XVII ♦ A „TEMETKEZŐ SZELE”

Szép zöld citromszelettel, piros banánnal teli tál, bíbor csillagalmák és mandarinok, rántotta szalonnával, Blue Mountain-kávé, a világon a legfinomabb a maga nemében, valamint jamaicai lekvár, csaknem fekete, és guajávazselé.

Bond, ahogy sortban-szandálban meglátta ezt a reggelit a veranda asztalán, ráadásul letekinthetett Kingston és Port Royal napsütötte panorámaképére is – és nem fotón –, azt gondolta, a szerencse fia, és hogy íme, hivatásának sok sötét mozzanatáért itt a kárpótlás, a vigasz: egy-egy ilyen kivételesen gyönyörűséges pillanat.

Bond jól ismerte Jamaicát. Hosszabb megbízatás kötötte ide már egy alkalommal a háború után, amikor a kubai kommunista központ megpróbálta kiterjeszteni titkos befolyását a jamaicai szakszervezetekre. Nem volt valami szép munka – ami az ő feladatát illeti –, és eléggé zűrzavaros is lett a végén; de a lényeg az volt, hogy megismerhette a nagy zöld szigetet és derekas, jókedvű népét. Most boldog volt, hogy visszatérhet, eltölthet egy szép szabad hetet itt, mielőtt a komor műveletek ismét elkezdődnének.

Reggeli után Strangways jelent meg a verandán, vele volt egy magas, barna bőrű férfi: fakult kék ing, vénséges barna vászonnadrág.

Quarrel volt az, a kajmán-szigeteki ember – és Bond első látásra elemi erővel megkedvelte. Cromwelli katonák és későbbi kalózok vére is csordogált az ereiben, arca szigorú volt, szögletes, a szája csaknem szigorú. Szeme szürke. Csak a lapos orr és a világosabb tenyér tanúsította, hogy negroid beütés is volt a családban.

Bond kezet rázott vele.

– Jó reggelt, kapitány – mondta Quarrel. Mivel a világ legnevezetesebb tengerésznemzetségének leszármazottja volt, számára a létező legmagasabb rang mindenkor is a „kapitány” maradt. Hangjában azonban nyoma sem volt alázatnak, tetszeni vágyásnak. Úgy beszélt, mint aki a legénység tagja, modora egyenes volt és nyílt.

Ez a pillanat határozta meg kapcsolatukat. Mint egy skót földesúr és fővadásza; nem volt kérdés a tekintély, nem volt szükséges a szervilizmusnak még az árnyalata sem.

Miután megbeszélték terveiket, Bond beült a Quarrel hozta kis kocsi kormánya mögé, és elindultak a Junction Roadon, hagyván Strangwayst, intézze Bond ügyeit és „rendeléseit”.

Kilenc előtt indultak, így hűvös volt még, amikor keresztülvágtak Jamaica hegyein, melyek úgy húzódtak a szigeten, akár egy krokodil páncélján a központi „gerinc”. Az út az északi síkságok felé a világ legszebb látványainak némelyikét tárta szemük elé; a trópusi növényzet a magassággal változott. A magasföldek zöld szárnyait bambuszok vonalazták-erezték, előtündököltek közülük a kenyérgyümölcsök sötétebb zöldjei, majd felvöröslött sokfelé az Erdő Lángjának bengáli tüze, aztán jöttek lejjebb az ébenfa vadonok, a sok mahagóni, mahoé és kékfa. És amikor Agualta-völgy síkságaira értek, a cukornád zöld tengere hullámzott körülöttük, banánok sárgállottak, el egészen addig, ahol – az északi part mentén – pálmák messzi szegélye csillámlott kirobbanó elevenséggel.

