XII ♦ EVERGLADES

Öt óra felé járt az idő, amikor lelopóztak a vonatról a jacksonville-i állomáson.

Sötét volt még, a nagy floridai csomópont pőre peronján sehol egy lélek. Az aluljáró lépcsőnyílása alig pár méternyire volt a 245-ös kocsitól, és ahogy elindultak lefelé, az alvó vonat sem mutatta az életnek semmi jelét. Bond meghagyta a kalauznak, zárja be megint a fülkéjük ajtaját, húzza be a függönyöket, így esetleg távozásukat nem veszi észre illetéktelen szem – nem keresik őket, míg a vonat St. Petersburgba nem érkezik.

Kiértek az aluljáróból, ott álltak az előcsarnokban, ahol a pénztárak is voltak. Bond megtudta, hogy a következő expressz St. Petersburg felé az Ezüst Meteor, a Fantom testvérvonata, és hogy körülbelül kilenckor indul. Vett két jegyet maguknak, helyfoglalással. Aztán belekarolt Solitaire-be, így léptek ki az állomásépületből az utca meleg sötétjébe.

Két-három éjjel-nappal nyitva tartó étkezőhely közül választhattak, végül a „Jó Étkek” neonfeliratú műintézet lengőajtaján léptek be. A szokásos ételgép várta őket – alumíniumfényű, fakó pult mögött két fakó kiszolgálónő álldogált álmosan, mellettük üveg alatt, állványokon cigaretta és cuki, meg zsebkönyvek és képregényfüzetek. És volt egy jókora kávémasina, meg egy sor butángázos tűzhelygyűrű. Egy „Pihenő” feliratú helyiség rejtette-tárta rémes titkait, míg mellette a „Tilos” feliratú a magánszféra szentségére utalt. A tíz-tizenkét kétes tisztaságú asztal némelyikénél üldögélő overallos férfiak kurtán felpillantottak, aztán máris folytatták monoton társalgásukat. Bond feltételezte, ez a vasúti személyzet – váltás a mozdonyokhoz, ilyesmi.

A bejárattól jobbra két keskeny box is volt, és Bond Solitaire-rel ezek egyikébe csusszant be. Komor arccal kezdték nézegetni a foltos étlapot.

Kis idő múlva odaslattyogott az egyik pincérnő, nekidőlt a válaszfalnak, aztán tetőtől talpig végigmérte Solitaire-t.

– Narancslé, kávé, rántotta, kétszer – mondta tömören Bond.

– Ké – mondta a nő, ami nem „kéj” volt, hanem hogy „oké”. Lemondóan csoszorászott vissza a pult mögötti világba.

– Tejjel fogják csinálni a rántottát – mondta Bond. – De mit tegyünk, már tudom, hogy Amerikában keménytojást nem szabad rendelni. A héja nélkül hozzák, előre felaprítják, tehát még ennél is gusztustalanabb. A jó ég tudja, miért van ez a mániájuk. Lehet, hogy Németországban lesték el? Az amerikai kávé meg a legeslegrosszabb a világon, alulmúlja az angolt is. De a narancslével, gondolom, sok baj nem lehet. Végeredményben Floridában volnánk, vagy hol. – Egyszerre borzalmas csüggedés fogta el, hogy közel négy órát kell várakozniuk ebben a mocskos, kopottas környezetben.

– Amerikában manapság mindenki visszakézből akarja megkeresni a pénzét – szögezte le Solitaire. – És a gyorsaság a fogyasztó rovására megy. Mind csak azt akarják, hogy szurkold le a dollárt, de azonnal, aztán ezzel egyidejűleg, ha lehet, tűnj is el. Várd meg, míg elérjük magát a partvidéket. Ebben az évszakban Florida a világ legnagyobb balekfogó légyfogója. Fent a keleti parton a milliomosokat kopasztják meg. Itt lent, ahova mi igyekszünk, a kisembert. Persze, megérdemli. Azért telepszik meg ezen a vidéken, hogy meghaljon. És a sírba semmit sem vihet magával.

– Jóságos ég – mondta Bond –, miféle hely az, ahova megyünk?

