25

A tár­gya­ló­te­rem­ben csak úgy hem­zseg­tek a né­zők, ami­kor Mark­ham bíró fel­lé­pett az emel­vény­re.

– A vád­es­küdt­szék meg­kez­di ülé­sét! – je­len­tet­te a jegy­ző.

A kö­zön­ség fel­állt, Mark­ham bíró szé­ké­hez lé­pett, a jegy­ző el­mond­ta a tár­gya­lás szo­ká­sos be­ve­ze­tő sza­va­it.

Mark­ham bíró he­lyet fog­lalt, le­csa­pott ka­la­pá­csá­val, s ek­kor a kö­zön­ség, az ügy­vé­dek, az es­küd­tek és a vád­lot­tak is le­ül­tek.

A te­rem tele volt fe­szült­ség­gel, de a ro­kon­szenv szin­te osz­tat­la­nul a vád kép­vi­se­lő­je felé for­dult.

Az em­bert vele szü­le­tett ösz­tö­ne kész­te­ti, hogy az ül­dö­zöt­tek vé­del­mé­re kel­jen. De ez az ösz­tön csu­pán az egyént moz­gat­ja meg. A tö­meg lé­lek­ta­na egé­szen más. A hor­da azért li­heg, hogy a gyen­géb­bet le­te­rít­sék, hogy a sé­rül­tet fel­fal­ják. Le­het, hogy az egyén sze­mély sze­rint az ül­dö­zöt­tel ro­kon­szen­vez, de he­lyet fog­lal­ni még­is in­kább a győz­tes ol­da­lán akar.

A pró­ba ered­mé­nyét pe­dig már a vá­ros min­den egyes új­sá­ga nagy­dob­ra ver­te. Utó­vég­re lát­vá­nyos, sőt drá­mai volt, szin­te sze­ren­cse­já­ték­ra em­lé­kez­te­tett. A vé­de­lem egy bi­zo­nyos ese­mény be­kö­vet­kez­té­re épí­tett, jó­sze­rint min­dent egy lap­ra tett fel, és ha ek­ko­ra a tét egyet­len la­pon, az em­be­rek rend­sze­rint oda­cső­dül­nek ki­bi­cel­ni. Ilyen a ter­mé­sze­tük…

A nyá­jas ol­va­sók te­hát csak úgy fal­ták az új­sá­gok tu­dó­sí­tá­sa­it. A per nyil­ván­va­ló­an el­dőlt. Don Gra­ves meg­győ­ző­en be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy az adott hely­ről azo­nos kö­rül­mé­nyek kö­zött is pon­to­san fel­is­me­ri a szo­bá­ban tar­tóz­ko­dó sze­mé­lye­ket.

A né­zők sze­me le­sik­lott a ta­núk­ról, és a vád­lot­tak­ra ta­padt, ki­vált Fran­ces Ce­la­ne kar­csú, for­más alak­já­ra.

A pe­rek csa­ta­te­re­it meg­járt, vén jo­gász­ve­te­rá­nok jól tud­ják, hogy ez a leg­nyug­ta­la­ní­tóbb jel, amit a tár­gya­ló­te­rem kö­zön­sé­ge csak ad­hat. A per kez­de­tén rend­sze­rint a vád­lot­tal fog­lal­ko­zik a kö­zön­ség. Kí­ván­csi­an lesi arca min­den rez­ze­né­sét, a leg­ki­sebb ér­ze­lem­nyil­vá­ní­tá­sát. Szem­ügy­re ve­szi, meg­pró­bál­ja a bűn­tény el­kö­ve­té­sé­nek kö­rül­mé­nyei közé he­lyez­ni, és a kép­ze­le­té­ben ki­ala­ku­ló kép alap­ján al­kot vé­le­ményt bű­nös­sé­gé­ről, il­let­ve ár­tat­lan­sá­gá­ról.

A tár­gya­lás elő­re­ha­lad­tá­val a kö­zön­ség fi­gyel­me mind­in­kább a ta­nú­val­lo­má­sok­ból ki­bon­ta­ko­zó kö­rül­mé­nyek­re te­re­lő­dik. Az ér­dek­lő­dés a ta­núk­ra, a bí­rák­ra, a vé­de­lem és a vád kés­hegy­re menő küz­del­mé­re össz­pon­to­sul.

