XVI ♦ A JAMAICAI VÁLTOZAT

Hajnali kettő volt; Bond a tengerparti falnál beszállt a kocsijába, aztán a városon át a 4. utca felé hajtott, a tampai országos sztrádára igyekezett.

A négysávos betonúton mérsékelt tempóban haladva megint motelok és kempinghelyek mellett húzott el, vegyeskereskedések s telepeik szegélyezték az utat, kerti bútort és – beton – kerti törpéket árusítva; persze, csak nappal.

De most, éjszaka jóleső érzés volt, hogy megállhat a „Gulf Winds Bar and Snacks” előtt, s hamarosan dupla Old Granda-dot rendelhet, pőre jéggel. Míg a mixer töltögetett, ő maga kiment a mosdóba, hogy kicsit rendbe hozza magát. Balján csupa kosz volt már a kötés, arról nem is szólva, hogy kisujja és környéke gyötrelmesen lüktetett. A kis tartósín eltört a Rabló gyomorszáján, és Bond nem tudta semmivel sem pótolni. Szeme vöröslött a tömérdek megerőltetéstől és a kialvatlanságtól. Visszament a bárpulthoz, lehajtotta a bourbont, rendelt még egyet. A mixer olyan volt, mint egy végzős középiskolás, aki életének egyik utolsó aranyszabadságát tölti a kényszerű pénzkeresés alsó régióiban. Beszélgetni szeretett volna Bond-dal, ám a vendég egyszerűen képtelen lett volna most bárkivel is szót váltani. Csak ült, nézett a poharába, közben – mégis – Leiterre és a Rablóra gondolt, és képzeletében egyre hallotta a táplálkozó cápa disznóröfögését.

Fizetett, ment, kocsijával áthaladt ismét a Gandy Bridge-en, érezte arcán az öböl hűs levegőjét. A híd végén balra kanyarodott, a repülőtér felé, aztán megállt az első motelnál, melyből még életjelszerű fények villogtak.

A középkorú tulajdonos-házaspár épp kubai rumbazenét hallgatott, kettejük közt az asztalon egy üveg pálinka állt. Bond beadott nekik egy rablómesét: hogy Sarasotából igyekezne Silver Springsbe, ám defektet kapott. Nem érdekelte őket a háttér, örültek a hirtelen jött tíz dollárnak. Bond az 5-ös szoba felé farolt a kocsival, a férfi kinyitotta az ajtót, villanyt gyújtott. Dupla ágy, fiókos szekrény, két szék. A motívum: kékben-fehérben. Tisztának látszott azonban az egész, és Bond hálás szívvel rakta le csomagját, mondott jó éjszakát. Ledobálta a székre a ruháit, aztán gyors zuhanyozás, fogmosás, élescsípős szájvízzel egy kis toroköblítés, majd irány az ágy.

Azonnal az álom mélyeire zuhant. Ez volt első olyan amerikai éjszakája, hogy nem kellett attól félnie: felébredve ismét csillagai ellen kell háborúznia.

Déltájban ébredt, ment hamarosan egy út menti kávézóba, ahol a gyorsételek mesterszakácsa készített neki – mint kiderült – egy csodálatos tripla „Western” szendvicset, kortyolt hozzá egy jó erős kávét. Majd visszatért a motelba, megírta részletes jelentését az FBI-nak Tampába. Kihagyott, persze, minden olyan részletet, mely a mérges tartályokban található aranyakra vonatkozott volna, félvén, nehogy a Nagy Ember abbahagyja jamaicai műveleteit. Hiszen ez utóbbiak természetére még fényt kellett derítenie. Bond tudta: bármi kárt okozott is a szervezetnek Amerika földjén, a dolog nem érintette még saját feladatának lényegét, melynek értelmében azt kellett volna megtudnia, honnét jön az arany, mekkora a kincs, végül lehetőség szerint ki kellett kapcsolnia ezt a bizonyos Mr. Biget is, személyesen.

