21

A vád kö­vet­ke­ző ta­nú­ja Ma­ho­ney rend­őr őr­mes­ter.

Ma­ho­ney őr­mes­ter egyen­ru­há­ban, pec­ke­sen lé­pett a jegy­ző elé, le­tet­te az es­küt, majd fel­ment a ta­núk emel­vé­nyé­re.

– Ma­ho­ney őr­mes­ter, ez év ok­tó­ber 23-án este ön lát­ta el a he­lyi rend­őr­őr­szo­bán a te­le­fon­ügye­le­tes szol­gá­la­tát?

– Igen, uram.

– Ön vett fel 23 óra 14 perc­kor egy te­le­fon­hí­vást?

– Igen.

– Szá­mol­jon be az ese­mény­ről, őr­mes­ter.

– Mr. Ed­ward Nor­ton te­le­fo­nált, uram, és…

Perry Ma­son már tal­pon volt, de maga Claude Drumm sza­kí­tot­ta fél­be a ta­nút:

– Egy pil­la­nat, őr­mes­ter. En­ged­je meg, hogy fi­gyel­mez­tes­sem, eskü alatt tesz val­lo­mást, és csak ar­ról be­szél­het, ami­ről sze­mé­lyes ta­pasz­ta­lat alap­ján van tu­do­má­sa. Ön nem tud­hat­ta, hogy a hívó fél Ed­ward Nor­ton. Csak azt tud­hat­ta, hogy va­la­ki te­le­fo­nál.

– De mi­kor az il­le­tő maga mond­ta, hogy Ed­ward Nor­ton be­szél? – mél­tat­lan­ko­dott az őr­mes­ter.

A tár­gya­ló­te­rem­ben itt-ott ne­ve­tés hang­zott fel, de a ka­la­pács hang­já­ra rög­tön el is né­mult.

– Csak ar­ról szá­mol­jon be, hogy mi hang­zott el a be­szél­ge­tés so­rán – mond­ta Drumm, és a sze­me sar­ká­ból Ma­son­re san­dí­tott, mert til­ta­ko­zás­ra szá­mí­tott.

De Perry Ma­son kö­zö­nyös ma­radt.

– Bi­zo­nyít­ha­tó, hogy ez a per anya­gá­hoz tar­to­zik? – tu­da­kol­ta Mark­ham bíró.

Drumm kis­sé el­bi­zony­ta­la­no­dott.

– A vé­de­lem sem­mi eset­re sem je­len­tett be til­ta­ko­zást, el­nök úr – mond­ta Perry Ma­son.

– He­lyes – bó­lin­tott a bíró. – Foly­tas­sa, őr­mes­ter.

– Ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon, fel­je­gyez­tem az idő­pon­tot. 23 óra 14 perc volt. Az il­le­tő azt ál­lí­tot­ta, hogy a neve Ed­ward Nor­ton, és egy gép­ko­csi­lo­pást akar be­je­len­te­ni. Kö­zöl­te, hogy az el­lo­pott gép­ko­csi az övé, a gyárt­má­nya Bu­ick, rend­szá­ma 6754093, a for­gal­mi en­ge­dély szá­ma 12M1834. Kö­ve­tel­te, hogy ke­res­sük meg a ko­csit, és bár­ki ve­ze­ti, tar­tóz­tas­suk le. Úgy em­lék­szem, olyas­mit mon­dott, hogy csuk­juk le az il­le­tőt, még ha ne­tán a hoz­zá­tar­to­zó­ja vol­na is.

– Kér­dez­het, ügy­véd úr – for­dult Ma­son­hez az ügyész, és mo­soly­gott, mint aki ki­len­cet ütött a kug­li­ban.

– A be­szél­ge­tés egy­foly­tá­ban zaj­lott le? – kér­dez­te mint­egy mel­lé­ke­sen az ügy­véd.

– Hogy érti ezt, uram?

– Csak az em­lé­ke­ző­te­het­sé­gét sze­ret­ném pró­bá­ra ten­ni.

– Per­sze hogy egy­foly­tá­ban.

Perry Ma­son egy új­sá­got vett ki az ak­ta­tás­ká­já­ból.

– Nem adott vé­let­le­nül in­ter­jút az új­sá­gok­nak, ami­kor fris­seb­bek vol­tak még az él­mé­nyei?

– De igen, rém­lik, mint­ha más­nap reg­gel mond­tam vol­na va­la­mit.

– És nem olyas­mit mon­dott, hogy az a be­szél­ge­tés egy íz­ben meg­sza­kadt?

– Egy pil­la­nat! – emel­te fel a ke­zét az ügyész. – Sze­rin­tem ez meg­le­he­tő­sen sza­bály­ta­lan mód­szer!

– Mind­össze a tanú em­lé­ke­ze­tét aka­rom fel­fris­sí­te­ni, el­nök úr en­ge­del­mé­vel.

Ma­ho­ney őr­mes­ter hir­te­len va­dul ha­do­nász­ni kez­dett. Mark­ham bíró el­mo­so­lyo­dott.

A tanú vi­sel­ke­dé­sé­ből meg­ál­la­pí­tom, hogy em­lé­ke­ze­te idő­köz­ben fel­fris­sült. Foly­tas­sa, őr­mes­ter.

– Tény­leg! Most már em­lék­szem! Csen­gett a te­le­fon, fel­vet­tem, de a be­szél­ge­tés mind­járt az ele­jén fél­be­sza­kadt. Az il­le­tő be­mond­ta a ne­vét meg a cí­mét, és meg­kér­dez­te, hogy a rend­őr­ség­gel be­szél-e. Biz­to­sí­tot­tam, hogy igen, mire azt mond­ta, hogy egy bűn­cse­lek­ményt kí­ván be­je­len­te­ni. És ak­kor szét­kap­csol­tak. Már ki­ke­res­tem a szá­mát a te­le­fon­könyv­ből, hogy vissza­hív­jam, ami­kor újra meg­szó­lalt a te­le­fon, és foly­tat­tuk a be­szél­ge­tést. Azt mond­ta, szét­kap­csol­ták a vo­na­lat.

