18

Perry Ma­son meg­állt a nagy bör­tö­n­épü­let be­szé­lő­jé­nek aj­ta­ja előtt.

– Ro­bert Gle­a­son­höz jöt­tem – mond­ta az ügye­le­tes rend­őr­nek.

– Maga az ügy­véd­je?

– Igen.

– Ami­kor be­hoz­ták Gle­a­sont, maga nem volt itt?

Perry Ma­son össze­rán­col­ta a szem­öl­dö­két.

– Az­óta kap­tam meg­ha­tal­ma­zást a vé­del­mé­re. Ide­kí­sé­ri, vagy azt akar­ja, hogy a tár­gya­lá­son pa­naszt emel­jek, ami­ért nem en­ge­dett kap­cso­lat­ba lép­ni az ügy­fe­lem­mel?

– Az ügye­le­tes Ma­son­re me­redt, majd vál­lat vont, sar­kon for­dult, és szó nél­kül el­tűnt. Öt perc múl­va ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és in­tett Ma­son­nek, hogy lép­jen be.

A tá­gas he­lyi­ség kö­ze­pén fal­tól fa­lig érő, hosszú asz­tal ter­pesz­ke­dett, ame­lyet kö­rül­be­lül más­fél mé­ter ma­gas, sűrű, erős acél­rács osz­tott hosszá­ban két­fe­lé. Egyik ol­da­lán a ra­bok, má­sik ol­da­lán az ügy­vé­dek fog­lal­tak he­lyet. Ro­bert Gle­a­son az asz­tal kö­ze­pé­nél ült. Ma­son be­lé­pé­se­kor zak­la­tott mo­sollyal fel­állt. Ma­son várt, hogy a rend­őr hal­ló­tá­vol­sá­gon kí­vül ke­rül­jön, az­tán le­te­le­pe­dett, és für­ké­sző szem­mel vizs­gál­gat­ta a gyil­kos­ság­gal vá­dolt fi­a­tal­em­bert.

– Vá­la­szol­jon mi­nél hal­kab­ban a kér­dé­se­im­re – szó­lalt meg Ma­son. – És ké­rem, csak az iga­zat mond­ja. Ne tit­kol­jon el sem­mit, ne fél­jen, le­gyen őszin­te hoz­zám.

– Igyek­szem.

Ma­son össze­vont szem­öl­dök­kel néz­te Gle­a­sont.

– Tett már val­lo­mást a ke­rü­le­ti ügyész előtt?

Gle­a­son bó­lin­tott.

– Jegy­ző­könyv­be fog­lal­ták?

– Gyors­írás­sal fel­je­gyez­ték, le­gé­pel­ték, az­tán át­ad­ták ne­kem, alá­írás­ra.

– Alá­ír­ta?

– Még nem.

– Hol van az irat?

– A cel­lám­ban. Ide­ad­ták el­ol­vas­ni. Il­let­ve má­so­la­tot ad­tak róla.

– Fur­csa – je­gyez­te meg Ma­son. – Több­nyi­re ipar­kod­nak azon fris­si­ben alá­írat­ni az ilyes­mit. Nem szok­tak má­so­la­to­kat osz­to­gat­ni.

– Tu­dom, en­gem is meg­pró­bál­tak si­et­tet­ni, de nem hagy­tam ma­gam. Ki­je­len­tet­tem, hogy még át aka­rom gon­dol­ni.

– Ne re­mél­jen eb­ből kü­lö­nö­sebb hasz­not – mond­ta az ügy­véd jó­za­nul. – Ha gyors­író előtt be­szélt, az min­den sza­vát rög­zí­tet­te, és a jegy­ze­tei alap­ján eskü alatt ta­nús­kod­hat az el­hang­zot­tak­ról.

– Ezt mond­ta a ke­rü­le­ti ügyész is. Bá­nom is én, még­sem ír­tam alá.

– Mi­ért nem?

– Mert azt hi­szem, vissza­vo­nom az egé­szet – sut­tog­ta Gle­a­son.

– Erre már nincs le­he­tő­sé­ge. Mi a fe­né­nek nyi­tot­ta ki a szá­ját egy­ál­ta­lán?