Quarrel jó útitárs volt, s még annál is csodálatosabb idegen- vezető. A „csapóajtó-pókokról” mesélt, ahogy Castleton híres pálmakertjein áthaladtak, beszámolt róla, milyen küzdelmet vívott egyszer a szeme láttára egy óriás százlábú és egy skorpió, elmagyarázta a férfi és a női paw-paw különbségét. Beszámolt a vadonbéli mérgekről, a trópusi fűfélék gyógyhatásáról, arról, hogyan fejt ki nyomást a pálmabél, hogy a kókuszdió kihasadjon, milyen hosszú a kolibri nyelve, hogyan cipelik pofájukban a krokodilok a kicsinyeiket, de sokat, és olyannyira összezsúfolva egymás mellett, hogy a szardíniás doboz ahhoz képest semmiség.

Pontos információkat közölt, de sosem játszotta a szakértőt, szóhasználata olykor jellegzetesen jamaicai volt, ahol is a növények „törekszenek” vagy „nyomulnak”, a pillék „denevérek”, nem szokás „kedvelni”, hanem mindent csakis „szeretni”, de jószerével rögtön szerelmetesen. Beszéd közben is oda- köszöngetett keze lendítésével az ismerősöknek az útfélen, akik rendre visszaintegettek, s Quarrel nevét kiáltották.

– Maga itt jócskán ismeri az emberiséget, úgy látom – mondta szintén kedélyesen Bond, ahogy egy böhöm busz sofőrje (a szélvédőn nagy betűkkel a románc szó állt!) lelkes dudaszóval, egész koncerttel üdvözölte kísérőjét.

– A Meglepetés-szigetet három hónapja figyelgetem, kapitány – felelte erre Quarrel –, és hetente kétszer végighajtok ezen az úton. Jamaicában gyorsan megy az „ismerem”. Élesek itt a szemek.

Fél tizenegy tájban hajtottak át Port Marián, aztán egy keskeny mellékútra kanyarodtak, mely Shark Bay felé vezetett. Egy kanyart követően már ott is volt közvetlen alattuk. Bond megállt, kiszálltak.

Az öböl félhold alakú volt, két végénél jó ezerkétszáz méter széles. Kéklő felszínét gyengéden borzolta az északkeletről érkező könnyű szél, tulajdonképpen azoknak a passzátszeleknek a széle, amelyek ötszáz mérföldnyire innét a Mexikóiöbölből indulnak, s azután jön hosszú „útjuk” a világ körül.

Jó másfél kilométernyire onnét, ahol álltak, hosszú fehér tarajok jelezték, hogy az öblön túl zátony van, míg a horgonyzóhelyhez vezető bejárat vize tökéletesen tükörsima volt. A félköralak közepén a Meglepetés-sziget meredeken szökkent jó harminc- valahány méter magasba, keleti tövénél apró hullámok locsolták, a széllel ellentétes oldal vize is csaknem rezzenetlenül „állt”.

A kis sziget nagyjából kör alakú volt, valahogy kuglófot idézett, szürke színűt, melyet zöld habszegéllyel odaraktak egy jókora kék tálra.

Vagy harminc méternyire alattuk ott voltak az apró házcsoportok: halászkunyhók a pálmás parton, s körülbelül velük egy magasságban zöldellt a szigetkúp fennsíkja. Quarrel mutatta a sziget közepén a tömérdek zöld közül kivillanó hevenyészett „stílusban” épült házikók zsúpfedeleit. Bond Quarrel távcsövén szemlélte a látványt. Életnek semmi jele, eltekintve egy könnyű kis füstzászlótól, melyet épp szétszálazott a fuvallat.

Alattuk a fehér fövenyen fakózöldes volt a víz színe. A zöld aztán mélykékké sötétült, mielőtt barnás árnyalatúvá vált volna a belső zátonynál, mely mintegy száz méternyire a szigettől tágas félkört rajzolt, fehéren habzott. Utána a sötétes kékség folytatódott, itt-ott mutatkoztak csak világoskék és akvamarin sávok. Quarrel becslése szerint a kikötőhelyen a víz mélysége tíz méter lehetett. ‘

Balra tőlük, az öböl nyugati földnyelvén láthatták akciójuk Beau Desert nevű kiindulópontját. Fák takarták el a pici fehér homokú öblöt; de Quarrel leírta Bondnak pontosan minden részletét, s ő vagy tíz percig vizsgálta a száz méternyi tenger- szakaszt, mely onnét a Secatur kikötőhelyéig húzódott.

