26

Perry Ma­son író­asz­ta­lá­nál ült, az ab­la­kon be­ára­dó fény kis­sé öre­gebb­nek mu­tat­ta mar­káns, fér­fi­as ar­cát, de ki­emel­te a ben­ne rej­lő erőt is.

Fran­ces Ce­la­ne a nagy, fe­ke­te bőr­fo­tel­ban ku­por­gott, mu­ta­tó­uj­ja ide-oda sik­lott a kar­fán. Sö­tét sze­mét el­fá­tyo­loz­ta a fel­in­du­lás.

Ro­bert Gle­a­son a könyv­szek­rény­hez tá­masz­kod­va állt. Ko­moly, szi­go­rú vo­ná­sai an­nak az em­ber­nek a fáj­dal­má­ról árul­kod­tak, aki kép­te­len sza­vak­ba ön­te­ni ér­zé­se­it.

A nyi­tott ab­la­kon be­hal­lat­szott az ut­cá­ról a rik­kan­csok ki­a­bá­lá­sa, akik a Star rend­kí­vü­li ki­adá­sát hir­det­ték.

Perry Ma­son meg­ve­re­get­te az író­asz­ta­lán he­ve­rő új­sá­got, amely­ből még áradt a nyom­da­fes­ték sza­ga.

– Ezt ne­ve­zem új­ság­írás­nak! Ne­vers el­in­téz­te, hogy a lap már az ut­cán le­gyen, mire ma­guk át­ér­nek a tár­gya­ló­te­rem­ből az iro­dám­ba. Sa­ját kút­fe­jé­ből rá­jött min­den­re! Az egész cik­ket ki­sze­det­te, csak Pur­ley ta­nú­val­lo­má­sá­val meg a fő­cí­mek­kel kel­lett meg­tol­da­nia.

Mu­ta­tó­uj­ja vé­gig­sik­lott a fe­ke­tén or­dí­tó nagy­be­tű­kön: MEG­OL­DÓ­DOTT A REJ­TÉLY!

– Nem az új­ság­író-tel­je­sít­mény volt a fi­gye­lem­re mél­tó eb­ben a per­ben, Mr. Ma­son. Maga ele­mez­te ki ra­gyo­gó­an, hogy mi tör­tén­he­tett. Maga te­rem­tett olyan kö­rül­mé­nye­ket, hogy Pur­ley bí­rót meg­győz­het­te. Ala­po­san szem­ügy­re vet­tem, ami­kor elő­ször lé­pett fel a ta­núk emel­vé­nyé­re. Mond­ha­tom, nem volt könnyű dol­ga vele!

Perry Ma­son mo­soly­gott.

– Pur­ley bíró úr fö­löt­te nagy vé­le­ménnyel van ön­ma­gá­ról, és ször­nyen rossz né­ven vet­te vol­na, ha kény­sze­rű­ség­ből kell be­is­mer­nie té­ve­dé­sét. Ha ak­kor in­té­zem hoz­zá a dön­tő kér­dést, ami­kor elő­ször lé­pett fel az emel­vény­re, biz­tos, hogy fel­há­bo­rod­va uta­sít­ja vissza. Sa­ját ma­ga­tar­tá­sa pe­dig annyi­ra be­fo­lyá­sol­ta vol­na, hogy a kö­vet­ke­zők­ben már a leg­ha­tá­so­sabb bi­zo­nyí­té­kok se­re­ge sem győ­zi meg té­ve­dé­sé­ről. De sze­ren­csé­re si­ke­rült úgy ren­dez­ni a kö­rül­mé­nye­ket, hogy tö­ké­le­te­sen fel­ké­szü­let­le­nül érte a vil­lám­csa­pás, és ha sza­bad így mon­da­nom, el­kap­hat­tam a kra­vát­li­ját. No per­sze, a lé­nyeg már a ke­zem­ben volt, még­pe­dig ak­kor, ami­kor Crins­ton elő­ször be­szélt ne­kem a gyil­kos­ság­ról, és meg­ját­szot­ta, hogy ar­ról a bi­zo­nyos te­le­fon­hí­vás­ról csu­pán a rend­őr­ség köz­lé­sé­ből ér­te­sült. Itt kö­vet­te el Crins­ton a hi­bát, a vég­ze­tes hi­bát. Rá­adá­sul er­ről a te­le­fon­ról az es­küdt­szék előtt tett val­lo­má­sá­ban sem be­szélt. Tud­ni­il­lik olyan meg­szál­lot­tan ipar­ko­dott a gyil­kos­sá­got meg­elő­ző ese­mé­nye­ket tit­kol­ni a ha­tó­ság előtt, hogy egy va­do­na­túj his­tó­ri­át ko­holt ki – és ebbe be­le­bu­kott. A ha­zug­ság ugyan­is nem volt kü­lö­nö­seb­ben talp­ra­esett. Nem ez a leg­jobb mód­szer egy ha­mis val­lo­más el­fo­gad­ta­tá­sá­ra. Az iga­zán talp­ra­esett ha­zug igyek­szik a le­he­tő leg­szo­ro­sab­ban tar­ta­ni ma­gát a va­ló­ság­hoz, és csak ott tér el tőle, ahol vég­képp nincs más kiút. Akik tel­jes mér­ték­ben ko­holt his­tó­ri­á­kat tá­lal­nak fel, rend­sze­rint el­csúsz­nak egy-egy apró rész­le­ten. Az em­be­ri elme egyik fura sa­já­tos­sá­ga, hogy tö­mér­dek tényt ké­pes nyil­ván­tar­ta­ni, de nem ve­szi ész­re köz­tük az össze­füg­gést. Meg­val­lom, hogy ne­kem is ren­del­ke­zé­sem­re állt min­den té­nye­ző, már a kez­det kez­de­tén, még mi­előtt rá­esz­mél­tem vol­na, mi tör­tént tu­laj­don­kép­pen.

