I ♦ A VÖRÖS SZŐNYEG

Tejben-vajban: vannak ilyen pillanatai egy titkosügynök életének. Akad megbízatás, melynek során egyenesen megkívánják tőle, hogy a dúsgazdag ember szerepét játssza; amikor mintha belemenekülhetne az édes-jó élet örömeibe, hadd feledhesse kicsit a veszély emlékét, a halál árnyékát; és előfordul, hogy az illető, mint most is, egy idegenbéli titkosszolgálat szövetséges vendége.

Attól a pillanattól fogva, hogy a BOAC Stratocruiser begurult Idlewild nemzetközi repülőterének főépülete elé, James Bond királyi bánásmódban részesült.

Ahogy a gépet a többi utassal együtt elhagyta, lemondóan felkészült az amerikai egészségügyi, bevándorlási és vámhivatali purgatóriumra. Legalább egy óra lesz ez, gondolta, komorzöldre festett falú, túlfűtött, emberemlékezet óta nem szellőztetett helyiségekben, áporodott verítékszag és bűntudatbűz mindenütt, már ahogy ezek a dolgok szerte a világon minden országhatáron lenni szoktak. S a félelem a zárt, „tilos a bemenet” jelű ajtóktól, amelyek mögött ott ülnek az alapos férfiak, halmozódnak a dossziék, kattognak a távközlő gépek, s állandó összeköttetésben van minden és mindenki Washingtonnal, értsd: kábítószercsoport, kémelhárítás, „pénzügy”, FBI.

S ahogy ott ment a csípős januári szélben a betonon, képzeletben látta már, neve végigmegy mind a megfelelő helyeken: Bond, James, brit diplomataútlevél száma 0094567, kis várakozás, utána máris visszajön a válasz a különböző távírókon: negatív, negatív, negatív. S akkor az FBI: pozitív, várni, ellenőrzés. És lázas sietséggel veszi fel a kapcsolatot az FBI a Központi Hírszerző Hivatallal – Central Intelligence Agency – majd jön: fbi idlewildnak: bond okay, okay, okay, és egy barátságos hivatalnok máris visszaadja az útlevelét. Mondván: „Kellemes itt-tartózkodást kívánok, Mr. Bond.”

Bond vállat vont, aztán ment a többi utas után, a libasor az U.S. egészségügyi szolgálat feliratú ajtóhoz vezetett.

Az ő esetében, persze, csak unalmas rutinról lehetett szó, mégsem szerette, ha „dossziéja” bármelyik idegen hatalom kezében van. Mesterségének legfőbb eszköze a névtelenség, a jeltelenség volt. A legparányibb adat is, mely róla kartotékba kerül, csökkentette személyének értékét – és növelte kockázatát. Itt, Amerikában, ahol kilétét pontosan ismerték, úgy érezte magát, mint egy fekete-afrikai, akinek a varázsló a bozótban elvette az árnyékát. Lényének életbevágó része volt idegen kezekben – zálogban, „ruhatárban”… Persze jóbarátokéban, ennek ellenére…

– Mr. Bond?

Kellemes küllemű, jellegtelen, szemernyit sem feltűnő öltözetű férfi lépett elő az Egészségügyi Épület árnyékából, s indult felé.

– Halloran – mutatkozott be. – Isten hozta!

Kezet ráztak.

– Remélem, kellemesen utazott. Velem tartana?

És rögtön az ajtót őrző repülőtéri rendőrhöz fordult.

– Minden oké, őrmester.

– Oké, Mr. Halloran! Addig is.

A többi utas bevonult az épületbe. Halloran balra kanyarodott, távolodtak az épülettől; egy újabb rendőr a magas elkerítőfalban egy kis ajtót nyitott ki.

– Viszlát, Mr. Halloran!

– Viszlát, officerl !Köszönet!

A fal túloldalán ott várakozott egy fekete Buick, motorja halkan zümmögött. Beszálltak. Bond két könnyű bőröndje már a sofőr mellett hevert. Ő maga el nem tudta képzelni, annyi csomag közül hogyan lehetett még a vám előtt ilyen hamar kihalászni.

– Oké, Grady! Mehetünk.

Bond élvezettel dőlt hátra a hatalmas limuzinban, majd a jármű érezhetőt szökkent, és nagy sebességgel, simán száguldani kezdett.

Halloranhoz fordult.

– Hát nem vitás, ez életem minden fogadtatása közül a legtündökletesebb „vörös szőnyeg”, kösz a terítéket. Mert azt hittem, legalább egy órát rohadok a bevándorlásiaknál. Ki intézte? Nem szoktam hozzá a VIP-fogadtatáshoz. Mindegy, hála magának.

