XI ♦ ALLUMEUSE

A luxusvonat száguldott – körötte a fényes délután – Dél még tündöklőbb tájai felé. Elmaradt már Pennsylvania, aztán Maryland. Washingtonban hosszasabban időztek, és Bond mély álmából is hallotta, hogy füttyögetnek a tolató mozdonyok, vartyogja örök szövegét a sok megafon. Aztán tovább: irány Virginia. Itt már lágyabb volt a levegő, és az alkonyainak, íme, alig öt órányira a fagyos leheletű New Yorktól, máris csaknem tavasz-illata volt.

Feketebőrűek ki tudja, miféle csoportja, a földekről hazatérőben hallhatta a távoli zajt az ezüst sínek felől, csöndes sóhajnál alig lehetett több, és egyikük-másikuk előhúzta óráját, azt mondta: „Itt jön a Fantom. Akkor hat óra. Hát akkor jól jár az órám.” – „Az már biztos” – hagyta rá a másik, ahogy a dízelmozdonyok dübögése közelebb érkezett, és a kivilágított kocsik tovasuhantak Észak-Kalifornia felé.

Ők maguk hét óra tájban ébredtek fel, ahogy a vonat áthaladt egy kereszteződésen s megszólaltak a csengettyűk. Elhagyták a földeket, közeledtek Raleigh felé – ezek már az elővárosok voltak. Bond kihúzkodta az ékeket az ajtók alól, mielőtt villanyt gyújtott s a pincért hívta volna.

Két száraz martinit rendelt, és ahogy a két kis „személyre adagolt” miniüveg ott állt előttük, poharakkal és jéggel együtt a tálcán, annyira „nem személyre adagoltnak” látta a dolgot, hogy nyomban rendelt még – további négyet.

Azon viszont már kisebb vitába keveredtek, hogy a vacsora mi legyen. A halételt úgy jelölte az étlap, hogy „Gyenge szálkátlan halfiléből készült kényeztető csemege”, mellé „ízletes francia szalmaburgonya aranybarna módra” járt volna.

– Etessék a nagymamájukat – mondta Bond, és a végén rántottát kértek szalonnával, kolbásszal, salátával, hozzá egy kis helyi camembert-t, amely az amerikai menük egyik legkellemesebb meglepetése.

Kilenc óra volt már, mikor Baldwin megérkezett, hogy leszedje az asztalt. Megkérdezte őket, van-e valami külön kívánságuk.

Bond elgondolkodott. – Mikor is érkezünk Jacksonville-be? – kérdezte.

– Úgy hajnali öt tájban, uram.

– Van a peronunknak véletlenül aluljárója?

– Ez a kocsi pontosan a lejáratánál áll meg, uram – felelte a kalauz.

– És megtenné, hogy kinyitja az ajtót, aztán nagyon hamar leengedi a lépcsőt?

A feketebőrű ember mosolygott. – Mennyire, uram, igenis. Én ezt el tudom intézni.

Bond odacsusszantott neki egy tízdollárost. – Hát csak arra az esetre, ha St. Petersburgban netalán valahogy elkerülnénk egymást.

A fekete ember most már erősen vigyorgott. – Én ezt a kedvességet előre is köszönöm, uram. Jó éjt, uram. Jó éjt, Ma’am.

Ment, rájuk csukta az ajtót.

Bond azonnal ugrott, jó erősen belökdöste az ékeket mindkét helyre.

– Értem – mondta Solitaire. – Tehát erről van szó.

– Igen – felelte Bond. – Nagyon attól félek. – És elmondta, hogy s mire figyelmeztette őt Baldwin.

– Nem lep meg – hagyta rá a nő, ahogy mindenről értesült.

– Láthatták, ahogy maga megérkezik az állomásra. Vannak „neki” megbízottai, csapatostul, ezek a megfigyelők az úgynevezett „Szemek”, és ha nekilódulnak, szinte lehetetlen megúszni őket. Vajon kit telepített ide a vonatra? Valószínűleg egy feketebőrűt, sőt, biztos. Vagy egy hálókocsi-alkalmazott lesz az, vagy a pincér. Ezek neki bármit megtesznek, amikor csak kívánja.

