III ♦EGY NÉVJEGYKÁRTYA

Ennek akkor tíz napja volt. Dexterrel és Leiterrel folytatott beszélgetése nem sok újdonsággal szolgált, így tűnődött Bond, ahogy első New York-i reggelén a St. Regis szálloda luxuslakosztályában felébredt.

Dextertől számos részletet megtudott Mr. Bigről, de olyat, ami az ügyre újabb fényt vethetett volna, nem. Mr. Big negyvenöt éves volt, Haitin született, félig negroid, félig francia. Furcsa neve – mely szinte fantázianév is lehetett volna –, a Buonaparte Ignace Gallia lehetővé tette a kezdőbetűivel való játékot, ráadásul ő maga olyan böhöm nagy volt, hogy gyerek-kora óta úgy nevezték: Big Boy, aztán csak Big (B-I-G), végül Mr. Big lett. Olykor „Nagy Ember” megszólítással illették. Igazi nevét már csak a haiti anyakönyvi hivatal őrizte, valamint az FBI dossziéja. A nőzésen kívül más „bűnös” szenvedélye nem volt ismeretes, hölgyeket azonban minden mennyiségben fogyasztott. Nem ivott, nem dohányzott, egyetlen „szervi” gyengéje valami krónikus szívbetegség volt, melynek arca az utóbbi években szürkésre változott.

A Nagy Fiú (Big Boy) gyerekként megismerte a voodoo kultuszt, kenyerét teherautósofőrként kereste Port au Prince városában, majd emigrált Amerikába, ott sikerrel kapcsolódott be a Legs Diamond („Gyémántlábúak”) banda rajtaütő-üzleteibe. A prohibíció szesztelen szeszelő korszakának lezárultával társtulajdonos lett egy jól tejelő night klubban, valamint ugyanilyen sikerrel futtatott lányokat (színesbőrű call-girl hálózat). Üzlettársára 1938-ban jócskán megszilárdítva találtak (egy cementtömbbe volt beöntve), és így Mr. Big automatikusan az üzlet egyetlen és kizárólagos tulajdonosa lett. 1943-ban bevonult, s mert jól beszélt franciául, felfigyelt rá az Office of Strategic Services (Stratégiai Szolgálati Hivatal), Amerika háború alatti titkosszolgálata; alaposan kitanították, majd Marseille-ben vetették be Pétain kollaboránsai ellen. Könnyen kapcsolatot talált az Afrikából származó feketebőrű dokkmunkásokkal, jól dolgozott, sok használható, pontos tengerészeti információt szállított. Szoros együttműködésben tevékenykedett egy szovjet ügynökkel, aki az oroszok számára kémkedett. A háború végeztével Franciaországban szerelt le (és mind az amerikaiaktól, mind a franciáktól kitüntetéseket kapott), majd öt évre eltűnt – talán Moszkvába ment. 1950-ben bukkant fel újra Harlemben, hamarosan az FBI is felfigyelt rá, a szovjetek javára végzett kémkedéssel gyanúsították. De sosem követett el „hibát”, és az FBI csapdáiba sem esett bele. Vásárolt három night klubot, övé lett Harlem egyik bordély lánca is. A jelek szerint felvetette a pénz, korlátlannak tetsző vagyonából könnyen futotta rá, hogy „hadnagyainak” – csekélység – akár évi húszezer dollárt is fizessen. Ennek megfelelően – valamint mert a szelektálás nála a legyilkolással volt egyenlő – emberei részéről a legkitűnőbb kiszolgálásban részesült. Tudták róla, hogy megszervezett Harlemben egy földalatti voodoo közösséget, szentélyt alapított, felvette a kapcsolatot a haiti kultusz „törzsével” is. Híre járt, hogy állítólag ő a Fő Zombi, avagy Szombat Báró élő holtteste, a rettegett Sötétség Hercege, és ő maga is adott rá, hogy ezt hihessék róla, így a feketebőrűek világának alsóbb rétegei rettegve tisztelték. Ennek eredményeképpen ily körökben bárkit megfélemlíthetett, és rejtélyes halálesetek „nyugtázták” a kínos különcködéseket, engedetlenségeket – jaj volt annak, aki keresztezte útjait.