– St. Petersburgban jóformán mindenki halott már – magyarázta Solitaire. – Ez itt a Nagy Amerikai Temetkezőhely. Mikor a bank- vagy a postahivatalnok eléri a hatvanat, fogja a nyugdíját vagy a járadékát, aztán leköltözik St. Petersburgba, hogy haláláig pár szép éven át élvezhesse még a napfényt. Nem véletlenül nevezik St. Petersburgot úgy is, hogy Napfény Város.

Annyira szép ott az idő, hogy az esti lapot – az Independentet – ingyen adják, ha lapzártáig nem sütött ki a nap. Évente háromszor-négyszer, ha előfordul ilyesmi, és hát remek reklám. Este kilenckor mindenki nyugovóra tér, napközben meg kanasztáznak vagy bridzseznek az öregek. Ráadásul két baseballcsapat is működik, mind hetvenötön túliakból! Aztán van még bowling, és egyéb se – a népek általában az úgynevezett „Sidewalk Davenports”-okon ücsörögnek, ezek út menti padok, örökké zsúfoltak, ott szorong a sok felszabadult vénség, nézik a járókelőket, pletykálkodnak, szundítanak. Rémes látvány – vének gyülekezete, tömérdek szemüveg, füldugó és hallókészülék, hamis fog. Szinte zörömböl az egész!

– Tényleg szörnyűségesen hangzik az egész – mondta Bond.

– De akkor Mr. Big mi a csudának választotta épp ezt a várost, miért innen indulnak ki a „hadműveletei”?

– Ó, ennél alkalmasabb helyet nem is találhatott volna – magyarázta Solitaire. – Gyakorlatilag nincs bűnözés ebben a városban, eltekintve attól, hogy valaki kanasztában vagy bridzs-nél csal egy kicsit. Épp ezért alig akad rendőr. Nem vitás, a parti őrségnek van itt egy jelentős állomása, de az emberei főleg a Tampa és Kuba közti csempészettel foglalkoznak, meg a tilalmi időkben űzött szivacshalászattal. Egyébként én sem tudom, közelebbről mit csinál ott Mr. Big; annyi bizonyos csak, hogy van ez az ügynöke, a Rabló, az a rezidens ott. Lehet, hogy épp Kubával van valami dolguk – tette hozzá –, és így a kommunizmussal. Megtörténhet, hogy Kubát is Harlem irányítja, és a szigetországból segítik szétszórni a vörös ügynököket a Karib-tenger térségében.

– St. Petersburg – fűzte tovább a szót Solitaire –, nagyon valószínű, ma a legártatlanabb város egész Amerikában. Minden olyan „otthonos” és „édes”. Na, van azért egy műintézet az alkoholisták számára, a „Restorium” nevű elvonószanatórium. Nyilván ott is nagy a jókedv – nevetett fel –, nem hinném, hogy bántanák a pácienseket. Neked nyilván tetszene az a hely – szúrta oda Bondnak évődve, gonoszkodva. – Lehet, hogy átnyergelsz majd a nyugalmas életmódra, és el se szabadulsz onnét. Te is „Old Boy” leszel, igen, mert ott ez a legnagyobb rang: „Öregfiú”…

– Óvjon engem attól az ég! – tiltakozott hevesen Bond. – Ha jól értelek, akkor ez olyan hely, mint nálunk Bournemouth vagy Torquay. Csak ezerszer rosszabb. Remélem, nem kerül sor semmiféle lövöldözésre köztünk és őrablósága, a „Robber” közt, mert akkor a rablórömiző öregfiúk és öreglányok százával kapnák a szívgörcsöt, és szó szerint temetővé válna St. Petersburg. Mondd csak, fiatalabb korosztályok ott nem is élnek?

– Ó, azért igen, bár nem jellemző. De épp elegen ahhoz – nevetett megint Solitaire –, hogy legyen, aki leveszi a véneket. Kopasztják őket a motelosok, a kempingesek. Szerveznek például egy bingóturnét, mindenki beszáll, aztán húszból huszonegyen vesztenek is a végén. Én leszek majd a „csali”, vagyis az a csaj, aki beédesgeti a járókelőket. Hé, Mr. Bond, eszményi páros lennénk, tényleg, nem telepszünk meg itt? – Elegánsan-mókásan biccentett: – Uram, nagy megtiszteltetés lenne, ha társulna velem, együtt öregednénk meg St. Petersburgban!