Amíg a per ki­me­ne­te­le ké­tes, amíg a vég­ső íté­let bi­zony­ta­lan, a kö­zön­ség a ta­nú­kat für­ké­szi, a sze­me előtt le­zaj­ló drá­ma fő­sze­rep­lő­it. Ám, ha be­kö­vet­ke­zik a dön­tő ese­mény, amely meg­szün­te­ti a bi­zony­ta­lan­sá­got, és meg­győ­zi a kö­zön­sé­get a vád­lott bű­nös­sé­gé­ről, a te­kin­te­tek szin­te gé­pi­e­sen a vád­lott­ra sze­ge­ződ­nek, s ek­kor már nem a bűn­tény el­kö­ve­té­sé­nek kö­rül­mé­nyei közé kép­ze­lik, ha­nem a ha­lál­ra­ítélt­nek ki­já­ró mor­bid kí­ván­csi­ság­gal must­rál­ják. Ké­je­sen, lúd­bő­röz­ve ve­tí­tik ma­guk elé a haj­nalt, ami­kor az el­há­rít­ha­tat­lan vég­zet keze ki­von­szol­ja a ra­bot cel­lá­já­ból, hogy el­in­dít­sa utol­só, ször­nyű út­já­ra.

Et­től a jel­től ret­teg­nek a vé­dő­ügy­vé­dek, ez a tö­meg vég­ső ál­lás­fog­la­lá­sa, a mér­leg nyel­vé­nek ki­bil­le­né­se, a le­fe­lé for­dí­tott hü­velyk­ujj, a néma íté­let.

Nincs az a mes­ter­sé­gé­ben jár­tas ügy­véd, aki ne mér­né fel a fi­gye­lem meg­for­du­lá­sá­nak bor­zal­mas je­len­tő­sé­gét. A vád­lott azon­ban rend­sze­rint nem is­me­ri fel, sőt, oly­kor elé­ge­dett­ség­gel töl­ti el, hogy vá­rat­la­nul is­mét az ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ba ke­rült. De az ügy­vé­det, aki lát­szó­lag de­rűs és nyu­godt arc­cal ül a maga elé hal­mo­zott jogi köny­vek tor­nyá­nak ár­nyé­ká­ban, tor­kon ra­gad­ja a ré­mü­let.

Eb­ben a per­ben meg­hoz­ták a néma íté­le­tet. Mind­két vád­lot­tat el­ma­rasz­tal­ták elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság bű­né­ben, vissza­von­ha­tat­la­nul és kö­nyör­te­le­nül.

A tár­gya­ló­te­rem csend­jét Mark­ham bíró hig­gadt hang­ja tör­te meg:

– Leg­utóbb Mr. Don Gra­ves állt a ta­núk emel­vé­nyén, és a vé­de­lem kér­dé­se­i­re fe­lelt. A tár­gya­lást a múlt hé­ten el­na­pol­tuk, hogy a vé­de­lem ké­ré­sé­re, a vád kép­vi­se­lő­jé­nek be­le­egye­zé­sé­vel, újabb pró­bát hajt­sunk vég­re. Ké­rem az ura­kat, kö­zöl­jék, hogy a pró­ba ered­mé­nyét bi­zo­nyí­ték­nak te­kint­het­jük-e?

Claude Drumm fel­állt.

– A kí­sér­le­tet rész­re­haj­lás nél­kül vé­gez­tük el, ki­elé­gít­ve a vé­de­lem min­den le­het­sé­ges kö­ve­te­lé­sét. A tanú a gyil­kos­ság pon­to­san re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyei kö­zött haj­tot­ta vég­re fel­ada­tát. Ké­rem te­hát, hogy az ered­ményt bi­zo­nyí­ték­ként fo­gad­juk el.

Mark­ham bíró Perry Ma­son­re né­zett. Ma­son fel­állt.