– A jelek szerint – mondta Bond. – De hogyan működik az egész? Hogy éri el?

Solitaire csak bámult ki az ablakon a sötétség alagútjába, amelyen át a kivilágított vonat most fényes és mennydörgő utat vágott magának, nekik. Akkor visszafordult ismét, az asztalon át odanézett az angol ügynök hidegkék szemére. És azt gondolta: hogyan is lehetne mindezt elmagyarázni valakinek, akiben ilyen fölényesen magabiztos az értelem, aki ennyire észlény, aki mindig jól fűtött házakban élt, pompás ruhákat, kényelmes cipőket hordott gyerekkora óta, és mindig csak fényes utcákat ismert? Hogyan lehet bármi effélét elmagyarázni valakinek, aki nem töltött hosszú éveket közvetlenül a trópusok forró szívében, sose volt kényre-kedvre kiszolgáltatva az égöv szeszélyeinek; akinek nem személyes élménye a rejtelmes dobszó, és akinek fogalma sincs róla, milyen hevesen hat a mágia, milyen halálos gyorsan, igen, halálosan. Mit tudhat az emberre hirtelen, megmagyarázhatatlanul rátörő katalepsziáról, erről a dermedetről, a gondolatátvitelről, a halak, madarak és feketebőrűek hatodik érzékéről? Egy pihetoll végzetes fenyegetéséről, arról, hogy az úton egy keresztbe tett bot pusztulást jelenthet, vagy akár egy kis zacskó is, benne csontokkal és füvekkel? A mializmusról, az árnyék elvételéről, a duzzadásos vagy a sorvadásos halálról?

Most ebbe ő maga is beleborzongott, és egyszerre mintha árnyak vették volna körül: sötét emlékek. Elsősorban az a jelenet éledt föl számára így, a Houmforból, melyet feketebőrű kisdajkája jóvoltából láthatott. „Nem fog fájni, Miss. Ez egy jó erejű ju-ju. Vigyáz magára egész életén keresztül.” És akkor a viszolyogtató vénember, a rémséges ital, amit megitatott vele; és a fekete kisdajka fogta a fejét, míg ő is meg nem itta azt ott, az utolsó cseppig; és hogy akkor egy héten át ébren hánykolódott éjszaka, kiáltozott. És már a kisdajka is aggódni kezdett, ám akkor ő egyszerre megint rendbe jött, de hirtelen…! És hetekkel később a párnája alatt valami keményet érzett, előkotorta, hát egy kis zacskó volt, benne szárított ürülék. Egyszerűen kidobta az ablakon, de ment másnap máris keresni – csak nem találta. Ennek ellenére jól aludt azután is, és pontosan tudta, a kisdajka lelte meg a zacskót, gondosan elrejtette valahova egy padlódeszka alá.

Évekkel később tudott meg valami közelebbit erről a voodoo italról. Rum volt benne, lőpor, föld egy sírból, meg emberi vér. Utólag is csaknem elhányta magát, ahogy ocsmány íze mintha megint ott lett volna a szájában.

Mit tudhat ez az ember ilyesmikről – vagy hogy ő maga is hisz bennük félig-meddig?

Felpillantott, és látta, Bond szeme fürkészőn mered rá.

– Azt hiszi hát, hogy úgyse érteném meg, igaz – kezdte Bond.

– És egy bizonyos pontig igaza is van. Tudom azonban, mi mindent eredményezhet az embereknél a félelem, és azt is, hogy a szorongás sok mindennek a kiváltója lehet. Jó pár könyvet olvastam a voodooról, és meg vagyok győződve róla, hogy komoly hatású dolog. Csak azt nem hiszem, hogy rám is hatással lehetne, én ugyanis már gyerekkoromban sem sokáig féltem például a sötétségtől, és egyáltalán nem vagyok jó alany mindenféle szuggerálások és hipnotizálások számára. De a zsargont, hogy így mondjam, ismerem, és egyáltalán nem nevetek rajta. A tudósok és orvosok, akik ezeket a könyveket írták, nos, ők sem nevetnek a voodoon.