– Kö­szö­nöm, nincs több kér­dé­sem – mond­ta nyo­ma­té­ko­san Perry Ma­son.

Claude Drumm za­var­tan bá­mult rá.

– Nem ér­tem az össze­füg­gést! – szó­lalt meg.

Mark­ham bíró ka­la­pá­csa is­mét le­csa­pott.

– Rend­re! El­len­kér­dé­se van, ügyész úr?

– Nincs, el­nök úr – ud­va­ri­as­ko­dott Drumm, de köz­ben gond­ter­helt pil­lan­tást ve­tett Ma­son­re.

– Ké­rem a kö­vet­ke­ző ta­nút – mond­ta a bíró.

– Art­hur Crins­ton – je­len­tet­te be az ügyész. Crins­ton a jegy­ző­höz lé­pett, le­tet­te az es­küt, és el­fog­lal­ta he­lyét a ta­núk emel­vé­nyén.

– Ön Art­hur Crins­ton, a Crins­ton-Nor­ton-féle tár­sa­ság élet­ben ma­radt tag­ja?

– Igen.

– Ed­ward Nor­ton el­ha­lá­lo­zott?

– Igen, ügyész úr.

– Mr. Crins­ton, lát­ta ön Ed­ward Nor­ton holt­tes­tét?

– Igen. Ez év ok­tó­ber 23-án.

– Hány óra­kor?

– Em­lé­ke­ze­tem sze­rint 23 óra 35 vagy 36 perc­kor.

– Hol volt a holt­test?

– Az iro­dá­já­ban fe­küdt az író­asz­tal­ra bo­rul­va, be­sza­kí­tott ko­po­nyá­val.

– Mit csi­nált ön, ami­kor meg­lát­ta?

– Ér­te­sí­tet­tem a rend­őr­sé­get.

– Ta­lál­ko­zott az­nap éj­jel Fran­ces Ce­la­ne vád­lot­tal?

– Igen.

– Hány óra­kor?

– Kö­rül­be­lül éj­fél­kor, vagy va­la­mi­vel előbb.

– Be­szélt vele a nagy­báty­ja ha­lá­lá­ról?

– Igen.

– Em­lí­tet­te előt­te a Bu­ick el­lo­pá­sá­nak be­je­len­té­sét?

– Igen.

– Tett eb­ben az idő­pont­ban a vád­lott va­la­mi­lyen ki­je­len­tést a szó­ban for­gó gép­ko­csi­val kap­cso­lat­ban?

– Igen­nel vagy nem­mel vá­la­szol­jon – szó­lalt meg fi­gyel­mez­te­tő han­gon Mark­ham bíró. – Ez csu­pán be­ve­ze­tő kér­dés.

– Igen.

– Hány óra­kor tör­tént az?

– Éj­fél kö­rül.

– Ki volt je­len?

– Miss Ce­la­ne, Mr. Don Gra­ves és én.

– Más sen­ki?

– Más sen­ki.

– Mit mon­dott a vád­lott?

– Hogy ő vit­te el a Bu­ic­kot, kö­rül­be­lül há­rom­ne­gyed ti­zen­egy­kor, csa­tan­golt egy ki­csit, és kö­rül­be­lül ne­gyed egy­kor ért vissza.

– Mit csi­nált Mr. Nor­ton, ami­kor utol­já­ra lát­ta élet­ben?

– Az iro­dá­ja ab­la­ká­ban állt, és le­ki­ál­tott ne­kem.

– Mit mon­dott?

– Meg­kér­dez­te, hogy el­vin­ném-e Don Gra­vest a vá­ros­ba, pon­to­sab­ban a la­ká­som­ra.

– Mit vá­la­szolt neki?

– Hogy meg­be­szé­lem Pur­ley bí­ró­val, mert az ő ko­csi­ján jöt­tem.

– Az­tán mi tör­tént?

– A ko­csi­hoz men­tem, meg­kér­ni Pur­ley bí­rót, aki be­le­egye­zett, az­tán vissza­tér­tem az ab­lak alá, hogy vá­la­szol­jak Mr. Nor­ton­nak. Az iro­dá­já­ban volt, de ek­kor már nem ha­jolt ki az ab­la­kon. Fel­ki­a­bál­tam neki, hogy min­den rend­ben van, és Don Gra­ves, aki szá­mí­tott Pur­ley bíró úr be­le­egye­zé­sé­re, már le is fu­tott a be­já­ra­ti lép­csőn, hogy csat­la­koz­zon hoz­zám.

– Az­tán mi tör­tént?

– Be­ül­tünk a ko­csi­ba, én az első ülés­re, Pur­ley bíró úr mel­lé, Don Gra­ves pe­dig hát­ra, és el­in­dul­tunk a tér­ké­pen áb­rá­zolt ka­nyar­gós úton. Men­tünk raj­ta egy da­ra­big, az­tán vissza­tér­tünk a ház­hoz. Ha nem csa­ló­dom, a ko­csi­ban el­hang­zot­ta­kat nem is­mer­tet­he­tem, ugye?

– A bí­rói rend­tar­tás sze­rint nem, Mr. Crins­ton.

– He­lyes. Te­hát vissza­ér­kez­tünk a ko­csi­val, be­si­et­tem a ház­ba, ahol a le­írt mó­don ta­lál­tam Mr. Nor­ton holt­tes­tét, majd ha­la­dék­ta­la­nul ér­te­sí­tet­tem a rend­őr­sé­get.