Összességében Bond egy órát töltött a részletek bevésésével, aztán, a falut vagy leendő házukat meg sem közelítve, visszahajtott a kocsival a parti főútra.

Keresztülhaladtak a szépséges kis banánkikötőn, Oracabes- sán, látták Ocho Rios nagy, új bauxittelepét, az északi part mentén érték el aztán Montego Bayt – ez kétórányi út volt. Februárt mutatott a naptár, „tombolt” az idény. A kis falu és a nagy szállodák csoportozata négy hónapi „aranylázban” égett; a mostani bevételekből kellett aztán mindenkinek a további nyolc hónapban is megélnie. Bond és Quarrel megállt egy pihenőháznál a tágas öböl túlsó partján, itt ebédeltek, majd a délutáni hőségben indultak tovább a sziget nyugati csücske felé – odáig újabb kétórás út várt rájuk.

Erre a nagy parti mocsarak miatt semmi sem változott, mióta Kolumbusz találomra kikötött a Manatee-öbölben. Jamaicai halászok elvették a helyet az aravak indiánoktól, máskülönben azt a benyomást keltette a táj, mintha itt megállt volna az idő.

Bond úgy gondolta, soha életében nem látott még ilyen szép öblöt: öt mérföldnyi fehér homok lejtett a meg-megtörő hullámok sorai felé, távolabb meg, a felséges parti színpad mögött pálmák meneteltek kecses rendetlenségben a láthatár irányába. Alattuk karcsú, zöld csónakok pihentek partra húzva sok rózsaszín kürtkagyló társaságában, a fák közt halászkunyhók álltak, pálmalevéltetősek, kedvesen eregették a füstöt – tengertisztaság és mocsári rejtelmek közt keskeny sávban.

A házikók közti jókora tisztáson cölöpökön állt a ház. Magas bahamafű lengett körötte mindenütt, az épület maga hétvégi nyaralónak látszott – általában a Nyugat-Indiai Citrus Társaság alkalmazottai pihentek itt. Azért épült cölöpökre, hogy így védekezzenek a termeszek ellen, és mindenütt sűrű háló borította – moszkitók és homoklegyek távoltartása céljából. Bond végighajtott a hepehupás bekötőúton, majd a ház alatt parkolt. S míg Quarrel fent kiválasztott és lakhatóvá tett két szobát, ő maga törölközőt csavart a derekára, majd elindult a pálmák alatt a tengerhez – húsz méternyire se volt onnét.

Vagy egy órát úszott, pihent a meleg, simogató vízben, közben a Meglepetés-szigetre és titkára gondolt, képzeletben még egyszer „végigment” azon a százméteres szakaszon, tűnődött cápákon és barrakudákon, meg a tenger más veszedelmein, az el nem olvasható művek e nagy „könyvtárán”.

Ahogy a kis fabungalóhoz visszatért, Bond már „beszerezte” első homoklégycsípéseit. Quarrel kuncogva nézte hátán a lapos dudorokat, melyek hamarosan gyötrő viszketést okoznak.

– És nincs mit tenni ellenük, kapitány – mondta Quarrel. – Hanem ami a viszketést illeti, van módszerem. Először is menjen zuhanyozni, mossa le a sót. Ezek csak este csípnek, úgy egy óra hosszat, és sósan szeretik a vacsorájukat.

Ahogy Bond kijött a zuhanyzóból, Quarrel már elő is vette öreg orvosságos üvegét, aztán bedörzsölte a csípéseket valami kreozotszagú barna lével.

– Nálunk a Kajmánon még több a homoki bolha és a légy – közölte –, hát igen, több, mint bárhol a világon, de amíg itt ez az orvosság, nem törődünk a dologgal.

A trópusi alkony tíz perce meghozta ismert melankóliáját, majd feltündököltek a csillagok, megjelent az égen a még nem egészen teli Hold, és a tenger átváltozott láthatatlan suttogássá. A Jamaicán ismert két nagy szél közti szünetben ez mindig így van; s akkor ismét zúgni kezdenek halkan a pálmák.