Crins­ton, mint tud­ják, ha­tal­mas össze­ge­ket vett fel a cég szám­lá­já­ra. Maga a cég per­sze fi­ze­tő­ké­pes ma­radt, de Crins­ton sze­mé­lyi hi­te­le tö­ké­le­te­sen ki­me­rült. Ek­kor cin­ko­sá­vá tet­te Gra­vest, és ket­tes­ben fo­ko­za­to­san ki­fosz­tot­ták Nor­tont. Ő pe­dig csak ak­kor fe­dez­te fel a tör­tén­te­ket, ami­kor meg­kap­ta a bank ér­te­sí­té­sét. A töb­bit már el­kép­zel­het­jük. Mr. Nor­ton alig­ha­nem ki­je­len­tet­te Crins­ton­nak, hogy vagy vissza­té­rí­ti a pénzt zá­ros ha­tár­időn be­lül, vagy fel­je­len­ti őt a rend­őr­sé­gen. Ami­kor Crins­ton be­val­lot­ta, hogy nem ké­pes meg­té­rí­te­ni az össze­get, Nor­ton a rá jel­lem­ző kö­nyör­te­len hi­deg­vér­rel fel­emel­te a te­le­fon­kagy­lót, és fel­tár­csáz­ta a rend­őr­sé­get. Crins­ton mö­göt­te ült, és meg­kö­vül­ten néz­te. Tud­ta, hogy Nor­ton fel­je­len­té­se után nem ke­rül­he­ti el a bör­tönt. Hal­lot­ta, amint Nor­ton azt mond­ta: „Rend­őr­ség? Egy bűn­cse­lek­ményt kí­vá­nok be­je­len­te­ni.” És ek­kor Crins­ton el­vesz­tet­te a fe­jét. Se szó, se be­széd, le­ütöt­te cég­tár­sát, va­ló­szí­nű­leg min­den elő­ze­tes meg­fon­to­lás nél­kül. Mi­után ezt meg­tet­te, és a te­le­fon­kagy­lót is a he­lyé­re rak­ta, hir­te­len rá­jött, hogy a rend­őr­ség nyil­ván fel­je­gyez­te Nor­ton hí­vá­sát, és ez az ő nyo­má­ra ve­zet­het. Zse­ni­á­lis öt­le­te tá­madt: is­mét fel­hív­ja a rend­őr­sé­get, Nor­ton neve alatt. De fel­tét­le­nül be kel­lett je­len­te­nie va­la­mi bűn­cse­lek­mény­fé­lét is, mint­hogy Nor­ton er­ről be­szélt. A gép­ko­csi-biz­to­sí­tá­si köt­vény előt­te he­vert az író­asz­ta­lon. Crins­ton­nak nem volt ér­ke­zé­se so­kat gon­dol­kod­ni, vak­tá­ban ezt hasz­nál­ta fel. Maga pe­dig, Fran­ces, ami­kor ér­te­sült nagy­báty­ja meg­gyil­ko­lá­sá­ról, meg­ijedt, mert tud­ta, hogy Rob Gle­a­son is a ház­ban tar­tóz­ko­dott! Félt, hogy egyi­kü­ket, eset­leg mind­ket­tő­jü­ket be­rán­gat­hat­ják az ügy­be, ezért, és ab­ban a hi­szem­ben, hogy meg­fe­le­lő ali­bit biz­to­sít ma­gá­nak, vál­lal­ta az ál­lí­tó­la­gos „ko­csi­lo­pást”.