– El­nök úr, en­ge­del­mé­vel nem til­ta­ko­zom. De ma­gá­val a prob­lé­má­val a je­len pil­la­nat­ban egy­ál­ta­lán nem is fog­lal­ko­zom. Amennyi­ben az ügyész úr kér­dé­se­ket akar in­téz­ni e tárgy­ban a ta­nú­hoz, a ma­gam ré­szé­ről nem fo­gok til­ta­ko­zás­sal élni. Fel­té­ve ter­mé­sze­te­sen, ha ne­kem is jo­gom lesz ki­kér­dez­ni a kü­lön­fé­le ta­nú­kat rész­ben maga a kí­sér­let, rész­ben an­nak kö­rül­mé­nyei fe­lől.

Mark­ham bí­ró­ról azt me­sél­ték, hogy ami­óta az el­nö­ki szék­ben ül, soha sen­ki nem lát­ta meg­le­pe­tés­nek még csak nyo­mát sem az ar­cán. Ez­út­tal azon­ban nyílt el­ké­pe­dés­sel me­redt Ma­son­re.

Perry Ma­son nyá­ja­san és nyu­god­tan áll­ta a te­kin­te­tét.

– Foly­tat­ha­tom a tanú ki­kér­de­zé­sét? – tu­da­kol­ta.

– Foly­tas­sa – vak­kan­tott Mark­ham bíró.

– Mennyi­re is­mer­te Ed­ward Nor­ton üz­le­ti ügye­it? – kér­dez­te Ma­son sem­le­ges, tár­gyi­la­gos han­gon.

– Tel­jes mér­ték­ben is­mer­tem min­den ügyét – fe­lel­te Don Gra­ves.

– Esze­rint is­mer­te a Nor­ton író­asz­ta­lán fek­vő au­tó­biz­to­sí­tá­si köt­vény le­já­ra­tá­nak idő­pont­ját is?

– Igen.

– Mi volt a ha­tár­ide­je?

– Fo­lyó év ok­tó­ber 26-a.

– Ó! Vagy­is Nor­ton ha­lá­la után há­rom nap­pal a köt­vény le­járt?

– Igen.

– Igaz-e, Mr. Gra­ves, hogy ön bi­zo­nyos el­len­ér­zés­sel, úgy­szól­ván ha­rag­gal fo­gad­ta Fran­ces Ce­la­ne vád­lott há­zas­sá­gát Ro­bert Gle­a­son­nel?

A kér­dés tel­je­sen vá­rat­lan volt és meg­le­pő. A tár­gya­ló­te­rem­ben hir­te­len moz­go­ló­dás tá­madt., Az em­be­rek a szék szé­lé­re csúsz­va nyúj­to­gat­ták a nya­ku­kat.

– Ez nem igaz! – til­ta­ko­zott in­ge­rül­ten Gra­ves. – Min­den tő­lem tel­he­tőt el­kö­vet­tem, hogy ne hur­col­ják meg Fran­ces Ce­la­ne ne­vét. Most is csak azért te­szek val­lo­mást, mert kény­sze­rí­tet­tek rá!

– És más ok­ból sem ha­rag­szik Fran­ces Ce­la­ne-re?

– Nem én!

– Hát Ro­bert Gle­a­son­re?

– Rá sem ha­rag­szom. Szo­ro­sabb ba­rá­ti ér­zel­mek per­sze nem fűz­tek hoz­zá, hi­szen alig is­mer­tem, de Miss Ce­la­ne iránt egé­szen má­sok az ér­zel­me­im. És egyet­len árva szó­val sem ál­lí­ta­nám itt, hogy bár­mi­lyen kap­cso­lat­ban le­het Ed­ward Nor­ton meg­gyil­ko­lá­sá­val, ha csak a leg­hal­vá­nyab­ban ké­tel­ked­het­nék a meg­dönt­he­tet­len té­nyek­ben.

– Nincs több kér­dé­sem – mond­ta Ma­son el­kám­pi­cso­ro­dott han­gon.

Claude Drumm győ­ze­lem­it­tas kép­pel állt fel.

– Mind­össze né­hány kér­dést sze­ret­nék fel­ten­ni – szólt le­né­ző­en. – A vé­de­lem a mi­nap azt kér­dez­te, hogy haj­lan­dó vol­na-e a gyil­kos­ság pon­to­san re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyei közt pró­bát ten­ni, fel­is­me­ri-e a Nor­ton iro­dá­já­ban lá­tott sze­mé­lye­ket.