– Még si­ke­rül­het. Van egy ter­vem.

– Mi si­ke­rül­het?

– Vissza­von­ni a val­lo­má­so­mat.

– Mi­lyen ter­vet agyalt ki?

– Ma­gam­ra aka­rom vál­lal­ni a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sét.

Perry Ma­son ügy­fe­le ar­cát für­kész­te a rá­cson át.

– Maga kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got?

Gle­a­son az aj­ká­ba ha­ra­pott, sze­me ke­rül­te az ügy­véd te­kin­te­tét.

– Ki vele! Ne kön­tör­fa­laz­zon, be­szél­jen nyíl­tan! Néz­zen a sze­mem­be, és vá­la­szol­jon egye­ne­sen. Maga kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got?

Rob Gle­a­son ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett a szé­ken.

– Hadd ne vá­la­szol­jak még erre a kér­dés­re.

– Vá­la­szol­nia kell.

Gle­a­son meg­nyal­ta az aj­kát, és elő­re­ha­jolt, arca szin­te a rá­csot érin­tet­te.

– Meg­kér­dez­het­nék né­hány dol­got, mi­előtt vá­la­szo­lok?

– Fe­lő­lem kér­dez­het, amennyit csak akar, de min­dent el kell mon­da­nia, mi­előtt ki­te­szem in­nen a lá­ba­mat. El­vál­lal­tam a vé­del­mét, te­hát tud­nom kell, mi tör­tént.

– A ke­rü­le­ti ügyész­sé­gen tu­do­má­som­ra hoz­ták, hogy Fran­ces­nél meg­ta­lál­ták an­nak a pénz­nek egy ré­szét, amely Mr. Nor­ton tu­laj­do­ná­ban, volt, ami­kor meg­öl­ték.

– Fö­lös­le­ges min­dent el­hin­ni, amit a ke­rü­le­ti ügyész­sé­gen mon­da­nak – le­gyin­tett Ma­son.

– Igen, tu­dom. En­gem csak az iz­gat, hogy va­ló­ban nála volt-e a pénz?

– A kér­dés­re kér­dés­sel fe­le­lek. Tett-e Mrs. May­fi­eld olyan ér­tel­mű val­lo­mást a ke­rü­le­ti ügyész­ség előtt, hogy bir­to­ká­ban van bi­zo­nyos összeg, ame­lyet Fran­ces Ce­la­ne-től ka­pott?

– Nem tu­dom – mond­ta Gle­a­son ta­nács­ta­la­nul.

Perry Ma­son igye­ke­zett óva­to­san meg­vá­lo­gat­ni a sza­va­it.

– Amennyi­ben a ke­rü­le­ti ügyész­ség bi­zo­nyít­ja, hogy a pénz Fran­ces Ce­la­ne ke­zé­ben volt, azt csak Mrs. May­fi­eld ré­vén te­he­ti. Más szó­val, Mrs. May­fi­eldnél meg­ta­lál­ták a pénzt, ő pe­dig, hogy ment­se a bő­rét. Fran­cest áz­tat­ta el. Már­most, ha ez tör­tént, sem­mi­vel sem ke­vés­bé va­ló­szí­nű, hogy Mrs. May­fi­eld tar­tóz­ko­dott a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se­kor az iro­dá­ban, és vet­te el a pénzt az ál­do­zat­tól, mint az, hogy Fran­ces adta oda neki.

– Egé­szen biz­to­sak ab­ban, hogy a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se­kor egy nő tar­tóz­ko­dott az iro­dá­ban? – kér­dez­te Gle­a­son.

– Don Gra­ves ezt ál­lít­ja.

– Az első ki­hall­ga­tá­son nem em­lí­tet­te.

– Nincs mó­dunk­ban bi­zo­nyí­ta­ni, hogy ak­kor mit mon­dott, mert a rend­őr­ség el­tün­tet­te a fel­jegy­zé­se­ket.

– És most azt ál­lít­ja, hogy egy nő is volt ott?

– Igen. Ha jól tu­dom, azt is hoz­zá akar­ja ten­ni, hogy az a nő ró­zsa­szí­nű kön­töst vi­selt.