– Kér­dez­zen – for­dult Claude Drumm vá­rat­la­nul Perry Ma­son felé.

Perry Ma­son né­hány má­sod­per­cig kö­zö­nyö­sen mé­re­get­te Art­hur Crins­tont, majd hir­te­len meg­szó­lalt:

– Az­nap este meg­be­szé­lé­se volt Mr. Nor­ton­nal?

– Igen. Ti­zen­egy­re volt ki­tűz­ve a ta­lál­ko­zó, de hét per­cet kés­tem.

– Mi­ről tár­gyalt Mr. Nor­ton­nal?

Crins­ton el­fin­to­rí­tot­ta ar­cát, és fe­jét csó­vál­ta, mint­ha fi­gyel­mez­tet­né Ma­sont.

Drumm, aki már fel­állt, hogy til­ta­koz­zon, ész­re­vet­te az intő moz­du­la­tot, és hir­te­len el­mo­so­lyo­dott. Gyor­san le­ült.

Crins­ton Mark­ham bí­ró­ra né­zett.

– Fe­lel­jen a kér­dés­re – mond­ta Ma­son.

– Ma­gá­nak ép­pen­ség­gel nem ér­de­ke, hogy fe­lel­jek? – for­tyant fel Crins­ton.

Mark­ham bíró mű­kö­dés­be hoz­ta a ka­la­pá­csot.

– A vád ré­szé­ről nincs til­ta­ko­zás? – kér­dez­te.

A vád­ha­tó­ság kép­vi­se­lő­je mo­so­lyog­va ne­met in­tett.

– Nincs, el­nök úr. Hadd fe­lel­jen a tanú…

– Fe­lel­jen, ké­rem – szólt Mark­ham bíró.

Crins­ton ide­ges lett.

– El­nök úr, ha be­szá­mo­lok be­szél­ge­té­sünk tár­gyá­ról, so­kat ár­tok Fran­ces Ce­la­ne vád­lott­nak, és ezt Ma­son ügy­véd úr is tud­hat­ná. Nem is ér­tem, hogy jut eszé­be ilyes­mit kér­dez­ni… A ka­la­pács újra csat­tant egyet.

– Fel­ké­rem a ta­nút – szó­lalt meg je­ge­sen a bíró –, szo­rít­koz­zon a kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­ra. A tanú bi­zo­nyá­ra tud­ja, hogy az ilyes­faj­ta meg­jegy­zé­sek, ki­vált­kép­pen a je­len per­ben, sé­rel­me­sek a bí­ró­ság­ra. Fi­gyel­mez­te­tem az es­küd­te­ket, hogy a most el­hang­zott ki­je­len­tést ne ve­gyék te­kin­tet­be, va­la­mint hagy­ják fi­gyel­men kí­vül a ta­núk min­den olyan ki­je­len­té­sét, amely­nek nincs köze szo­ro­san vett val­lo­má­suk­hoz. Mr. Crins­ton, ha nem akar­ja meg­sér­te­ni a bí­ró­sá­got, fe­lel­jen.

– A Miss Ce­la­ne el­len irá­nyu­ló zsa­ro­lá­si kí­sér­let­ről be­szél­get­tünk – vá­la­szolt hal­kan Crins­ton.

Claude Drumm arca szé­les, di­a­dal­mas mo­soly­ra hú­zó­dott.

– A ház­ve­ze­tő­nő, Mrs. May­fi­eld ál­tal meg­kí­sé­relt zsa­ro­lás­ról? – kér­dez­te har­sá­nyan Perry Ma­son.

A mo­soly el­tűnt Drumm ar­cá­ról. Talp­ra ug­rott.

– El­nök úr, til­ta­ko­zom, a kér­dés ér­dek­te­len, elég­te­len, nem a tárgy­ra vo­nat­ko­zik, cél­za­tos, és kö­vet­kez­te­tést kí­ván. Az ügy­véd úr tud­ja, hogy Mrs. May­fi­eld a vád egyik leg­fon­to­sabb ta­nú­ja, és most meg­pró­bál­ja le­já­rat­ni…

– Kö­vet­kez­te­tést kí­vá­nó kér­dé­sek igen­is meg­en­ged­he­tők a ke­reszt­kér­dé­sek so­rán, ügyész úr. Ön nem til­ta­ko­zott, ami­kor a vé­dő­ügy­véd úr a be­szél­ge­tés tár­gyát fir­tat­ta, kö­vet­ke­zés­kép­pen ezt a ke­reszt­kér­dést is en­ge­dé­lye­zem.

Claude Drumm las­san le­ült. Crins­ton ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett.

– Mrs. May­fi­eld neve nem hang­zott el a be­szél­ge­tés so­rán – je­len­tet­te ki hal­kan.

– Bi­zo­nyos eb­ben? – kér­dez­te Ma­son.

– Nos, ta­lán em­lí­tet­tük a szám­ba jövő sze­mé­lyek kö­zött…

– Ó, te­hát meg­em­lí­tet­ték, mint szám­ba jövő sze­mélyt, így van?

– Le­het­sé­ges.

Perry Ma­son hir­te­len más irány­ból in­dí­tott tá­ma­dást.

– Ed­ward Nor­ton ok­tó­ber 23-án meg­le­he­tő­sen nagy össze­get vett fel ezer­dol­lá­ros bank­je­gyek­ben, ugye­bár, Mr. Crins­ton?

– Tu­do­má­som sze­rint igen – ve­tet­te oda nyer­sen Crins­ton.

– Nem ön sze­rez­te be szá­má­ra ezt a pénzt?

– Nem.

– A szó­ban for­gó na­pon járt va­la­me­lyik bank­ban, ahol a Crins­ton-Nor­ton-féle cég­nek csekk­szám­lá­ja volt?

