XV ♦ ÉJFÉLKOR A FÉRGEK KÖZT

Bond pontosan hat órakor összecsomagolt s hogy ezzel megvolt, ment fizetni. Mrs. Stuyvesant boldognak látszott, hogy utoljára látja. Az utolsó hurrikán óta nem volt ekkora felfordulás az Evergladesben.

Leiter kocsija kint várta már a Boulevard-on. Áthajtott vele a városon. Felkeresett egy vaskereskedést, vásárolt bizonyos dolgokat. Aztán elfogyasztotta élete leghatalmasabb bifsztekét, hasábburgonyát kapott hozzá. Történt mindez egy „Pete” nevű grillben. Sötét és barátságos kis fészek volt. Ivott hozzá egy negyed pintnyi Old Grandadot, meg két méregerős kávét. Hogy ezt mind így betankolta, érezte, az ő gépezete is élénkebben működik.

Este kilencig elhúzta az evést-ivást. Aztán tanulmányozni kezdte a város térképét, kocsiba szállt, jókora kerülőúttal dél felől érkezett meg a Rabló kikötőjéhez. A kocsit közvetlenül a vízparton állította le. Kiszállt.

Ragyogó holdas éjszaka volt, az épületek és raktárak hatalmas indigószín árnytömböket rajzoltak ki. Az egész környék kihaltnak érződött, teljes volt a némaság, csak a rakpart falát locsoló apró hullámok zaja hallatszott, s a víz gurgulázása az üres kikötőmólók alatt.

Az alacsony kőfal nagyjából egy méter széles volt. És jó száz méternyi szakaszon teljességgel árnyba borult. Ilyen távolságra volt Bondtól nagyjából az Ourobouros raktárépületének sötétlő sziluettje.

Bond felhúzódzkodott a falra, majd óvatosan, csöndesen elindult rajta – az épületek és a tenger közt. Ahogy közeledett a raktárhoz, egyre hangosabb lett valami éles, folyamatos nyekegés, aztán ahogy egy a raktár mögötti nagy, kicementezett parkolóra is leereszkedett, fojtott csikorgás-nyikorgás lett a tovább erősödő hangjelenség. Effélét várt Bond. A lármát a szivattyúberendezések és a fűtés gépei csapták, és az egész masinériára azért volt szükség, hogy a vízi állatok kibírják a hideg éjszakát. Azt is bizonyosra vette, hogy a tető nagy része is üvegből lesz majd – hogy besüthessen a nap. A szellőzés sem lehet utolsó.

Nem csalódott egyik feltevésében sem. A raktárépület teljes déli fala, leszámítva a körülbelül feje magasságáig érő beton alapozás felett, üvegből volt, tábláin keresztül jól lehetett látni a tetőn át beszűrődő holdfényt. Magasan Bond felett, méghozzá el nem érhető magasságban széles nyitott ablakok sorakoztak – „fogadták” az éjszakai levegőt. Ahogy Leiterrel helyesen feltételezték, volt lent egy kis ajtó, de zárva, bereteszelve, és a messze vezető drótok arra vallottak, hogy riasztóberendezés is van – betörők ellen.

Bondot az ajtó egyáltalán nem érdekelte. Valami megérzést követve hozta magával, amit hozott, azokat a dolgokat, melyeknek segítségével üvegtáblákon át bejuthat majd az épületbe. Körülnézett, mert szüksége volt valamire, amire felállhatott. Itt, ahol a rendetlenség s mindenféle kallódó kacat eleve hozzátartozott a „tájképhez”, hamar meg is lelte, amit keresett. Egy kiselejtezett, hatalmas teherautóabroncsot. A raktárépület falához gurította, távol az ajtótól, s akkor lehúzta cipőjét.

