VI ♦ AZ ASZTAL

Éjfél után háromnegyed egykor Bond és Leiter kiszállt a taxiból, elindultak szép lassan a „The Bonneyard” ibolyaszín és zöld neoncégére felé.

Ahogy a lengőajtón beléptek, alig lendült mögéjük a súlyos függöny, már ott lüktetett idegeikben a dobritmus, átjárta mindenüket az édeskés szag odabentről. A ruhatároslány tekintete csábítóan izzott.

– Foglaltak asztalt, uraim? – kérdezte máris a főpincér.

– Nem – felelte Leiter. – De szívesen megleszünk a pultnál is.

A főpincér láthatóan elmélyedt a helyiség „asztaltervébe”.

Mint aki súlyos döntés előtt áll. Aztán ceruzájával odabökött egy távoli pontra a papíron.

– Nos. A társaság egyelőre nem jött. Gondolom, ezzel az asztal többé nem foglalt. Tessék, uraim – mutatta az irányt. Papirosát feje fölé emelte, aztán máris vezette Bondot és Leitert, a zsúfolt kis parkettet megkerülve a „Foglalt” jelzésű asztal felé.

– Sam – hívott oda egy pincért. – Nézzen oda jól, bármit parancsoljanak is ezek az urak. – Azzal elpályázott.

Ők whiskyt rendeltek szódával, hozzá egy kis csirkés szendvicset.

Bond beleszagolt a levegőbe.

– Marihuána – jegyezte meg.

– A legtöbb igazi táncfanatikus szívja – bólintott Leiter. – És a lehető legkevesebb helyen van engedélyezve.

Bond körülnézett. A zene elhallgatott. A kis négytagú zenekar – klarinét, bőgő, elektromos gitár és dob – átköltözött a szemközti sarokba. A párok, talán tizenkét-tizenkét férfi és nő, visszatértek asztalaikhoz, az üvegparkett alatt kihunyt a vörös fény. Helyette a mennyezeten gyulladtak ki pici lámpák, a ceruzasugarak a falakon lógó, futball-labdánál nagyobb gömbökre vetültek. Különféle színek: aranylóak, kékek, zöldek, lilák, vörösek. Ahogy a fénynyalábok rájuk vetültek, kis napokként tündököltek. A feketére lakkozott falak ugyanúgy tükrözték a fényeket, mint az emberek verítéktől csillogó arca. Itt-ott egy-egy hát kétféle színben játszott, az egyik fele netalán vörös volt, a másik zöld. Két fénygolyó közt ültek. Arcokat nem lehetett kivenni. A fényben az egyik lány ajakrúzsa feketébe sötétült, egy másik arcának egyik fele puha fényben derengett, ám a másik egy vízbefúlt sápadtságát idézte.

Halotti képek sora, mintha egy El Greco festette volna – a semmibe az egészet. Egy égő város holdfényénél.

A helyiség nem volt nagy, szélte-hossza talán húsz méter. Lehetett benne vagy ötven asztal. Mint egy heringes doboz. Forróság volt, állt a levegő, füst- és verítékszag terjengett, kétszáz feketebőrű test gőzölgött. Iszonyú volt a zaj – senki sem türtőztette magát, mintha a levegőt döfködte volna a sok apró hangkitörés, kiáltás, vihogás.

– Te édes Jézus, nézd, kinek áll feljebb…

– Hát te meg hol bujkáltál, bébi…

– Ezt jól eltalálta… A Pinkus… Na, hát ezért ő a Pinkus…

– Gyerünk már akkor…

– Te, hagyjál már engem… Ha mondom, hagyj már békén… (És pofon csattan.)

– Hol a G-G? Gyere, G-G! Dobd be magad…

S időről időre kipenderült a táncparkettre egy-egy lány, egy- egy férfi, bedobtak valami vad szólót. Kísérte őket „híveik” ütemes tapsa. Rikácsolások harsantak, éles füttyök. Ha lány volt a „porondon”: – Vetkőzz! Hadd lássunk! Vetkőzz, sztripi-bébi, te! – Vagy: – Forróbban, bébi! – Netán: – Rázd, rázd, azért van a farod! – És megannyiszor megjelent végül a ceremóniamester, és morgások, gúnyos kiáltások közepette „megtisztította” a parkettet.

