IV ♦ A NAGY KAPCSOLÓTÁBLA

Ahogy Dexter és a fiatalember a bomba maradványaival eltávozott, Bond fogott egy nedves törülközőt, letörölgette a falról a koromnyomokat. Aztán hívta a pincért, minden külön magyarázkodás nélkül közölte vele, írja a számlájára az összetörteket, vigye el a reggeli holmit is. Majd fogta kabátját-kalapját, lement az utcára.

A délelőttöt a Ötödik sugárúton és a Broadway-on töltötte, céltalanul kószált, kirakatokat nézett, figyelte a járókelőket. Lassan megszokta ezt a viselkedési formát: egy idegenét, aki más városból érkezett. És ahogy bement egy-két üzletbe, érdeklődött mindenféle felől, tapasztalhatta, hogy máris kiállja a próbát: senkinek nem tűnt fel semmivel.

Evett egy tipikus amerikai ebédet egy „Gloryfried Ham-N-Eggs” (szellemeskedő) nevű félgyors-étteremben (jelszó: „A tojás, amit holnap felszolgálunk még a tyúkban van”) a Lexington sugárúton, majd taxiba ült, így érkezett a rendőr-főkapi- tányságra, ahol Leiterrel és Dexterrel kettő harmincra beszélt meg találkozót.

Binswanger hadnagy (Gyilkossági Csoport), a gyanakvó és mogorva, negyvenes éveinek végét taposó rendőrhivatalnok közölte: Commissioner Monahan a rendőrség teljes együttműködését kész biztosítani számukra; mit tehet értük ennek érdekében? Megvizsgálták Mr. Big rendőrségi dossziéját, a dolgok nagyjából egyeztek Dexter információival, aztán legtöbb ismert „munkatársának” fényképét és bűnlajstromát nézték át.

Előszedték az amerikai parti őrség jelentéseit is; állandóan figyelték a Secatur jövés-menését, és az amerikai vámhatóság jelentései is ott voltak, ők mindig nagy érdeklődéssel fogadták a jachtot, ha St. Petersburgban kikötött.

A jelentések tanúsága szerint a hajó az utóbbi hat hónapban meglehetősen rendszertelen időközönként tűnt fel St. Petersburgban, és valamennyiszer az „Ourobouros Worm And Bait Shippers Inc.” nevű cég rakpartrészén kötött ki. Látszólag ártatlan vállalkozás volt ez az „Ourobouros Akármi”, elsősorban azzal foglalkozott, hogy élő csalit szállított különféle floridai halász- és horgászkluboknak, de távolabbi helyekre is a Mexikói-öböl partján, meg még arrébb. Továbbá jól jövedelmező üzletet folytatott kagylók és korallok dolgában (belsőépítészeti célokra szállította a matériát), és trópusi akváriumhalakkal is kereskedett – különösen méreghordozókkal, ezek után főleg orvosi és vegyi cégek kutatórészlegei érdeklődtek.

A tulajdonos – egy görög szivacshalász a szomszédos Tarpon Springsből – azt vallotta, hogy a Secatur nagy forgalmat bonyolít le velük, Jamaicáról hoz „kürtkagylókat”, más különleges „mészvázasokat”, egész hajórakományokra valót, de trópusi halak csodálatos változatait is szállítja. Az „Ourobouros” ezeket a szállítmányokat felvásárolja, raktározza, és minél hamarabb továbbadja nagykereskedőknek, elosztóknak, a part mentén északnak-délnek, és Florida belsejébe is. A görög neve Papagos volt. Semmi bűnlajstrom.

Az FBI, a haditengerészeti titkosszolgálat segítségével, megpróbálta lehallgatni a Secatur rádió- és távíróadásait. Ám a hajó mindig csak rövid üzeneteket küldött, ha nekivágott útjának Kuba vagy Jamaica felé, és ezeket is mind valami érthetetlen nyelven „csinálta” – sem megérteni, sem megfejteni nem lehetett a szövegeket. Az aktában található utolsó megjegyzés szerint valószínűleg a titkos voodoo nyelvet, a „langage”-t használták, melyet csak a beavatottak ismertek, és most azon voltak a hírszerzők, hogy mielőtt a hajó újra kifut a kikötőből „beszereznek” Haitiről egy szakértőt.