Téglákat tett a kerék alá, el ne guruljon, aztán felkapaszkodott. A szivattyúk állandó zaja jó „hangfüggöny” volt a számára, s ahogy fent volt, azonnal dolgozni is kezdett – méghozzá egy kis üvegvágóval, melyet vacsorára menet vásárolt, méghozzá egy adag gittel együtt. Ahogy egy körülbelül méteres üveglap függőleges oldalait kétfelől végigvágta, a gittet a lapsík közepére tapasztva, fogantyúnak használta. Akkor hozzálátott a vízszintes oldalak vágásához.

Munka közben benézett a holdsütötte raktérbe. Látta a tartályok végtelen sorát, fa talapzatokon álltak, köztük keskeny folyosók voltak. Az épület közepe felé volt egy szélesebb járat is. A fa állványok alatt Bond hosszú medencéket s árkokat pillantott meg, ezeket a talajba ágyazták be. Pontosan maga alatt széles polcokat fedezett fel, melyek roskadoztak a legkülönfélébb méretű kagylóktól. A vízmedencék többsége sötét volt, de némelyikben apró villanykörték világították a kicsiny források légbuborékjait, amelyek a talajból törtek föl a vízinövények közt. Minden vízmedencesor felett, középen, a mennyezet alatt rögtön, csigasor húzódott – és Bond arra következtetett, hogy a tartályok kiemelhetők, a „kijárathoz” vihetők: vagy elszállítás céljából, vagy mert egy-egy beteg állatot kell karanténba tenni. Ablak volt ez egy bizarr világra, egy bizarr foglalkozásra. Különös volt elgondolni, hogy mind a tömérdek féreg, angolnaféle és hal itt köröz, itt áll ezen a szűk helyen, csöndesen az éjszakában, és antennáik, radarjaik, periszkópjaik egyre szállítják az „információkat”, az ingereket a szunnyadozó centrumnak, az idegrendszerüknek.

Negyedórányi aprólékos munka után halk kattanás hallatszott, a végső – és a gittgomb segítségével Bond kiemelhette az üvegtáblát.

Visszaereszkedett, az üveglapot a keréktől kicsit távolabb, gondosan odatámasztotta a falhoz. Akkor ingébe dugta cipőit, így, hogy fél keze használhatatlan volt, ezek még életfontosságú fegyvereknek bizonyulhatnak. Fülelt. A szivattyúk szüntelen nyögdelésén kívül más hang nem hallatszott. Felnézett az égre, remélvén, felhők közelednek, melyek elfödhetik a Holdat, de sehol semmi, kivéve a csillagok rengetegét. Megint felkapaszkodott a kerékre, aztán könnyű húzódzkodás következett – és felsőteste már át is jutott a lyukon.

Most megfordult, kezével a feje fölötti fém keretet kereste, és teljes súlyát kezére helyezve, lábát felhúzva, tovább hatolt befelé – már mindkét lába bent volt, amikor zoknis lábával megérintette a polcokon felhalmozott kagylókat, s mintha „válogatott” volna köztük, ide-oda tologatta őket, míg végre deszkát értek lábujjai, s kialakított magának két lábhelyet. Ezekre végre teljes súlyával leereszkedhetett. A polc nem szakadt le alatta, s a következő pillanatban már a földön volt, minden érzékével éberen összpontosítva, nem hall-e bármi zajt a szivattyúk és a fűtés állandó nyöszörgésén, mormolásán túl.

De nem hallott. Acélorrú cipőit kihúzta az inge alól, mindkettőt a kagylós asztalra állította, majd elindult a cementfolyosón, parányi zseblámpájával világítva maga előtt a terepet.

Az akváriumi halak részlegében járt, és ahogy a táblákat tanulmányozta, olykor tarka fénycsíkok villantak, jöttek a mélyből, s néha egy-egy ilyen élő drágakő is feltündökölt, ahogy megtanulmányozta őt bentről – aki aztán már tovább is állt.

Itt volt a teljes választék: kardfarkúak, guppik, terrák, neonok, cichlidák, labirintus- és paradicsomhalak, az egzotikus aranyhal minden változata. Lent pedig, a földbe süllyesztve, a legtöbbje könnyű dróthálóval fedve: tálcára tálca, mindegyiken miriádnyi féreg, halcsali, fehér férgek, mikroférgek, daphniák, apró tengeri rákok, iszapos felületű kagylóférgek. És ezekből a süllyesztett tartályokból megszámlálhatatlan, rengetegnyi apró szem villogott fel, fel: bele az ő ceruzahegy vastagságú zseblámpasugarába.