Bond alaposan kifaggatta Dextert és Leitert arról is, mi bizonyítja Mr. Big és a szmers kapcsolatát. Amit hallott, eléggé meggyőző volt.

1951-ben az FBI aranyban fizetendő egymillió dollárral és „biztos személyazonosság garantálásával” rávett egy ismert szovjet ügynököt, dolgozzon velük hat hónapig. Az immár kettős illetőségű kém egy hónapig rendben tevékenykedett, beváltotta a legmerészebb reményeket is. Az orosz spion az ENSZ-nél működő szovjet gazdasági küldöttség szakértője volt. Egy szombati napon Pennsylvania Stationnél felszállt a metróra, hogy Glen Cove-ba, a szovjetek hétvégi üdülőhelyére menjen Long Islandre.

Egy nagydarab néger, akit fényképek alapján egyértelműen a Nagy Emberként azonosítottak, odasodródott mellé a peronon, aztán ő maga már ment is fel a lépcsőn, mikor az első kocsi iszonyatos fékezéssel megállt – az orosz ügynök véres maradványai felett. Senki sem látta, hogy Mr. Big belökte volna az árulót, de akkora volt a tömeg, hogy könnyen megtehette. Akik jelen voltak, azt vallották, öngyilkosságról szó sem lehetett. A férfi rémségesen üvöltött, ahogy a sínekre bukott, ráadásul a vállára vetve (ó, bánatos felhang!) golftáska volt, ütőkkel, minden egyébbel. A Nagy Embernek, persze, tökéletes alibije volt – rendíthetetlenebb, mint Fort Knox erődje. Bevitték, faggatták, de a legjobb harlemi ügyvéd hamar ki is hozta.

A bizonyítékok Bond számára tökéletesen elegendőek voltak. Ez egy kiképzett szmers-ember. Igazi kemény fegyver – megfélemlítő és halálos. És micsoda fényes ötlet, hogy a színesbőrű alvilágot így a hatalmába kerítette, feketebőrű információs hálózatot hozott létre – ezek a harlemiek mind rettegve féltek a voodoo hatalmától, ősidőktől fogva ott volt ennek a gyökere a tudatalattijukban! És zseniális húzás volt az is, hogy így „átjárhatóvá” tette az amerikai szállítószakmát a fekete vasúti munkások, portások, teherautósofőrök, rakodók révén. Egy egész seregnyi kulcsfontosságú embert tartott a markában, kérdezhetett ki bármikor, és a szerencsétlenek nem is sejtették, hogy válaszaikra maga Moszkva kíváncsi. Még a kisebb kaliberű gengszterek is csak arra gyanakodhattak, hogy Mr. Big konkurens cégeknek továbbítja értesüléseit.

Bond nem először érezte, hogy libabőrös lesz, de szó szerint, ha belegondol a szovjetek gépezetének tündökletesen hatékony működésébe – mert a kínzások és a halálfélelem mozgatta embereit, és ennek a masinériának a suttogása így hangzott: szmers… szmers… a pusztulás szava.

Most itt a St. Regis-i hálószobájában Bond nem bírta tovább az ágyban, türelmetlenül felpattant. Hát most itt van egy „ezek közül” olyan közel, hogy ő megszorongathatja a gigáját. A Royale-ban csak egy pillanatra látta emberét. Ezúttal szemtől szembe kerülnek majd. Nagy Ember? Jó, akkor hát – giga! – gigászi, homéroszi mészárlás lesz.

