XIII ♦ EGY PELIKÁN HALÁLA

Solitaire felállt.

– Most megyek, rendbe hozom magam kicsit – mondta. – Gondolom, az uraknak számos megbeszélendője van.

– Hát persze – ugrott fel Leiter is. – Meghibbantam, vagy mi? Holtfáradtak lehetnek. Úgy gondolom, költözzék be James szobájába, mi meg ketten elalszunk együtt nálam.

Solitaire követte Leitert a kis hallba, s Bond hallhatta, ahogy Leiter elmagyaráz mindent, mi hol van.

Egy pillanat múlva Leiter már jött is vissza, és egy üveg Haig and Haiget hozott, meg némi jeget.

– Tényleg kezdek kifordulni a jó modoromból. Mi meg akkor…! – És az italra bökött. – Ránk fog férni, nem? Van egy kis konyhafülke a fürdőszoba mellett, ott már felhalmoztam mindent, amire szükségünk lehet. Hát tessék.

Szóda is került, aztán mindketten kevertek egy „hosszú” italt.

– Halljuk a részleteket-mondta Bond. – Tovább. A jelek szerint nagyon ráhajtottak. Szép vetés volt.

– Az biztos – hagyta rá Leiter. – Kivéve, hogy nem lett meg az aratás. Holttestek formájában.

Lábát feltette az asztalra, majd cigarettára gyújtott.

– A Fantom Jacksonville-t öt óra körül hagyta el – kezdte.

– Hat óra tájban érkezett Waldóba. Waldo után – itt csak találgatok –, Mr. Big embere elballag a maguk fülkéjéhez, bejut a szomszédos szakaszba, odaakaszt egy töröközőt a függöny és az ablaküveg közé, ezzel jelzi – és nyilván sokat kellett telefonálgatnia ehhez útközben! –, a fülke „az, amelyik ettől a törölközőtől jobbra nyílik”.

– Waldo és Ocala közt jókora egyenes szakasz következik – folytatta Leiter –, erdőkön és mocsarakon át vezet. Az országos műút közvetlenül a pályatest mellett fut. Úgy húsz percnyire volt a vonat Waldótól, amikor… bammmm!… dinamit riasztójelzés robban a Diesel alatt. A mozdonyvezető leviszi a sebességet negyven mérföldre. Bammm! És hamarosan még egyszer: Bammm! Egymás után három. Valami baj van, sürgősen meg kell állni. És a mozdonyvezető meg is áll, bár hát… mi a fene ez, gondolja. Nyílt és egyenes pálya. Zöldre zöld, ezt mutatták a lámpák. Semmi akadályt nem lát a szerelvény előtt. Negyed hétre jár az idő, épp világosodik. Ott egy szedán, csicska bricska… – (Bond felvonta a szemöldökét; Leiter erre: „Lopott szajré”.) – alkalmasint egy Buick. Kiugrál három alak. Színesbőrűek. Afro-amerikaiak? Talán. A szürkés jármű motorja nevéhez híven jár, a sztrádán áll, vár. A három alak libasorban megközelíti a szerelvényt. Az út és a sínek között a magas fűben haladnak. Kettőnél Hasfelmetsző Jack… pardon, géppisztoly. Aki középen megy, szorongat valamit a kezében. Húsz méternyire a kocsitól stop. A két géppisztolyos leadja sorozatát a maguk ablakára; a törölköző mellé. A közbülső figura most már, hogy szabad az út, röpíti az ananászt. Aztán mindhárman visszarohannak a kocsihoz. Két másodperces az időzítés. Ahogy a kocsihoz érnek, BAMMM! Ez most az igazi. Vagdalt fa és fém a H fülke, és föltehetően fasírt lett Mr. és Mrs. Bryce-ból. Valójában szegény Baldwinból lett az, aki a három férfi érkezését látva máris rohant, nyilván görnyedve, a H. fülkéhez. Különben senki sem sérült meg, a vonat utasait és személyzetét, persze, be lehetett volna szállítani rögtön a Hisztériál Intézetbe. Az általános emberi zűrzavart és saját roncsolt állagát a vonat komótosan bevonszolja Ocalába. A 245-ös kocsit lekapcsolják. A szerelvény három óra múlva indulhat tovább. 2. jelenet. Leiter, egymaga, ül kis házikóban, reméli, soha az életben nem mondott az ő James barátjának egy bántó szót, és élénken elképzeli, hogyan szervíroztatja őt magát Mr. Hoover vacsorára még ma este. Ennyi, emberek.