Mangrovemocsár televényszaga szállt, egyre melegebb is lett – közel nyolcvan Fahrenheit, talán –, Bond izzadt, vágyott volna vissza az éjszakai szabad levegőre.

A központi folyosó felé haladt, mielőtt rálelt volna arra a méreghalra, melyet keresett. Amikor ennek a halnak a leírását elolvasta New Yorkban, a rendőrfőnökségen, megjegyezte magának a dolgot, és akkor határozott úgy, hogy részletesebben szeretne megismerkedni majd az Ourobouros-cég dolgaival.

Itt a tartályok kisebbek voltak, általában mindegyikben csak egy példányt látott. Itt az ernyedt közönnyel Bondra meredő szemek nézése is hidegebbnek érződött, fátyolosabbnak, néha kivillantak a fogak a zseblámpa fényére, vagy meghullámzott egy fűrészes hát.

Valamennyi tartályon ott volt a baljós jel, a halálfej, a két csont, és nagy címkék is hirdették: nagyon veszélyes, ne közelítsük!

Lehetett itt vagy száz különféle méretű tartály, a nagyobbakban olyan fajok voltak, mint a torpedórája, meg a komor gitárhal, a kisebbek, mint a lóölő angolna, az iszaphal, a Csendesóceán szülötte, aztán a szörnyűséges skorpióhalak, melyek mindegyikének olyan méreganyaga volt a tüskéi kis zsákjaiban, mint a csörgőkígyónak.

Bond szeme összeszűkült, látván, hogy a veszélyes tartályok mindegyikében csaknem fele-magasig rétegződött az altalaj, az iszap vagy homok.

Kiválasztott egy ilyen akváriumtartályt, a tizenöt centi körüli hosszúságú skorpióhalét. Ismerte valamelyest ezeknek a halálosan veszélyes lényeknek a szokásait, s a lényeg elsősorban az volt, hogy nem vágnak oda, nem harapnak, egyszerű érintéssel mérgeznek.

A tartály teteje neki úgy mellmagasságban volt. Elővett egy erős zsebkést, melyet e célból vásárolt, kikattintotta a leghosszabb pengét. Akkor a tartály fölé hajolt, inge ujját felgyűrte, aztán szándékosan megcélozta a kés hegyével a mélyen ülő szemek kis „barlangjai” között a rücskös fejet. Ahogy keze áttörte a vízfelszínt, a fehér dinoszaurusztüskék fenyegetően felálltak, és a hal pettyegetett sávjai mind egyforma színűre váltottak. Közben széles, szárny szerű melluszonyai enyhén megemelkedtek, mintegy előkészítve a meneküléshez.

Bond villámgyorsan csapott le, arra is ügyelt, hogy meg ne tévessze a víz fénytörése. Pontosan célzott, mert sikerült a duzzatag fejet „lefognia” a kés hegyével, miközben a farok vadul összevissza csapkodott, aztán lassan maga felé húzta a halat, egészen az üvegfalig – s azon felfelé. Aztán félreugrott, így rántotta ki áldozatát a cementpadlóra, ahol a test tovább vergődött, holott össze volt zúzva már a koponya.

Ő maga ismét a tartály fölé hajolt, mélyen benyúlt az iszapba, a homokba. Középen.

Igen, ott voltak. Jó volt a megérzése a „méreghalakkal” kapcsolatban. Ujjai sorra érintették az aranyérméket, egymás mellett álltak, mint a rekeszekben a mai pénzek a pénztárakban. Tálcára rakták a fa rekeszeket itt is, Bond érezte mindet a kezével. Kiemelt egy érmét, a vízben gyorsan megtisztította – a kezét is. Rávillantotta a zseblámpája fényét. Az érme olyan vastag volt, mint egy akkori ötschillinges, közel olyan vastag, és aranyból volt. Spanyolország címere volt rajta és II. Fülöp király feje.