– További aranymennyiségek tűntek fel – közölte Binswanger hadnagy, ahogy az Azonosítási Hivatalból visszatértek az ő irodájába. – Hetente csak Harlemben és New York más körzeteiben legalább száz érme. Bekapcsolódjunk valahogy? Ha ezek valóban komcsi pénzek, szóval, ha maguk nem tévednek, akkor egészen nyilvánvaló, hogy ezek az alakok zavartalan erővel nyomják az ólajtót, mi meg csak szájtátva ülünk a valagunkon.

– A főnök szerint semmit sem kell elsietnünk – felelte Dexter. – Én magam azt remélem, hamarosan történik valami.

– Ahogy gondolja… a maguk dolga – mondta erre kicsit durcásan Binswanger. – De a Commissioner biztos nem lesz boldog, hogy hagynia kell ezt a rühes alakot itt koslatni a háza táján, míg Mr. Hoover Washingtonban ül és a töké… tökéletes tétlenséget részesíti előnyben. Mit tudom én, el lehetne kapni adócsalásért, a posta szolgáltatásaival való visszaélésért, vagy mert tűzcsap előtt parkolt. Miért nem viszik le egy kicsit a pincébe, ott megdolgozhatnák? De ha nincs kedvük hozzá, mi szívesen ellátjuk a… feladatot.

– Faji zavargásokat akar? – kérdezte kelletlenül Dexter. – Semmit sem tudunk felhozni ellene, ezt maguk is tudják, és mi is tudjuk. Ha a feketebőrű ügyvédje félórán belül nem viheti ki innen, megszólalnak a voodoo dobok, egészen le a feneketlen fekete Délig, és tudjuk, hogy mire képesek ezek, ha megszállja őket az ördög. Emlékszik ‘35-re és ‘43-ra? A milíciát kellett bevetnünk. Az Elnök ránk sózta az ügyet, holott tényleg nem kértük. És most még az emlékéből se kérnénk.

Ott voltak megint Binswanger kopár irodájában. Kabát, kalap… fogták.

– A támogatásáért mindenesetre szívélyes köszönetünk, hadnagy – mondta Dexter harapósan búcsúzkodás közben. – Ismét előrébb jutottunk.

– Élvezet az én számomra is – hangzott hasonlóképp a válasz. – A lift jobbra van. – És ahogy rögtön becsukta mögöttük, úgy hangzott, mint: „Ott az ajtó…“

Leiter Dexter háta mögött odakacsintott Bondnak. A Centre utcára nyíló főkapuhoz csusszantak le „Binswanger liftjén”, egyikük sem szólt egy szót sem.

Dexter akkor, már kint a járdán, odafordult kettejükhöz, és minden érzelem nélkül azt mondta: – Ma reggel újabb utasításokat kaptam Washingtonból. Úgy fest, nekem kell a Harlem- témában körülnéznem, maguk meg holnap St. Petersburgba mennek. Leiternek ki kell ott valamit deríteni, hát én nem tudom… és aztán magával mehetne Jamaicára, Mr. Bond. Már ha magának, ugye, nincs ellene kifogása. Azok már a maga vizei.

– Ellenkezőleg – mondta Bond. – Úgyis kértem volna.

– Remek – bólintott Dexter. – Akkor közlöm Washingtonnal, hogy mindent rögzítettünk. Tehetek még valamit magáért? És természetesen a kapcsolattartás Washingtonon, az FBI-on keresztül lehetséges. Leiter ismeri floridai embereink nevét, tudja a „jelzés”-rutint, meg mindent.