Bond nevetett. – Ezt nevezem szervezésnek! – mondta. – Biztosra veszem, hogy megvolt hozzá a kellő háttér, minden szükséges alibivel. Micsoda ember! Nem vitás, nagy úr e szép hazában – ami arra is rávilágít, mit lehet tenni egy demokratikus renddel, főbenjáró bűnök dolgában minden szigorral, az emberi jogokkal és az ég minden szentjeivel. Csak örülhetek, hogy nekünk Angliában nincs dolgunk ilyen fickókkal. Sokra mennénk ellenük – puszta gumibotokkal, mi? Tény viszont, hogy harmadszor úsztam meg az urat – vonta le a következtetést. – A dolog kezd egy kicsit olyan forró-forró-forró lenni.

– Persze – mondta szintén eltűnődve Leiter. – Mielőtt maga idejött, az ember a fél kezén megszámolhatta, egész életében hányszor hibázott Mr. Big. És akkor sorozatban három ilyen melléfogás. Nem fogja szeretni. Most kellene megszuttyogtatnunk, igen, hogy egy kicsit padlóközelbe került, aztán gyorsan elpályázni, különben kampó! Elmondom, mire gondolok én. Az nem is lehet vitás, hogy az arany itt érkezik az Államokba. Újra meg újra lenyomoztuk a Secatur útjait, és mindig ugyanaz van: jön Jamaicából egyenest ide St. Petersburgba, és kiköt ennek a… mit tudom én… Rubberus, vagy miféle csali-hali társaságnak a dokkjában.

– Ourobouros – mondta Bond. – A mitológia Nagy Férge volt ő, innen a név. Nem is rossz egy… hogy mondta… csali-hali üzemnek. – Hirtelen az eszébe jutott valami. Ráütött tenyerével az asztal üveglapjára. – Félix! Hát persze. Ourobouros… Ez a Rabló… hát nem látja? Mr. Big itteni embere. A kettő csakis ugyanaz lehet.

Leiter arca felragyogott. – Mindenható jó ég – kiáltotta. – Hát persze, hogy azonos a kettő. A görög, akié állítólag a cég, ez a Tarpon Springsben honos férfiú, akiről Binswanger beszélt nekünk, a New York-i kockafejű, na… beleillik a képbe. És ha tényleg csak stróman! Az ügyvezetőjét kell megnéznünk, ő a mi esetünk. A Rabló. Persze, hát persze!

Leiter máris talpon volt.

– Mozgás… gyerünk, na. Odamegyünk, aztán szemügyre vesszük az intézményt. Magam is gondoltam már ilyesmire, hiszen a Secatur nagyon makacsul ezeknek a dokkjában vet mindig horgonyt. A hajó egyébként épp Kubában jár – tette hozzá –, célállomás Havanna. Na. Egy hete pályázott el innen. Tüzetesen átkutatták, mikor érkezett, mikor elment – és nem is kell mondanom, semmit sem találtak. Azt gondolták, hamis tőkesúlya van. Csaknem letépték. Kivitték a szárazdokkba, akkor indulhatott csak útnak újra. Semmi. Árnya se semmi rútságnak. Hát még egy nagy halom aranynak. Mindegy, odamegyünk, körbeszaglászunk. Hátha személyesen is megismerkedhetünk ezzel a mi mesés Rabló barátunkkal. Beszélnem kell gyorsan Washingtonnal és Orlandóval, elmondani, mit tudunk. Hamar el kéne kapniuk Mr. Big „fantomemberét”. De hát az is lehet, hogy már rég késő. Menjen, nézze meg Solitaire-t, hogy van. Zárja be jól. Este majd elvisszük vacsorázni Tampába. Az egész partvidéken ott van a legjobb étterem, kubai, „Los Novedades”. Útközben megállunk a reptérnél, megszervezzük Solitaire holnapi repülését.

Leiter máris a telefonért nyúlt, aztán távolságit kért. Bond ment Solitaire-hez.

Tíz perc múlva már úton is voltak.

Előbb még Solitaire egy kis nehézséget okozott. Nem akart a cabanában maradni. Csimpaszkodott Bond nyakába. – El akarok menni innen – mondta, és riadt volt a tekintete. – Van egy olyan érzésem… – Nem fejezte be a mondatot. Bond megcsókolta.