A reptérre hajtott, aztán – pár perccel indulás előtt – felszállt az ezüstös színű, négymotoros gépre. Leiter kocsiját, mint ezt a tampai FBI-nak jelezte is, a repülőtéri parkolóban hagyta. De talán nem is kellett volna így aprólékoskodnia – ezt gondolta, mikor az emléktárgyüzlet előtt megpillantotta az esőköpenyes alakot, aki csak ődöngött ott, végképp nem vásárolván semmit. Bond biztosra vette, meg akartak bizonyosodni, elérte-e a gépet. Boldogok lesznek, ha végre nem látják. Bárhol járt is eddig Amerikában, holttestek maradtak utána. Mielőtt a fedélzetre felment volna, odacsörgött St. Petersburgba, a kórházba. Bár ne tette volna; Leiter még most sem tért eszméletre, és eldöntetlen volt minden. Persze, sürgönyöznek neki, ha lesz bármi újság.

Délután öt óra volt, mikor elkezdtek körözni Tampa Bay felett, hogy aztán keletnek induljanak. A Nap alacsonyan állt a láthatáron. A Pensacola nagy lökhajtásosa suhant el mellettük, négy csíkot húzott maga után, a fehérség szinte mozdulatlanul lebegett a levegőben. Hamarosan végez a tréninggel, aztán hajrá, landolhat, viheti az öböl partjáról az „öregfiúkat-lányokat”, a Truman-trikós népet. Bond örült, hogy ő maga már úton van, méghozzá Jamaica lágy-zöld partjai felé, maga mögött hagyhatja a kontinens északi felének Eldorádóját.

A gép Floridát a legkeskenyebb helyen szelte át, tömérdek dzsungel és mocsár volt odalent, emberi életnek semmi nyoma, a szárnyak pirossal-zölddel villogtak, rájuk telepedett azonban lassan a szürkület. Hamarosan Miami felett jártak már, látszottak az Eastern Seabord vasúttársaság roppant pályaudvarai, a fő közlekedési utakat elárasztotta a neonfény. A kikötőn túl az 1. számú állami út lassan elveszett a motelok, benzinkutak és gyümölcsleves éttermek tarka sűrűjében, arany szalag Palm Beach és Daytona felé, föl egészen Jacksonville-ig. Háromszáz mérföldes távolság. Bond felidézte magában akaratlanul is azt a jacksonville-i reggelit, s mindazt, ami azóta történt. Az egésznek még három napja sincs! Hamarosan jön a rövid megállás Nassauban, aztán átrepülnek Kuba felett, alattuk ott lesz talán Mr. Big rejtekhelye is, ahol most Solitaire-t őrzi. S ő esetleg hallja a gép zaját, és ösztönei megsúgják neki, hogy szerelmese száll el fölötte… s akkor vágyódva néz fel az égre…

Bond azt gondolta: vajon találkoznak-e valaha, befejezhetik-e, amit elkezdtek. Ám ilyesmiről csak akkor lehetett szó, ha teljesítette feladatát – ez lesz a veszélyes vállalkozás jutalma. A vállalkozás! Ez is olyan különös volt, igen, hogy három hete indult a dolog, ott London ködében.

Koktél és korai vacsora után ott is voltak már Nassauban, fél órát töltöttek a világ leggazdagabb szigetén, ahol a keskeny homokparton a kanasztaasztalok alatt ezermillió fontok hevernek, és ahol egy rozzant bungaló ötvenezer fontért cserél gazdát.

Elhagyták a feltételes megállónak nevezhető platinavilágot, hamarosan Havanna gyöngyházfényei tündököltek alattuk: Amerika harsányan hivalkodó éjjeli metropoliszaihoz képest annyira más volt ez a pasztellfinomságú város.