Nézegette a tartályt, méregette. Lehet benne ezer ilyen, igen, egyetlen tartályban, melyet a világ egyetlen vámhivatalnoka sem bolygatna. Tíz-húszezer dollár értékű árut őriz az egy szál, méreggel gyilkoló Cerberus. Ez lehetett az a rakomány, melyet a Secatur egy héttel ezelőtt, utolsó útján idehozott. Száz tartály. Mondjuk, utanként százötvenezer dollár – aranyban. Hamarosan megérkeznek a tartályokért a teherautók, és valahol útközben a megbízható megbízottak gumiborítású fogókkal kiemelgetik a méreghalakat, visszahajítják e felesleges őrzőket a tengerbe, netán elégetik őket; a vizet, az iszapot kiöntik, az aranyakat megmossák, zsákokba töltik. Az anyag akkor az ügynökökhöz kerül, jön az érmek piacra dobása: és minden egyes darabbal szigorúan elszámoltat Mr. Big és gépezete.

Mr. Big filozófiájának maradéktalanul megfelelő séma volt ez, hatásos, technikai szempontból tündökletes.

Bond ámulattal adózott a dolognak, ahogy ott guggolt a skorpióhal mellett – és beledöfte oldalába a kését, fölemelte, visszahajította a tartályba; nem volt célja, hogy az ellenségnél fitogtassa tudását.

Ekkor történt: ahogy csaknem el is fordult már a tartálytól, a teljes raktárhelyiség kivilágosodott, és egy éles, parancsoló hang szólalt meg: – Egy tapodtat se moccanj. Maradj, ahol vagy!

Bond, ahogy oldalt vetette magát, be az egyik tartály mögé, látta még egy kurta pillanatra, vagy húsz méternyire a Rabló ösztövér figuráját; ott állt a bejárati ajtónál, puskája csövével őt kereste. Nem maradt más, mint imádkozni, el ne találja, meg hogy a földbe süllyesztett tartály, az ég szerelmére, legyen legalább dróttal borítva. Szerencséje volt: valóban keretes háló fedte. Ahogy a drótfonaton „földet ért”, érezte, valami utána kap, de akkor ismét talpra szökkent. Ugyanebben a pillanatban lövés dördült; az üvegtartály – a skorpióhallal – ízekre robbant szét, a víz szétömlött.

Rohant, az egyetlen irányt kereste, mely még menekvése lehetett. S ahogy épp befordult a sarkon, dördült a következő lövés, a második; és a második tartály – az angyalhalé – is szétrobbant, pontosan a feje mellett.

Bond most ott volt a raktár kivágott ablakú felén, a Rabló a másikon, kettejük közt alig ötven méter. De az teljesen reménytelen volt, hogy az „ablakához” felugorjon, azon át meneküljön. Ahhoz végig kellett volna rohannia a széles központi „folyosón”. Egy pillanatig csak állt, próbált lélegzethez jutni, gondolkozni. Rájött, hogy a tartályok csak térdig fedezik, ráadásul a legszűkebb folyosókon is tökéletes célpontot nyújt. Megállni viszont nem lehetett. Emlékeztette erre az, hogy újabb lövedék vágódott be épp a lába közt a kagylók halmába. A földről visszapattanó golyó eltalált egy fonatos tartályt, melyből nyomban zúdult sok száz kagylóhal a cementre. Bond megint futni kezdett, bakugrásokkal menekült. Előhúzta a Berettáját, s ahogy a központi folyosón átvágott, ő is megeresztett két golyót. Látta, a Rabló is fedezékbe ugrik, amint a feje fölött szétrobbant egy tartály.

Bond elvigyorodott, hallván a robajt és csobajt, s az üvegcsörömpölésen és a lezúduló víz zaján is átütő kiáltást.