– Crins­ton el­ko­mo­ro­dott.

– igen.

– Me­lyik­ben?

– A Whe­eler Bank­ház­ban.

– Ki­vel be­szélt ott?

Crins­ton arca színt vál­tott.

– Erre a kér­dés­re in­kább nem vá­la­szol­nék.

Claude Drumm fel­állt.

– Én is, til­ta­ko­zom. Nem fe­lel meg a ke­reszt­kér­dé­sek sza­bá­lya­i­nak.

Perry Ma­son vész­jós­ló­an mo­soly­gott.

– El­nök úr, meg­en­ge­di, hogy rö­vi­den elő­ad­jam ér­ve­i­met?

– Tes­sék.

– A tanú az elő­ké­szí­tő tár­gya­lás so­rán azt ál­lí­tot­ta, hogy ő a Crins­ton-Nor­ton-féle tár­sas cég élet­ben ma­radt tag­ja. Ak­kor nem fir­tat­tam a kér­dést, noha ez­zel ha­tá­ro­zott ál­lás­fog­la­lás­ra kész­tet­tem vol­na a ta­nút. Jo­gom van vi­szont ki­kér­dez­ni cég­tár­si te­vé­keny­sé­ge fel­öl és ki­je­len­té­sé­nek alap­já­ról.

– A múlt­ban foly­ta­tott te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban nincs ilyen joga – je­gyez­te meg a bíró.

– Tu­dom, el­nök úr. Ép­pen ezért kor­lá­to­zom a kér­dést ok­tó­ber 23-ára, vagy­is Nor­ton ha­lá­lá­nak nap­já­ra.

Mark­ham bíró te­kin­te­te meg­ke­mé­nye­dett, és meg­telt éber­ség­gel. Ma­son sze­lí­den, ár­tat­la­nul né­zett vissza rá. Claude Drumm fel­állt.

– A cég üz­le­ti ügyei nem érin­tik a per anya­gát.

– De hát sze­mé­lye­sen ön mi­nő­sí­tet­te Mr. Crins­tont cég­társ­nak – for­dult hoz­zá a bíró.

– Pusz­tán, hogy ér­zé­kel­tes­sem szo­ros kap­cso­la­tát az ál­do­zat­tal, el­nök úr!

A bíró a fe­jét in­gat­ta.

– Nem va­gyok róla meg­győ­ződ­ve, hogy a kér­dés meg­fe­lel-e a kö­ve­tel­mé­nyek­nek, de ha már hi­bát kö­ve­tek el ilyen jel­le­gű per­ben, in­kább a vád­lott ja­vá­ra sze­ret­nék bot­la­ni. Fel­ké­rem a ta­nút, fe­lel­jen a kér­dés­re.

– Fe­lel­jen, Mr. Crins­ton. Ki­vel be­szélt? – kér­dez­te Ma­son.

– Mr. Sher­man­nel, a ve­zér­igaz­ga­tó­val.

– És mi­ről be­szélt vele?

– A cég ügye­i­ről.

– An­nak le­he­tő­sé­ge­it vizs­gál­ták, hogy mi­lyen mó­don ren­dez­he­tő az a kö­rül­be­lül ki­lencszáz­ezer dol­lár ér­té­kű vál­tó, amellyel a cég a bank­nak tar­to­zik? Azok a vál­tók, ame­lye­ken ér­te­sü­lé­se­ink sze­rint egye­dül az ön alá­írá­sa sze­re­pelt?

– Eb­ben té­ved, ügy­véd úr. A vál­tó­kat a cég pe­csét­je hi­te­le­sí­ti!

– Igen, a tár­sas cég pe­csét­je és Art­hur Crins­ton kéz­je­gye, nem­de?

– Igen, azt hi­szem. A cég bank­ügy­le­te­it ál­ta­lá­ban én in­téz­tem, il­let­ve a vál­tó­kat én ír­tam alá, bár a csek­kek több­sé­gén ál­ta­lá­ban mind­ket­tőnk alá­írá­sa sze­re­pelt. Nem, ezt a ki­je­len­té­se­met mó­do­sí­tom. Azt hi­szem, a Whe­eler Bank­ház vál­tó­in a cég pe­csét­je alatt csak az én alá­írá­som sze­re­pel, és ugyan­ez ér­vé­nyes a csek­kek­re is.

– Azért ment ki Mr. Nor­ton­hoz, hogy a vál­tók ese­dé­kes­sé­gé­ről tár­gyal­jon vele?

– Igen.

– Ak­kor ho­gyan te­re­lőd­he­tett a szó a ház­ve­ze­tő­nő­re, aki Miss Ce­la­ne-t zsa­rol­ta?

– Nem ál­lí­tot­tam, hogy a ház­ve­ze­tő­nő zsa­rol­ta? – csat­tant fel Crins­ton. – Csak azt mond­tam, hogy em­lí­tet­tük a ne­vét.

– El­né­zést ké­rek; vá­la­szol­jon te­hát a kér­dés­re.

– A vál­tók ese­dé­kes­sé­gé­nek prob­lé­má­ja csak né­hány per­cün­ket vet­te igény­be. De mint­hogy ez a zsa­ro­lás rend­kí­vül sok gon­dot oko­zott Mr. Nor­ton­nak, üz­le­ti meg­be­szé­lé­se­in­ket más­kor­ra ha­lasz­tot­ta, és eb­ben kér­te ta­ná­cso­mat.

– És mit mon­dott Mr. Nor­ton, mi­ért zsa­rol­ják az uno­ka­hú­gát?

– Vé­le­mé­nye sze­rint ki­hasz­nál­ták va­la­mi­lyen meg­gon­do­lat­lan cse­le­ke­de­tét.

– No, per­sze, per­sze. De nem em­lí­tet­te, hogy mi­ről van szó?