– Jó, na jó – mondta neki. – Hamar itt vagyunk megint. Talán egy óra az egész. Semmi baj nem érhet itt. Aztán egy percre sem hagyunk el, míg föl nem szállsz. Vagy ha akarod, Tampában tölthetjük az éjszakát, és egy hajnali géppel indulsz akkor.

– Igen, ha kérhetlek – mondta szorongva Solitaire. – Ez nekem így jobb lenne. Félek itt. Veszélyt érzek. – És megint Bond nyakába kapaszkodott. – Nehogy azt hidd, hogy hisztis vagyok. – Megcsókolta Bondot. – Így, most mehetsz. Csak annyira akartalak látni. Gyere vissza hamar.

Leiter szólította, Bond ment, rázárta Solitaire-re az ajtót.

Ahogy mentek Leiter kocsijához a Parkwayre, Bond valami olyan furcsát érzett. Nem volt egészen nyugodt. El nem képzelhette, hogy baj éri a nőt itt – egy ilyen nyugodt helyen. Bűnözés gyakorlatilag nincs. Hogyan nyomozhatná ki a Nagy Ember, hol a szökevény. Amikor százával vannak ilyen hotelok-motelok Treasure Island partjain. De Solitaire megérzőképességét is tisztelte, így hát rossz érzést hagyott benne, hogy szerelmese ilyen ideges lett.

Leiter kocsijának látványa azonban elűzte mindezeket a gondolatokat.

Bond szerette a gyors kocsikat, szeretett ilyenekkel járni maga is. A legtöbb amerikai autó untatta. Hiányzott belőlük az egyéniség, az a szinte kézműves jelleg, mely az európai elit autókat kitüntette. Ezek mindössze „gépjárművek” voltak, nagyjából azonos alakú és színű eszközök, még a dudahangjuk is hasonlított. Arra voltak jók, hogy egy évig szolgáljanak, aztán, a régit visszaszolgáltatva, részletre kapja a következő példányt a futószalag-tulajdonos. A vezetés minden élvezetétől megfosztották ezek a járművek az embert, nem voltak sebváltófokozatok, minden „szervo” lett, és gumi-puha lett a rugózás. Egyáltalán, kiküszöböltek mindent, ami a motorral kialakítható közvetlen kapcsolatot szolgálta volna – pontosan azokat az elemeket, melyek izgalmat kínálnak és ügyességet igényelnek Európában. Bond az amerikai kocsikat dodzsemeknek látta, melyekben könnyedén, félvállról-félkézzel elintézhet mindent a vezető, jól odafigyelhet közben a bömbölő rádiózajra, az ablakokat meg automatikusan felhúzhatja, nehogy véletlenül huzat legyen.

De Leiter kocsija – ez egy öreg Cord volt, ami azon ritka amerikai kocsifajták egyike, melyek személyes jelleggel is büszkélkedhettek, és Bond azonnal boldogságot érzett, hogy egy ilyen alacsony karosszéria fogadja, a sebváltó keményen kattan, ha arra kerül a sor, a kipufogó férfiasan mennydörög és ropog, meg egyáltalán. Tizenöt éves is megvan ez a járgány, gondolta, és tessék, mégis a világ egyik legmodernebb küllemű csodabatárja.

Ráfordultak hamar a gát útjára, söpörtek a szárazföldet és a szigetet elválasztó, körülbelül harminc kilométernyi vízfelület „gerincén” – de mintha valóban repültek volna a habok felett. Közeledett St. Petersburg központi félszigete.

A külvárosokat hamar elhagyták, s ott hajtottak a Központi sugárúton, át a városon, a Jacht Medence felé, a fő kikötő és az igazi nagy hotelok irányába. Bond hirtelen megérzett valamit abból a légkörből, mely ezt az „Amerikai Öregek Házát” tényleg belengte. A járdákon mindenki ősz; fehér haj, kék haj; a Solitaire által emlegetett padok, a „Sidewalk Davenport”-ok valóban zsúfoltak voltak, az „öregfiúk” ott ültek, pletykálkodtak, szenderegtek – tömeg, tömeg, tömeg, mint a madarak Trafalgar Square-en.

