett könnyű. – Elengedte Bond kezét, ismét hátradőlt.

– Örülök, hogy bíztam – mondta Bond, tulajdonképpen ügyetlenül, és közben megpróbálta kitalálni a nő gondolatait, rejtélyét. Zsebéből cigarettát és öngyújtót kotort elő. Csakhamar egy csomag bontatlan Chesterfields celofánját tépkedhette épen maradt jobb kezével.

A nő elvette tőle a paklit, majd feltépte hüvelykujja körmével, kivett egy szálat, rágyújtott, odanyújtotta Bondnak. Ő elvette, közben Solitaire szemébe mosolygott, ízlelvén a rúzst, mely finoman a cigaretta végére tapadt.

– Körülbelül napi három csomaggal szívok el – mondta. – Sok munkája lesz.

– Majd csak az új csomagokat bontom fel – hangzott a válasz. – Azt ne higgye, hogy St. Petersburgig anyáskodni akarok maga fölött.

Bond összevonta szemöldökét, s szeméből rögvest eltűnt a mosoly is.

– Csak nem hiszi, hogy úgy gondoltam, mindössze Washingtonig megyünk – mondta a nő. – Ma reggel nem mondta azt maga olyan túl gyorsan a telefonba. Meg különben is. Mr. Big bizonyosra vette, hogy maga Floridába igyekszik. Hallottam, felhívta magára az emberei figyelmét. Beszélt egy Rabló nevű emberrel, hogy figyelje a tampai repülőteret, meg a vonatokat. Talán előbb kellene leszállnunk, még Tarpon Springsnél, esetleg egy part menti kis állomáson. Látták, hogy felszállt erre a vonatra?

– Nem tudok róla – mondta Bond. Nézése megint nyugod- tabb lett. – Hát magát? Nem volt gondja például a szökésnél?

– Ma éppen az énekleckém napja van. Mr. Big azt akarja, hogy nagy énekesnő legyek. A Boneyardban akarna alkalmazni.

Az egyik embere szokott elvinni a tanárnőhöz, aztán délben mindig elhozott. Senki se csodálkozott, hogy ma olyan korán megyek el, gyakran előfordult, hogy együtt reggeliztem a tanárnőmmel, csak hogy ne legyek annyit Mr. Biggel; mert megkövetelte, hogy megannyiszor vele étkezzem. – Órájára nézett. Bond cinikusan megállapította, hogy igen drága jószág – platina, gyémántokkal, ahogy elnézte. – Még nagyjából egy óra, mire rájönnek. Vártam, hogy a kocsi elmenjen, akkor hagytam el megint a házat, hívtam telefonon magát. Utána taxival mentem be a belvárosba. Vettem magamnak egy fogkefét és pár apróságot. Különben semmit sem hoztam magammal, kivéve az ékszereimet, meg azt a pénzt, amit Mr. Big elől rejtegettem. Körülbelül ötezer dollár. Anyagiakban sem leszek tehát a terhére. – Mosolygott. – Mindig is azt gondoltam, egy szép napon ez így történik majd. – Kezével az ablakon túlra mutatott, mint aki azt mondja: „íme.” – Egy új életet köszönhetek magának. Csaknem egy éven át összezárva vele és a bűnözőivel. Most úgy érzem magamat, mint a mennyországban.

A vonat épp a New York és Trenton közti terméketlen síkságok és mocsárvidékek közt száguldott. Nem volt vonzó látvány, Bondot inkább a transszibériai vasút némely szakaszára emlékeztette – még a háború idején utazgatott arra párszor –, Amerikát csak a Broadway egyik produkciójának nagy reklámtáblái idézték, meg az újra meg újra felbukkanó roncstelepek, használtautó-halmok.

– Remélem, ez a mennyország még csak az első, nem a hetedik – mosolygott Bond – és szebb helyeket is mutathatok magának. Köszönettel viszont semmiképp sem tartozik. Kvittek vagyunk. Tegnap este megmentette az életemet. – Kíváncsian nézett útitársnőjére. – Már úgy értem, ha tényleg igaz ez a bizonyos képessége.

– Hát persze, hogy igaz – mondta a nő. – De még mennyire. Gyakran látom, ami valahol másutt történik, különösen más emberekkel kapcsolatosan. Jó, hát ki is színezem a dolgot nem egyszer, és ott, Haitin, ahol ezzel kerestem a kenyerem, nem volt nehéz, hogy jó kabarészámot csináljak belőle. Az ottani emberek teljesen a voodoo hatása alatt élnek, vagy más babonák bűvöletében, ezért hát meg voltak győződve róla, hogy varázslónő vagyok. Hanem ezt az egyet becsülettel meg kell mondanom: ahogy magát ott abban a szobában először megláttam, rögtön tudtam azt is, hogy magát a sors küldi az én kiszabadításomra. Mert – pirult el hirtelen –, igen, láttam mindenfélét.