Bond hátradőlt, ő is felmérte a nőt. – Előbb sok-sok éven és évtizeden át óhajtanék veled zabolátlanul élni – mondta, majd elvigyorodott. – Az ilyesmire én, azt hiszem, sokkal alkalmasabb vagyok. Igaz, nagyon tetszik nekem, hogy már kilenckor ágyba bújnak.

Solitaire szeme visszamosolygott rá. Elvette a kezét Bond jobbjáról, mert hozták a reggelit. – Rendben van – mondta. – Te aludni térsz este kilenckor, én meg kilopózom a hátsó ajtón, és megyek, hogy meghódítsak pár híres-neves baseballjátékost.

A reggeli pontosan olyan pocsék volt, amilyennek Bond megjósolta.

Fizettek, s távoztak – átsétáltak inkább az állomás várótermébe.

Felkelt közben a Nap, széles sugarai tömérdek port táncoltattak a hatalmas helyiség üvegablakai mögött. Behúzódtak egy sarokba, ott várták, hogy végre jöjjön az Ezüst Meteor, és Bond arra használta az időt, hogy Solitaire-t Mr. Big felől faggassa. Hallani akart róla mindent.

Olykor feljegyzett valamit: egy időpontot, egy-egy nevet, ám igazából nagyon kevés újat tudott meg. Solitaire-nek saját lakosztálya volt ugyanabban a harlemi tömbben, amelyikben Mr. Big is élt, ám érdemben fogolyként tartották. Két harcedzett feketebőrű nő volt a „személyzete” – gyakorlatilag az ő őrei voltak, ő maga kíséret nélkül sehova sem mehetett.

Mr. Big időről időre átvitte őt oda, ahol Bond is megismerkedett vele. Akkor ítélnie kellett, ez volt a feladata, bűnös-e vagy ártatlan a vele szemközt – többnyire a székhez kötözve – ülő férfi vagy nő. Ő maga aszerint variálta válaszait, hogy rokonszenves volt-e neki az illető. Tudta, hogy amit mond, nagyon gyakran a halálos ítélettel egyenlő. Nem érdekelte. Semmi köze nem volt ezekhez az emberekhez. És ha azt érezte, hogy bűnösek…! Fehér emberek különben is a legritkább esetben kerültek oda.

Bond szorgalmasan jegyezgette ezeknek az eseteknek a megközelítő időpontjait, részleteit.

Mindaz, amit Solitaire elmesélt neki, kiegészítette azért a képet: íme, itt egy iszonyúan hatalmas és aktív ember, nyughatatlan és kegyetlen, és irdatlan gépezetet igazgat. Így hajtja végre tervet.

Az aranyérmékről annyit tudott csupán, hogy néha meg kellett kérdeznie bizonyos illetőket, mennyit adtak el, mit kaptak az áruért. Ezek aztán nagyon sokszor hazudtak, állította Solitaire.

Bond ügyelt, lehetőleg semmit se áruljon el mindabból, amit ő már tud vagy tudni vél. Hogy egyre jobb szívvel volt Solitaire iránt, nem szólva arról, hogy őrülten kívánta a testét – mindez másik „fülke” volt, és ami az ő hivatásának körébe tartozott, ahhoz nem volt „átjárója”.

Az Ezüst Meteor időben érkezett, s ők mindketten nagyon örültek, hogy megint úton lehetnek, megszabadulhatnak az átszállóhely nyomasztó világától.

Robogott velük a vonat Floridán át, vadonok és mocsarak közt suhantak, mindenütt sötéten zöldellt a „spanyol moha” és sok-sok négyzetmérföldnyi területen termesztették a citrust.

A zöld szín sem „üdvözít” – mert a moha mindenütt valahogy kísértetiessé tette a tájat, halottasan egyhangúvá. Még a kisebb települések is riasztóak voltak – napszítta, kártyavárak omladékaira emlékeztető házaikkal. Valódi zöldnek csak a citrusültetvények látszottak, ezek kínáltak csupán igazi elevenséget. Különben mindent ridegre vert az örök fény.

Ahogy a komoran hallgató, szikkadozó erdőségekre kinézett, Bond arra gondolt: ezekben nem élhet másfajta lény, csak denevér, skorpió, szarvas varangy és feketeözvegy.