Bond homlokát kezdte gyöngyözve elönteni a veríték. Leiter előrehajolt, az asztal fölött szája elé tette a kezét, így mondta halkan: – Három kijárat van: elöl, a konyha felé itt mögöttünk, meg a zenekarnál. – Bond biccentett. E pillanatban ilyen dolgok nem érdekelték. Leiter számára nem volt új az egész, de Bond most érezhette: először érintkezik azzal a „matériával”, melyet a Nagy Ember használ, igen ez a Big Man anyaga-agyaga. Ezen az estén kezdtek megelevenedni valamelyest a jelentések, amelyeket Londonban és New Yorkban olvashatott. S ha e pillanatban véget ért volna az este, akkor is meglett volna az első tökéletes „szemléltetés”. Bond nagyot kortyolt italából. Most taps csattant, megerősödött. A ceremóniamester – vagy konferanszié – kiállt a táncparkettre, karcsú feketebőrű, kifogástalan estélyi öltönyben, gomblyukában piros szegfűvel. S állt ott, egyik kezét magasba emelve. Egyetlen fénykéve fogta be egész alakját. A terem egyébként teljes sötétségbe borult.

Csend lett.

– Emberek – jelentette be a ceremóniamester, tömérdek fehér fogat és arany fogat villantva. – Hát kezdődjön!

Izgatott taps.

Balra fordult, pontosan a Bonddal és Leiterrel szemközti irányba. Jobbja lendült, újabb fénykéve indult.

– Mistah Jungles Japhet és dobjai.

Óriási taps, vijjogások, füttyök.

Négy vigyorgó fekete férfi ült lovagló tartásban négy dobon: „felújított” tartályok voltak ezek, állatbőrborítással. A dobok különféle méretűek voltak. A feketebőrűek mind szálasak, izmosak-inasak. Amelyikük a basszdobon ült, felállt most, összefont kezét meglengette a feje fölött, üdvözölte a közönséget.

– Voodoo dobosok Haitiről – suttogta Leiter.

A zaj elült. A dobosok ujjhegyeikkel elkezdtek verni valami lassú, tört ritmust – szelíd rumba surrogását idézve.

– És most, barátaim – jelentette be a ceremóniamester, arccal még mindig a dobok felé –, íme… G-G… – szünetet tartott – szumátra!

Ez az utolsó szó már elüvöltve hangzott el. S a „mester” maga kezdte a tapsot, melyet a sokadalom rögtön átvett, a terem őrjöngött. A dobok mögötti ajtóban két nagydarab feketebőrű tűnt fel, arany ágyékkötő volt meztelen testükön, s ott hoztak maguk közt egy pici figurát, egy lányt, két karja a nyakán, testén mindenütt fekete strucctollak, szemén apró maszk.

Az óriások letették őt a parkett közepén. Majd meghajoltak, hogy homlokuk a földet érintette. A nő tett két lépést előre. Rajta volt csak fény, a két feketebőrű ettől máris beleolvadt a sötétbe, a semmibe, el is tűntek az ajtón át.

Ugyanígy a ceremóniamester is. Abszolút csend lett, csak a dobok dübögtek-surrogtak halkan.

A lány most nyakához emelte kezét, és a fekete tollak „kabátja” szétnyílt, másfél méteres legyező lett belőle. És a két fürge kéz hátrakanyarította a test mögé, pávafarokként lengett ott hátul. A nő anyaszült meztelen volt, kivéve egy kis fekete övzsinórt, melyen leheletnyi fekete csipke függött elől – mellbimbóin parányi fekete csillagpáros, és a szemén ott volt továbbra is a pici maszk. A teste kicsi volt, kemény, izmos, bronzszínű, szép. És kicsit be volt olajozva, ez látszott a fényén.

A közönség továbbra is csendben figyelt. A dobok ritmusa fokozódott. A basszusdob az emberi ütőér lüktetésének ritmusát vette fel.

A lány pucér hasa lassan forogni kezdett a dobritmusra. A fekete tollbokrétát néha előbbre lendítette, máskor csak hátul ingatta, és csípője is átvette a ritmust, így tekergőzött. De a felsőteste moccanatlan volt. A fekete tollak újra lendültek egyet, és most a nő lábai és vállai kezdtek rángani. A dobok szava erősödött. A táncosnő testének mintha minden porcikája más ritmusra vonaglott volna. Ajka kicsit megnyílt, fogainak fehérsége villant. Orrcimpái remegni kezdtek. Szeme tüzesen villogott a maszkon keresztül. Szexi kis mopszli-arca volt, és Bondnak nem is jutott más szó az eszébe róla, csak ahogy a francia mondja: chienne.