Jó ötezer méteres magasságban repültek, s ahogy Kubát maguk mögött hagyták, rájuk tört egy jellegzetes trópusi vihar, amely a repülőgépek kellemes szalonlégköréből pillanatok alatt bolondokházát és halálos csapdát csinál. A nagy gép ide- odabillent, imbolygott és vergődött csak, légcsavarjai nem leltek „megbízható” levegőt, minden maga volt a kavargó pokol – vagy az űr. Riasztóan rázkódott a keskeny „cső”, szinte széteséssel fenyegetett. A fedélzeti konyha poharai rendre törtek, s az utasok reszkettek, a hatalmas esőcseppek nem verik-e be majd az ablakokat is.

Bond megmarkolta üléstámláit, már amennyire ez baljával lehetséges volt, aztán csöndesen káromkodva szidta a világot.

Dühösen tolta félre a sok képesújságot, mit segítenek ezek, ha ötezer méter magasban törik-szakad? És mit ér a finom kölniillat a mosdóban? Mire jó, hogy „személyre szóló” a koszt, ingyen van a borotválkozás, és hogy „hölgyének” műanyagdobozos orchideát küld a légitársaság? A legkevesebb haszna a biztonsági övnek lesz, és az életmentő mellénynek, hiába ajánlgatja a sztyuárd, hiába fújja föl mókás füttyel; és a helyes kis vészkijárati lámpák is csak annyit jelentenek majd: ez a vész a végső…

Mit ér bármi, ha túl fáradt a fémanyag, ha a szerelő, akinek az ellenőrzés lenne a dolga, épp szerelembe esett, aztán mindennel törődik, csak a munkájával nem – legyen az Londonban, Idlewild vagy Gander repülőterén, vagy éppen Montrealban; ha ez vagy az nem jön össze – vagy szétmegy –, és akkor a meleg kis zug, az utastér elkezd zuhanni, súlyosabban bárminél, és egyszerre olyan esendő lesz, reménytelen. És a negyven apró illető, akik szintén mindennél súlyosabbak, a gép esendőségével együtt válnak esendővé – és leesendővé, ami még rosszabb. Hiúság lesz akkor a kisebb hívságok burka-koporsója. Zuhan egy mindenség – apró lukakat vág a földbe, egyetlen csobbanással eltűnik a tengerben. Persze, ha ez a végső cél, sors, rendeltetés, akkor mit nyavalygunk? Ki vagy szolgáltatva a nassaui földi műszerésznek, mint annak az állítólagosan szakértő nagy észnek ott elöl a pilótafülkében, aki félreértékel egy piros lámpát, egy zöldet, és ahelyett, hogy érdemdús utadról vagy újabb kisebb bűnelkövetésedből épségben hazatérnél, ez a pont a dolgok végén. Mit tehetsz ellene, ha már…? Akkor kezdesz meghalni, amikor megszületsz. Egész életed ez: cipeled a halál pakkját. Egyszerű paktum, rá se ránts. Gyújts rá egy cigarettára, légy hálás, hogy még mindig élsz, szívd le a füstöt, mélyen – látod, ez az, amit mellre szívhatsz. Csillagaid jó messze elvezényeltek, jó soká vezéreltek, mióta anyád öléből kibújtál, mióta először vinnyogtál a világ hideg levegőjén. Talán engedik azt is ezek a csillagok, hogy ma késő este megérkezz Jamaicára. Nem hallottad a vidám hangokat a toronyból, ahogy egyre azt mondják? „Gyerünk BOAC, mozgás. Gyerünk, PanAm. Rajta, KLM.” Hm? Nem hallod-e: „Jöhetsz, Transcarib. Transcarib, jöhetsz.” Ne veszítsd el hited a te kedélyes csillagaidban. Emlékezz arra az izzasztókamrára ott, nem is olyan rég, mikor a Rabló puskacsövével kellett szembenézned. És még egyre élsz, hát nem? Tessék, már ki is keveredtünk a légi pokolból. Kis emlékeztető volt ez is: az, hogy gyors az agyad, az öklöd, a fegyvered, még nem minden. Ki vagy te még attól, nagyfiú? Ezt sose feledd. Tessék, ez a szerencsés leszállás a Palisadoes Airport betonján: ez csak csillagaid kegyelméből történik. Köszönd meg nekik.