Bond felfigyelt a nők enyhén csücsörítő ajkaira, a sok csiptetős szemüvegre; tyúkmelleket látott nagy bőségben, bőnyeges karokat, s mindezt célszerűen napoztatták. A nők „habosra felfújt” haja alatt az elárvult, rózsaszín fejbőr látszott. A férfiak közül rengetegen voltak kopaszok. A csontos koponyák halálfejeket idéztek. És mindenütt jelen volt az a már- már édeskés összetartozás, folyt a pletyka, a sok-sok megbeszélés: Shuffleboard… bridzsezés… és fotók jártak kézről kézre, unokák és dédunokák, és työtyöle és mötyöle a hotelok és motelok árairól.

Nem kell ott lenni köztük, hogy „halld”, gondolta Bond. A bólogatások, rezzenő ritkás-lila, ritkás-fehér bóbiták, a félrefésült fényes-ősz-sárga és madárkopasz, csontos fejek a mozdulataikkal is mindent kifejeztek. Messziről, messze mindent.

– Ha ezt látod, rögtön magad másznál be a koporsóba, aztán zutty, behúznád a fedelét – mondta Leiter, ahogy Bond riadt kiáltását meghallotta. – De azt nézné meg, milyen, ha ott sétál köztük. Ha csak az árnyékát meglátják, már szinte szalutálnak. Azt hiszik még ma is, hogy a Főpénztáros Úr fenséges személye jön ott. Kísérteties. Volt ez a vicc, hazamegy délben a bankhivatalnok, kicsit korábban, mint tehetné, s kit talál otthon: a bankfőnököt a nejével az ágyban. Behúzza csöndesen az ajtót, rohan vissza a pult mögé, mondja: „Képzeljétek, majdnem lebuktam a főnöknél…!”

Bond nevetett.

– És hallani a zsebekből az aranyórák ketyegését – folytatta Leiter. – Tele a város temetkezési vállalkozókkal, zálogosokkal. Beleborzongok, ha elgondolom, hány drága rubintos ketyegő, briliántos ékszer, hajfürtös medál vándorol a polcokra. Fúj. De menj el „Aunt Milly’s Place” nevű kedvenc törzshelyükre, ott áll igazán a bál. Motyorászva, nyáladzva eszik a tejes kukoricapapit, fogatlan szájjal majszolják a sült krumplit, és valamennyien legalább száz évig akarnak élni. Az ember azt is megbánja, hogy a világra jött De azért itt sem mindenki született vénség. Nézzen oda. – És hatalmas hirdetőtáblákra mutatott egy grundon.

Kismamaholmikról szóltak a szövegek, „stutzheimer&block” reklámozták, „újdonat új, vadonat szelíd! előrelátó osztályunk- és tovább.”-”kis csibéknek (1-4) gallyacskáknak (5-8)”

Bond felhördült: – Tényleg gyerünk innen. Ezt nem kívánhatják tőlünk a Központban sem.

Kikanyarodtak megint a partra, jobbra fordultak, míg a vízi repülőgépek és a Parti őrség kikötőhelyeihez nem értek. Erre nem voltak már „Old Boy” fazonok, ez itt egy kikötő normális élete volt, valóban – mólók, dokkok, raktárépületek, hajókereskedés, pár felfordított csónak, jacht, száradó hálók, sirályok vijjogása, az öböl már-már émelyítő illata, rothadásszag.

A város csontkollekciója után szinte üdítő volt, hogy itt ilyen hirdetések idézték a tényleges létezés lényegét: „Hajts magad. Pat Grady. A mosolygó ír. Használt kocsik.” S egyebek.

– Szálljunk ki, menjünk tovább gyalog – mondta Leiter. – A következő lesz itt a Rabló bódéja.

A rakparton hagyták a kocsit, aztán elslattyogtak pár raktár- épület és olajtank mellett. Akkor balra fordultak, megint vissza a tenger felé.

A mellékutca egy kis viharvert, fa mólónál végződött, a dokk – ha lehetett így nevezni – kagylófedte barna pilléreken jó hat méternyire nyúlt be a vízbe. Közvetlenül mellette ott volt a nyitott kapu túlján egy hosszú, alacsony, rozsdás falú raktárépület. Széles duplaajtajára, feketével fehérre, rá volt festve: „Ourobouros Társ. Élőcsali- és Féregkereskedés. Koráallok, Kagylók, Trópusi Halak. Csak Nagy Tételekben.” Naggyal minden. Az egyik kapuszárnyba kis ajtót vágtak, Yale-zárasat. Rajta felirat: magán! tilos a bejárás!