– A lényeg a lényeg, Mr. Bond – hangzott a válasz. – Szeretnénk – kínálta máris egy csomag Lucky Strike-kal vendégét Halloran –, ha tényleg jól érezné magát mifelénk. Ha bármi óhaja-sóhaja van, csak szóljon, máris intézkedünk. Van itt magának Washingtonban pár nagyon jó barátja. Nekem magamnak ugyan sejtelmem sincs, mi járatban van, de a hatóságok nagyon adnak rá, hogy a kormányzat elkényeztetett vendége legyen. Az én feladatom csupán annyi, hogy minél gyorsabban és kényelmesebben eljusson a szállodájába, ott továbbadom magát, aztán el is tűntem. Szabadna bepillantanom az útlevelébe?

Bond odaadta neki. Halloran kinyitott egy aktatáskát maga mellett az ülésen, elővett egy súlyos fém pecsétnyomót. Fellapozta az okmányt, megtalálta az amerikai vízumot. Alátette a pecsétnyomót, megmocorgatta, aztán az igazságügy-minisztérium körjele fölé odafirkantotta a nevét, majd visszaszolgáltatta; akkor előhúzta levéltárcáját, kivett belőle egy vastag fehér borítékot, átnyújtotta Bondnak.

– Ezer dollár van benne, Mr. Bond. – S ahogy ő szólni akart valamit erre, Halloran felemelte a kezét. – Mert hogy ez kommunista-pénz, amit a Schmidt-Kinaski-ügy során koboztuk el. Ilyen összeget örömmel áldozunk, ha kommunistaellenes dologról van szó. A kérés, Mr. Bond, mindössze az, fordítsa arra, amire jólesik. Közölnöm kell továbbá, hogy az adott helyen kimondottan barátságtalan gesztusnak vennék, ha vonakodna elfogadni. Na, akkor szót se többet erről. – És ahogy Bond még mindig kétségek közt forgatta kezében a borítékot: – Tájékoztatnom kell róla, hogy mindez a maga főnökének tudtával s jóváhagyásával történik.

Bond összevonta a szemöldökét, aztán elvigyorodott. Végül eltette a borítékot – most már a saját tárcájába.

– Remek – mondta Hallorannak. – És majd megpróbálom csakugyan kedvemre használni. Ahol a legtöbbet árthatok vele nekik. Egy kis működő tőke, szó szerint. Külön öröm, hogy az ellenségtől származik.

– Ez a beszéd – mondta Halloran. – És most megbocsát, de pár dolgot fel kell jegyeznem, tudja, a jelentésemhez. Valamint meg kell köszönnöm a vámnak és a bevándorlásiaknak a szíves együttműködést. Tudja, rutin.

– Ne zavartassa magát – hagyta rá Bond. Örült, hogy egy kicsit élvezheti a csöndet. Nézheti Amerikát – a háború óta nem is látta még. Fontos volt, hogy azonnal hozzászokjon ehhez a világhoz most: a reklámokhoz, az új kocsitípusokhoz, a nagy telken sorakozó használt autók áraihoz; a forgalmi táblák egzotikus felirataihoz: lágy borítás – éles kanyarok – besorolni – nedves időben csúszós; a jobbra hajts szabályához, ahhoz, hogy itt milyen sok nő ül a volánnál, a férfiak meg mellettük, mint a pincsikutyák; igen, és épp a nők egészen másféle frizuráihoz, ruháihoz; a polgárőrség figyelmeztetéseihez – ellenséges támadás esetén – tovább hajtani – hidat szabaddá tenni; sokfelé a tévéantennák valóságos erdeje meredezget, a kirakatokban irdatlan készüléktornyok emelkednek, az utca felett olykor helikopterek zúgnak el; mindenfelé táblák intenek a rák és a gyermekbénulás elleni harc anyagi támogatására szent centek elnevezéssel – megannyi apróság, de az ő mesterségéhez minden ilyesmi ugyanúgy fontos, ahogy a dzsungel vadászának egy-egy letört ágacska, meghorzsolt fakéreg.

A sofőr a Triborough hidat választotta, és a lélegzetelállító fesztáv enyhe íve máris Manhattant ígérte, a városrész szíve – és New York legfantasztikusabb „égvonala” – közelgett, és mind több benzinszag érződött a betonrengeteg forró levegőjében.

Bond kísérőjéhez fordult.

– Nem lenne szabad ilyet mondanom – kezdte –, de ha van a világon csábító cél atombombáknak, hát ez az.

– Nyomába sem jön más – hangzott a válasz. – És higgye el, éjszaka néha felébredek, és azon gondolkodom, tényleg mi van akkor… ha tényleg.