Quarrel az ablak felé bökött a fejével.

– A „Temetkező Szele” – magyarázta.

– Hogyhogy? – kérdezte meghökkenve Bond.

– Le-a-vízre szél, ahogy a hajósok mondják – világosította fel Quarrel. – Vagyis a „Temetkező” lesöpri a szigetről a rossz levegőt este hattól reggel hatig. Aztán jön minden reggel a „Doktor Szele”, és hozza az édességes levegőt a tengerről. Vagy legalábbis Jamaicán így nevezik ezt a két szelet.

Quarrel akkor fürkészve nézett Bondra.

– Gondolom – mondta –, maga, kapitány, nagyjából ugyanazt a mesterséget űzi, mint a Temetkező.

És kicsit mókás lett a szeme.

Bond felnevetett. – Még szerencse, hogy nem kell az órákat is ugyanígy betartanom – mondta.

Odakint rákezdték a tücskök és a leveli békák, szólt a cirpelő és kvartyogó zene; nagy éji pillék repültek a védőhálónak, szinte megrángatták, úgy elbűvölte őket a benti világosság, a mennyezet gerendájáról lelógó két olajlámpa fénye.

Hébe-hóba pár halász, vihogó lányok egy-egy csoportja bukkant fel a parton, mentek a környék egyetlen kis rumivójába az öböl végén. Ilyenkor itt senki nem mert egymaga járni – féltek a fák közt lakó koboldoktól, vagy a görborjútól, ettől a kísértetállattól, amely gördülve jön az ember felé a földön, a lába láncban, az orrlikain lángot fúj.

Míg Quarrel a tápláló és ízletes vacsorát készítette – hal, tojás és zöldfélék –, mostantól állandó menüjüket, Bond az olajlámpák fényében könyveket tanulmányozott. Strangways kölcsönözte ki neki ezeket a trópusi tengerekről és lakóikról szóló szakmunkákat a Jamaica Intézetből. Beebe és Allyn voltak a szerzők, meg a tengeralattjárón „vadászó” Cousteau és Hass. Mert amikor ő ott tart majd, hogy megteszi azt a száz métert a tengerben, eltökélte, mindent pontosan tudni fog, amit kell, nem hagy az ellenfélnek semmi esélyt. Tudta, milyen formátumú ember Mr. Big – nem csupán testi arányaiban –, s el tudta képzelni, hogy a Meglepetés-sziget esetében is tüneményes védelmi mechanizmusokat dolgozott ki a Nagy Ember. El nem képzelhette, hogy a sziget védői puskákkal és aknákkal beérnék. Mr. Big nem akart összeütközésbe kerülni a rendőrséggel. Neki a szó „jó” értelmében kívül kellett maradnia a törvények körén. Bond nagyon úgy vélte, hogy a sziget tulajdonosa valahogyan a saját szolgálatába állította a tenger erőit is, s ő erre a kérdésre összpontosította most figyelmét, hogyan gyilkol a cápa és a barrakuda, miként lehet része a „játéknak” a polip és a tintahal.

A kutatók által ismertetett tények lenyűgözőek, de kissé ijesztőek voltak; ellenben Cousteau kapitány tapasztalatai a Földközi-tenger mélyein, vagy Hassé a Vörös-tengerben és a karibi világban némiképp bátorítóbbak.

Aznap éjjel Bond álmai rendre efféle iszonyú összecsapások körül forogtak: óriási tintahalak, szúrós ráják, kalapácsfejűek és fűrészfogú barrakudák támadtak rá; olykor fel-felnyögött, verítékben ázott.

Másnap elkezdte edzéseit, és a kérlelhetetlen Quarrel volt a bírálója, ellenőre. Minden reggeli előtt úszott egy jó másfél kilométert a part mentén, utána a kemény homokon futott vissza a bungalóhoz. Kilenc tájban beültek a kis csónakba, és egy nagyon egyszerű, háromszögű vitorla segítségével – szintén a part mellett – hajóztak egy darabot, így érték el rövid időn belül a Bloody- és az Orange-öbölt, ahol a homokföveny sziklákkal zárul, kis barlangok nyílnak, a zátony pedig közel van a parthoz.