– Igen, ezt kér­dez­ték.

– A kér­dés fel­ve­té­se óta el­telt idő­ben alá­ve­tet­te ma­gát ilyen pró­bá­nak?

– Igen.

– Is­mer­tes­se, ké­rem, a pró­ba kö­rül­mé­nye­it és ered­mé­nyét.

– A pró­bát éj­sza­ka vé­gez­tük el – kezd­te Gra­ves las­san és olyan hal­kan, hogy a né­zők csak úgy he­gyez­ték a fü­lü­ket. – Nor­ton iro­dá­já­ban há­rom fér­fi és két nő tar­tóz­ko­dott. Az egyik nő fe­ke­te, a má­sik ró­zsa­szín ru­hát vi­selt. A fér­fi­ak egyi­ke kék öl­tönyt vi­selt, a má­sik tweed za­kót, a har­ma­dik koc­kás pu­ló­vert. Mind­hár­mu­kat is­mer­tem. A nő­ket azon­ban so­sem lát­tam ad­dig. Je­len vol­tak még a saj­tó kép­vi­se­lői, va­la­mint Mr. Drumm a vád­ha­tó­ság és Mr. Ma­son a vé­de­lem ré­szé­ről.

– Az­tán mi tör­tént?

– Az­tán be­száll­tunk a ko­csi­ba – foly­tat­ta Gra­ves hal­kan és fe­szül­ten –, és el­in­dul­tunk a ka­nyar­gós be­kö­tő úton. Ami­kor Pur­ley bíró úr ah­hoz a hely­hez ért, ahol a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján fel­ki­ál­tot­tam, szólt, hogy néz­zek hát­ra. Hát­ra­néz­tem, mind­ad­dig, míg a ko­csi el nem hagy­ta a ka­nyart, és a ház el nem tűnt a szem elől.

– Mit lá­tott?

– Egy nőt lát­tam, ró­zsa­szí­nű ru­há­ban, kö­rül­be­lül ugyan­olyan hely­zet­ben, ahogy Fran­ces Ce­la­ne állt, ami­kor Mr. Nor­tont meg­gyil­kol­ták, és lát­tam a kék öl­tönyt vi­se­lő fér­fit, amint fel­emel­te a bo­tot a szék fölé, amely­ben Mr. Nor­ton ült an­nak ide­jén.

– Kér­dez­het, ügy­véd úr – for­dult Drumm di­a­dal­ma­san Ma­son­höz.

– Mr. Gra­ves, min­dent el­mon­dott, ami a pró­ba al­kal­má­val tör­tént? – kér­dez­te Ma­son szin­te nem­tö­rő­döm han­gon.

– Igen, a leg­fon­to­sab­ba­kat el­mond­tam.

– Nem nyag­gat­ta ott tör­té­ne­te­sen va­la­mi új­ság­író, aki kel­le­met­len­ke­dé­sé­vel fel­tar­tot­ta egy ki­csit?

– De igen. Meg­je­lent egy pa­sas, ha jól em­lék­szem, Ne­vers­nek hív­ták, aki min­den­áron meg akar­ta vál­toz­tat­ni az el­já­rást. Ne­kem sem­mi ilyes­mi­re nem volt fel­ha­tal­ma­zá­som. A fel­té­te­le­ket Mr. Drumm és ön szab­ták meg. Ezt meg is mond­tam a ri­por­ter­nek. Csak­hogy az az alak egy­sze­rű­en rám akasz­ko­dott, el­kap­ta a fel­öl­töm haj­tó­ká­ját, és nem eresz­tett to­vább.

– Mi hol tar­tóz­kod­tunk ez­alatt?

– Lenn, a ko­csi­ban.

– És vé­gül hogy si­ke­rült meg­sza­ba­dul­nia tőle?

– Le­ki­a­bál­tam Mr. Drumm­nak, ő pe­dig ha­tá­ro­zot­tan ki­je­len­tet­te, hogy az elő­re meg­be­szélt fel­té­te­le­ken egy jot­tá­nyit sem vál­toz­ta­tunk. Ami­kor az új­ság­író ezt meg­hal­lot­ta, nyil­ván rá­esz­mélt, hogy hi­bá­zott, és el­en­ge­dett.