Solitaire elmosolyodott. – Jól van, na – mondta. – Akkor csak annyit kell mondanom magának, hogy a Nagy Ember a közhiedelem szerint Szombat Báró zombija. A zombik önmagukban is eléggé veszedelmesek. Életre kelt hullák, és feltétlenül engedelmesek a parancsolójuknak. Szombat Báró a voodooizmus legrémségesebb szelleme, méghozzá a sötétségé és a halálé. És egy ilyen parancsolói viszony Szombat Báró és saját zombija esetében eléggé rémséges koncepció. Tudja, hogy fest Mr. Big.

Irdatlan nagy, a bőre szürke, fizikai ereje iszonyatos. Nem nehéz dolog elhitetni egy feketebőrűvel, hogy ő igenis zombi, méghozzá nagyon veszedelmes. A Szombat Báróhoz vezető lépés már egyszerű. Mr. Big terjeszti ezt a hiedelmet, lévén hogy a könyökénél mindig ott van a Báró fétise. Láthatta a szobájában.

Szünetet tartott. De nyomban, szinte lélekszakadva folytatta. – És csak azt mondhatom, hogy mindez roppant hatásos, alig akad feketebőrű, hogy ha látta őt személyesen és hallotta a históriát, ne higgyen neki és benne; és ne rettegjen tőle. És igazuk is van – tette hozzá. – És maga is ezt mondaná, ha tudná, hogy bánik azokkal, akik nem engedelmeskednek neki maradéktalanul, hogyan kínozza és öli meg őket.

– És Moszkva hol jön be ebbe? – kérdezte Bond. – Igaz, hogy a szmers ügynöke?

– Fogalmam sincs, mi a szmers – mondta a nő. – De azt tudom, hogy dolgozik az oroszoknak, már legalábbis hallottam beszélni oroszokkal, akik időről időre eljönnek hozzá. Néha nekem is ott kellett lennem a szobában, olyankor megkérdezte tőlem aztán, mit gondolok a látogatóiról. Nekem valahogy az volt az érzésem, hogy igazat beszélnek, jóllehet egy szót sem értettem abból, amit mondtak. Csak hát ne feledje, mindössze egy éve ismerem őt, és rettenetesen titkolózik. Ha Moszkva csakugyan felhasználja, hát Amerika egyik leghatalmasabb emberét szerezték meg. Csaknem mindent ki tud deríteni, amit akar, és ha nem kapja meg, amit kíván, valaki meghal.

– Miért nem öli meg valaki? – kérdezte Bond.

– Nem lehet megölni – mondta Solitaire. – ő már halott. Zombi.

– Persze, értem – mondta Bond lassan. – Meggyőző érv. Maga sem próbálná meg?

A nő kinézett az ablakon, aztán visszakalandozott a tekintete Bondra.

– Legvégső esetben – közölte kelletlenül – hát megpróbálnám. Csak ne feledje azt se, én Haitiről vagyok. Az agyam azt mondja, meg tudnám ölni, de… – tett egy tehetetlen mozdulatot a két kezével – az ösztöneim azt, hogy nem.

Bond elmosolyodott.

– Nyilván most reménytelenül hülyének néz – fűzte még hozzá Solitaire.

Bond tűnődött. – Hogy azokat a könyveket olvashattam, egyáltalán nem – ismerte el. Kezét az asztal felé nyújtotta, lefedte vele Solitaire két kezét. – Ha ott tartunk majd – mondta most már mosolyogva metszek egy keresztet a lövedékembe. Az ilyesmi használt a régi idők lövöldözéseinél.

A nő tűnődve nézte. – Ha engem kérdez, úgy gondolom – mondta lassan –, hogy ha bárki képes erre egyáltalán, maga az. Keményen visszaütött neki az éjszaka azért, amit csinált magával. – És ezúttal is két keze közé szorította Bond jobbját. – Most mondja meg, mi a dolgom.