– Nem, nem hi­szem.

– El­kép­ze­lé­se sem volt a do­log­ról?

– Azt mond­ta, hogy az uno­ka­hú­gá­nak ki­bír­ha­tat­lan a ter­mé­sze­te – bök­te ki Crins­ton, majd az aj­ká­ba ha­ra­pott, és fel­ki­ál­tott: – Vár­jon, ezt vissza­vo­nom! Nem hi­szem, hogy ilyes­mit mon­dott. Té­ved­tem.

– Té­ve­dett, vagy vé­del­mez­ni pró­bál­ja Ce­la­ne vád­lot­tat?

Crins­ton arca bí­bor­vö­rös­sé vált.

– Ha vé­del­mez­ni pró­bá­lom is, igyek­szem job­ban csi­nál­ni, mint maga! – sü­völ­töt­te.

Mark­ham bíró ka­la­pá­csa na­gyot kop­pant.

– Mr. Crins­ton, a bí­ró­ság egy­szer már fi­gyel­mez­tet­te. Ez­út­tal vét­kes­nek mond­juk ki a bí­ró­ság meg­sér­té­sé­ben, és száz dol­lár bír­ság­ra ítél­jük.

Crins­ton vér­vö­rö­sen bó­lin­tott.

– Foly­tas­suk a tár­gya­lást – mond­ta a bíró.

– A bank­adós­sá­gon, a cég üz­le­ti ügye­in és Miss Ce­la­ne le­het­sé­ges zsa­ro­ló­in kí­vül más egyéb­ről is tár­gyalt Mr. Nor­ton­nal?

– Nem – fe­lel­te nyil­ván­va­ló meg­könnyeb­bü­lés­sel Crins­ton, hogy az ügy­véd nem fir­tat­ja to­vább a zsa­ro­lás kér­dé­sét.

Perry Ma­son ud­va­ri­a­san mo­soly­gott.

– A ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán ta­lán in­té­zek még né­hány kér­dést Mr. Crins­ton­hoz, de pil­la­nat­nyi­lag be­fe­jez­tem, el­nök úr.

– A vád kí­ván kér­dé­se­ket fel­ten­ni? – kér­dez­te a bíró.

– Je­len­leg nem – mond­ta Drumm. – De ha a vé­de­lem fenn­tart­ja a jo­gát a tanú eset­le­ges ké­sőb­bi ki­hall­ga­tá­sá­ra, mi is élni fo­gunk jo­gunk­kal.

– He­lyes – mond­ta a bíró. – Foly­tas­suk.

– A vád kö­vet­ke­ző ta­nú­ja Mr. Don Gra­ves – je­len­tet­te be drá­mai hang­súllyal az ügyész.

Don Gra­ves fel­állt, és a kö­zön­ség sut­to­gá­sa kö­ze­pet­te el­in­dult a jegy­ző asz­ta­la felé. A bűn­per meg­le­he­tő­sen szo­kat­lan gyor­sa­ság­gal zaj­lott, és a kö­zön­ség né­ze­te sze­rint a vé­dő­ügy­véd a le­he­tő­sé­gek egész ha­dát sza­lasz­tot­ta el. De a szak­em­be­rek, akik is­mer­ték né­mi­leg Perry Ma­sont, tud­ták, hogy bűn­pe­rek tár­gya­lá­sán szé­dü­le­tes a tech­ni­ká­ja.

Nyil­ván­va­ló volt azon­ban, hogy Mark­ham bíró sem hü­le­de­zett ke­vés­bé, mint a kö­zön­ség. Időn­ként für­kész, tű­nő­dő te­kin­tet­tel vizs­gál­ta az ügy­véd nyu­godt, de­rűs ar­cát.

Gra­ves meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és vá­ra­ko­zó­an pil­lan­tott az ügyész­re.

– Don Gra­ves, ön ez év ok­tó­ber 23-án és már ezt meg­elő­ző­en is Mr. Nor­ton al­kal­ma­zá­sá­ban állt, mint ma­gán­tit­ká­ra?

– Igen.

– Együtt volt ok­tó­ber 23-án este Mr. Nor­ton­nal?

– Igen.

– Mi­kor lát­ta őt az­nap este utol­já­ra?

– Kö­rül­be­lül 23 óra 30 perc­kor.

– Elő­ző­leg is lát­ta?

– Igen. Mr. Crins­ton ki­lé­pett az iro­dá­já­ból. Egy-két per­cig be­szél­get­tek még, az­tán Mr. Nor­ton meg­kért, hogy men­jek el bi­zo­nyos ira­to­kért Mr. Crins­ton­hoz.

– És az­tán mi tör­tént? – kér­dez­te Claude Drumm.

– Mr. Crins­ton le­ment a lép­csőn, Mr. Nor­ton pe­dig szólt, hogy hív­jam fel Pete De­voe-t, a so­főrt. Alig in­dul­tam el, utá­nam szólt: „Vár­jon egy pil­la­nat­ra. Más ju­tott eszem­be”, vagy va­la­mi ha­son­lót, az ab­lak­hoz si­e­tett, és le­ki­ál­tott Mr. Crins­ton­nak, hogy ma­gá­val vin­ne-e. Mr. Crins­ton azt vá­la­szol­ta, hogy mi­vel Pur­ley bíró úr ko­csi­ján jött, en­ge­délyt kell kér­nie. Én per­sze tud­tam, hogy Pur­ley bíró úr úgy­is be­le­egye­zik, és mi­vel min­den perc szá­mí­tott, le­ro­han­tam a lép­csőn, és ép­pen ak­kor lép­tem ki a ka­pun, ami­kor Mr. Crins­ton fel­ki­a­bált, hogy Pur­ley bíró örö­mest el­visz. Át­sza­lad­tam az úton, be­ug­rot­tam a hát­só ülés­re, az­tán Pur­ley bíró úr el­in­dí­tot­ta a ko­csit, és rá­tér­tünk a ka­nyar­gós útra. Ezen ha­lad­tunk kö­rül­be­lül ad­dig a pon­tig, ame­lyet Pur­ley bíró úr meg­je­lölt a tér­ké­pen.