Ha ala­po­sab­ban szem­ügy­re vesszük, vol­ta­kép­pen elég lett vol­na az egész­hez némi ma­te­ma­ti­kai tu­dás. Más szó­val, ha egy tisz­ta­fe­jű em­ber fi­gyel­me­sen szám­ba vet­te vol­na az adott kö­rül­mé­nye­ket, egy­ket­tő­re rá­jön, ki a gyil­kos. De őszin­tén be­val­lom, hogy a ro­man­ti­kus és szo­kat­lan hely­zet kis idő­re en­gem is úgy meg­za­vart, hogy nem tud­tam ki­há­moz­ni az iga­zat. Ami­kor vég­re fel­esz­mél­tem, az­zal is szá­mot ve­tet­tem, hogy ko­ránt­sem lesz könnyű dol­gom. Tud­tam, hogy ér­ve­lé­sem­mel vé­gül is fel­éb­reszt­het­ném az es­küd­tek­ben a ké­telyt, és ki­vív­hat­nám a fel­men­tést, de azt is tud­tam, hogy amíg a gyil­ko­sok­ból nem csi­ka­rok ki egy­ér­tel­mű val­lo­mást, nem mos­ha­tom ma­ku­lát­la­nul tisz­tá­ra a ma­guk ne­vét. Azon­nal rá­jöt­tem arra is, hogy Pur­ley bíró a kul­csa az ügy­nek, de egy per­cig sem fe­lej­tet­tem el, hogy ön­telt­sé­gén, ön­imá­da­tán nem le­szek ké­pes rést ütni hol­mi hét­köz­na­pi ke­reszt­kér­dés­sel. Ezért úgy kel­lett ren­dez­nem, hogy mo­tosz­kál­ni kezd­jen ben­ne a ké­tely, és az­tán lát­vá­nyos mó­don éb­red­jen rá a vá­ló­ság­ra.

Fran Ce­la­ne fel­állt; sze­mét el­fu­tot­ta a könny.

– Nem is tu­dom el­mon­da­ni ma­gá­nak, mit je­len­tett ne­kem mind­ez. Olyan ta­pasz­ta­la­to­kat sze­rez­tem, ame­lye­ket nem fe­lej­tek el soha.

Ma­son össze­húz­ta a sze­mét.

– Sze­ren­csés lány maga – je­gyez­te meg el­né­ző han­gon meg­úsz­ta né­hány kel­le­met­len ta­pasz­ta­lat­tal.

Fran Ce­la­ne könnyes szem­mel mo­soly­gott.

– Nem úgy ér­tet­tem, Mr. Ma­son. Eze­ket a ta­pasz­ta­la­to­kat én nem ad­nám oda sem­mi­ért!

Ma­son meg­le­pet­ten né­zett a lány­ra.

– Pe­dig így van – foly­tat­ta a lány. – Nem a per­re meg a tár­gya­lás­ra gon­do­lok, ha­nem a vizs­gá­la­ti fog­ság­ra. Elő­ször pil­lan­tot­tam be má­sok szen­ve­dé­se­i­be. Elő­ször lát­tam más fény­ben az éle­tet… Azt hi­szem, ez vég­képp ki­gyó­gyí­tott a vad­macs­ka­ság­ból… és most győ­ződ­tem meg elő­ször Rob hű­sé­gé­ről is. Rob tud­ta, hogy nem le­he­tek bű­nös, de azt is tud­ta, hogy a bi­zo­nyí­té­kok el­le­nem szól­nak, és el­ítél­het­nek. És ezek­ben a bor­zasz­tó per­cek­ben, ami­kor maga még nem ava­tott be a bi­zal­má­ba, és úgy lát­szott, hogy az egész vi­lág el­le­nünk for­dul, tud­tom­ra adta: az éle­tét is fel­ál­doz­za a meg­men­tése­mért…

– Bi­zony – né­zett tű­nőd­ve Gle­a­son­re az ügy­véd –, ez iga­zán ne­mes és nagy­lel­kű gesz­tus volt tőle. Ha nem va­gyok olyan biz­tos az iga­zam­ban, még en­gem ís si­ke­rült vol­na meg­za­var­nia. Iszo­nyú meg­győ­ző volt a val­lo­má­sa, ki­vé­ve azt az ál­lí­tást, hogy ő lop­ta el az ezer­dol­lá­ros bank­je­gye­ket az ál­do­zat zse­bé­ből. Tud­tam, hogy ez le­he­tet­len, hi­szen maga más­nap reg­gel át­adott ne­kem tíz da­ra­bot, és rá­adá­sul maga sem volt őszin­te hoz­zám, Miss Ce­la­ne. Bi­zo­nyos rész­le­te­ket el­tit­kolt…

– Tu­dom – haj­tot­ta le fe­jét a lány. – A mi­att az első ha­zug­ság mi­att tör­tént, tud­ja, a Bu­ick­kal kap­cso­lat­ban. Az­u­tán már nem mond­hat­tam meg az iga­zat. Azt kép­zel­tem, hogy az lesz a leg­jobb ali­bi, de sa­ját csap­dám­ba es­tem. Már azt sem vall­hat­tam be, hogy a pénzt a nagy­bá­tyám­tól kap­tam, hi­szen elő­ző­leg ki­je­len­tet­tem, hogy el­men­tem a ko­csi­val.

Fran­ces Ce­la­ne gyor­san Ma­son­hez lé­pett, és fe­lé­je nyúj­tot­ta ke­zét.

– Nincs szó arra, hogy Rob meg én mi­lyen há­lá­sak va­gyunk mind­azért, amit tett ér­tünk. A tisz­te­let­dí­ját ter­mé­sze­te­sen meg­küld­jük, de sze­ret­nénk, ha tud­ná, hogy azon­kí­vül…

A lány hang­ja el­csuk­lott, sze­mé­ből ki­csor­dult a könny.

– Jó, jó, tu­dom… – bó­lin­tott Perry Ma­son, és meg­ráz­ta a fe­lé­je nyúj­tott ke­zet.