Bond az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt. Szobája északra nézett, Harlem felé. Egy pillanatig arrafelé meredt, elgondolta: az északi láthatár „alatt” valaki most még bőven alszik… vagy esetleg nem? És rá, Bondra gondol? Rá, akit Dexterrel láthatott. Bond elnézte, milyen pompás idő van, el is mosolyodott. És amilyen arcot közben vágott, az senkinek, Mr. Bignek sem lett volna rokonszenves.

Vállat vont, gyorsan a telefonhoz lépett.

– St. Regis Hotel. Jó reggelt – felelte egy aranyló hang.

– A szobaszervizt kérem!

– Ott a szobapincér? Remek. Reggelizni szeretnék. Egy pohár narancslé, három habart tojás sonkával, egy dupla fekete, de tejszínhabbal, és még pirítós meg lekvár. Feljegyezte?

Megismételték rendelését. Bond kiment az előtérbe, felnya- lábolt két és fél kilónyi újságot – a lapokat hajnalok hajnalán tették be csöndben az ajtón belülre. A kis asztalon volt pár csomag is, ezekkel nem törődött.

Előző délután még bizonyos amerikaiasítást kellett eltűrnie, a munkát az FBI végezte. Szabó jött, mértéket vett róla, készítenie kellett a számára két egysoros öltönyt – sötétkék, szokatlanul könnyű kamgarn anyagból (mert Bond bármi ennél elegánsabbat elutasított), egy férfi divatáruüzlet küldött neki fehér nejloningeket, hosszúgallérosakat. Vásárolnia kellett továbbá fél tucat őrült mintájú nyakkendőt, ugyanennyi bohóccsíkos zoknit és pár díszzsebkendőt a szivarzsebébe. Következtek a nejlontrikók és sortok. Ehhez jött egy kényelmes és szintén igen könnyű teveszőr kabát, keskeny karimájú szürke kalap, vékony anyagból a keskeny szalagja, meg két pár, kézzel varrott, rendkívül kényelmes fekete mokaszin. Beszerzett egy korbács alakú nyakkendőtűt, egy krokodil levéltárcát, egy igencsak egyszerű öngyújtót, vett egy műanyag úti neszesszert, volt benne hajkefe, fogkefe, borotvakészlet, szarukeretes szemüveg is kellett, persze ablaküveggel, végezetül egy pillekönnyű amerikai légibőrönd, melybe mindezek a holmik kerülnek. „Skymate”, égi társ volt a Hartmann-koffer neve.

Megengedték neki, hogy 25-ös Berettája nála maradjon, keretes agyú, a válltáskája kecskebőr, ám abban maradtak, hogy az összes többi holmiját már ma délben elviszik, azok ott várják majd Jamaicán.

Katonásra nyírták a haját, közölték vele, hogy ő egy bostoni New England-i lesz mostantól, aki a londoni Guaranty Trust Companynál dolgozik, és most nyaral. Figyelmét arra is felhívták, hogy jobb, ha azt mondja, „csekk”, nem pedig „számla”, ha „taxi” helyett (így Leiter) „roncs”-ot rendel, egyáltalán kerüli a két szótagosnál hosszabb szavakat. (És hogy – szintén Leiter – nem kell társalgási témákkal bizonyítania amerikai mivoltát, ha elégszer „benyögi”, hogy „yeah”, „nope”, „sure”.) És az „aktuális”-t végképp ne mondja „ektüélis”-nek; Bond mindenkit megnyugtatott, ezt soha nem is szokta.