– Lefeküdni, pihenni. – Bond az órájára nézett. Tíz múlt.

– Talán nagyon is ránk fog férni, ha most alszunk, amennyit csak bírunk. Jacksonville-ben lelopakodunk a vonatról, és bízunk benne, senki sem veszi észre. Aztán valahogy majd csak lejutunk a partvidékre.

Felálltak. S így álltak egymással szemközt az imbolygó vonatban.

Hirtelen Bond előrenyújtotta jobb karját, átölelte Solitaire-t. A nő két karjával ott csimpaszkodott máris a nyakában, és szenvedélyesen összecsókolóztak. Bond odaszorította őt a szintén imbolygó fülkefalhoz, nem engedte el. Solitaire akkor két keze közé fogta és zihálva eltolta magától a fejét. Szeme fényes volt és tüzes. Akkor megint ajkához vonta Bond száját, és csókolni kezdte hosszan, gyönyörűséggel. Mintha ő lenne a férfi, Bond a nő.

Bond átkozta a beteg kezét – miért is nincs módja felfedező útra indulni vele a nő testén. Jobbját kiszabadította, kettejük közé préselte, hadd érezhesse Solitaire két mellét: mindkettő feszült, s ez a vágy letagadhatatlan jele volt. Majd megint inkább hátul, a gerincén szánkáztatta le jobbját, csaknem a tövéig, ahol a fenék hajlata kezdődött. Itt kicsit megemelte, magához szorította Solitaire altestét – s ez addig tartott így, amíg csókjukat egyáltalán kibírták.

Akkor Solitaire két karja lehanyatlott Bond nyakáról, ellökte magától a férfit.

– Mindig azt reméltem, egy nap így csókolok majd egy férfit, ahogy most – mondta. – És amikor megláttalak, rögtön tudtam, te leszel az.

Két karja a két oldala mellett, teste ott volt, tárva Bondnak, készen várta volna a férfit.

– Nagyon szép vagy – mondta Bond. – Csodásabban csókolsz, mint bármelyik nő, akit csak ismertem. – Lenézett a kötésre a bal kezén. – Nyomorult karom – mondta –, rendesen meg se tudnálak fogni, nem tudnék zavartalanul szeretkezni veled. Túlságosan fáj. Megint valami, amiért meg kell fizetnie majd Mr. Bignek.

A nő nevetett.

Zsebkendőt vett elő kézitáskájából, letörölte Bond szájáról a rúzst. Aztán félrehajtotta homlokából a haját, megint megcsókolta, könnyen, gyengéden.

– Nem is baj ez így – mondta akkor. – Túl sok egyéb dologgal kell törődnünk.

A vonat rántott egyet, és Bond ismét nekidőlt Solitaire-nek.

Kezével megfogta bal mellét, aztán megcsókolta fehér nyakát. Majd a száját.

Érezte közben, vére nem rohan már olyan hevesen. Kézen fogta Solitaire-t, az imbolygó kis tér közepére vonta.

És mosolygott. – Talán igazad van – mondta. – Ha eljön az a nap, úgy akarok veled lenni, hogy miénk a világ minden ideje. Itt legalább egy valaki van a közelünkben, aki talán még ezt az éjszakánkat is meg akarja zavarni. És hajnali négykor talpon kell már lennünk. Tehát ez egyáltalán nem az a pillanat, amikor úgy szerethetnénk egymást. Tessék lefekvéshez készülődni, aztán még elalvás előtt felkapaszkodom hozzád, csak hogy csókkal kívánjunk egymásnak jó éjszakát.

Még egyszer összecsókolóztak, aztán Bond elhúzódott.

– Ellenőrizzük még egyszer, nincs-e társaságunk a szomszéd fülkében – mondta.

Gondosan, óvatosan kihúzta az éket, aztán ugyanígy elfordította a zár gombját. Elővette a hevedertokból a Berettát, kibiztosította, mutatta Solitaire-nek, nyissa ki most majd mindjárt az ajtót úgy, hogy mögötte maradjon. S máris jelzett, szerelmese megtette, amit kért – és a szomszéd fülke gúnyos üressége ásított rájuk.