– Ott mi tör­tént?

– Azon a he­lyen – kezd­te drá­ma­i­an Gra­ves – vissza­for­dul­tam, ki­néz­tem a ko­csi hát­só ab­la­kán, és be­lát­tam Ed­ward Nor­ton iro­dá­já­ba.

– Mit lá­tott? – do­rom­bolt az ügyész.

– Egy em­bert, aki fel­emelt egy bo­tot, és le­súj­tott vele Mr. Nor­ton fe­jé­re.

– Azo­no­sí­ta­ni tud­ná a szó­ban for­gó egyént?

– Azt hi­szem, igen.

– Ki volt az?

– Egy pil­la­nat? – emel­te fel a ke­zét Ma­son. – A kér­dés cél­za­tos, és kö­vet­kez­te­tést kí­ván a ta­nú­tól. A tanú azt ál­lí­tot­ta, hogy azt hi­szi, azo­no­sí­ta­ni tud­ná az il­le­tőt.

Mark­ham bíró Perry Ma­son­re né­zett, mint­ha el­vár­ná, hogy ter­jen­gős ma­gya­rá­za­tot fűz­zön eh­hez a rend­kí­vül fon­tos rész­let­hez. A ma­gya­rá­zat el­ma­radt. A bíró az ügyész felé for­dult. Claude Drumm vál­lat vont.

– A tanú azt val­lot­ta, hogy vé­le­mé­nye sze­rint azo­no­sí­ta­ni tud­ná a sze­mélyt – mond­ta. – Az azt hi­szem ki­fe­je­zés me­rő­ben szó­lás­for­ma.

– Ezt a pon­tot job­ban meg kel­le­ne vi­lá­gí­ta­nia – ma­ka­csol­ta meg ma­gát a bíró.

– Ahogy óhajt­ja – bó­lin­tott az ügyész. – Mr. Gra­ves, mint mond­ta, azt hi­szi, azo­no­sí­ta­ni tud­ná a tet­test. Hogy érti ezt?

– Azt hi­szem, hogy tu­dom, ki volt az a fér­fi. Azt hi­szem, fel­is­mer­tem. Nem lát­tam ugyan tisz­tán az ar­cát, mind­azon­ál­tal fel­is­mer­tem a fej­tar­tá­sá­ról, a vál­lá­ról, a test­al­ka­tá­ról.

– A tisz­telt es­küdt­szék en­ge­del­mé­vel, ez elég­sé­ges – ál­la­pí­tot­ta meg Claude Drumm. – Nem fel­tét­le­nül szük­sé­ges va­la­ki­nek az ar­cát is lát­nunk, hogy fel­is­mer­hes­sük. A til­ta­ko­zás sú­lya el­tör­pül a bi­zo­nyí­ték je­len­tő­sé­ge mel­lett.

Mark­ham bíró vá­ra­ko­zás­tel­je­sen né­zett Perry Ma­son­re. Az ügy­véd hall­ga­tott.

– A til­ta­ko­zást el­uta­sí­tom – je­len­tet­te ki a bíró. – Vá­la­szol­jon a kér­dés­re, fi­a­tal­em­ber.

– A fér­fi Ro­bert Gle­a­son volt – mond­ta szin­te sut­tog­va Don Gra­ves.

– Volt még más is a he­lyi­ség­ben?

– Igen.

– Ki volt még ott?

– Egy nő, aki ró­zsa­szí­nű kön­töst vi­selt.

– Tisz­tán lát­ta a nőt?

– A vál­lát, a ha­ját és a kar­ját lát­tam.

– A lá­tot­tak alap­ján fel­is­mer­né azt a nőt?

Mark­ham bíró köz­be­vá­gott:

– Úgy vé­lem, ügyész úr, hogy amíg az első sze­mély azo­no­sí­tá­sá­nak volt va­ló­szí­nű­sé­ge, a je­len eset­ben a tanú sa­ját be­val­lá­sa sze­rint is olyan ke­ve­set lá­tott a nő alak­já­ból, a tér­ké­pen fel­tün­te­tett meg­le­he­tő­sen nagy tá­vol­ság­ból, hogy ré­szem­ről a kér­dést meg­en­ged­he­tet­len­nek tar­tom, és el­fo­ga­dom a vé­de­lem til­ta­ko­zá­sát.

– El­nök úr – szó­lalt meg sze­lí­den Perry Ma­son –, a vé­de­lem nem til­ta­ko­zik a nő azo­no­sí­tá­sát il­le­tő­en.

– Nem til­ta­ko­zik?!

– Nem, el­nök úr.

– De ha ne­tán még­is til­ta­ko­zás­sal élne, el­fo­ga­dom.

– Nem til­ta­ko­zom.

A kö­zön­ség szin­te fel­szisszent.

– Rend­ben van – vö­rö­sö­dött el Mark­ham bíró. Tanú, fe­lel­jen a kér­dés­re.

– Igen, el­nök úr. A nő, azt hi­szem, Fran­ces Ce­la­ne volt. Eb­ben nem va­gyok annyi­ra biz­tos, mint a fér­fi ese­té­ben, de gon­do­lom, ő volt. Min­den­eset­re olyan ruha volt raj­ta, mint Fran­ces Ce­la­ne-en, a haja szí­ne is ha­son­lí­tott, és a vál­lá­nak kör­vo­na­la is rá em­lé­kez­te­tett. Ezért hi­szem, hogy ö volt az.