Keserves sóhajjal vette sorra az új énjének kellékeit tartalmazó csomagokat. Utoljára bújt ki kedves pizsamájából – „Mi amerikaiak legtöbbször meztelenül alszunk, Mr. Bond!” –, majd jeges zuhanyt vett. Sziszegett a víz is, ő is. Borotválkozásnál megszemlélte arcát a tükörben. A különben jobb szeme fölé hulló tincset alaposan megritkították, meg egyáltalán: halántéktól hátra is egészen rövidre nyírták. Semmit sem kezdhettek a jobb arcán keresztülhúzódó vékony, függőleges kis heggel, bár az FBI megpróbálta bevetni a „Cover-Mark” sminkeszközt, meg a szeme szürkéskék hidegével, hirtelen lobbanó haragosságával sem bánhattak el. Mindegy, a fekete üstök és a magas pofacsont akár amerikaiasnak is tekinthető, állapították meg, és Bond valahogy „megúszhatja” mindezt – kivéve nőknél.

Meztelenül kilépett az előtérbe, feltépett pár csomagot. Később, már a dobozokból előkerült fehér ingben, sötétkék pantallóban ment vissza a nappaliba, odahúzott egy széket az ablaknál álló íróasztalhoz, aztán Patrik Light Fermor híres-neves művének (The Travellers Tree) tanulmányozásába kezdett. Az utazók fáját, nyilván nem minden célzatosság nélkül, M ajánlotta neki kötelező olvasmányul.

„Ez a fickó, aki írta, tudja, miről beszél”, hangzott az értékelés, „és ne feledje, Fermor azt meséli el, mi volt valójában 1950-ben Haitiben. Akkor, és nem a mágiás, sötét középkorban. Máig így zajlik ott minden efféle.”

Bond a Haiti-fejezet felénél tartott.

A következő lépés a voodoo panteon gonosz lakóinak ártó célzattal valófelidézése, közéjük tartozik Don Pedro, Kitta, Mondongue, Bakalou és Zandor. A kongói eredetű praktikákkal embereket zombikká (hülyékké) tesznek, így rabszolgákká válnak, pusztító cselekedetek végrehajtására, az ellenfelek megsemmisítésére használják őket. A varázshatás – lehet a bűvölés formája egyébként a megcélzott áldozat képmása, miniatűr koporsó vagy varangy – megtámogatható némi méreggel is. Cosme atya foglalkozott azzal a babonával, mely szerint különleges képességek birtokában lévő illetők kígyóvá is változhatnak; részletesen taglalta a „Loups-Garoups”-okat, akik éj idején vámpírdenevérek alakjában szállnak, gyermekek vérét szívják; írt olyan emberekről, akik egészen apróra zsugorodhatnak, s akkor tökökként gurulnak akármerre. Sokkal komorabban hangzó dolgok a misztikus bűnöző szövetségek (varázslókkal az élükön), amelyeknek már a neve is félelmet kelt: „les Mackanda”, elnevezve a haiti hős méregháborújáról; „les Zobop”, ezek is rablók voltak; a „Mazanxa”, a „Caporelata” és a „Vlinbindingue” Ezek misztériumoknak hódoló csoportok, isteneik – kakas, galamb, kecske, kutya vagy disznó feláldozása helyett, már ahogy átlagos voodoo szertartások során ez szokás – többet kívánnak, úgynevezett „cabrit sans cornes”-t, azaz szarvatlan kecskét… csakhogy ezt emberi lényekre kell érteni…

Bond tovább lapozott, de belepillantott ezekbe a bekezdésekbe is, és a futó benyomások alapján is az a kép alakult ki benne, hogy itt egy borzalmas szertartásokkal élő „vallásról” van szó.

…Lassan kibontakoztak a részletek is a kavargásból, a füstből, a dobok monoton dübörgéséből, mindabból, ami addig az agy valamennyi átlagos képletét elűzte […] Előre-hátra mozogtak a táncosok, nagyon lassan, csoszogva, minden léptüknél előreszegeződött az álluk, megemelkedett az ülepük, vállukat pedig kettőzött ütemben rázták. Szemüket félig lehunyták, szájukból érthetetlen szavak tolultak elő, bukdostak, kurta éneksorokat ismételgettek, mindig fél oktávval mélyebben. A dobok üteme változott, a testek kiegyenesedtek, veszettül pörögni kezdtek saját tengelyük körül, az égnek vetett karok handabandáztak, a szemek kifordultak […]