Bond kikapcsolta a biztonsági övet, aztán letörölte a verítéket a homlokáról.

Az ördögbe az egésszel, gondolta, ahogy a nagy, erős gépből kiszállt.

Strangways, a karibi térségben a Secret Service egyes számú ügynöke, főnöki gondoskodással várta őt a repülőtéren, gyorsan átjutottak vámon, bevándorlásiakon, pénzügyeseken.

Tizenegy órára járt az idő, csöndes és forró volt az éjszaka. A gyorsforgalmi út mindkét felén ciripeltek a kaktuszok tücskei, és Bond hálásan itta a trópusi világ hangjait és illatait, ahogy a katonai terepjáró keresztülvágott velük Kingston egyik külvárosias sarkán, hogy elérkezzenek a Blue Mountains fénylő, holdsütötte lábához.

Kurta, szinte egyszavas mondatokban beszélgettek egymással, míg Strangways takaros, fehér házához meg nem érkeztek, a Stony Hill alatti Junction Roadra.

Strangways töltött mindkettejüknek egy jókora adag whiskyt – szódával –, aztán összefoglalta az ügy jamaicai vonatkozásait.

Harmincöt körüli, soványan izmos, jó humorú férfi volt a Secret Service jamaicai főnöke, korábban a Különleges Ügyosztály főhadnagya. Egyik szemén fekete „kalóztampon” volt, s úgy egyáltalán, ez is, élénk jóképűsége is azt a benyomást keltette, hogy nagyon megfelelő ember lehetett – mondjuk – egy torpedóromboló parancsnoki hídján. Persze, napbarnította bőrét, ha jobban megnézte valaki, mély ráncok is szabdalták már, és Bond a gyors gesztusokból és a metszett mondatokból arra következtetett, hogy ez egy ideges ember, ráadásul épp komoly nehézségei vannak. Nem vitás, maga volt az ügybuzgalom, a jókedély, és semmi jelét nem mutatta, hogy féltékeny lenne, amiért valaki „beront” a főhadiszállásról, hogy az ő szemétdombján kotorásszon. Bond érezte, együttműködésük zavartalan lesz, és előre örült a jópajtásság megannyi elképzelhető részletének.

Strangways története pedig a következő volt:

Régóta rebesgették, hogy valami kincs lapul a Meglepetésszigeten, és mindaz, ami Bloody Morganról tudtak, aláhúzta ezt az elméletet.

A parányi sziget ott volt pontosan a Cápa-öböl közepén – kis kikötő volt ez utóbbi a Junction Road végén, mely Kingstontól vezetett át Jamaica elkeskenyedő részén az északi partig.

A nagy kalóznak Shark Bay volt a főhadiszállása. Biztonság- érzetet adott neki, hogy a Port Royal-i kormányzótól az egész sziget hossza választja el, így a legnagyobb nyugalommal közlekedhetett a Jamaica körüli vizeken, akkor jött, akkor ment, amikor akart, érdemben senki sem tudott róla. De a kormányzó is szerette ezt így. A korona szemet hunyt Morgan kalózkodásai felett, míg a spanyolokat ki nem takarították a karibi világból. Ahogy ez megtörtént, Morgan jutalma lovagi cím és jamaicai kormányzóság lett. De addig nem lehetett volna áldást adni tetteire – elkerülendő Spanyolországgal egy európai háborút.

Így aztán, míg rablóból pandúr nem lett, Morgan kalózkapitány Shark Bayt nem is nagyon leplezett portyázásainak bázisául használta. A szomszédos birtokon három házat épített, az akkor már egy falu volt, melyet – fatornyos walesi hazájára emlékezvén – hangzatosan Llanrumneynek nevezett el. A házak neve pedig ez volt: „Morgan”, „Doctor” és „Lady”. Mind a mai napig találnak néha csatokat, pénzérméket a romjaiknál.