– Mi mindent?

– Jaj, hát nem is tudom – mondta, és nyugtalan lett a tekintete. – Csak ezt-azt. Mindegy, majd meglátjuk. Nem lesz könnyű, persze – tette hozzá –, és veszélyes is lesz. Mindkettőnk számára. – Szünetet tartott. – Tehát jól kell vigyáznia ránk, ért engem?

– Mindent megteszek, ami tőlem telik – mondta Bond. – Az első dolog az, hogy ránk férne egy kis alvás. Rendeljünk valami italt, csirkés szendvicset – mondta –, aztán ágyaztassunk is meg magunknak a kalauzzal. Kérem, ne gondoljon külön semmire, ugyan már – mondta gyorsan, látva a nő elutasító tekintetét –, csak hát együtt másztunk bele ebbe, el kell töltenünk huszonnégy órát, közös fülkébe összezárva. Nincs helye most az érzékenykedésnek. Különben is – vigyorodott el –, maga itt Mrs. Bryce, és ennek megfelelően kell viselkednie. Persze, csak egy bizonyos határig.

A nő nevetett. Szeme elárulta, töpreng. Nem szólt semmit, csak megnyomta a csengőt az ablak mellett.

A kalauz és az étkezőkocsis egyszerre érkezett. Bond Old Fashionedst rendelt, meg „Old Grandad” Bourbont, nem feledkezett meg a csirkés szendvicsek mellett arról sem, hogy koffeinmentes „Sanka” kávét kérjen, remélhető álmuk nyugodalmát ne zavarja meg semmi serkentőszer.

– Kell kérnem még egy jegyet Öntől, Mr. Bryce – mondta a kalauz.

– Hát persze – mondta Bond. Solitaire már nyúlt volna a kézitáskájáért, de „férje” leintette gyengéden. – Drágám, elfelejted, hogy eljövetelünkkor nekem adtad oda a pénzt.

– Bizony, pedig arra a hölgynek szüksége lesz, ha ruhákat akar vásárolni St. Petersburgban – jegyezte meg a kalauz. – Méregdrága ott minden. És maga a hőség. Jártak már Floridában, egyébként?

– Mindig az évnek ebben a szakában ruccanunk oda – felelte Bond.

– Reméljük, kellemes útjuk lesz – mondta a kalauz.

Hogy az ajtó becsukódott rájuk, Solitaire szívből fölnevetett.

– Nem tud kizökkenteni – mondta. – És figyelmeztetem, ha nem vigyáz, még valami rémes dolgot találok ki, hogy „bosszút álljak”. Előbb viszont el kell tűnnöm ott – mutatott egy bizonyos ajtóra Bond feje mögött. – Iszonyú állapotban lehetek.

– Menjen csak az én kis drágám – nevetett Bond.

Ő maga kinézett az ablakon, élvezte a takaros kis faházak látványát, ám ezek is hamar eltűntek, s ebből tudni lehetett, közelednek Trentonhoz. Szeretett vonattal járni, előre élvezte már az előttük álló utazást.

A vonat lassított. Tolatóvágányok közt kattogtak át, és mindenütt üres tehervagonok álltak, rajtuk táblák, valóban az Államok minden részéből – „Lackawanna”, „Chesapeak és Ohio”, „Lehigh Valley”, „Seaboard Fruit Express”, s nem hiányozhatott a bűvös „Acheson, Topeka és Santa Fe” felirat sem – csupa olyan név, mely mögött ott rejlett-sejlett az amerikai vasút vadromantikája.

„Hát a British Railways hol marad?” Ezt kérdezte magában, kis sóhajjal kísérve e dolgot, ám inkább a mostani kalandra gondolt.

Volt, ahogy volt, és lesz, ahogy lesz – ő már döntött, mikor elfogadta Solitaire-t, vagy még pontosabb meghatározás lehetett, hogy hideg fejjel hasznosítani akarta a nőt saját céljaira. Kérdések hosszú sora várt megválaszolásra, de most ez nem volt megfelelő alkalom, hogy fel is tegye ezeket a kérdéseket. Közvetlenül őt magát csak annyi érintette az egészben, hogy Mr. Biget súlyos csapás érte e fordulattal, méghozzá ott, ahol a legjobban fájhat neki: a hiúsága sérült meg.