Azonnal térdre ereszkedett, két lövést adott le, a Rabló lábára célzott, ám az ötvenméteres távolság az ő kis kézifegyvere számára majdnem leküzdhetetlen hátrány volt.

Akkor a Rabló újra tüzelt, és Bond nem tehetett mást: ide-oda ugrált a tereptárgyak közt, „várva”, mikor találják el a térdét. Hébe-hóba ő is lőtt, csak hogy távol tartsa magától a Rablót, tudnia kellett azonban, hogy a küzdelmet elveszítette. Ellenfelének nyilván végtelen mennyiségű muníciója volt, neki meg már csak két tölténye a tárban – és egyetlen tartalék tára.

Ahogy így ide-oda ugrált, el-elcsúszva egy-egy ritka halfajtán, melyek nagy bőséggel vergődtek a cementjárdákon, olykor lehajolt, hogy kürtkagylókat kapjon fel, ezekkel bombázza a Rablót – persze, az eredmény annyi volt csak, hogy egy-egy tartály széttört az ellenfél oldalán, vagy a rozsdás bádogtető megdöngött; a becses dísztárgyak harci eszköznek teljesen alkalmatlanok voltak. Gondolt arra is, kilövöldözi a lámpákat, de ahogy elnézte, ehhez legalább húsz találatra – és lövedékre – lett volna szüksége.

Végül úgy döntött, feladja. Egy aduja volt még és a közelharc bármi fordulata ígéretesebbnek látszott, mint ez a nyűvődés – reménytelenül.

Ahogy újabb tartályok között rohant el, az egyik – hirtelen – szétpattant, közvetlen mellette zuhant a földre. Félig még mindig tele volt sziámi harcoshalakkal, s Bond élvezte, ahogy a kollekció szétterül a földön. Szabad út nyílt viszont a kagylós tálcához, és Bond két gyors ugrással ott termett, felugrott rá.

Mert a Rablónak most nem nyújtott célpontot, ráért pár pillanatra. Fülelt. A szivattyúk zaján kívül megint teljes volt a csend. Itt-ott halkan halak vergődtek. Bond felrántotta és erősen befűzte cipőjét.

– Hé, marhahús – kiáltotta a Rabló nagy türelemmel. – Gyere elő, vagy megy az ananász. Vártam nagyjából a látogatásod, felszerelkeztem.

– Azt hiszem, fel kell adnom – felelte Bond, tölcsért csinálva a kezéből. – De csak mert az egyik bokám szétzúzódott.

– Nem fogok lőni – hallatszott ismét a Rabló kiáltása. – Dobd el a fegyvered, aztán gyere végig, felemelt kézzel, a központi folyosón. Szép csöndesen elbeszélgetünk.

– Azt hiszem, az a legjobb – mondta Bond, igyekezvén, hogy reménytelen legyen a hangja. Zörömbölve csattant a cementpadlóra a Beretta. Ő maga kivette zsebéből az aranyérmét, bekötözött baljába szorította.

Ahogy leugrott a polcról, felnyögött. Bal lábát kicsit húzva, nehézkesen bicegett ki a központi folyosóra, két keze válla magasságában. A folyosón félútnál megállt.

A Rabló lassan elindult felé, félig összegörnyedve, puskacsövét Bond hasára szegezve. Bond örömmel látta, hogy trikója csurom víz, bal szeme fölött vágás.

A Rabló a folyosó bal oldalán jött. Ahogy körülbelül tíz méterre volt Bondtól, megállt, és egyik harisnyás lábát rátette a cementpadló kis egyenetlenségére.

Puskájával rendelkezett közben: – Magasabbra. – Ezzel a parancsszóval kísérte egyértelmű mozdulatát.

Bond nyögött egy nagyot, pár hüvelykkel följebb emelte két karját, arca elé, mintha így védekezne.

Ujjai résein át jól láthatta, hogy a Rabló lábujjai valamit határozottan megérintenek, mintha félrerúgnák – és azonnal hallatszott egy kis fémes hang, mint amikor eltolnak egy reteszt.