– Olyan vi­lá­go­san lát­ta, hogy azo­no­sí­ta­ni is tud­ná?

– Lát­ta a vál­lát, a kar­ját és rész­ben a fe­jét is, fel­te­he­tő­leg a tar­kó­ját.

– Mrs. May­fi­eld te­hát Frant pró­bál­ja vá­dol­ni a bűn­ténnyel?

– Ezt egy szó­val sem mond­tam – til­ta­ko­zott Ma­son. – Mind­össze tu­dat­tam ma­gá­val az ál­ta­lam is­mert kö­rül­mé­nye­ket. Vagy­is hogy ha a ke­rü­le­ti ügyész va­la­mi­lyen bi­zo­nyí­té­kot tart a ke­zé­ben er­ről a pénz­ről, ak­kor az Mrs. May­fi­eldtől szár­ma­zik.

– Mennyi esélyt lát Fran fel­men­té­sé­re? – kér­dez­te Gle­a­son.

– So­ha­sem le­het tud­ni, ho­gyan re­a­gál az es­küdt­szék. Fran­ces fi­a­tal és csi­nos. Ha nem kap düh­ro­ha­mot, és nem tesz el­ha­mar­ko­dott ki­je­len­té­se­ket, elég sok re­mény van rá.

Gle­a­son né­hány per­cig szót­la­nul néz­te az ügy­vé­det a rá­cson át.

– Ér­tem. Én nem va­gyok csi­nos. Ben­nem nincs sem­mi Fran von­ze­re­jé­ből. Ne­kem mennyi esé­lyem van a fel­men­tés­re maga sze­rint?

– At­tól függ, mi­lyen sze­ren­csém lesz, és hogy maga mit mon­dott el a ke­rü­le­ti ügyész­nek. Sze­ret­ném, ha meg­ten­ne va­la­mit. Men­jen vissza a cel­lá­já­ba, és kér­jen pa­pírt. Mond­ja, hogy sa­ját­kezű­leg sze­ret­né le­ír­ni a tör­tén­te­ket. Fir­kál­jon tele né­hány ol­dalt az­zal, ami eszé­be jut, az­tán tép­je össze. Hi­tes­se el ve­lük, hogy min­den pa­pírt fel­hasz­nált. A ma­ra­dék­ra azon­ban má­sol­ja le az alá­írás­sal el­lá­tott val­lo­má­sát. Így leg­alább pon­to­san meg­tu­dom, mit mon­dott, mit nem.

Rob Gle­a­son na­gyot nyelt kín­já­ban:

– És mond­ja, ha nincs elég sze­ren­csé­je, Frant el­íté­lik? – nyög­te ki el­ful­ladt han­gon.

– Per­sze, hi­szen elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság­gal vá­dol­ják, és van né­hány nem sok jót ígé­rő bi­zo­nyí­té­kuk.

– Fel is akaszt­hat­ják?

– Nem­igen hi­szem. Fel­te­he­tő­leg élet­fogy­tig­lant kap. Nő­ket rit­kán akasz­ta­nak fel.

– El tud­ja kép­zel­ni, mit je­len­te­ne egy ilyen ele­ven, csu­pa tűz lány­nak, ha bör­tön­ben kel­le­ne le­él­nie az éle­tét?

Perry Ma­son tü­rel­met­le­nül ráz­ta a fe­jét.

– Per­sze hogy el tu­dom kép­zel­ni. De most ne el­kép­ze­lé­se­ken hul­las­suk a könnye­ket. Tér­jünk a tárgy­ra. Fe­lel­jen ke­re­ken: maga gyil­kol­ta meg Ed­ward Nor­tont, vagy nem? Gle­a­son mély lé­leg­ze­tet vett.

– Ha Fran dol­ga re­mény­te­len­nek lát­szik, be­val­lok min­dent.

– Mit vall be?