A né­zők, akik fe­szült fi­gye­lem­mel les­tek min­den szót, meg­le­pet­ten néz­tek össze.

– Kö­szö­nöm, nincs több kér­dé­sem – je­len­tet­te ki Ma­son.

– Szó­lít­sa a kö­vet­ke­ző ta­nút, ügyész úr! – mond­ta Mark­ham bíró.

– Egy pil­la­nat, el­nök úr! – vá­gott köz­be Perry Ma­son. – Mi­előtt a vád to­vább lép, sze­ret­nék né­hány kér­dést in­téz­ni Mr. Art­hur Crins­ton­hoz.

– Rend­ben van – já­rult hoz­zá a bíró. – Az el­já­rás ugyan nem tel­je­sen sza­bá­lyos, de mert el­bí­rá­lá­sa az es­küdt­szék­re tar­to­zik, en­ge­dé­lye­zem, hogy újabb kér­dé­sek­kel for­dul­jon bár­me­lyik ta­nú­hoz, tet­szé­se sze­rint. Az es­küdt­szék tu­da­tá­ban van an­nak, hogy a per­ben me­rő­ben új té­nye­zők me­rül­lek fel az ön szer­fö­lött rö­vid ide­ig tar­tó kér­dé­sei foly­tán.

Mark­ham bíró nem áll­ta meg, hogy ne hang­sú­lyoz­za a vé­de­lem el­já­rá­sá­nak kur­ta­sá­gát. Hang­já­ból egy sze­mer­nyi szem­re­há­nyás is ki­csen­dült a vé­dő­ügy­véd iránt, aki eb­ben a sú­lyos bűn­per­ben ilyen könnyel­mű­en ke­zel­te a fon­tos ta­núk ki­kér­de­zé­sé­nek le­he­tő­sé­gét.

Art­hur Crins­ton ko­mo­ran és ün­ne­pé­lye­sen elő­re vo­nult.

– Ön már le­tet­te az es­küt – for­dult hoz­zá Ma­son fog­lal­jon te­hát he­lyet a ta­núk emel­vé­nyén, Mr. Crins­ton.

Crins­ton le­ült, ke­reszt­be ve­tet­te lá­bát, és az es­küdt­szék­re né­zett.

– Ön­nek a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján meg­be­szé­lé­se volt Mr. Nor­ton­nal, ugye?

– Ezt már ko­ráb­bi val­lo­má­som­ban is em­lí­tet­tem.

– Igen. Úgy tu­dom, ti­zen­egy óra hét perc­kor ér­ke­zett, és fél ti­zen­ket­tő­kor tá­vo­zott?

– Igen – bó­lin­tott Crins­ton, és ön­ként hoz­zá­tet­te: – Azért em­lék­szem ilyen jól az ér­ke­zé­sem ide­jé­re, mert Mr. Nor­ton gör­csö­sen ra­gasz­ko­dott a pon­tos­ság­hoz, én pe­dig hét per­cet kés­tem, ami­re ő tett is né­hány gú­nyos meg­jegy­zést.

– És ti­zen­egy óra hét perc­től fél ti­zen­ket­tő­ig tár­gyalt Mr. Nor­ton­nal?

– Igen.

– Amúgy mel­lé­ke­sen, Mr. Crins­ton, nem volt en­nek a tár­gya­lás­nak in­kább vita jel­le­ge?

– Nem, ügy­véd úr, nem hi­szem, hogy hoz­zá­te­het­nék bár­mit is első val­lo­má­som­hoz.

– Mr. Crins­ton, a cég­nek ugye­bár ki­lencszáz­ezer dol­lár adós­sá­ga volt a Whe­eler Bank­ház­nál?

– Igen.

– A ná­luk levő csekk­szám­lán azon­ban mind­össze het­ven­öt­ezer dol­lár kö­ve­te­lés mu­tat­ko­zott?

– Igen, kö­rül­be­lül annyi.

– El­len­ben az Első Or­szá­gos Pénz­ügyi Tröszt­nél nyolc­száz­het­ven­hat­ezer dol­lár, a Ke­res­ke­del­mi és Gaz­da­sá­gi Bank­nál pe­dig mint­egy két­száz­ki­lenc­ven­há­rom­ezer dol­lár kö­ve­te­lé­sük áll fenn, ugye?