– Ha Leitert érdekli, maga meg nem emel kifogást – mondta Bond –, szívesen elmennék ma este én is Harlembe, hadd nézzek egy kicsit körül. Hátha segít, ha látom, milyen érzés az embernek Mr. Big hátsó udvarában lenni.

Dexter fontolgatta a dolgot.

– Hát jó. Használni nem használ. De csak ha nem lesz túl feltűnő, oké? És vigyázzon magára – tette hozzá. – Ott az Isten sem segíthet magán. Semmiképp se kavarjon bajt nekünk. A dolog még nem eléggé érett. Addig pedig a mi taktikánk Mr. Biggel az, hogy „élni és élni hagyni”.

Bond érdeklődve, kicsit kérdőn nézett Dexter kapitányra.

– Az én foglalkozásomban, ha ilyenféle emberrel akadok össze, más a mottó: „Öld meg és élj.”

Dexter vállat vont. – Lehet – mondta. – De itt maga az én parancsnokságom alatt áll, Mr. Bond, és boldog lennék, ha ehhez tartaná magát.

– Na persze – válaszolta erre Bond. – És nagyon köszönöm a segítségét. Remélem, szerencsés lesz a maga dolgával.

Dexter intett egy taxinak. Kezet ráztak.

– Hát akkor viszlát! – Majd még hozzáfűzte: – És mindenképpen élve. – Taxiját elnyelte a forgalom.

Bond és Leiter összemosolygott.

– Rátermett fickó, azt mondanám – jegyezte meg Bond.

– Mindenképpen – hagyta rá Leiter. – Ilyenek ezek itt. Kicsit hamar felfújnak mindent. Meg érzékenyek a hatáskörükre. Örökké civódnak velünk… vagy a rendőrséggel. De hát, gondolom, az ilyen gondokat Angliában is megszokhatta.

– Na, nyilvánvaló – felelte Bond. – Örökké összehorzsolódunk például az MI5-tel, pedig egyikünk sem tűzkő. Ők meg a Különleges Ügyosztállyal kapnak hajba gyakran. Scotland Yard – tette hozzá magyarázólag Bond. – Így megy ez… de hogyan menjünk ma este Harlembe?

– Magát most mindjárt kipottyantom a St. Regisnél, aztán fölszedem hat harminckor. Találkozunk a King Cole Bárban, a földszinten. Gondolom, meg akarja tekinteni Mr. Biget – vigyorgott Leiter. – Én sem vagyok vele másképp, csak Dexternek nem ajánlatos beszélni róla.

Intett egy sárga taxinak.

– St. Regis Hotel. Az 5. és az 55. sarka.

Bebújtak a túlfűtött kis rekeszbe, nyomban megcsapta orrukat a sok évtizedes cigarettabűz. Leiter lecsavarta az egyik ablakot.

– Maga meg micsinál? – szólt hátra a taxis. – ‚Tőgyuladás’ akar nekem?

– Persze – mondta Leiter –, ha másképp nem szabadulhatunk ebből a gázkamrából.

– Okos fiúk vagyunk – morogta a sofőr, aztán vadul rálépett a gázra. A füle mögül egy megrágott végű szivart húzott ki, felmutatta. – Kettő volt ebből harminc – mondta sértett hangon.

– Huszonnégy centtel túlfizette – mondta Leiter. Az út további része némán telt.

A szállodánál elváltak, Bond felment a szobájába. Négy óra volt. A telefonközpontost megkérte, csörögjön rá hatkor. Egy darabig csak nézett ki hálószobája ablakán. Bal kéz felől a Nap épp ment le – nagy színorgia. A felhőkarcolók lámpái rendre kigyúltak, arany méhkassá varázsolva a várost. A mélyben lent az utcák neonfolyamokká változtak, bíbor, kék, zöld színekkel omló-ömlő kanyonokká. A szél szomorúan sóhajtozott a bársonyos derengésben, és a szoba még meghittebb, melegebb, védettebb lett. Bond behúzta a függönyt, felkattintotta ágya fejénél a szelíd fényű lámpát. Levetkőzött, a finom tapintású takaró alá bújt. Elképzelte a londoni utcák vad, harapós hidegét, a fukar kis meleget, melyet főnöksége az ő irodájának sziszegő gázfűtéséül szánt, az ízetlen menüt, melyet utolsó otthoni napján fogyasztott a „Giant Toad & 2 Vég” nevű pubban.