Bond szeme villant egyet az ujjak ernyője mögött, állkapcsa megfeszült. Most már tudta, mi történt Leiterrel.

A Rabló jött tovább, egyre közelebb; ösztövér alakjával elfedte épp az iménti helyet.

– Jó isten – mondta Bond. – Le kell ülnöm. Nem akar elbírni a lábam.

A Rabló alig egy méternyire volt már tőle. – Csak ne üldögélj nekem te itt, amikor a kérdéseimre válaszolsz, hallottad? Marhahús – tette hozzá megvetően, és dohánybarna fogait megvillogtatta. – Fekhetsz hamarosan épp eleget, örök időkig. – A Rabló e szavak kíséretében alaposan végigmérte, és Bond igyekezett remegést színlelni, mintha tényleg alig állna már a lábán. De miközben arca azt tükrözte, hogy legyőzték, minden idegszálával távolságokat méregetett.

– Szemétláda – sziszegte a Rabló…

Abban a pillanatban Bond elejtette a baljában szorongatott aranyérmét. Csendült-pendült a cementpadló, és az érme gurulni kezdett.

Egyetlen másodperc töredék részére a Rabló tekintete odavillant. Ez elég volt Bondnak, hogy acélhegyű cipőjét meglendítse, lábát a lehető legmesszebbre nyújtva. Csaknem kirúgta a puskát a Rabló kezéből; aki meghúzta ugyan a ravaszt, de a lövedék teljesen haszontalanul – a mennyezetet találta el, repültek az üvegszilánkok; Bond pedig máris rávetette magát ellenfelére, és két kézzel gyomorszájon vágta.

Puha masszát ért a két ököl, a Rabló gyötrelmesen felordított. Pokoli fájdalmat érzett Bond is a bal kezében, és ehhez jött, hogy a puska lezúdult a hátára. Hatalmas robajába Bond nyögésének hangja vegyült. De fájdalmával nem törődve, ismét ellenfelének ugrott, fájó válla szinte magasabban volt, mint behúzott feje, meghátrálásra kényszerítette a vele szemközt állót – aki egyensúlyát is kezdte elveszíteni. Hogy ezt Bond megérezte, még egyszer kihúzta magát, és újra rúgott. A cipő acélorra térden találta a Rablót, úgy, hogy kínjában felüvöltött, fegyverét is elejtette. Támolyogva jött mégis előbbre és előbbre, míg Bond horogütése meg nem állította, hátra nem taszította.

Az ütéstől a Rabló hanyatt vágódott – és pontosan a cementpadló kis egyenetlensége mellé esett; és Bond már tudta, látta, az egyenetlenség egy kis retesz „feje”.

Ahogy a test odacsapódott, a padló jókora darabja mozgásba jött. Központi tengelyen forgott, ez is látszott már – és az így támadt résen a Rabló teste csaknem teljes egészében eltűnt.

Csapóajtó volt a betonfolyosó közepén.

A Rabló, megérezvén, hogy megindul vele a talaj, felüvöltött – a borzadály sikolya volt ez, miközben kezével kapaszkodni próbált a fenti perembe. Ez sikerült is neki, de közben a körülbelül kétméteres panel teljesen lebillent, megállt végre a függőleges tengely mellett, és jobbról-balról két négyszög sötétlett mellette.

Bond felzihált. Mindkét kezét csípőre tette, most végre érezhette, egy kis levegőhöz jut. Majd odament a jobb oldali nyílás széléhez, lenézett.

A Rabló arca pőre iszonyt tükrözött, ajka felcsúszott, látszottak ocsmány fogai, és a szeme szinte kifordult, őrülten villogva nézett fel rá.

Bond a mélységet kémlelte a függő alak mögött és alatt, ám igazából semmit sem látott, hallhatta csupán, ahogy a víz locsogtatja az épület belső falát, és lassan azt is észlelte, hogy a tenger felől valami fény dereng. Sejtette, hogy ráccsal vagy hálókkal van lezárva a raktárépület „gyomra” a nyílt víz felé.