– Hogy meg­öl­tem Ed­ward Nor­tont, hogy csak a pén­zé­ért vet­tem el Fran Ce­la­ne-t, egyéb­ként nem is ér­de­kelt. Ked­vel­ni per­sze ked­vel­tem, de sose buk­tam rá na­gyon. Pén­ze vi­szont iszo­nyú sok volt, és re­mek part­ner­nek lát­szott. Ne­kem pe­dig kel­lett a pénz, akár azon az áron is, hogy fe­le­sé­gül ve­szem Frant. Az­tán, ami­kor már el­vet­tem, ki­de­rült, hogy a nagy­báty­já­nak ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött joga van né­hány ga­ras­sal ki­fi­zet­ni. A nagy­báty­ja csak a ha­lá­la nap­ján ér­te­sült a há­zas­sá­gunk­ról, és úgy dön­tött, hogy élni fog a rá­ru­há­zott jog­gal. Az egész ha­gya­té­kot jó­té­kony­sá­gi in­téz­mé­nyek­re for­dít­ja, Fran­ces­nek pe­dig leg­fel­jebb két-há­rom­ezer dol­lárt ad. El­men­tem hoz­zá, hogy be­szél­jek a fe­jé­vel, de nem akart hall­gat­ni a szép szó­ra. Fran is be­jött, és meg­pró­bál­ta meg­győz­ni, de nem ment sem­mi­re. Az­tán be­top­pant Crins­ton, aki­vel meg­be­szé­lé­se volt Nor­ton­nak, így hát fél­be kel­lett sza­kí­ta­nunk a vi­tát. Le­men­tünk Fran szo­bá­já­ba, le­ül­tünk és meg­be­szél­tük a hely­ze­tet. Ek­kor be­ál­lí­tott Mrs. May­fi­eld, és el­mon­dott ben­nün­ket min­den­nek. Ő ugyan­is zsa­rol­ni akar­ta Frant, és az­zal fe­nye­get­te, hogy ha nem kap pénzt, be­árul­ja a há­zas­sá­gun­kat Mr. Nor­ton­nak. Csak­hogy Mr. Nor­ton már ér­te­sült róla, így hát Mrs. May­fi­eld arany­to­jást tojó tyúk­ja ki­múlt. Az­tán hal­lot­tam, hogy Crins­ton au­tó­ja tá­vo­zik. Ma­gá­val vit­te Don Gra­vest is. Fel­si­et­tem Mr. Nor­ton­hoz még egy utol­só szó­ra, és a lép­csőn össze­ta­lál­koz­tam Mrs. May­fi­elddel. Ró­zsa­szí­nű há­zi­kön­tös volt raj­ta, és még ak­kor is az oda­ve­szett pénzt si­rat­ta. Azt mond­tam neki, hogy ha nem szív­ba­jos, egész ha­lom pénzt sze­rez­he­tünk. Meg­kér­dez­te, ho­gyan ér­tem ezt, én pe­dig azt mond­tam, hogy még egy utol­só le­he­tő­sé­get adok Nor­ton­nak, de ha nem él vele, szét­ve­rem a fe­jét, mi­előtt jó­té­kony­sá­gi cé­lok­ra for­dít­hat­ná Fran­ces örök­sé­gét. Mrs. May­fi­eld ve­lem tar­tott, az iro­dá­ba is el­kí­sért. Be­nyúj­tot­tam Nor­ton­nak az ul­ti­má­tu­mot. Ki­je­len­tet­tem, ha meg­ta­gad­ja Fran­ces­től a pénzt, na­gyon meg­bán­ja. Azt mond­ta, hogy egy va­sat sem ad neki és az egé­szet jó­té­kony­sá­gi cél­ra for­dít­ja, mire le­ütöt­tem. Ki­ku­tat­tam a zse­be­it, és egész va­gyont ta­lál­tam nála. Egy ré­szét el­tet­tem én, a töb­bit Mrs. May­fi­eld vet­te ma­gá­hoz. Az­tán meg­tár­gyal­tuk, ho­gyan tün­tet­het­nénk fel be­tö­rök mű­vé­nek a gyil­kos­sá­got. Mrs. May­fi­eld azt aján­lot­ta, hogy fe­szít­sünk fel egy ab­la­kot, és hagy­junk alat­ta láb­nyo­mo­kat a puha föl­dön. Én in­kább a so­főr­re akar­tam te­rel­ni a gya­nút, mert tud­tam, hogy ré­szeg. Mi­köz­ben ezen vi­tat­koz­tunk, ész­re­vet­tük a domb­ról le­fe­lé tar­tó ko­csi ref­lek­tor­fé­nye­it, és rög­tön rá­jöt­tem, hogy csak Crins­to­nék for­dul­hat­tak vissza. Mrs. May­fi­eld le­ro­hant, és ki­fe­szí­tet­te az ab­la­kot, hogy be­tö­rés lát­sza­tát kelt­sük, én is le­ro­han­tam, és el­rej­tet­tem De­voe szo­bá­já­ban a bo­tot meg két­ezer dol­lárt. Az­tán ko­csi­ba vág­tam ma­gam, és el­pu­col­tam.