Gyönyörűséggel elnyújtózott. Kész luxus volt az is, hogy pár perc múlva máris aludt.

Fent Harlemben, a nagy kapcsolótáblánál ott bóbiskolt a „Suttogó”, előtte lóverseny-fogadócédula. Valamennyi vonala pihent. Hirtelen megvillant mégis egy fény a táblán jobb felől – egy nagyon is fontos fény.

– Igen, Főnök – mondta erre ő halkan a fejhallgatós mikrofonba. Akkor sem tudott volna hangosabban beszélni, ha akar. A „Tüdő Tömb” szülötte volt, a Hetedik sugárút és a 142. utca közti vidéké, ahol kétszer annyian halnak meg tüdőbajban, mint máskülönben egész New Yorkban. Neki mostanra már csak az egyik tüdejéből maradtak bizonyos részek.

– Közöld minden „Szem”-mel – mondta erre egy lassú, mély hang –, mostantól figyeljenek. Három férfi. – És következett Leiter, Bond és Dexter rövid leírása. – Lehet, ma este jönnek, netán holnap. Tartsák szemmel az utakat és az éjszakai szórakozóhelyeket is, mert hátha észrevétlen bejönnek. De nem kell őket zaklatni. Szólj nekem, amikor minden kész. Világos?

– Igenis, Főnök – mondta Suttogó zihálva. Az operátor akkor bedugdosott egy maroknyi „banánt“, és a nagy kapcsolótábla kivirult. Halkan, sietősen suttogta dolgát az elfúló szavú ember az éjszakába.

Hat órakor Bond a telefon halk dorombolására ébredt. Aztán lezuhanyozott, gondosan felöltözött. Tarkacsíkos nyakkendőt kötött nem mulasztott el díszzsebkendőt hajtogatni a szivarzsebébe. A kecskebőr pisztoly tartót úgy csatolta fel, hogy a tok alig tíz centire volt a bal hónalja alatt, az ingén. Átpörgette a Berettát, míg mind a nyolc lövedék ott nem hevert az ágyon. Akkor újra töltötte a tárat, visszabiztosította a fegyvert, becsusszantotta a hevedertokba.

Felemelte az egyik pár új mokaszint, megtapogatta az orrukat, kicsit megmérte súlyukat a tenyerén. Aztán benyúlt az ágy alá, előhúzta egyik saját eredeti cipőjét, amelyet kimentett a koffernyi holmiból, amit az FBI reggel elszállított tőle.

Felhúzta a bevált párost, és nyomban alkalmasabbnak érezte magát az esti feladatra. Ennek a cipőnek az orra, a bőr alatt, acélbetétes volt.

Hat huszonötkor lement a King Cole Bárba, a bejáratnál választott asztalt, háttal ült a falnak. Pár perc múlva befutott Felix Leiter. Bond alig ismerte meg. Különben szalmasárgás haja most szurokfekete volt, és kék-a-kökény-égszínkék öltönyt viselt, fehér inget öltött, hozzá babos nyakkendőt.

És széles vigyorral telepedett Bondhoz.

- Hirtelen úgy döntöttem, komolyan veszem ezeket a népeket - magyarázta. - A hajszín nem tartós. Holnap reggelre kimegy… legalábbis remélem.

Leiter félszáraz Martinit rendelt, darabka citrommal. Bond House of Lords gint és Martini Rossit választott koktélnak, de hamar rájött, hogy a sokkal erősebb amerikai gin nem az ő esete a megszokott brit változatok után. Elhatározta, nagyon vigyázni fog, mit iszik.