Ami pedig magát a szép fiatal nőt illeti, úgy gondolta, mulatságos lesz az együttlétük, főleg hogy máris megkezdték az enyhe évődést, s így igen hamar valami bajtársiasság alakult ki köztük.

Vajon csakugyan igaz-e, amit a Nagy Ember mondott: hogy ez a nő hallani sem akar jelenleg a férfiakról? Ezt nem nagyon hitte. Solitaire szerelemre termett asszony volt, vágyak tárgya. Az mindenesetre biztos, hogy vele szemben nem bizonyult zárkózottnak. Szerette volna, ha mielőbb visszajön már, leül vele szemközt, hadd nézhesse, hadd ugrathassa, hadd próbálja kiismerni. Micsoda vonzó név már maga ez is: Solitaire. Nem is csoda, hogy Port au Prince izgató night klubjaiban kapta a nevét. És még akkor is, ha vele szemben néha olyan nyíltnak látszott, ha kedves volt és spontán, akkor is maradt lényében valami visszahúzódó, titokzatos. Úgy sejtette, magányos gyerekkor húzódik meg a dolgok mélyén, valami nagy birtok közepén, egy romló-bomló úriházban, s ahogy az élet hajdani luxusából a végén – csak a trópusok szépsége maradt. Meghalnak a szülők, a birtok kalapács alá kerül. Egy-két szolgája marad, így költözik be a nagyvárosba, éli kissé riasztó, kétes színezetű életét. Egyetlen tőkéje a szépsége, így ajánlanak fel neki állásokat: lehetne „nevelőnő”, „titkárnő”, „kísérő” – ami egytől egyig csak a prostitúció burkolt kifejezése. Aztán következik a még gyanúsabb lépés a szórakoztatóipar világába. Minden este a fellépés a night klubban, műsorszáma, mely a babonás helybeliek közül igen sokakat távol tart tőle, „varázslónő” lesz, akitől ekképpen félnek is kicsit. Majd egy este ott ül magányos asztalánál a szürke arcú hatalmas ember. Jön az ígéret: „beszerzi” őt a Broadwayre. Új élet esélye csillan, menekülés ígérkezik a hőség, a mocsok és a magány világából.

Bond hirtelen elfordult az ablaktól. Jó, hát kicsit romantikus elképzelés volt ez útitársnője életéről – de a dolgok mélyén valami hasonló lehetett.

Hallotta, nyílik az ajtó. A nő visszajött, odaült kecsesen a vele szemközti ülésre. Frissnek látszott, üdének. Alaposan szemügyre vette Bondot.

– Maga biztos rajtam gondolkozott – mondta. – Éreztem. És ne aggódjék. Egyáltalán nem olyan tragikus, ha megtud mindent. Egy nap el is mondom majd magának. Ha lesz rá időnk. Most azonban inkább felejteni akarom a múltat. Hadd mondjam meg viszont a valódi nevemet. Simone Latrelle vagyok, de úgy szólít, ahogy akar. Huszonöt éves múltam. És most épp boldog vagyok. Szeretem ezt a kis teret itt. De éhes vagyok és álmos. Egyébként, melyik ágyat választja?

Bond elmosolyodott a kérdés hallatán. Nem is maradt sokáig adós a válasszal.

– Tudom, ez nem túl lovagias ajánlat – mondta –, de azt hiszem, célszerűbb, ha én alszom alul. Hogy közelebb legyek a tettek mezejéhez – úgy értem, ha bármiért szükség lenne ilyesmire. Nem, félnie semmitől sem kell úgy külön – nyugtatta volna társnőjét –, de Mr. Big keze a jelek szerint messze elér. Főleg a fekete világban. És a vasutak is ebbe tartoznak. Nos, nem baj akkor?

– Miért lenne – hangzott a válasz. – Én is ilyesmit javasoltam volna. Meg a kezével nem is túl könnyen tudna fölkapaszkodni.

Megérkezett az ebéd, az étkezőkocsiból hozta egy kicsit feszengő feketebőrű pincér. Láthatóan egyébbel sem törődött, csak hogy mielőbb megkapja a pénzét és mehessen.