Megebédeltek, s a vonat hamarosan a Mexikói-öböl mentén suhant, mangroveligetek és pálmacsoportok érték egymást, és mindenütt motelek és karavánkocsik fehérlettek, és most értette meg Bond, hogy valóban hiteles a turistacsábításra terjesztett Florida-kép, a „Miss Narancsvirág 1954” világa.

A vonatról Clearwaterben, a St. Petersburg előtti utolsó állomáson szálltak le. Bond taxit kerített, megadta a címet Treasure Islanden, félóra volt az út. Délután kettőre járt, és a nap kegyetlenül perzselte a földet a felhőtlen ég magasából. Solitaire ragaszkodott hozzá, hogy mellőzze a fátylas szalmakalapot. – Az arcomra tapadna ez a vacak – mondta. – Lélek engem itt nem ismerhet.

♦

Abban a pillanatban, amikor ők a Park utca és a Központi sugárút kereszteződésében vesztegeltek, nagy, himlőhelyes arcú feketebőrű taxis állt melléjük a kocsijával – innen már egyenesen fut a sugárút a hosszú Treasure Island-gáton Boca Ciega Bay sekély vizei közt az Everglades és a többi „kinti” hotel felé.

Ahogy ez a himlőhelyes fekete Solitaire arcát megpillantotta, leesett az álla. Taxiját a járdaszegélyhez kormányozta, aztán nyomban ki is ugrott, sietett telefonálni; egy St. Petersburg-i számot tárcsázott.

– Itt Poxy, a Himlős – mondta sietve és óvatosan. – Add a Rablót, na! Hé, te vagy az, Rabló? Figyelj, a Nagy Ember itt lehet, hallod? Mikor te épp csak az imént beszéltél vele New York-ból, ez meg mi akkor? Persze, láttam épp a kis nőjét. Egy clearwateri taxiban, az, a Stassen Companyéban. Megy a gát útján. De biztos, ha mondom. Úgy éljen a szívem. Na, az én szemem ilyet nem téved. Egy férfi van vele, kék öltönyben, a fején Stetson. Az arcán mintha forradás lenne, igen, egy heg. Hogy mi, kövessem őket? Sejtelmem se volt, hogy a Nagy Ember akkor nincs itt mégse. Csak ezért hívtalak fel, megkérdezni. Jó, jó. Itt várok, míg a taxi visszajön. Jó, hát megyek akkor Clearwaterbe, ott megkérdem. Rendbe, de ne húzd föl már magad annyira. Hiszen mit követtem én el?

A Rablónak nevezett ember öt perc múlva már New Yorkkal beszélt. Bond dolgában már korábban figyelmeztették, jó. De mi köze Solitaire-nek ehhez az egészhez? Hogy a Nagy Emberrel beszélt, továbbra se tudta, mi köze – de az utasítások, melyeket kapott, egészen egyértelműek voltak.

Letette a kagylót, aztán egy ideig csak dobolt az íróasztal lapján. Tízezer dollár ugrik le ebből az ügyből. Két emberre van szüksége az elintézéshez – neki magának akkor még mindig marad nyolcezer. Megnyalta á szája szélét, aztán hívott egy tampai kocsmát.

Bond kifizette a taxit az Evergladesnél – takaros sárga-fehér faházak csoportozata, egy bahamafüves térség három oldalán, lejjebb úgy ötven méternyire csontfehér partsáv, még tovább maga a tenger. Innen már a Mexikó-öböl nyújtózkodott, mint rezzenetlennek látszó tükör, a láthatár felé, mellyel remegve olvadt egybe. És felette mindenütt vakítóan tiszta-kék volt az ég.

London után, New York után, Jacksonville után: ez az átváltozás maga volt a csoda.

Bond belépett az „Iroda” feliratú ajtón, sarkában ott haladt illedelmesen Solitaire. Megrángatta a „Tulajdonosnő: Mrs. Stuyvesant” feliratú csengőt, mire megjelent egy zsugorítottnak tűnő, ráncos, kékre színezett hajú öregasszony, mosolyra húzva aszott, de kirúzsozott száját. – Igen? – kérdezte.

– Mr. Leiter?

– Ó, persze, akkor maga Mr. Bryce lesz. Egyes számú cabana, jobbra lent, egészen a víznél. Már dél óta várja önt. És…?

– Villogó csiptetős szemüvegével Solitaire-re mutatott.