– Mi­óta is­me­ri Fran­ces Ce­la­ne-t? – kér­dez­te az ügyész.

– Több mint há­rom éve.

– Egy ház­ban lak­tak?

– Igen.

– Tu­do­má­sa sze­rint ren­del­ke­zett-e a szó­ban for­gó idő­ben Fran­ces Ce­la­ne olyan szí­nű ru­ha­da­rab­bal, ami­lyet az iro­dá­ban tar­tóz­ko­dó nő­ala­kon lá­tott?

– Igen.

– Rend­ben van. Nos, foly­tas­sa, mi tör­tént azt kö­ve­tő­en?

– Kö­zöl­tem a két úr­ral, hogy mit lát­tam, és kér­tem őket, hogy for­dul­junk vissza.

– A bí­ró­ság ne­vé­ben til­ta­ko­zom – vá­gott köz­be Mark­ham bíró. – A kér­dés ér­dek­te­len, elég­te­len, és nem a tárgy­ra vo­nat­ko­zik. Nincs kap­cso­lat­ban az­zal, amit a tanú a szo­bá­ban lá­tott. A be­szél­ge­tés pe­dig nem a vád­lott je­len­lé­té­ben zaj­lott le.

– Rend­ben van, el­nök úr – bó­lin­tott Drumm. – Mit csi­nált te­hát ez­u­tán, Ed­ward Nor­ton­nal kap­cso­la­to­san?

– Vissza­men­tem a ház­ba, fel­si­et­tem az iro­dá­já­ba, és ott ta­lál­tam a holt­tes­tét az író­asz­tal­ra bo­rul­va, be­sza­kí­tott ko­po­nyá­val.

– A tanú a vé­de­lem ren­del­ke­zé­sé­re áll – mond­ta szá­raz han­gon Drumm.

Perry Ma­son fel­állt, és át­ha­tó te­kin­te­tet ve­tett Gra­ves­re. A te­rem meg­telt fe­szült­ség­gel. A kö­zön­ség érez­te, hogy a per kö­ze­le­dik a dön­tő pil­la­nat­hoz.

– Jó ál­la­pot­ban van a sze­me? – kér­dez­te Ma­son.

– Igen.

– Úgy gon­dol­ja, hogy ké­pes az út meg­je­lölt he­lyén, egy moz­gó gép­ko­csi hát­só ab­la­kán ki­te­kint­ve, egy futó pil­lan­tás­sal meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy mi tör­té­nik és ki tar­tóz­ko­dik a szó­ban for­gó he­lyi­ség­ben?

– Igen, meg tu­dom ál­la­pí­ta­ni.

– Hon­nan tud­ja?

– On­nan, hogy rész­ben an­nak ide­jén is lát­tam, rész­ben pe­dig val­lo­má­som hi­te­les­sé­gé­nek el­len­őr­zé­se vé­gett meg­fe­le­lő pró­bák­nak ve­tet­tem alá ma­gam.

– A mon­dat má­so­dik fe­lét nem szük­sé­ges jegy­ző­könyv­be fog­lal­ni – szó­lalt meg a bíró.

– Nincs okunk til­ta­ko­zás­ra – fe­lel­te Ma­son. – Az es­küdt­szék en­ge­del­mé­vel ép­pen ezt a rész­le­tet kí­vá­nom tisz­táz­ni.

– Tes­sék – egye­zett bele a bíró.

– Azt mond­ta, hogy utó­lag pró­bák­nak ve­tet­te alá ma­gát?

– Igen.

– A gép­ko­csi­ban?

– Igen.

– Az iro­dá­ban is tar­tóz­ko­dott va­la­ki?

– Igen.

– Ki­cso­da?

– Mr. Drumm, a ke­rü­le­ti ügyész­ség kép­vi­se­lő­je, és két em­be­re.

– Vi­lá­go­san fel­is­mer­te őket?

– Igen. Az ab­la­kok igen szé­le­sek, és az iro­da vi­lá­gí­tá­sa na­gyon jó.

– A pró­bák­hoz hasz­nált gép­ko­csi nem ha­ladt túl gyor­san, ugye?

– Kö­rül­be­lül ugyan­az­zal a se­bes­ség­gel, mint az, ame­lyik­ben a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján ül­tem.

– Ak­kor Pur­ley bíró úr ko­csi­já­ban ült?

– Igen.

– De a pró­bák­hoz nem Pur­ley bíró ko­csi­ját hasz­nál­ták?

– Nem, má­si­kat.

– Esze­rint a pró­bá­kat nem re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyek kö­zött haj­tot­ták vég­re, vagy­is nem ugyan­az­zal a ko­csi­val, nem ugyan­az­zal a hát­só ab­lak­kal.

– Nem, de na­gyon ha­son­ló­val. Perry Ma­son vád­lón me­redt a ta­nú­ra.

– Ez nem vál­toz­tat a té­nyen, hogy a kö­rül­mé­nyek nem vol­tak pon­to­san azo­no­sak.

– Nem.

– Haj­lan­dó vol­na pon­to­san azo­nos kö­rül­mé­nyek kö­zött pró­bát ten­ni?

– Til­ta­ko­zom? – ug­rott fel Drumm. – A kér­dés cél­za­tos!

– Le­het, hogy cél­za­tos – nyi­lat­ko­zott a bíró de elő­se­gí­ti a ta­nú­val­lo­más hi­te­lé­nek tisz­tá­zá­sát. A vé­de­lem csu­pán azt kér­dez­te, hogy a tanú haj­lan­dó vol­na-e azo­nos kö­rül­mé­nyek közt pró­bát ten­ni.

– De hát egy ilyen pró­ba amúgy sem ered­mé­nyez­ne töb­bet az ed­di­gi­ek­nél? – el­len­ke­zett Drumm.