Hajói mindig a Cápa-öbölben vetettek horgonyt, és ott vesztegeltek – sosem soká – a Meglepetés-sziget szélvédett partjainál; a sziget maga szakadékos korall- és mészkőképződmény volt, kiemelkedvén az öböl legközepéből, körülbelül egy hektárnyi dzsungeles fennsíkkal övezve.

Mikor Jamaicát 1683-ban utoljára hagyta el, már nem szabad akaratából tette: főrendi társai „vitték”, hogy bírái előállítsák a korona megsértéséért. Kincsét Jamaicán hátrahagyva, szegénységben végezte életét, de sosem árulta el, hol lelhető az összehordott vagyon. Márpedig irdatlan értékekről volt szó: a kalózkapitány rendszeresen fosztogatta Hispaniolát, számtalan hajót megtámadott és kirabolt, ahogy a Plate felé igyekeztek, Panamát és Maracaibót sem kímélte. Kincse pedig nyomtalanul eltűnt.

Mindig úgy gondolták, hogy valahol a Meglepetés-szigeten rejtőzik, de hiába túrták a földet, faragták a követ a kincskereső szerencsevadászok, nem találtak semmit. Erre, mint Strangways beszámolt róla, hat hónappal ezelőtt, de valóban mindössze pár héten belül, két dolog is történt. Shark Bay falujából nyomtalanul eltűnt egy fiatal halászember, valamint egy magát meg nem nevező New York-i szindikátus ezer fontért megvásárolta az egész szigetet a legutolsó tulajdonostól, a jelenleg dús marhalegelőiről és banánültetvényeiről híres Llandrumney Estate utolsó gazdájától.

Pár hét múlva újabb fejlemény következett: befutott a Cápaöbölbe a Secatur nevű jacht, horgonyt vetett Morgan „hagyományos” szélvédett vizein. A hajó személyzete egy szálig feketebőrűekből állt. Munkának láttak, vágtak a sziklába egy meredek lépcsőt, mely egészen a „hegy csúcsáig vezetett, vagyis a kis platóhoz, ahol aztán pár lapos házat eszkábáltak össze, a Jamaicán csak „fonom-és-mázolom” névvel illetett stílusban.

A jelek szerint mindennel el voltak látva, a helybéli halászoktól mindössze friss gyümölcsöt vásároltak, vizet hordtak.

Néma népség volt ez a jachttal jött munkacsoport, sosem volt baj velük, nem okoztak zűrzavart. A szomszédos Port Maria vámosainak azt mondták, trópusi halakat gyűjtenek, különösen a mérges változatok érdeklik őket, és a St. Petersburgban működő Ourobouros nevű cégnek szállítanak ritka kagylókat. Amikor mindent megépítettek, valóban munkához is láttak: vásárolták az óhajtott áruféleségeket Shark Bay, Port Maria és Oracabessa halászaitól.

Egy héten át robbantási munkákat is végeztek a szigeten, amit azzal magyaráztak, hogy egy nagy halmedence számára alakítanak ki üreget.

A Secatur innentől kezdve úgy kéthetenként ingázott a Mexikói-öböl vizein, Jamaicáról el, Jamaicába vissza, és akik távcsővel figyelték a fejleményeket, megállapíthatták, hogy mindannyiszor igen sok hordozható halas tartályt rakodtak be. Mindig hátramaradt a szigeten vagy féltucat ember. A netán közelítő kis hajókat őr figyelmeztette: távozzanak; ez az ember ott ücsörgött a sziklába vájt lépcső tövében, horgászgatott a kis mólóról, amely egyébként a Secatur kikötője is volt, az itt uralkodó északkeleti szelektől köztudottan védett hely.

Senkinek sem sikerült kikötnie a sziget partjain nappal, majd két tragikus kísérletet követően éjszaka sem próbálkozott a dologgal senki.