New York legjobb szállodájába hajtattak, az Ötödik sugárút és az 55. utca sarkán pompázó St. Regishez. Középkorú, mélabúsnak látszó férfi indult feléjük nagy kék köpenyben, hasonló súlyos-kék homburgkalapban; Halloran még a bejárat előtt elintézte a bemutatkozást.

– Mr. Bond, szabad, ugye… Dexter kapitányt… – És Halloran egyszerre nagyon tisztelettudó lett. – És szabad egyszersmind… Önre bíznom Mr. Bondot, kapitány?

– Persze, persze. Vitesse fel a poggyászt… 2100-as szoba, legfelső emelet. Magam majd Mr. Bonddal megyek fel, megnézzük, minden rendben van-e.

Bond Halloranhoz fordult, hogy köszönetet mondjon, elbúcsúzzon. Halloran még háttal állt neki, épp a portással beszélte meg a csomagok dolgát, elnézett mellette, ki az 55. utcára. Mindjárt össze is húzta a szemöldökét. Egy fekete limuzin, egy Chevrolet vágódott ki a lassan gördülő kocsinyájból, de úgy, hogy egy taxinak csikorogva fékeznie kellett. A Chevrolet gazdája ezzel mit sem törődött, számára a lényeg az lehetett, hogy „átférjen” még a zöldön, eltűnjön a Ötödik sugárúton északi irányban.

Elegáns, eltökélt manőver volt, de ami Bondot igazából meglepte: fekete bőrű nő ült a kormány mögött, fekete szépség – sofőregyenruhában. A hátsó ablakon át épp elkapott még egy látványt: hatalmas szürke-fekete arcú férfi szóló-egyedül, ráadásul még hátra is fordult, és egy pillantása mintha keresztezte volna Bond tekintetét, mikor a limuzin nagy sebességgel ráfordult a Ötödik sugárútra.

Bond kezet rázott Hallorannal. Dexter azonban már egy kicsit türelmetlenül fogta meg a könyökét.

– Most egyenesen a lifthez megyünk. Félig jobbra. Át a hallon. És lenne szíves fennhagyni a kalapját, Mr. Bond.

Ahogy követte a kapitányt a szálloda homlokzati lépcsőfokain, azt gondolta, kicsit késő már ez a sok elővigyázat. Mert nem túl gyakori látvány, sehol a világon, hogy néger nők ilyen kocsik volánjai mögött üljenek; ráadásul sofőregyenruhában! Még Harlemben sem hihető; márpedig ez a kocsi onnét jöhetett, nem vitás. És az a hatalmas figura hátul? A szürke-fekete arc? Ez lenne Mr. Big?

– Na, és ha – mormolta csak úgy magában Bond, ahogy a karcsú Dexter mögött a liftbe lépett.

A felvonó lassan nekilendült, vitte őket a huszonegyedik emeletre.

– Van a maga számára egy kis meglepetésünk, Mr. Bond – mondta Dexter kapitány, és Bond úgy érezte, nem nagyon lelkesen.

Mentek, végig a folyosón, a sarokszobáig.

A folyosóablakok túlján szél nyögdösött, Bond futó pillantást vethetett más felhőkarcolókra, meg a hátrább elterülő Central Park fáira – megannyi erőteljes mutatóujj. Élesen ráérzett most, hogy mintha elszakadt volna a földtől, ez heves magánnyal járt, a szíve körül valami riasztó ürességgel.

Dexter kinyitotta a 2100-as szoba ajtaját, majd mindjárt be is húzta maguk mögött. Ott álltak egy rendesen, de takarékosan megvilágított kis előtérben. Kabátjukat, kalapjukat letették a székre, majd Dexter udvariasan kitárt egy újabb ajtót, betessékelte a vendégét.

Elragadó nappali fogadta őket, Third Avenue-empire stílusú bútorok – kényelmes ülőalkalmatosságok, széles dívány, minden fakósárga selyemhuzatos, és a földön egy Aubusson- szőnyeg ügyes másolata, a falakat és a mennyezeteket mindehhez jól illő halványszürke színben „tartották”, és ott volt még egy íves-díszes francia buffet is, benne palackok, poharak, pezsgős vödör, és mindezeken felül a széles ablakon svájci kékségű téli ég öntötte ragyogását. A központi fűtés viszonylag tűrhetően működött.

Akkor kinyílt a hálószoba ajtaja.

– Épp csak a virágokat rendeztem el egy kicsit. Hagyományos „CIA-mosolyszolgálat”. – A magas, vékony fiatalember tényleg széles vigyorral nyújtotta a kezét, ám Bond csak állt ott földbe gyökerezett lábbal.

– Félix Leiter! Maga meg mi a csudát keres itt? – És Bond már szívélyesen rázta is a csontos kezet. – Egyáltalán, mit keres a hálószobámban? Örülök, hogy látom, világos, de hogyhogy nincs Párizsban? Azt ne mondja, hogy ehhez a históriához vezényelték át!