– A kér­dés csak annyi – szólt a bíró –, hogy a tanú haj­lan­dó vol­na-e ilyen pró­bát ten­ni vagy sem. En­ge­dé­lye­zem a ta­nú­nak, hogy fe­lel­jen.

– Vá­la­szol­jon te­hát – mond­ta Ma­son.

– Igen, haj­lan­dó vol­nék.

– Amennyi­ben Pur­ley bíró köl­csön­ad­ja a ko­csi­ját, be­le­ül és vég­re­hajt­ja a pró­bát?

Claude Drumm fel­ug­rott.

– Ez a kér­dés már egé­szen más, el­nök úr! Itt már nem ar­ról van szó, hogy a tanú haj­lan­dó-e a pró­bá­ra, ha­nem hogy vég­re­hajt­ja-e?

– Igen, és ha tü­ta­koz­ni kí­ván, ügyész úr, azt hi­szem, el­fo­ga­dom a til­ta­ko­zást.

Perry Ma­son az es­küd­tek felé for­dult.

– Ez eset­ben el­te­kin­tek min­den to­váb­bi kér­dés­től.

– El­te­kint? – üt­kö­zött meg Claude Drumm.

– Igen. A té­nyek ön­ma­gu­kért be­szél­nek. Hi­szen az ügyész úr fél a re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyek közt vég­zett pró­ba ered­mé­nyé­től!

Mark­ham biró ka­la­pá­csa éle­sen kop­pant az asz­ta­lon.

– Ügy­véd úr, fel­ké­rem, hogy tar­tóz­kod­jék a sze­mé­lyes­ke­dés­től, és csak az es­küdt­szék­hez in­téz­ze meg­jegy­zé­sét.

– Bo­csá­na­tot ké­rek, el­nök úr – ha­jolt meg Ma­son, de hang­já­ban nyo­ma sem volt meg­aláz­ko­dás­nak. Sze­me vi­dám szik­rát ve­tett.

Claude Drumm el­gon­dol­kod­va mé­re­get­te az ügy­vé­det.

– El­nök úr – for­dult a bíró felé ké­rel­me­zem a tár­gya­lás el­na­po­lá­sát hol­nap dél­előtt tíz órá­ig. Ez a vá­rat­la­nul gyors ha­la­dás meg­lep.

– A bí­ró­sá­got úgy­szin­tén – vá­la­szolt Mark­ham. – Bár meg kell je­gyez­nem, a meg­le­pe­tés kel­le­mes. A gyil­kos­sá­gi pe­rek rend­sze­rint olyan mér­ték­te­le­nül hosszú­ra nyúl­nak, hogy a gyor­sa­ság ör­ven­de­tes új­don­ság­nak szá­mít. Ké­rel­mé­nek, ügyész úr, helyt adok, a tár­gya­lást hol­nap dél­előtt tíz órá­ig el­na­po­lom, egy­szer­s­mind em­lé­kez­te­tem az es­küd­te­ket, hogy a köz­be­eső idő­ben tar­tóz­kod­ja­nak a per anya­gá­nak meg­vi­ta­tá­sá­tól és má­sok erre vo­nat­ko­zó vé­le­mé­nyé­nek meg­hall­ga­tá­sá­tól is.

Ka­la­pács­ütés.

Perry Ma­son meg­per­dült a for­gó­szé­ken, és be­le­né­zett Fran Ce­la­ne sö­tét sze­mé­be. Bá­to­rí­tó­an rá­mo­soly­gott.

Rob Gle­a­son, aki fe­sze­sen és me­re­ven ült mel­let­te, szem­lá­to­mást csüg­gedt és ri­adt volt. Sze­me foj­tot­tan pa­rázs­lott.

A lány nyu­godt­nak és fe­gyel­me­zett­nek lát­szott, te­kin­te­te sem­mit sem árult el ér­zel­me­i­ből. Fe­jét bát­ran fel­szeg­te. Perry Ma­son oda­ha­jolt hoz­zá:

– Ké­rem, bíz­zon ben­nem!

A lány vissza­mo­soly­gott rá. Csak ek­kor de­rült ki, hogy mennyi­re meg­vál­to­zott a vizs­gá­la­ti fog­ság ide­je alatt. Fá­radt, szo­mo­rú és tü­rel­mes volt ez a mo­soly. Ré­geb­ben alig­ha tu­dott így mo­so­lyog­ni. Nem szólt sem­mit, de az arca an­nál be­szé­de­sebb volt.

– Be­szél­het­nék né­hány szót ma­gá­val, ügy­véd úr? De négy­szem­közt… – sut­tog­ta Gle­a­son.

Egy rend­őr lé­pett hoz­zá­juk, meg­érin­tet­te a lány vál­lát.

– Egy pil­la­nat – ve­tet­te oda az ügy­véd. Fél­re­von­ta Gle­a­sont.

– Po­csé­kul ál­lunk, nem? – mor­mol­ta re­ked­ten a fi­a­tal­em­ber.

Ma­son fel­húz­ta a vál­lát.

– Ha ránk mász­nak, ken­jen min­dent rám!

– Vagy­is? – kér­dez­te Ma­son.

– Vagy­is min­dent be­val­lók, hogy egye­dül en­gem ítél­je­nek el. Meg aka­rom men­te­ni Frant.

Ma­son át­ha­tó, kö­nyör­te­len, el­szánt te­kin­tet­tel must­rál­ta Gle­a­son arc­vo­ná­sa­it.

– Odá­ig még nem ju­tot­tunk, Gle­a­son. És nem is fo­gunk. Tart­sa a szá­ját.

Sar­kon for­dult, és in­tett a rend­őr­nek, hogy be­fe­jez­te a be­szél­ge­tést.