…A tömeg szélén aprócska kunyhóhoz értünk, alig volt nagyobb, mint egy kutyaól, ez volt „Le caye Zombi”. Zseblámpafény világított meg egy fekete keresztet, pár rongyot, láncokat, meg béklyókat, korbácsokat – ez mind kellett a Ghédé-ceremóniához, melyet haiti néprajzának ismerői Ozirisz megifjodási rítusaival hoznak összefüggésbe; olvashatunk erről a Halottak Könyvében. Tűz égett, benne két kard és két nagy fogó hevült. Vöröslött a végük. Ez volt a híres „Feu Marinette”, melyet egy istennő tiszteletére gyújtanak, aki a tiszta és szerelmetes Maitresse Erzidie Fréda Dahominnak, a Szerelem Istennőjének gonosz megfelelője.

…Hátrébb, töve kőbe erősítve, nagy fekete fakereszt állt. Alul fehér, festett halálfej éktelenkedett rajta, a vízszintes „karokra” egy igen nyűtt háziköntös ujjai voltak ráhúzva. Meg ott volt egy keménykalap karimája, ennek „lukán” át emelkedett a magasba a kereszt szárának legfelső része. Ez a totem, melynek ott kell lennie minden szentélyben, korántsem a keresztény hit központi eseményének kigúnyolása; képviseli a Temetők Istenét, és a Holtak Légiójának Parancsnokát, Szombat Bárót. A Báró a halál küszöbén túli világ legfőbb parancsolója. Egy személyben ő Cerberus és Kharón, Aeacus, Rhadamanthus és Pluto […]

…A dobszó változott, és jött az Houngenikon, kitáncolt a színre, hozott magával egy edényt, melyben valamiféle égő folyadék lötyögött, kék és sárga lángokat hányva. Ahogy az Houngenikon a keresztet megkerülve három áldozattüzet fröccsentett szét a folyadékból, léptei rogyadozóvá váltak. Ahogy végül már-már a delírium tüneteivel visszatámolygott, a földre hajította az égő-forró üstöt, a lángmasszát. Az houncik elkapták a szédelgőt, lerángatták szandálját, felgyűrték nadrágszárát, fejéről lehullt közben a kendő, látszott gyapjas, fiatal koponyája. Más houncik a folyékony lángmassza mellé térdeltek, belemerítették kezüket, aztán maszatolni kezdték az anyagot könyökükig, arcukra. Az Houngan harangcsentyűje és az „ágon” egyre szólt, hisztérikusan zörömbölt, és a fiatal papot magára hagyták, forogjon bukdosva, ütközzék egyre a keresztnek, tövének, hánykódjék reménytelenül, a dobok közé zuhanjon. Szeme hunyva volt, homloka csupa rémes ránc, álla lefittyedt. Aztán, mintha láthatatlan ököl sújtott volna le rá, roppant ütés, elvágódott, hevert a földön, fejét vad görcsben szegte messze hátra, hogy nyakán-vállán kötelekként ugrottak elő az inak. Felpúpozott háta alatt egyik kezével megragadta másik könyökét, mintha ekképp akarná eltörni saját karját. Egész testén sűrűn patakzott a veríték, mindene rángatózott, kicsit olyan volt, mint az álmában futó kutya. Csak szeme fehére látszott, mintha szemgödrei óriásira nőnének, a pupillák a szemhéjak alatt eltűnnének […]

…Most az Houngan, lassú tánclépésekkel, egyik kezében hosszú macsétát lengetve, jött a tűz mellől, a fegyvert újra meg újra felröpítette a levegőbe, nyelénél elkapta. Pár perc múlva már tompa hegyénél fogta el ilyenkor a nagy kést. Szintén lassan felé táncolt most az Houngenikon, kinyúlt a keze, elkapta ő is a macsétát – a nyelénél.