A csónakot kihúzták a partra, s akkor Quarrel kiment Bonddal a mélyvízbe, megmutatta, hogyan megy az ilyesmi, ha maszk van az emberen, kezében dárda, öreg szigonypuska – egyelőre csak ennyi állt a rendelkezésükre –, milyen lélegzetelállító valóban az efféle expedíció; mert nagyjából hasonló környezetre számíthat majd a Cápa-öbölben is.

Békésen vadászgattak, egymástól alig pár méternyire úszva, s látszott, Quarrel milyen otthonosan mozog, valóban elemében van. Bond is hamarosan megtanulta: nem kell küzdeni a tenger ellen, ki kell használni az áramlatokat, a kis örvényeket… miközben persze mégis ellenfél a víz.

Első napi gyakorlataik végeztével Bond nemcsak korallvágta sebeket „szerzett”, hanem a tengeri sün is megszurkálta jó párszor, tüskék törtek az oldalába. Quarrel csak vigyorgott, aztán lekezelte a sérüléseket. Majd – ez elmaradhatatlan esti programjuk lett – fél órán át masszírozta Bondot, pálmaolajjal dörzsölte be, s végig az élményeikről beszélgettek: milyen halakat láttak, mik a ragadozók és a növényevők szokásai, hogyan álcázzák magukat a tengeri lények, például hogy némely halak a véráram útján változtatják színüket.

Quarrel sem tudott róla, hogy halak önszántukból embereket támadnának meg, kivéve ha kétségbeesett helyzetbe kerülnek, vagy ha vér van a vízben. Elmagyarázta, hogy trópusi vizekben a halak ritkán éhesek, s hogy fegyvereik java része a védekezés, nem a támadás céljait szolgálja. Az egyetlen kivétel, tette hozzá, a barrakuda. „Mocsok dögök”, mondta, és azért nem félnek, mert a betegségeket kivéve nem ismernek ellenséget, képesek rövid távon óránként nyolcvan kilométeres sebességgel úszni, és a fogazatuk minden tengeri halé közül a legrettenetesebb.

Egy nap lőttek egy ötkilós példányt; egyre ott csellengett körülöttük, el-eltűnt a szürkéllő távolokba, de újra megjelent, csöndesen, moccanatlanul a felsőbb vízrétegekben, haragos tigrisszemei nagyon közelről tüzeltek rájuk. Jól láthatták, hogy lüktetnek kopoltyúi, fogai elővillantak, akár a farkaséi, kegyetlen, előreszökkenő állkapcsából.

Quarrel elvette végül Bondtól a szigonypuskát, meglőtte, de rosszul, mert áramvonalas hasát találta el. A hal egyenesen feléjük tartott, tátott pofája, hatalmas állkapcsai lecsapó csörgőkígyót idéztek. Bond vad lendülettel felé vágta dárdáját, épp amikor a hal már-már elérte Quarrelt. Elhibázta, de azért a két állkapcsa közé jutott a fegyver vége. A halpofa akaratlanul is összecsattant, s ahogy a barrakuda kitépte Bond kezéből a dárdát, Quarrel megszúrta a késével, a hal akkor őrjöngeni kezdett, vadul kavarta a vizet, maga mögött húzta kilógó belső részeit, állkapcsai közben a dárdát szorították, oldalából kilógott a szigony. Quarrel alig bírta fogni a „zsinórt”, az állat le akarta volna nyelni a fémet is, a visszahajló horoggal, akkor végre sikerült Quarrelnek elérnie a félig víz alatti zátonyt, lassan kihúzta a halat.

Aztán elvágta a torkát, a két állkapocs közül kicsavarták a dárdát, s láthatták, fényes, mély fognyomok vannak a fémben.