S a dobok még vastagabban dübögtek, bonyolult ritmusok indáztak. A nő ellökte magától a legyezőtollazatot, két karját feje fölé emelte. Egész teste reszketni kezdett. Hasa gyorsabban mozgott. Körbe-körbe, meg előre-hátra. Két lábát kicsit szétterpesztette. Csípője nagyobb köröket írt le. Akkor hirtelen lekapta jobb melléről a csillagot, a közönség közé hajította. Először lehetett a tömeg halk moraját hallani. Utána megint csend lett. A lány letépte a másik csillagot is. Újra mormolás, ismét némaság. A dobok vadabbul, vészesebb gyorsasággal peregtek, döngtek. A dobosokról ömlött a víz; kezük laza szürke rongyként lebegett az állatbőrök világosán. Szemük kimeredt, tekintetük üres volt. Fejüket kicsit oldalra billentették, mintha fülelnének. Alig néztek a lányra. A közönség halkan nyögdelt, a szemek megnyirkosodva fénylettek.

A táncosnő egész testén veríték csillogott már, a mellein és a hasán is. Egyszerre elkezdték rázni valami apró rángások. A szája kinyílt, kis kiáltás szakadt ki a torkából, aztán a kiáltások ismétlődtek is. Keze lecsusszant a testén, s a parányi csipkefátyol került sorra – repült ágyékáról a tömeg közé. Nem volt rajta alul most már semmi más, csak a keskeny fekete övzsineg. A G-húr. A dobok hurrikánszerűen verték a szexualitás ritmusát. A nő halkan felsikoltott megint, két karját előrevetette, mintha így kellene egyensúlyoznia, testét elkezdte lassan a föld felé süllyeszteni, majd visszaemelte megint, ezt ismételte egyre sebesebben. Bond hallotta, ahogy a közönség nyögdel, hörgések törtek fel, disznóröfögések mindenütt. S tapasztalhatta, ahogy az ő keze is vadul gyűri az asztal térítőjét. Szája kiszikkadt.

A közönség akkor kiabálni kezdett a nőnek. – Gyerünk, G-G, csináld meg! Vedd le, bébi! Tekerj, bébi, tekerj! Gyere! Vedd le azt is!

A nő térdre hullt, s ahogy a ritmusok lassan csitultak a dobokon, ő maga is az utolsó rángásokig ért el, hirtelen még egy gyors sorozat… vonaglás közben egyet-kettőt vinnyogott, és megvolt.

A dobok lassú tam-tam ritmusa megerősödött, de ez már inkább csak „elcsoszogás” volt. A közönség üvöltve fogadta a nő testének „eseményét”. Harsány, válogatatlan obszcenitások repültek felé mindenünnét.

A ceremóniamester ismét a parketten volt, rajta a kis szúrófény.

– Jól van, emberek, jól van, na. – Állán folyt a veríték. Széttárta karját, mintegy jelezve: megadja magát.

– A G-G benne van!

Vagyis hogy leveszi az övét is. A közönség sorain elégedett hörgés, röfögés futott végig. – Vedd le, G-G! Ha már megvagy, vedd le azt is, bébi! Mutasd magad úgy! Hadd lássunk!

A dobok újra rákezdték, bár most is csak lágyan.

– De hát, barátaim – rikoltotta a ceremóniamester. – A sztriptíz meglesz… de teljes sötétben!

A közönség csüggedten hördült fel. Az egész terem sötétségbe borult.

Nyilván egy régi trükk, gondolta Bond.

Hirtelen minden érzéke felvillanyozódott – riadalommal.

És a tömeg üvöltése elhalt, de valami hihetetlen gyorsasággal. Ugyanakkor azt érezte, hideg levegő csapja meg az arcát. És mintha süllyedt volna.

– Hé! – kiáltotta Leiter. Közelről jött a hangja, de üreges kongás közepette.

– Az istenit! – gondolta Bond.

Valami összecsapott a feje fölött. Kezét kinyújtotta. Falhoz ért, mely alig pár arasznyira mozgott a háta mögött.