– Igen.

– Már­most, Mr. Crins­ton, nem nyil­ván­va­ló tény, hogy a ki­lencszáz­ezer dol­lá­ros adós­ság, amely­nek vál­tó­in ki­zá­ró­lag az ön alá­irá­sa sze­re­pel, Mr. Nor­ton tud­ta nél­kül ka­pott köl­csön volt? Ame­lyet nem a cég cél­ja­i­ra hasz­nál­tak fel, ha­nem az ön ma­gán­jel­le­gű tőzs­de­ügy­le­te­it szol­gál­ta?

– Nem! – vá­la­szolt szá­raz han­gon Crins­ton. – Szó sincs ilyes­mi­ről.

– Mi­ért volt szük­sé­ge a tár­sas cég­nek ki­lencszáz­ezer dol­lá­ros köl­csön­re az egyik bank­tól, ami­kor más pénz­in­té­ze­tek­nél egy­mil­lió dol­lárt meg­ha­la­dó be­tét­je volt?

– Üz­le­ti szem­pon­tok­ból. Na­gyobb vá­sár­lá­so­kat ter­vez­tünk, és te­kin­té­lyünk meg­óvá­sa ér­de­ké­ben nem kí­ván­tunk hoz­zá­nyúl­ni a be­té­tek­hez. Sa­ját bank­ja­ink­tól nem akar­tunk köl­csönt fel­ven­ni, hogy a kész­pén­zünk­kel bár­mi­kor sza­ba­don ren­del­kez­hes­sünk. Ha tő­lük ké­rünk köl­csönt, és rá­adá­sul ki­me­rít­jük csekk­szám­lán­kat is, ma­gya­rá­zat­tal kel­lett vol­na szol­gál­nunk. Mint­hogy azon­ban a Whe­eler Bank­ház örö­mest lá­tott ben­nün­ket ügy­fe­lei közt, és haj­lan­dó volt rö­vid le­já­rat­ra kor­lát­lan össze­gű hi­telt nyúj­ta­ni, alá­ír­tuk a vál­tó­kat.

– Mr. Crins­ton, igaz-e, hogy ezek a vál­tók két nap­pal Mr. Nor­ton ha­lá­la előtt vál­tak ese­dé­kes­sé?

– Úgy rém­lik, igen.

– A bank er­ről le­vél­ben ér­te­sí­tet­te?

– Azt hi­szem.

– Igaz-e, hogy Mr. Nor­ton ezt a le­ve­let ha­lá­la nap­ján kap­ta meg?

– Er­ről nincs tu­do­má­som.

– Igaz-e, hogy Mr. Nor­ton az­nap hal­lott éle­té­ben elő­ször er­ről az adós­ság­ról?

– Nem.

– Igaz-e, hogy Mr. Nor­ton ak­kor este azért ké­ret­te önt ma­gá­hoz, mert kö­zöl­ni akar­ta: rö­vid ha­tár­időt szab ön­nek, ame­lyen be­lül még vissza­té­rít­he­ti a cég­nek a hi­ány­zó össze­get, de ha ezt nem te­szi meg, fel­je­len­ti önt a rend­őr­sé­gen?

A kö­zön­ség fi­gyel­mét nem ke­rül­te el Crins­ton nö­vek­vő ré­mü­le­te. Arca ha­mu­szür­ke lett, keze gör­csö­sen ököl­be szo­rult, de hang­ja vál­to­zat­la­nul nyu­godt és szi­lárd ma­radt.

– Ez egy­ál­ta­lán nem igaz.

– És igaz-e az – foly­tat­ta Ma­son ugyan­olyan ren­dü­let­le­nül hogy ami­kor be­val­lot­ta Mr. Nor­ton­nak, hogy sem­mi­kép­pen nem áll mód­já­ban vissza­fi­zet­ni a pénzt. Nor­ton fel­vet­te a te­le­fon­kagy­lót, fel­tár­csáz­ta a rend­őr­sé­get, és így szólt: „Itt Ed­ward Nor­ton be­szél. Egy bűn­cse­lek­ményt kí­vá­nok be­je­len­te­ni”?