– Mrs. Bryce – felelte Bond.

– Hát persze – mondta Mrs. Stuyvesant, hitetlenkedésének legtömörebb kifejezéseként. – Ha lenne szíves beírni magukat a vendégkönyvbe. A teljes címet, ha szabad. Biztosra veszem, a hosszú út után Mrs. Bryce-szal együtt örülni fognak egy kis felfrissülésnek. Köszönöm.

Aztán elindult, vezette őket a cementjárdán, le egészen a balra utolsó házikóig. Kopogott, erre megjelent az ajtóban Leiter. Bond lelkes fogadtatást várt, de Leiter mintha inkább megtántorodott volna egy kicsit, amikor meglátta. Tátva maradt a szája. Különben is, szalmára festett haja, fekete töveivel, kicsit olyan riasztó volt, mint egy áthelyezett boglya.

– Még nem ismeri a feleségemet, gondolom – mondta Bond.

– Nem, nem, vagyis értem, igen. Hogy vannak?

Ez így együtt sok volt neki. Solitaire-rel nem is törődve, szinte ráncigálta be Bondot a házba. Az utolsó pillanatban jutott csak eszébe „a hölgy”, majd gyorsan javított és egy széles mozdulattal beljebb kanyarította őt is, és legfőbb gondja az volt, hogy mielőbb bevághassa az ajtót Mrs. Stuyvesant orra előtt, akinek „otthonos-édes” üdvözlő mondatát, hogy tudniillik „Remélem, nagyon kellemes lesz az itt tartóz…” egyszerűen félbevágta.

Amikor szerencsésen bent voltak, Leiter egyre csak hápogott. – Nem, hát ez nem. Fel nem foghatom. – Tekintete ide-oda villant kettejükön.

Bond lepottyantotta bőröndjét a kis előtérben. Két ajtót látott. Belökte az egyiket, fogta, hadd lépjen be Solitaire. Kis nappali volt ez, hossza a házikóéval azonos, és a parti sávon át a tengerre nézett. Kellemes volt a bútorzata: bambusszékek, rajtuk piros-zöld huzatú habgumipárnák; pálmalevélszőnyegek. A falak kacsatojás-kékre voltak mázolva, és mindegyiknek a közepén ott díszelgett egy-egy színes dobforma, kerek bambuszasztal üveglappal. Rajta vázában virág, mellette telefon, fehér. Három széles ablak nézett a tengerre, jobbra egy ajtó nyílt a partsáv felé. A műanyag zsaluk – fehérek – félig le voltak húzva, védelmet nyújtottak a homok iszonyú sziporkafénye ellen.

Bond és Solitaire leült. Bond cigarettára gyújtott, a paklit az asztalra dobta, mellé az öngyújtóját.

A telefon hirtelen megszólalt. Leiter, mintha transzból ocsúdna, odament – eddig még egyre az ajtóban állt –, felvette.

– Én vagyok az – mondta. – Jó, kapcsolja a hadnagyot. Maga az, hadnagy? Megérkezett. Épp most. Nem, egy darabban. – Hallgatta egy ideig a másikat, aztán Bondhoz fordult. – Hogy hol is hagyta el a Fantomot? – kérdezte tőle. Bond megmondta.

– Jacksonville-ben – továbbította Leiter a telefonba. – Igen, ez a legkevesebb. Persze. Megtudakolom tőle a részleteket, aztán visszahívom. Közli akkor a gyilkosságiakkal? Hála! És New ‘ Yorkkal? Lekötelez, hadnagy. Orlando 9000. Még egyszer köszönet. Bye. – Letette. És letörölte homlokáról a verítéket. Aztán letelepedett Bonddal szemközt.

Hirtelen Solitaire-re pillantott, aztán máris mentegetőzni kezdett. – Gondolom, maga Solitaire – mondta. – Nagyon bánt, hogy ilyen ijesztően fogadtam magukat. De nekem sem volt könnyű napom. Az elmúlt huszonvalahány óra során már másodszor támadtak kétségeim, viszontlátom-e ezt a fickót? – Újra Bondhoz fordult, azt mondta: – Jó, akkor elmondom gyorsan. Lehet?

– Persze – felelte Bond. – Solitaire már a mi oldalunkon van.