Mikor végeztek, Bond a hálókocsikalauzt hívta, aki szintén eléggé szórakozottnak látszott, kerülte „Mr. Bryce” tekintetét. Körülményeskedve ágyazott, nagy ügyet csinált belőle, hogy a fülke – így, három személynek már – „egy kicsit nagyon is szűk”. – Talán Mrs. Bryce átülhet addig a szomszédba, míg az ágyakkal kész leszek – javasolta. – A szomszéd fülke egész St. Pete-ig üres egyébként. – Azzal már vette is elő az összekötő ajtó kulcsát, nyitotta az ajtót, Bond válaszára nem is várt.

Bond intésére Solitaire elfogadta az ajánlatot; s ő maga pár pillanat múlva hallhatta, hogyan zárja rá a fülke folyosó felőli ajtaját a nő. A feketebőrű meg az összekötő ajtót húzta be azonnal.

Bond várt egy pillanatig. Aztán eszébe jutott a kalauz neve.

– Nyomja valami a szívét, Baldwin? – kérdezte.

Az alkalmazott mintha megkönnyebbülten fordult volna felé, s máris rá szegezte tekintetét.

– Mennyire, Bryce úr, mennyire. Igenis. – De hogy már így nekikezdett, áradt belőle a szó. – Nem kellene mondanom magának, uram, Miszta’ Bryce, de ezen a vonaton nekem kicsit sok a furcsaság ma. Úgy ám. Önnek van itt például a vonaton egy ellensége. Bizony, uram, igenis. Ó, Mr. Bryce, olyan dolgokat hallok én, hogy nemszeretem dolgok azok. Sokat nem is mondhatok, persze. Csak bajt hozna rám. De nagyon kell vigyáznia magára, uram, igenis. Bizonyos illető gonoszul tekint Önre, uram, és ez nem jó dolog, nem. Mr. Bryce, talán ezt elfogadhatná – mondta, aztán a zsebéből két fa éket vett elő, eredetileg az ablakokhoz valót. – Nyomja be ezeket, mondom, az ajtó alá – tette hozzá. – Egyebet nem tudok én. Ezt csupán. Átvághatják érte a torkomat. De azt se szeretem, ha a vendégeimet molesztálják. Az én kocsimban ilyen ne legyen, hát uram, ne.

Bond átvette az ékeket. – Jó, de…

– Mást, többet nem segíthetek, uram – mondta nagy határozottsággal a fekete ember, keze már az ajtó kilincsén volt. – Ha csönget nekem ma, akkor fogom hozni a vacsorájukat, uram, igen. És ne engedjen be más személyt, senki illetőt ebbe a fülkébe.

Keze most előrenyúlt, a húszdollárost ekképp elfogadta. Gyorsan zsebre gyűrte.

– Én megteszek mindent, uram, amit bírok – fejezte be. – De ezek elintéznek engem, ha nem vigyázok. Az már biztos. – Azzal kiment, becsukta maga mögött az ajtót.

Bond gondolkodott egy kicsit, aztán benyitott az összekötő ajtón Solitaire fülkéjébe a nő nagyban olvasott valamit.

– Ez is megvolt akkor – mondta Bond. – Kicsit soká tartott. Az egész élettörténetét el akarta mesélni nekem a végén. Megjegyzem, itt maradhatok, amíg le nem fekszik; aztán szóljon, megyek én is.

És visszaült az ajtó mellé, Solitaire helyére, majd bámult ki Philadelphia kopár elővárosaira, melyek az elegáns vonatnak úgy mutogatták sebeiket, akár a koldusok.

Nem lett volna értelme megijeszteni Solitaire-t, amíg ez nem abszolút szükséges. De az új fenyegetés hamarabb érkezett, mint Bond várta volna, és Solitaire számára, ha a vonaton „velük utazó kísérő” az ő azonosságát is felfedi, ugyanolyan veszélyes, mint a magáé.

Solitaire szólt, s ő visszament fülkéjükbe.

A helyiség sötét volt, csak a kis ágylámpa fénye világított – a nő közben felkattintotta.

– Aludjon jól – mondta Solitaire.

Bond letette kabátját. Csöndesen, nyugodtan befeszítette mindkét ajtó alá az ékeket. Majd óvatosan lefeküdt a jobb oldalára a kényelmes ágyon, és a jövőre egy másodpercig sem gondolva, rögtön mély álomba zuhant, altatója az ütemesen száguldó vonat finom ringása volt.

Alig pár kocsival arrébb, a kihalt étkezőkocsiban egy feketebőrű pincér épp átnézte még egyszer a szöveget, melyet egy távirati blankettára írt, és várta, hogy a vonat tíz percet időzzön Philadelphiában.