Előtte egy férfi ült, hokedlin, de teste súlyát főleg az ajtónak támasztva. Puskát tisztogatott, Bond úgy nézte, 30-as Remington karabélyt. Közben fogpiszkálót rágcsált, tarkójára csúszott a baseballsapkája. Foltos ujjatlan trikója nem fedte el busa fekete hónaljszőrzetét. Nadrágjában nyilván aludni is szokott, gumitalpú vitorlavászon cipője jól illett mindezekhez. Lehetett vagy negyvenéves, és az arca ugyanolyan repedezett volt, tisztátalan, akár a kis móló faanyaga. Arca vékony volt, ajka vértelen, sávnyi. Bőrének színe olyan, mint a csócsált dohányé – sárgásból barnába szottyadó. Kegyetlennek látszott és érzéketlennek, pontosan ahogy a pókerezőkről és kincskeresőkről szóló filmek gonosz embere.

Bond és Leiter elhaladt mellette, egyelőre kimentek a hosszú stégre. A férfi nem nézett föl a fegyvertisztogatásból, Bond azonban látta, hogy óvatosan hátrasandít, figyeli őket.

– Ha ez nem a Rabló, hát rabló legyek – mondta Leiter.

Szürkés, fakó-sárga fejű pelikán kuporgott a móló végén az egyik oszlopon. Hagyta, hogy a két férfi megközelítse, de akkor – kénytelen-kelletlen – a magasba emelkedett. Alig pár szárnycsapásnyit. Ők megálltak, nézték, ahogy a madár hamarosan ott siklott a víz felszínén. Aztán lebukott, és pár pillanat múlva kis hallal a csőrében emelkedett ki megint. Mogorva arccal nyelte le az apró falatot. A súlyos madár akkor odébb állt, ment tovább halászni, főleg a Nappal szemközt, hogy nagy árnya el ne ijessze a leendő zsákmányt. Ahogy Bond és Leiter visszafordult a mólón, a pelikán is elfoglalta iménti helyét. Nagy szárnycsattogással ült a cölöpre, ahol mintha máris megzavart töprengését folytatta volna, ahogy az késő délután nyilván szokása.

A férfi mindegyre a fegyver fölé hajolt, látszott, olajos ronggyal tisztogatja.

– Jó napot – köszöntötte Leiter. – Maga ennek a dokknak a főnöke?

– Aha – hangzott a válasz, de föl se nézett.

– Esetleg én is kiköthetnék itt a csónakommal? Túl zsúfolt a kikötő.

– Itt nem – morogta a férfi.

Leiter elővette a tárcáját. – Egy húszast, ha mondok?

– Megmondtam.

Így a férfi, aztán megköszörülte a torkát, odaköpött pontosan Bond és Leiter közé.

– Hé – jegyezte meg Leiter. – Nem illemtanfolyamra adtam volna a húszast.

A férfi töprengeni látszott. Leiterre nézett. Szúrós, apró szeme volt, közel ülő páros, kegyetlen, mint egy kültelki zugfogászé.

– Mi a hajójuk neve?

– Sybil – mondta Leiter.

– Ilyen hajó erre nincsen – közölte a férfi. Csattant a fegyver závárja, a cső minden különösebb szándék és cél nélkül mutatott a raktárépület bejárata felé. El a tengertől.

– Akkor maga vak – szögezte le Leiter. – Egy hete itt horgonyoz. Húsz méter hosszú, kétcsavaros, dízeles. Zöld a nap vitorlája. Nyílttengeri halászathoz van felszerelve.

A fegyver csöve enyhe ívet írt le. A férfi balja a ravaszon volt, jobbja a csövet fogta, alig valamivel a ravasz előtt, s mintha célozni készült volna.

Némán, mozdulatlanul álltak.

A férfi továbbra is egykedvűen ült ott a konyhaszéken, csak nézett maga elé a fegyver závárzatára, hátával a sárga Yale-záras ajtót támasztotta.

A fegyver lassan Leiter hasára meredt, aztán átvándorolt Bondéra. A két férfi szoborrá merevedve állt, kezüket sem merték volna moccantani. A puska most a móló felé mutatott. A Rabló felpillantott, szemét összeszűkítve meghúzta a ravaszt. A pelikán halkan felnyekkent, majd hallani lehetett, ahogy a súlyos test belezuhan a vízbe. A lövés visszhangja bejárta a kikötőt.