Leiter tekintete csupa jóindulat volt, így méregette angol barátját.

– Maga mondta. Merthogy pontosan ezt tették. Micsoda húzás, nem? Vagyis nekem pompás, és kész. A CIA szerint jól összedolgoztunk a kaszinóügyben¹, hát kiemeltek a párizsi Joint Intelligence-gyerekek közül, egy időre irány Washington. Most pedig itt vagyok. Afféle összekötőként a CIA és a mi FBI- os barátaink közt. – S egy kézmozdulattal Dexter kapitányra mutatott, aki minden lelkesedés nélkül hallgatta ezt a helyzethez nem illő érzelemnyilvánítást. – Ez az ő sztorijuk, mármint a bot amerikai vége, ez logikus is, mert – mint nyilván tudja – fontos szálak húzódnak át a CIA felségterületére; így álltunk hát össze. Maga viszi az angol szólamot, de Jamaica a végállomás, hát teljes a csapat. Nos, mit szól mindehhez? De csak fecsegek-fecsegek, üljön le gyorsan, hajtson le egy pohárral. Ebédfélét már rendeltem, rövidesen hozzák is. – És a faliszekrényhez lépett, s már keverte is a Martinit.

– Vesszek meg – mondta Bond ez aztán mégis meglepetés. És M, a vén róka, egy szót el nem árult volna! Mindig csak a tényeket közli, sosem a jó dolgokat. Talán azt hiszi, akkor kockázatot vállalna: hátha mégse áll rá az ember a dologra. Van, ahogy van, így van jól, sőt.

De akkor hirtelen megérezte Dexter kapitány hallgatását. Nyomban hozzáfordult.

– Örülök, kapitány, hogy Ön itt a parancsnok – mondta udvariasan. – Ha eddig jól értettem az ügynek két oldala van. Az egyik tisztára amerikai illetőségű, már területileg. Ez a maga reszortja, nem kétséges. Aztán úgy fest, a játék kiegészül a karibi kirakóssal. Jamaica. Ha jól értettem, én az utóbbi dolgokban leszek illetékes. Félix pedig közvetít, úgy, hogy a maguk kormánya elégedett lehessen. Jelentéseim, amíg itt vagyok, a CIA-csatornákon mennek Londonba, később közvetlenül. Már¬mint a karibi „vizekről”. Egyetért velem?

Dexter vézna mosolyt eresztett meg. – Szinte szóról szóra, Mr. Bond. Mr. Hoover utasított, közöljem magával, mennyire örül, hogy itt üdvözölheti. Mint vendéget – tette hozzá a vendégünket. Világos, hogy amettől és ameddig brit érdekekről van szó, az ügy nem tartozik ránk. És nagyon örülünk, hogy a CIA ebben a részben együtt dolgozik magával és Londonnal. Feltételezem, hogy minden a legnagyobb rendben bonyolódik majd le. A sikerre! – És emelte poharát, amelyet Félix Leitertől vett át éppen.

Élvezettel kortyolták a hideg italt, Leiter ragadozómadárarcán enyhe kérdőjel formálódott.

Akkor kopogtak. Leiter nyitott ajtót, jött a boy Bond bőröndjeivel. Mögötte két pincér a kerekes kocsival, melyen ott tündököltek a tányérok kis tornyai, a fehér asztalkendők, térítők, a társaságukban pedig mindenféle földi jó tarkállott.

– Puha páncélú rákok tartárral, rostonsült hamburger, félig véresen, grillből, francia szalmakrumpli, brokkoli, vegyes saláta ezersziget-öntettel, fagylalt, rajta olvasztott karamella, meg a csak Amerikában kapható finom „Liebfrauenmilch”, oké?

– Fantasztikusan hangzik – válaszolta Bond némi émellyel az olvasztott karamella láttán-hallatán.

Letelepedtek, hogy keresztülfalják magukat az amerikai konyhaművészet legfinomabb termékein; akárhogy is nézzük, ez azért jobb volt egy keresztrefeszítésnél.

Nem sok szó esett, s csak mikor végre a kávét is hozták, vette ki Dexter kapitány szája sarkából az ötvencentes szivart, majd sokatmondóan megköszörülte a torkát.

– Mr. Bond – mondta –, most akkor talán elmondaná, mit tud erről az ügyről?

Bond a körmével feltépett egy friss csomag Chesterfieldet, hátradőlt a kényelmes székben, körbepillantott a luxuslakosztály látható részein, élvezte a finom meleget, gondolatai közben visszakalandoztak – jól irányítva – arra a két héttel ezelőtti keservesen hideg napra, mikor chelsea-i lakásából kilépett a londoni köd tejfölszerű félhomályába.