– Fényt – mondta egy hang nyugodtan.

E pillanatban érezte, lefogják a karját. Odaszorítják székéhez.

Vele szemközt, még mindig asztaluknál, ott ült Leiter, könyéknél egy hatalmas feketebőrű fogta. Egy kis négyszögletes cellában voltak. Jobbra-balra tőlük két további néger állt, pisztolyukat rájuk szegezték.

Bond hallotta egy hidraulikus emelő-süllyesztő sziszegését, s akkor asztaluk ismét „lenyugodott”. Ő maga felpillantott. Fent jókora csapóajtót láthatott. Hallani semmit sem lehetett.

Az egyik feketebőrű elvigyorodott. – Csak nyugalom, pajtás. Értesz?

Leiter káromkodott egyet. Bond megfeszülő izmokkal hallgatott, várt.

– Melyiktek az angol? He? – kérdezte akkor ugyanez a fekete. A jelek szerint ő volt itt most a parancsnok. A pisztoly, amelyet hanyag mozdulattal ismét Bond szívének szegezett, kicsit nevetségesnek hatott. A fegyver agya, ahogy ujjai közül elővilágított, mintha gyöngyház lett volna, a hosszú, nyolcszögletes csövet finoman cizellálták.

– Ez itt… alighanem – mondta az a fekete, aki Bond karját fogta, aztán a sebhelyre bökött az arcán. – Az ő személy leírása.

A fekete férfi szorítása több volt, mint kellemetlen. Olyan volt, mintha két satupofát csavartak volna Bond karjára. Érezte, két keze lassan zsibbadni kezd.

A nevetséges fegyvert nekiszegező férfi lassan közelebb ment hozzá, megkerülte az asztalt. A cső most pontosan Bond hasára mutatott. A fegyver ki volt biztosítva.

– Ilyen távolságról el se hibázhatsz, mi? – kérdezte Bond megvetően.

– Pofa be – rendelkezett a fekete ember. Baljával végigtapogatta Bondot, szakszerű mozdulatainak eredményeképpen előhúzta a Berettát, majd átnyújtotta a másik revolveres negrónak.

– Ezt add oda a főnöknek, Tee-Hee. Vidd magaddal az angolt is – tette hozzá. – A többiek maradnak.

– Igenis – felelte a megszólított, a Tee Hee nevezetű fekete. Nagyhasú férfi volt, csokoládészínű inget viselt, levendulaszín nadrágot.

Bond érezte, felrántják a székről. Egyik lábát beakasztotta az asztallábba. Megpróbálta feldönteni az asztalt; repültek is poharak, evőeszközök zörömbölve a földre; és ugyanebben a pillanatban Leiter ugrott, hallhatóan sípcsonton rúgta ellenfelét. Bond is megpróbálkozott ezzel – sikertelenül. Egy pillanatig teljes volt a zűrzavar, de az őrök egyike sem lazított szorításán. Leitert csak fölemelintették, ahogy egy gyereket kapnak fel, odavágták a falhoz. Az orra csaknem összetört. Aztán visszafordította őt a feketebőrű, maga felé. Elégedetten láthatta, hogy folyik a vére.

A két revolver egyre szegeződött. Bár kísérletük kilátástalannak bizonyult, volt legalább egy másodperc, amikor kettejüké volt a kezdeményezés. Ezzel mintha „egyenlítettek” volna a lerohanásukért.

– Ne pazaroljátok az erőtöket – jelentette ki a feketebőrű, aki a jelenlévők parancsnokának látszott. – Vigyétek végre az angolt. – További szavait is Bond őrzőihez intézte. – Mr. Big már vár rátok. – Aztán Leiterrel foglalkozott tovább. – Jobb, ha elbúcsúzik a barátjától. Örökre – tette hozzá. – Aligha fogja viszontlátni.

Bond mosolyogva nézett Leiterre. – Szerencsés véletlen, hogy két órára ide beszéltük meg a rendőrséggel a randevúnkat. Addig is viszlát.

– Majd meglátjuk – mondta a feketebőrű. – Mozgás.

Bondot kísérője úgy fordította, hogy az elmozduló fal mögött nyíló folyosón hamar elindulhasson – egy kopár folyosón. A Tee-Hee-nek nevezett haladt elöl.

Mögöttük ismét becsukódott az ajtó.