– Nem, nem igaz – je­len­tet­te ki Art­hur Crins­ton, aki­nek hang­ja most re­me­gett meg elő­ször a bel­ső fe­szült­ség­től.

– Igaz-e – állt fel las­san Perry Ma­son –, hogy mi­után ez el­hang­zott, ön fel­emel­te a bo­tot, és be­tör­te Nor­ton fe­jét?

– Til­ta­ko­zom! – pat­tant fel vér­vö­rö­sen Cla­ud Drumm. – Ez túl­megy min­den ha­tá­ron! Sem­mi okát nem lá­tom…

– A til­ta­ko­zást el­uta­sí­tom – hör­rent fel a bíró. Mr. Crins­ton, fe­lel­jen a kér­dés­re.

– Nem igaz. Sem­mi ilyet nem kö­vet­tem el – he­beg­te Crins­ton.

Perry Ma­son csak állt, és me­re­ven néz­te Crins­tont, amíg a kö­zön­ség tel­jes mér­ték­ben fel­fog­ta kér­dé­sé­nek je­ten­tő­sé­gét és hor­de­re­jét. Az em­be­rek lé­leg­ze­tü­ket vissza­fojt­va ha­jol­tak elő­re, a te­rem­ben ha­lot­ti csönd tá­madt.

– Igaz-e, hogy ek­kor vissza­tet­te a he­lyé­re a te­le­fon­kagy­lót, resz­ket­ve kö­rül­né­zett, és hir­te­len rá­döb­bent, hogy Ed­ward Nor­ton meg­ad­ta ne­vét és cí­mét a rend­őr­ség­nek? Tud­ta, hogy a holt­test fel­fe­de­zé­se után a rend­őr­ség ha­ma­ro­san rá­buk­kan a hí­vás nyo­má­ra, amely­nek ré­vén meg­ál­la­pít­hat­ják a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sé­nek pon­tos ide­jét, és ak­kor már nem üt­kö­zik ne­héz­ség­be az in­dí­ték ki­de­rí­té­se sem.

– Nem igaz – mond­ta Crins­ton el­szo­rult to­rok­kal. A tár­gya­ló­te­rem ma­gas ab­la­ka­in be­ára­dó fény­ben meg­csil­lant a hom­lo­kán gyön­gyö­ző ve­rí­ték.

– Igaz-e, hogy szá­mot ve­tett az önre te­re­lő­dő gya­nú­val, és szük­sé­gét érez­te, hogy va­la­mi­lyen ma­gya­rá­za­tot ad­jon a hí­vás­ra? Ek­kor meg­pil­lan­tot­ta az író­asz­ta­lon he­ve­rő biz­to­sí­tá­si köt­vényt, és ki­ta­lál­ta, hogy azért van elöl, mert a rend­sze­re­tő Nor­ton meg akart győ­ződ­ni, meg­újí­tot­ták-e a le­já­rat nap­ja előtt. Igaz-e, hogy a köt­vény lát­tán tá­ma­dó hir­te­len öt­let­tel hív­ta fel a rend­őr­sé­get, mond­ván, hogy ön Nor­ton, aki az imént te­le­fo­nált, de szét­kap­csol­ták, és egy ko­csi­lo­pást akar be­je­len­te­ni, az­tán szó sze­rint fel­ol­vas­ta az író­asz­ta­lon fek­vő köt­vény­ről a Bu­ick ada­ta­it?

– Nem igaz – mond­ta Art­hur Crins­ton mes­ter­kélt fel­há­bo­ro­dás­sal.

– Igaz-e, hogy ek­kor ki­nyílt az ajtó, és be­lé­pett Don Gra­ves? Gra­ves, aki cin­ko­sa és bűn­tár­sa volt a ki­lencszáz­ezer dol­lár el­sik­kasz­tá­sá­ban, ame­lyet sze­ren­csét­len tőzs­de­ügy­le­te­in el­ve­szí­tett. Igaz-e, hogy Don Gra­vesszel együtt ott és ak­kor ter­vel­ték ki, ho­gyan há­rít­hat­nák más­ra a bűn­tett el­kö­ve­té­sét?