A pap hátrált, a fiatalember meg, pörögve és szökellve, a „tonnelle” egyik oldaláról a másikra röppent. A nézők gyűrűje is hátrált már, ahogy -feje fölött lengetve a pengét – ő maga egyre közeledett, lihegés közben ajkai szétnyíltak, látszottak foghíjai, ettől a mandrilarca még borzalmasabb lett. Pár másodpercig pőre, leplezetlen rémület uralkodott el a „tonnelle”-ben. Az énekből általános üvöltés lett, a dobosok meg, ahogy együtt bukdostak-hajlongtak kezük már-már automatikus mozgásával, nem követhető sebességgel, belevesztek hangzataikkal a fülsiketítő zajba. Fejét hátraszegve hirtelen a „novícius” most belevágta gyomrába a macsétát. Térde megrogyott, feje előre- csuklott…

S akkor kopogtak az ajtón, jött a pincér a reggelivel. Bond örült, hogy leteheti az iszonyatos könyvet, s a mese rémlátomásából visszatérhet a normális világba. Így is percekbe telt még, hogy elhessentse a szörnyképeket – az egész „atmoszférát” –, az okkult poklok ficamait, melyek mintha alakot öltve táncoltak volna a szobában.

Reggeli közben újabb csomagja érkezett, körülbelül harmincötször harmincötös, négyzet alakú doboz, drága küllemű; Bond utasította a pincért, tegye a pohárszékre. Nyilván Leiternek jutott eszébe még valami, gondolta. Élvezettel fogyasztotta reggelijét. De egy-egy falatot majszolgatva kinézett azért az ablakon, mégis megpróbálta felidézni az olvasottakat.

Csak ahogy az utolsó korty kávét is elpusztította egy falat pirítással, aztán cigarettára gyújtott – aznap az elsőre kezdte észlelni az alig hallható zajt. A háta mögül… itt a szobában.

Fojtott ketyegés volt, nem sietős, fémes. És a pohárszék felől jött.

– Tik-tak… tik-tak… tik-tak.

Pillanatot sem habozott, nem is gondolta meg, micsoda nevetséges látvány lehet: levágta magát a karosszék mögé. Minden érzékével a zajra összpontosított, mely a csomagból jött, már tudta. „Lassabban!” mondta magának. „Csak nyugalom, ne tedd magad majommá. Csak egy óra.” De egy óra – minek? Miért kapna ő egy órát? Kitől?

– Tik-tak… tik-tak… tik-tak…

A szoba hatalmas csendjében ez a kis zaj is hatalmassá növekedett. Mintha együtt „járt” volna Bond szívének dobogásával. „Már nehogy kinevettesd magad. Fermor voodoo-könyve a bűnös, becsavarodtál. Az idegeid… Ezek a dobok…”

– Tik-tak… tik-tak… tik-tak… tik

És akkor hirtelen megszólalt az ébresztőjel, mély dallamos, sürgető hangon.

– Tongtongtongtongtongtong…

Bond izmai jólesően elernyedtek végre. Cigarettája közben lukat égetett a szőnyegbe. Felvette, ismét a szájába vette. Ébresztőórás bombák akkor robbannak, ha a mutató először ér a beállított „harmadik rudacskához”. Ez megránt egy tűt – „szeget” – a robbantószerkezetben, a robbanóanyag „működésbe” jön, és BAMM…!

Bond felemelte az állát a széktámlára, így figyelte a dobozt.

– Tongtongtongtongtongtong…

A hangjelenség vagy fél percig így folytatódott, majd lassulni kezdett.

– Tong… tong… tong… tong… tong… tong

És…

KRAKK!

Nem volt erősebb a robbanás hangja, mint egy sörétes puska durranása, de a zárt térben így is rémségnek hatott.