Partra vitték a halat, itt Quarrel levágta a fejét, egy darab fával kipeckelte az állkapcsait. A felső állkapocs óriási üreget tárt, és csaknem derékszöget zárt be az alsóval, ahol viszont most már jól látszott a borotvaéles fogak fantasztikus „készlete”; olyan sűrűn következtek egymásra a fogak, ahogy tetőn a cserepek. De még a nyelvén is voltak, több sorban egymás mellett, aprók, elöl pedig két hatalmas tépőfog látszott, olyan volt ez a páros, akár egy kígyóé.

Bár alig öt kiló volt a hal, hossza jócskán meghaladta az egy métert; csupa izom, csupa kemény hús – nikkel rakéta.

– Több barrakudát nem lövünk – mondta Quarrel. – Ha maga nincs, egy hónapig nyögöm a kórházi ágyat, és talán nincs többé arcom. Hülye voltam. Elég, ha úszni kezdünk felé, már menekülőre fogja. Mindig így van ez. Gyávák, mint a többi hal. Ezektől ne féljen – mutatott a fűrészfogazatra. – Nem lát többé ilyen fogakat.

– Nagyon remélem – mondta Bond. – Nincs tartalék arcom.

A hét végére Bond bronzbarna lett és kemény. A cigarettával lement napi tíz szálra, s egy korty szeszes italt sem ivott már. Két mérföldet is leúszott, és nem fáradt el, keze tökéletesen meggyógyult, messze volt tőle már a nagyvárosi élet minden nyűge – még az emléke is.

Quarrel örült. – Készen áll a „meglepetésre”, kapitány – mondta –, és nem szeretnék az a hal lenni, amelyik magát meg akarná enni.

Nyolcadik nap este felé, ahogy a bungalóhoz visszaértek, Strangwayst találták ott – már várt rájuk.

– Jó híreim vannak – kezdte. – Barátja, Félix Leiter a körülményekhez képest jól van. Annyi biztos, hogy túlélte, és ez már eredmény. Le kellett vágni egy karjának és egy lábának a maradványait. Most a plasztikai sebész gyerekek hozzáláttak, hogy újra legyen arca. Tegnap jött a hívás St. Petersburgból. Ahogy látom, Leiter legfontosabb dolga ez volt: üzenni magának. Ahogy eszméletre tért, ez volt az első… eszméje, na. Azt üzeni, sajnálja, hogy nem lehet itt magával, aztán hogy vigyázzon, rá ne fázzon – annyira semmiképp se, mint ő.

Bond úgy érezte, szíve kicsordul. Kinézett az ablakon.

– Mondja meg neki, hogy nagyon gyors gyógyulást – szólalt meg végre hirtelen, kurtán. – És mondja meg, hogy nagyon hiányzik. – Megint Strangwaysre nézett. – Na, és a felszereléssel mi van? Minden rendben?

– Minden, ahogy kérte – hangzott a válasz. – A Secatur pedig holnap indul. Jön a Meglepetés-szigethez. Ahogy Port Marián túlesnek, alkonyat körül vethetnek majd horgonyt. És Mr. Big is a fedélzeten van – ez a második ilyen alkalom, mióta a hajója ide jár. Ó, és hogy egy nő is van a társaságban. Bizonyos Solitaire, már ha a CIA jól tudja. Maga ismerős ebben a témában?

– Nem nagyon – mondta Bond. – De azt eléggé szeretném, ha a lányt leválasztanák Mr. Bigről. Nem része a csapatának.

– Hölgy a csávában, ilyesmi, hm? – mondta Strangways, aki a jelek szerint szívesen használt romantikus kifejezéseket. – Jó kis ügy. A CIA szerint egy bombázó.

De Bond ezt már nem is nagyon hallotta. Kiment a verandára, nézni a csillagokat. Soha életében nem játszott még ilyen nagy tétben: ott volt először is a kincs titka, egy különös kaliberű bűnöző kivonása a forgalomból, a kommunista kémhálózat szétverése, de a legfőbb célja az volt, hogy a szmers egy „polipkarját” levágja, és itt személyes indítékok mozgatták. Tessék, ehhez jött még Solitaire is, a legszemélyesebb cél és díj.

A csillagok csak a maguk rejtelmes morzejeleivel válaszoltak, s neki nem volt kulcsa a megfejtéshez.