Az első kísérlet egy helyi halászember nevéhez fűződött, őt annyira föllelkesítette az ott rejtőző kincs reménye, hogy hiába óvták a trópusi ragadozó halak várható támadásától – nekivágott. Egy sötét éjszaka kiúszott arrafelé, aztán másnap a hullámveréssel visszajött belőle, ami maradt. A törzse és a fél combja, nyilvánvalóan a cápák és barrakudák lakomája után.

Körülbelül abban az időpontban, amikor a merész halásznak a sziget partjára kellett érnie, Shark Bay falu lakói iszonyú zajra ébredtek. Rettentő dobolásra. S mintha a sziget belsejéből jött volna a lárma. Nem volt vitás: voodoo dobok szóltak. Halkan kezdődött a zene, majd fokról fokra vált valami borzadályos crescendóvá. A harsogás ugyanígy halt el. Tarthatott az egész úgy öt percig.

Ettől a pillanattól fogva a sziget ju-ju lett, vagy obeah, ahogy Jamaicán mondják ezt, és a csónakok nappal is messze kerülték.

Ekkorra már fölkeltette Strangways érdeklődését is, részletes jelentést írt az egészről Londonnak. 1950-től ugyanis Jamaica fontos stratégiai célpont lett két cég, a Reynolds Metal és a Kaiser Corporation által feltárt bőséges bauxitlelőhelyek miatt. Strangways a dolog lényegét abban látta, hogy a Meglepetés-szigeten tapasztalt különös ténykedés könnyen célozhatta egyszemélyes tengeralattjárók számára alkalmas támaszpont kiépítését is. Háború esetén bármi ilyesminek nagy jelentősége lehetett volna, tekintve, hogy Shark Bay egyáltalán nem esett messze a Reynolds-hajók útvonalától, amerre tudniillik a parton pár mérföldnyire lévő bauxitkikötőbe, Ocho Riosba szállították a kibányászott matériát.

London Washingtonnal közösen tanulmányozta a jelentést, s így derült ki, hogy a New York-i szindikátusnak, amely a szigetet megvásárolta, kizárólagos tulajdonosa Mr. Big.

Ez három hónapja történt. Strangways elrendelte a sziget átkutatását. Kerül, amibe kerül. Tudni akarta, mi folyik ott. Alaposan megszervezte a műveletet. Kibérelt egy birtokot: a Cápa-öböl nyugati partján, melynek Beau Desert a neve. Ezen a helyen álltak a tizenkilencedik századi híres jamaicai Nagy Házak romjai, és volt egy modern fürdőház is, méghozzá pontosan szemközt a Secatur rendszeres kikötőhelyével.

A bermudai tengerészeti támaszpontról kért két kiváló úszót, a szigeten megszervezte az éjjel-nappali őrszolgálatot, speciális távcsövekkel. Azon a sötét éjszakán, mikor a két úszót útnak indította, semmi gyanús jelet nem észleltek. Feladatuk az lett volna, hogy a sziget víz alatti részét kikémleljék.

Strangways elmondta, milyen borzadállyal fogadták, hogy úgy egy órával az úszók elindulása után – összesen háromszáz métert kellett volna megtenniük – megint elkezdődött a riadalmas dobolás, méghozzá valahol a sziget sziklabelsejében.

Azon az éjszakán a két férfi nem tért vissza.

Másnap mindkettőt külön-külön partszakaszon sodorták ki a hullámok. Vagyis megint csak azt, ami megmaradt belőlük – cápák és barrakudák nyomán.

Mikor Strangways idáig ért a beszámolójával, Bond félbeszakította:

– Egy pillanat – mondta. – Mi ez az egész „cápa-és-barra- kuda” história? Ezekben a vizekben általában nem vadak. Ráadásul Jamaica körül nagyon kevés fordul elő belőlük. Aztán például: éjszaka nem nagyon táplálkoznak. Egyáltalán, nem hiszem, hogy emberekre támadnának, ha nincs vér a vízben. Néha puszta kíváncsiságból odakapnak egy fehér lábhoz. Nos, régebben is így viselkedtek Jamaica környékén?