Perry Ma­son tű­nőd­ve hall­gat­ta a fi­a­tal­em­ber elő­adá­sát.

– Mit csi­nált az­zal a pénz­zel, amit meg­tar­tott? – tu­da­kol­ta.

– El­ás­tam egy jó hely­re, ahol sen­ki sem ta­lál­hat­ja meg.

Perry Ma­son do­bol­ni kez­dett az asz­ta­lon.

– Is­ten úgy se­gít­se, hogy ez így tör­tént?

Gle­a­son bó­lin­tott.

– De csak bi­zal­ma­san mond­tam el ma­gá­nak! Ha egy mó­dom van rá, min­dent le­ta­ga­dok. Ha nincs más meg­ol­dás, nyíl­tan be­val­lom az egé­szet, csak Fran­ces ússza meg ép­ség­ben.

– Maga vit­te el a Bu­ic­kot a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján? Hasz­nál­ta a ko­csit egy­ál­ta­lán?

– Nem.

Perry Ma­son hát­ra­tol­ta a szé­ket.

– Na jól van. Most az én mon­da­ni­va­lóm kö­vet­ke­zik. Ha ra­gasz­ko­dik eh­hez a szto­ri­hoz, élet­fogy­tig­la­ni bör­tön­be jut­tat­ja Fran Ce­la­ne-t, ha nem ép­pen­ség­gel akasz­tó­fá­ra. Bár sze­rin­tem in­kább akasz­tó­fá­ra.

Rob Gle­a­son sze­me ke­rek­re tá­gult.

– De hát… nem ér­tem… mit mond…

– Egy­sze­rű­en azt, hogy a szto­ri­ját egy te­rem­tett lé­lek sem fog­ja el­hin­ni. Job­ban mond­va el­hi­szik, de csak a fe­lét. Egy per­cig sem ké­tel­ked­nek, hogy maga kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got, de ab­ban már igen. hogy Mrs. May­fi­eld volt a cin­ko­sa. Min­den­ki szen­tül meg lesz győ­ződ­ve, hogy Fran Ce­la­ne se­gí­tett ma­gá­nak, és maga csak őt akar­ja tisz­tá­ra mos­ni, azért fe­ke­tí­ti be Mrs. May­fi­el­det.

Gle­a­son holt­sá­padt lett, és fel­ug­rott.

– Úr­is­ten! Hát az igaz­ság­gal sem ment­he­tem meg Frant?!

– Ilyes­faj­ta igaz­ság­gal nem – állt fel Ma­son is. – Men­jen most vissza a cel­lá­já­ba, és má­sol­ja le a val­lo­má­sát szé­pen. De ne­hogy el­ve­szít­se a fe­jét, és fe­cseg­ni kezd­jen bár­ki­nek is!

– Még az igaz­sá­got sem mond­ha­tom el, amit most el­árul­tam ma­gá­nak? – kér­dez­te Gle­a­son.

– A maga mos­ta­ni hely­ze­té­ben csak az igaz­sá­got nem mond­hat­ja el. Mert ha el­mon­da­ná, a ku­tya sem hin­né el ma­gá­nak, maga te­het­ség­te­len ha­zu­do­zó!

Ez­zel Perry Ma­son sar­kon for­dult, és ott­hagy­ta ügy­fe­lét. Az őr aj­tót nyi­tott, és ki­en­ged­te.