– Ezt most mi az istennek csinálta? – kiáltotta Bond szinte őrjöngve.

– Gyakorlat – hangzott a válasz, és a fegyverbe újabb töltény került.

– Azt hiszem, van a városban egy környezetvédő iroda – mondta Leiter. – A legjobb, ha megyünk és feljelentjük ezt az alakot.

– Elmehetnek a környezetvédőkhöz – vágott vissza a Rabló.  Magukat kellene följelenteni előbb, hogy illetéktelenül tartózkodtak magánterületen. – Lassan hóna alá csapta a fegyvert.

– Mert hogy ez az. – És most – köpött ki még egyszer – tűnés innen, ha mondom. – Megfordult, ellökte a széket az ajtó elől, kinyitotta kulcsával a Yale-t, majd megállt a küszöbön. – Maguknál fegyver van, az ilyesminek az én orrom érzi a szagát. – mondta. – Ha még egyszer meglátom itt magukat, kapnak egyet a megfelelő helyre, és állítani fogom, önvédelem volt. Mert hogy lassan a tököm teli van ezekkel a rohadt szaglászókkal. Még hogy Sybil, elmennek már! – Megvetően eltűnt az épületben, bevágta maga mögött az ajtót, hogy a sok fém belerázkódott.

Ők ketten csak egymásra néztek. Leiter bűnbánóan elvigyorodott, vállat vont.

– Az első menet a Rablóé – mondta.

Mentek vissza a poros mellékúton. A Nap lassan leszállt, mögöttük a tenger olyan volt, mint egy vérlucskos medence. Ahogy a főútra kiértek, Bond hátranézett. Nagy ívlámpa fénye gyűlt a raktárépület bejárata felett, minden tele lett árnyakkal.

– Sosem jó szemből támadni – mondta Bond. – Csak hát nem láttam még olyan raktárépületet, ahol olyan biztos lenne, hol az elöl és hol a hátul.

– Pont ez az – bólogatott Leiter. – Ezt a tudásunkat hasznosítsuk majd legközelebb.

Kocsijukba ültek, aztán elindultak lassan hazafelé, végig a Központi sugárúton.

Útközben Leiter kérdezgetett egyet s mást Solitaire-rel kapcsolatban. Végül óvatosan azt mondta: – Remélem, a szobákat úgy osztottam el, ahogy akarták.

– Jobban nem is lehetett volna – felelte vidáman Bond.

– Na, akkor jó – mondta Leiter. – Csak hátha így akar két szigetországi honosodni itt: amerikanizálódni. Mit tudhatom én.

– Két szigetországi! – nevetett rosszallólag Bond, mert ezt forma szerint Haitire és Nagy-Britanniára értette Leiter. – Hallotta már a mondást: mindenki sziget.

– Jó, csak ami azt illeti, én a fülemet tényleg fülelésre szoktam használni, és nem rúzsgyűjtőnek, tehát hagyjuk a füllentgetéseket!

– Az ördög vigye magát, Félix! – nevetett kínosan Bond, és kotorta is elő a zsebkendőjét, hogy füléről az áruló nyomokat letörölgesse.

Leiter a szeme sarkából figyelte. – Ugyan – mondta – ha jobban meggondolom a fülünk színe annyira messze van a természetes élénkségtől. Ezért minden eszköz megengedett, hogy…

– Ide figyeljen, ha holnap reggel holtan találja magát az ágyában – nevetett Bond –, tudnia kell majd, hogy én voltam az. Na jó, hát majd elszigetelődgetünk éjszaka…

És tovább élcelődtek, így érkeztek meg az Evergladeshez, s még akkor is dőltek a nevetéstől, amikor meglátták az eléggé komor Mrs. Stuyvesantet a gyepen harciasan álldogálni, majd feléjük indulni.

– Bocsánat, Mr. Leiter. De attól félek, nem engedélyezhetem a szobában a zenélést. Zavarhatja a többi vendéget.

Most már csak bámultak. Mi ez? – Bocsánat, Mrs. Stuyve- sant – mondta is Leiter rögtön –, nem jól értettem.

– Hát a nagy rádiókészülék, amit ide küldetett – válaszolta Mrs. Stuyvesant. – Az a két ember alig bírta becipelni a házba lent.