Maga a doboz darabokra szakadt, a földre hullt. A pohárszékben a palackok és a poharak darabokra törtek, folyt minden, füst szállt mögöttük a szürke falra, feljebb és feljebb. Az első szilánkok már pendültek a padlón. Puskapor jellegzetes szaga szállt a szobában.

Bond lassan talpra tápászkodott. Az ablakhoz ment, kinyitotta. Tárcsázta Dexter számát. Nagyon nyugodt volt a hangja aztán.

– Ananászgránát… Nem, igen kicsike… csak pár üvegféle… oké, köszönöm… persze, nem … viszlát.

Összesöpörte a törmeléket, a kis előtéren át az ajtóhoz ment, kinyitotta, odaakasztotta a KÉREM, NE ZAVARJANAK! táblát, rázárta az ajtót, bement a hálószobába.

Mire az öltözködéssel végzett, újra kopogtak.

– Ki az? – kiáltott ki.

– Minden oké, Dexter.

S már surrant is be, mögötte fiatal férfi, hóna alatt fekete doboz.

– Trippe, a „Szabotázs”-tól – magyarázta Dexter.

Kezet ráztak, aztán a fiatalember máris letérdelt, vizsgálni kezdte a doboz égett maradványait.

Kinyitotta saját dobozát, gumikesztyűt szedett elő, meg egy maroknyi kis fogorvosi fogót, s ezekkel a szerszámokkal kezdett fém- és üvegdarabkákat, szilánkokat kihúzogatni a doboz égett anyagából, majd az íróasztalon kiterített papírra helyez gette valamennyit.

Míg így dolgozott, Bondtól megtudakolta, mi is történt.

– Félperces ébresztés? Értem. Hé, ez meg mi? – És kiemelt egy kis alumínium tokot, amilyenben filmet szoktak tartani. Félrerakta.

Pár perc múlva mellé térdelt.

– Félperces savas kapszula, időzített gyújtó – jelentette ki. – Indul a vekker első riasztó-csörrenésére. A sav áteszi a vékony drótot. Fél perc alatt vége a drótnak, így elszabadul egy kis kalapács, az lesújt a robbanóanyagra… – Mutatta. – Így… ide. – És egy patronhüvelyt emelt fel, az alapját. – Elefántlövedék, mindössze. Fekete porral. A projektilt kivették belőle. Szerencse, hogy mégsem gránát volt. Elfért volna a dobozban. Magából akkor nem sok maradt volna. És most nézzük ezt. – Felemelte az alumínium hengert, lecsavarta a tetejét, kihúzott egy kis betekert papírost, az egyik fogóval kigöngyölte.

Majd gondosan a szőnyegre terítette, fekete dobozából előhalászott négy csipeszével lefogta a négy sarkát. Három gépírásos mondat volt a papíron. Bond is, Dexter is odahajolt.

– Ennek az órának a szíve megszűnt dobogni – olvashatták.

– A te szíved dobogása is megszámláltatott. Jegyezd meg a számot, számolni kezdek

Az üzenet aláírása ez volt: 1234567… ?

Felálltak.

– Hm – mondta Bond. – őrült szöveg.

– De hogy a fenébe tudta, hogy itt van? – kérdezte Dexter, Bondra értve.

Bond elmondta neki a fekete szedánt az 55. utcáról.

– Csak ott a bökkenő – tette hozzá Bond –, hogy azt honnan tudja, miért érkeztem? A jelek szerint alaposan megcsapolta Washingtont. Akkora lyuk lehet ott, mint a Grand Canyon.

– Miért okvetlenül pont Washingtont? – kérdezte tapogatózva Dexter. – Na, mindegy – tette hozzá, nevetést erőltetett.

– Ördög és pokol. Ezt jelentenem kell a Központnak. Viszontlátásra, Mr. Bond. Örülök, hogy nem esett baja.

– Köszönöm – felelte Bond. – Ez névjegykártya volt. Nekem is viszonoznom kell majd az üdvözletei.