Bond Solitaire-re mosolygott, megvonta a vállát.

– Szólj, ha majd készen vagy – mondta neki, átment, behúzta maga mögött az ajtót.

A folyosóra nyíló ajtó zárva volt. Maga a helyiség pontos mása az övéknek. Bond végignézte, kereste, hol lehetnek gyenge pontok. Gondos vizsgálódásának eredményeképpen megállapíthatta, hogy a légkondicionálás mennyezeti szerkezetén át kétségkívül gáz juttatható a helyiségbe. Csak ez a kocsi többi utasának pusztulását is jelentené. Maradtak a hulladék számára rendszeresített csövek a pici mosdóban, de hogy ezeken át bárki is mérgező anyagot juttasson be a kocsi alól, ahhoz speciálisan képzett akrobatának kellett volna lennie. A folyosó felé nem volt szellőzőrács, ventillátor.

Bond megvonta megint a vállát. Ha bárki próbálkozik, csak az ajtón átjöhet. Neki ébren kellene maradnia végig, nem vitás.

Solitaire kiáltott, hívta. Hálókocsifülkéjük tele volt Balmain „Vent Vert” illatával. A nő felkönyökölt, nézett le rá a felső ágyról.

Válla körül a takaró. Bond sejtette, alatta meztelen. Fekete haja súlyos hullámokban, szabadon hullt alá. Mögötte csak a kis éjjeli lámpa, arca csaknem teljesen árnyékban volt. A férfi felkapaszkodott a kis alumínium létrán, feléje hajolt. Solitaire kinyújtotta két kezét – válláról lehullt az ágynemű.

– Te, hallod-e – mondta Bond. – Miket művelsz itt…

De a nő a szájára tapasztotta kezét.

– ”Allumeuse”, ez rá a szép kis szó – mondta. – Mulatság nekem, hogy ingerelhetek egy ilyen erős, hallgatag férfit. Te már olyan rémséges lángban égsz. Ez az egyetlen játék, amit játszhatok veled, és erre sem leszek képes sokáig. Mondd csak hány napon belül gyógyul a kezed?

Bond erősen beleharapott a száját tapasztó puha kézbe. Solitaire parányit sikoltott.

– Pár napon belül – mondta Bond. – És akkor, ha megint belekezdesz kisded játékodba, azt tapasztalhatod, hogy felszúrtak, mint egy pillangót.

Solitaire átölelte, hosszan és szenvedélyesen megcsókolták egymást.

Végül a felső ágy gazdája visszahanyatlott párnáira.

– Tessék gyorsan lemenni – mondta –, aztán aludni. Én is elfáradtam kis játékomtól.

Bond visszamászott az alsó szintre, behúzta a „hálórekesz” függönyét.

– Próbálj aludni – mondta halkan. – Holnap nagyon nehéz nap vár ránk.

Fentről csak mormogás hallatszott, Bond észrevette, hogy Solitaire fordul egyet. És látta, hogy eloltja a lámpát.

Bond ellenőrizte, helyükön vannak-e az ékek az ajtók alatt. Aztán levetette kabátját, nyakkendőjét, majd végigdőlt az alsó ágyon. A maga lámpáját is lekattintotta, aztán Solitaire-re gondolva fülelt, és élesen hallott minden apró zajt: a kerekek monoton, suhanó kattogását, a kis térben maga körül a parányi zörömböléseket, nyögéseket-nyikorgásokat, az egész mormolászást, mely egy hálókocsifülkében oly hamar álomba ringathatja az utazót.

Tizenegy óra volt, a vonat ott száguldott Columbia és Savannah (Georgia) közti hosszú szakaszán. Még nagyjából hat óra Jacksonville, további hat óra sötétség tehát, melynek leple alatt, pontos utasítás szerint, a Nagy Ember ügynöke nyilván „húz” valamit. Hiszen az egész vonat alszik, és a folyosón senki se zavarhatja meg nagyon a titkos tevékenykedőt.