– Ahová ma este megyünk, nem árt a józanság – mondta Leiter, mintha kitalálta volna Bond gondolatait. – Harlem manapság igazi dzsungel, veszélyes terep. Nem is járnak oda olyan sokan, mint egykor. A háború előtt természetes volt, hogy a mulatság utolsó állomása Harlem… ahogy Párizsban a Montmartre. És az ottaniak örültek a pénznek, ami így befolyt. Az odalátogatók elsősorban a Savoy Ballroomot kedvelték, ott elnézték a táncolókat. Esetleg össze is szedtek valamit, megérte nekik az orvosi költség. Mostanra mindez nagyon megváltozott. Harlem nem óhajtja bámultatni magát. A legtöbb hely bezárt, ami maradt, ott az ember épp csak megtűrt idegen. Előfordul, hogy a fülénél fogva dobják ki a magunkfajtát… csak mert fehér. És a rendőrség túl nagy rokonszenvére sem lehet számítani.

Leiter kihalászta a Martiniból a citromdarabkát és töprengve rágni kezdte. Lassan megtelt a bár. Meleg volt, a légkör barátságos – Leiter meg is jegyezte, hogy más világ, mint a „negro” szórakozóhelyek ellenséges, túlhevült atmoszférája. Az a „kényes-kétes” terep, melyen csakhamar meg kell állniuk a sarat.

– Még az a szerencse – tette hozzá –, hogy én szeretem a négereket, és ezt valahogy ők is tudják. Régóta vagyok Harlem lelkes kedvelője. Írtam ezt-azt a dixielandről az Amsterdam News-nak, az egy helyi újság. Aztán a North American Newspaper Alliance-ban megjelentettem egy egész sorozatot a feketék színházáról… körülbelül amikor Orson Welles csupa színesbőrűvel adta elő a Macbethet a Lafayette-ben. Szóval eligazodom Harlemben így-úgy. És csodálom, ahogy a feketék lassan mind feljebb törnek, bár hát az ég tudja, ennek is mi lesz a vége.

Végeztek az italokkal, és Leiter kérte a „csekkolást”.

– Persze, hogy vannak nagyon rosszfajták is – mondta. – Sőt, a lehető legrosszabbak… a világon. Harlem a feketebőrű világ fővárosa. És bármiféle fajt vagy bőrszínt vegyünk is, félmillió közt már bőven találunk mocskos rohadékokat. A mi barátunkkal itt, Mr. Biggel az a baj, hogy fenemód jó „technikus”, köszönhetjük ezt az OSS kiképzésének, meg a moszkvainak. És átkozottul meg is szervezte itt magának a világot.

Leiter fizetett. Megvonta a vállát.

– Menjünk – mondta. – Azért majd csak lesz egy kis mulatságunk is, és reméljük, egészben térünk vissza. Viszont hát ez az a rizikó, amiért fizetnek minket. Akkor most a Ötödik sugárútról busszal megyünk oda. Taxit, ami este oda ki vinné, nem nagyon talál az ember.

Kiléptek a hotel jó melegéből, pár lépés volt csak a buszmegálló.

Esett. Bond feltűrte kabátja gallérját, végignézett a sugárúton jobbra, a Central Park felé, aztán a sötét „citadella” irányába – igen, ott trónol Mr. Big.

Bond orrcimpája megremegett kicsit. Vágyott rá, hogy belevesse magát ebbe a sűrűbe – a „vad” nyomán. Erősnek érezte magát, robbanékonynak, önbizalma töretlen volt. Várta őt ez az este, mint egy könyv – melyet nem elég fellapozgatni, de el kell olvasni szóról szóra.

Szeme előtt ferde csíkokban szakadt az eső: olyan volt ez a kép, mint egy dőlt betűs cím a még felütetlen fekete könyvfedélen – az előttük még rejtelembe burkolózó órákén.