A Rabló hangja már csak elhaló nyüszítés volt, s akkor Bond meghallott a mélyből valami mást is, mint amikor valami a vizet kavarja, olyan volt a kis zaj; nyilvánvalóan a váratlan fény okozott nyugtalanságot. A kalapácsfejűek, a tigriscápák is, Bond tudta, viszonylag gyorsabb észlelők.

– Húzz ki, öregem. Adj még egy esélyt. Húzz ki, hallod. Már nem bírom soká. Megteszek mindent, amit akarsz. Elmondok neked mindent. – A Rabló hangja rekedtes suttogás volt már csak. Könyörgés az életéért.

– Solitaire-rel mi történt? – Bond nézte a halálra rémült szempár vergődését.

– A Nagy Ember műve volt. Azt mondta, szervezzem meg az akciót. Két tampai ember. Keresd Butchot és a Lifert. Az „Oázis” mögötti biliárdterem. A nőnek a haja szála sem görbült. Eressz ki, pajtás.

– És az amerikai? Leiter?

A halálverítékes arc megrángott. – Tisztára az ő hibája volt. Kihívott engem ma reggel. Azt mondta, ég a raktár. Látta a kocsijából, ahogy elhaladt mellette. Erőnek erejével hozott ide engem, kényszerített. Hogy majd ő átkutatja a helyet. Véletlenül esett a csapdába. Esküszöm, az ő hibája volt. Ki is húztuk, mielőtt vége lett volna. Fel fog épülni.

Bond hidegen nézte az elfehéredő, görcsösen kapaszkodó ujjakat, az éles cementszegélyt. Tudta jól, a Rablónak el kellett húznia a reteszt, másképp nem történhetett. Aztán odavezette valahogy Leitert a csapdához. Szinte hallotta, ahogy ez a rémalak diadalmasan felkiált, mikor a csapóajtó nyílni kezdett – látta gonosz mosolyát, ahogy aztán megfirkantja azt a cédulát, bedugja a kötésbe. A kihalászott, félig felfalt ember szája fölé.

Egy pillanatra elfogta a vak indulat.

Rúgott kettőt, éleset.

A mélyből egyetlen kurta üvöltés hallatszott. Csobbant a víz, majd nagy kavargás támadt a felszín alatt.

Bond odament a csapóajtó cementezett reteszgombjához, visszatologatta. A panel könnyedén fordult be a helyére, remekül működött a gépezet.

De mielőtt teljesen bezárult volna, Bond még egyszer odahajolt a maradék kis rés fölé, és akkor hallott valamit. Röfögésre emlékeztetett, disznók hangjaira. Tudta, a cápa ilyenkor löki ki a vízből iszonyatos és undorító lapos orrát, röfögve kapja el mindennél élesebb fogaival a víz színén úszó tetemet, húst. Megborzongott, még egyet lökött lábával a cementzávárzat bütykén.

Felszedte a földről az aranyat, ugyanígy a Berettáját is begyűjtötte. A főbejárat felé indult, még egy pillanatra visszanézett a csatatérre.

Tudhatta, semmi áruló nyoma nincs, hogy rájött az aranyak titkára. A skorpióhal tartályának fedelét – ott rejtőzött először Bond – a Rabló lelőtte, másnap reggel, ha bejönnek ide, nem fognak csodálkozni, hogy a hal megdöglött. A cápa tartályból kihalásszák, ami a Rablóból netán maradt, aztán jelentik Mr. Bignek, hogy „a gazda” lövöldözés áldozata lett, és hogy ennyi-meg-ennyi ezer dollár a kár, és hogy mielőtt a Secatur újra befutna St. Petersburgba, a dolgokat rendbe kell hozni. Megtalálják Bond golyóit, nyilvánvaló lesz, hogy ő tette.

Bond komoran elhatárolta magát bizonyos emlékektől és képzetektől: mi történhetett nemrég a raktárépület „gyomrában”. Eloltotta a villanyokat, távozott a főbejáraton át.

Azért egy kicsit törlesztett most Solitaire-ért és Leiterért, tudta.