– Az se semmi – mondta Leiter. – Jó, de hát nyilván nem hallgattak rádiót, nem olvastak újságot, kezdem a hírösszefoglalóval. A Fantomot megállították nem sokkal Jacksonville után. Úgy Waldo és Ocala közt. A maguk fülkéjét géppisztolysorozatok és kézigránátok érték. Ízekre ment minden. A hálókocsikalauz véletlenül a folyosón tartózkodott épp – egy halott. Ő. Más nem sebesült meg. Baromi felfordulás, persze. Azóta is. Ki ez a Mr. és Mrs. Bryce? Hol vannak? Na ja, biztosra vettük, hogy magukat szépen elkapták. Az orlandói rendőrség foglalkozik az üggyel. Visszanyomozták szépen a jegyek eredetét, kiderült, hogy FBI, New York. Persze, én lettem hirtelen a végállomás, úgy zúdult rám az egész, mint egy kőlavina. Erre maga bejön, kart karba öltve egy szép nővel, és sugárzik az arca a boldogságtól…!

S Leiter hahotázni kezdett. – Öregem! Hallotta volna csak Washingtont még épp az imént is. Úgy beszélt velem mindenki, mintha én lettem volna a bombázó. A rohadt életbe, mi?

Vett egyet Bond cigarettájából, rágyújtott.

– Na, ez volt a lényeg – mondta két füstfelhő közt. – De most meséljen maga, arrafelé hogy s mint volt?

Bond részletesen beszámolt mindenről, ami azóta történt, hogy a St. Regis telefonján utoljára beszélt Leiterrel. Amint az éjszakai vonat dolgaihoz érkezett, előhúzta a tárcájából az összehajtogatott papírt, majd odalökte Leiternek az asztal túloldalára.

Leiter füttyentett. – Voodoo – mondta. – Gondolom, azt akarták, hogy a holttesteken ezt a papírost találják majd meg. Akkor az annyi, mint a Harlemben megöltek barátainak rituális vérbosszúja. Ez lett volna a látszat. És Mr. Big rögtön vígan dudál. Ezek tényleg mindenre gondolnak. Majd utánanézünk, ki lehetett az emberük a vonaton. Talán az étkezőkocsiból valaki. És ő dugta be a cédulát a fülkéjükbe. De előbb maga mesélje végig a sztorijukat. Aztán én elmondom, mit és hogy csináltak ők.

– Hadd nézzem – mondta Solitaire. Elvette a papírlapot.

– Igen – mondta nyugodtan. – Ez egy ouanga, egy voodoo fétis. A Dob Boszorka segítségül hívása. Az afrikai ashanti törzs használja, ha valakit meg akarnak ölni. Haitin is létezik hasonló. – Visszaadta a papírt Bondnak. – Szerencse, hogy nem szól… szóltál róla nekem. Egyből hisztérikus lettem volna.

– Ami engem illet, ilyen szempontból védve vagyok – mondta Bond. – Csak valahogy rossz jelnek vettem. Szerencse, hogy Jacksonville-ben kiszálltunk. Szegény Baldwin. Örökre az adósai maradtunk.

És befejezte utazásuk történetének rövid összefoglalóját.

– Felismerte magukat bárki is, miután a vonatot elhagyták? – kérdezte Leiter.

– Azt mondanám, nem – felelte Bond. – De Solitaire-t jobb lesz eldugnunk, míg ki nem tudjuk juttatni innen. Szerintem holnap el kellene repülnie Jamaicára. Ott módomban áll, hogy megszervezzem az őrizetét, míg magunk is be nem futunk.

– Jól hangzik – hagyta rá Leiter. – Egyszerűen felrakjuk őt egy Tampából induló charterre. Az leviszi Miamiba, már kora délután ott van, aztán két járat is adódik, vagy a KLM, vagy a PanAm. És azok bármelyikével ott van estére. Sajnos, ma délután már nem kezdhetünk semmit.

– Jó lesz ez így, Solitaire? – kérdezte Bond.

A lány csak nézett ki az ablakon – a semmibe. Bond ismerte már ezt a megfoghatatlan nézését.

Solitaire hirtelen megremegett.

És tekintete visszasiklott Bondra. Kinyújtotta egyik kezét, megérintette Bond gallérját.

– Jó – válaszolta. Kicsit tétovázott még. – Azt hiszem, jó lesz.