A roppant szerelvény ott kígyózott a síkságon át, falta a mérföldeket, rendre elmaradtak mellette Georgia kicsiny falvai, s ugyanígy terebélyesedtek körötte és előtte-mögötte a kihalt síkok. Georgia, a „Barack Állam”, meg se rezzent a hatalmas gépezet nyögéseire-sípjeleire, az éj fekete szövetét egy-egy pillanatra széthasította a fényszórók erőszakos fénye.

Bond ismét felkattintotta lámpáját, olvasgatott egy keveset, ám gondolatai másutt jártak – és gondolatai győztek, feladta hát a meddő kísérletet, lámpát oltott megint. Jobb volt inkább csak Solitaire-re gondolnia, meg a jövőre, meg az elkövetkező időkre: mi lesz Jacksonville-ben, St. Petersburgban, s hogy Leiterrel is remélhetőleg mihamarább találkozik.

Jóval később, amikor már ébrenlét és álom félszendergő határán járt, fémes zajra riadt fel, nagyon közel a fejéhez, és megmarkolta a fegyverét.

Nem volt vitás, valaki diszkréten a fülke zárjával próbálkozott. Odakint a folyosón.

Bond máris talpon volt – mezítláb, csöndesen haladt a szomszéd ajtó felé. Kihúzta az éket, halkan a reteszt is félretolta, majd benyitott. Aztán itt, az üres szakaszban lopózott a folyosó felőli ajtóhoz, óvatosan nyitni kezdte.

Fülsiketítő kattanással engedett a zár. Akkor már vadul, hatalmas rántással nyitotta ki az ajtót, egy lendülettel kint termett a folyosón, de csak egy eliramló alakot látott a kocsi túlsó vége táján.

Ha szabad mindkét keze, utánalőhetett volna, de ajtónyitáskor visszadugta a Berettát a nadrágja korcába. Tisztában volt azzal is, hogy céltalan lenne az üldözés. Túl sok üres fülke volt a kocsiban, ez az alak bármelyikbe rég besurranhatott, rázárhatta magára az ajtaját. Ez nem volt meglepő fordulat, sőt, Bond eleve arra számított, hogy két lehetőség adódik a számára: vagy lőhet a lopakodóra, vagy kénytelen futni hagyni.

Tett pár lépést, máris ott állt a H fülke előtt a folyosón. Kis papírháromszög kandikált ki az ajtaja alól.

Visszament hát, rendre bezárta maga mögött az ajtókat. Csöndesen felkattintotta az ágylámpát. Solitaire aludt. A papír java része ott volt bent náluk, a padló szőnyegén. Felemelte, leült vele az ágya szélére.

Olcsó, vonalas jegyzettömblap volt. Rajta kicsit összevissza, föl-le, tintával írt sorok. Nagy betűk, vörös tinta. Bond óvatosan fogta meg a papírost, bár sejtette, hogy használható ujjlenyomatok úgysem lesznek rajta. Ezek az emberek még az ilyesmire is vigyáznak.

Ó, Bűv Boszorka meg ne ölj,

Megkímélj. Mert Övé a test.

Az isteni dobos ily igét hirdet,

Ha feljön híven hajnalával,

Dobja megdöng érted, a reggel ráng.

Nagyon korán, nagyon korán, nagyon korán,

nagyon korán.

Ó Bűv Boszorka, te ki embergyermeket ölsz,

mind érett kor előtt még,

Ó Bűv Boszorka, te ki embergyermeket ölsz,

mind érett kor előtt még,

Az isteni dobos ily igét hirdet,

Ha feljön híven hajnalával,

Dobja megdöng érted, a reggel ráng

Nagyon korán, nagyon korán, nagyon korán,

nagyon korán.

téged szólítunk ezzel

S te meg is érted.

Bond végigdőlt ágyán, elgondolkodott.

Aztán összehajtotta és tárcájába tette a papirost.

Megint hanyatt hevert, nézett a semmibe, a pirkadatot várta.