– Nincs nyilvántartott eset azóta, hogy 1942-ben a kingstoni kikötőben egy lánynak leharapták a lábát – válaszolta Strangways. – Motorcsónakkal húzatta magát kötélen, és a lábával gyorsúszótempót vert. Nyilván nagyon étvágygerjesztőek voltak azok a lábak, én nem tudom… talán a sebesség tette. Különben mindenki ugyanazt vallja, amit maga, Bond. Az embereimnél ráadásul szigony volt és kés. Azt hittem, mindent megtettem a védelmükre. Iszonyú dolog. Elképzelheti, mit éreztem. Azóta nem próbálkozunk, vagyis minden erőfeszítésünk arra irányul, hogy a Gyarmati Hivatal és Washington segítségével törvényes úton-módon a szigetre jussunk. Ugye, a Meglepetés-sziget most amerikai tulajdon. Rohadt lassú az ilyen hivatalos eljárás, mivel semmit sem tudunk felhozni az ott dolgozó emberek ellen. A jelek szerint a tulajdonosnak és társainak pompás a washingtoni védettsége, és kitűnő nemzetközi ügyvédek patronálják. Megrekedtünk. London azt mondta, várjak, míg maga ide nem érkezik. – Strangways belekortyolt a whiskyjébe, aztán várakozóan Bondra nézett.

– A Secatur hollétéről valamit…? – jegyezte meg Bond.

– Jelenleg még mindig Kubában van. A CIA szerint úgy egy hét múlva várható majd ide.

– Eddig hány utat tett meg?

– Körülbelül húszat.

Bond megszorozta a százötvenezer dollárt hússzal. Ha feltevése helyes, fontra átszámítva Mr. Big eddig jó egymillió font értékű aranyat hordott el a szigetről.

– Egyet s mást megszerveztem magának, már úgy ideiglenes érvénnyel – mondta Strangways. – Ott egy ház Beau Desertnél. Lesz egy kocsija is, egy Sunbeam Talbot kupé. Új gumikkal. Gyors. Pont ezekre az utakra való. Találtam valakit, aki remek segítője lehet, igazi mindenese. Egy Quarrel nevű férfi a Kajmán-szigetekről. A legjobb úszó, nagy halász, borzasztó bátor. Rendes fickó. És kölcsönöztem a Nyugat-indiai Citrus Társaságtól egy nyaralóházat Manatee Bayben. Pihenhet ott egy hetet, tréningezhet; belejöhet az itteni életbe, mire a Secatur megérkezik. Jó erőben kell lennie, meg mindenféle, ha tényleg át akar jutni a szigetre; és szerintem csak ez adhatja meg a választ. Tehetek még valamit magáért? Itt, de főleg Kingstonban leszek, állandó kapcsolattartás Londonnal és Washingtonnal, ilyesmi. Mindenről tudni akarnak, bármit tegyünk is. Tehát mire van még szüksége, mit intézzek el?

Bond törte a fejét.

– Vagy úgy – mondta – igen. Megkérhetné Londont, küldjenek egy búvárfölszerelést, de sűrített levegős palackkal. És minden extrával, meg sok pótalkatrésszel. Na. És pár jó víz alatti szigonypuskát. A franciák a legjobbak, „Champion” a típus neve. Kell jó víz alatti lámpa. Egy kommandós tőr. Minden, ami csak cápákról és barrakudákról tudható – a Természettudományi Múzeumban lesz bőséggel szakanyag. Valamint az a cápariasztó anyag is, amit az amerikaiak a Csendes-óceánon használtak. A BOAC majd idehoz mindent a közvetlen járatával.

Bond szünetet tartott. – Ó, igen. És egy olyan izét, amilyet a mieink használtak hajók elleni szabotázsakciók során. Tapadóakna, ugye, különféle időzítésű gyújtókkal.