– Nem igaz – til­ta­ko­zott már gé­pi­e­sen Crins­ton.

– Igaz-e, hogy tud­ta: Pur­ley bíró úr nem is­me­ri sze­mé­lye­sen Nor­tont, te­hát a hang­ját sem is­mer­né fel? Igaz-e, hogy ön és bűn­tár­sa, Don Gra­ves, le­ro­han­tak Pete De­voe, a so­főr szo­bá­já­ba, ahol el­he­lyez­ték a bi­zo­nyí­té­ko­kat, ame­lyek a so­főr­re te­rel­ték vol­na a gya­nút? Igaz-e, hogy ki­fe­szí­tet­ték az ab­la­kot, és alat­ta a puha föl­dön láb­nyo­mo­kat hagy­tak, mert olyan lát­sza­tot akar­tak kel­te­ni, mint­ha De­voe ügye­fo­gyot­tan ál­cáz­ni pró­bál­ta vol­na tet­tét? Igaz-e, hogy ez­u­tán vissza­si­et­tek az iro­dá­ba, ahol meg­be­szél­ték Gra­vesszel, hogy ön le­megy, beül Pur­ley bíró úr mel­lé a ko­csi­ba, Gra­ves pe­dig ki­ha­jol majd az iro­da ab­la­kán, mert ott há­tul­ról kap­ja a fényt, vagy­is Pur­ley bíró úr nem lát­hat mást, csu­pán egy fér­fi el­mo­só­dó kör­vo­na­la­it? Hogy Gra­ves úgy vi­sel­ke­dik, mint­ha ö vol­na Nor­ton, le­ki­ált az ab­lak­ból, és meg­ké­ri önt, hogy vi­gye ma­gá­val Don Gra­vest, ön pe­dig a ter­vük sze­rint en­ge­délyt kér erre Pur­ley bíró úr­tól? Don Gra­ves köz­ben el­megy az ab­lak­tól, a le­he­tő leg­gyor­sab­ban le­fut a lép­csőn, és ott lesz ön mel­lett, mi­alatt ön foly­tat­ja a szín­lelt be­szél­ge­tést Mr. Nor­ton­nal, mint­ha az még az ab­lak­ban áll­na, és tud­tá­ra adja Pur­ley bíró úr be­le­egye­zé­sét?

– Nem igaz – mor­mog­ta Crins­ton.

– Nincs több kér­dé­sem a ta­nú­hoz – mond­ta Perry Ma­son, és zen­gő hang­ja szin­te meg­re­meg­tet­te a tár­gya­ló­te­rem ab­la­ka­it.

Mark­ham bíró az ügyész­hez for­dult:

– Óhajt újabb kér­dé­se­ket in­téz­ni a ta­nú­hoz?

Claude Drumm nagy­vo­na­lú­an le­gyin­tett.

– Nem, el­nök úr. Az el­mé­let, ame­lyet hal­lot­tunk, igen ügyes volt, de sem­mi­lyen bi­zo­nyí­ték nem tá­maszt­ja alá. A tanú ta­ga­dott, és…

A bíró ka­la­pá­csa na­gyot kop­pant.

– Ügyész úr, a meg­fe­le­lő idő­ben majd az es­küdt­szék elé ter­jeszt­he­ti ma­gya­rá­za­tát. A bí­ró­ság csu­pán azt kér­dez­te, kí­ván-e to­váb­bi kér­dé­se­ket in­téz­ni a ta­nú­hoz. Mint­hogy ta­ga­dó­an vá­la­szolt, a tanú tá­voz­hat.

– Ké­rem Pur­ley bíró úr vissza­hí­vá­sát – mond­ta Perry Ma­son.

Pur­ley el­in­dult a ta­núk emel­vé­nye felé. Kez­de­ti ma­ga­biz­tos­sá­gá­nak híre-ham­va se volt. Arca el­gyö­tört volt és fe­szült, sze­me té­to­va.

– Pur­ley bíró úr, ön szin­tén es­küt tett már a per fo­lya­mán, szí­ves­ked­jék te­hát he­lyet fog­lal­ni – mond­ta ud­va­ri­a­san Ma­son.

Pur­ley ne­héz­ke­sen le­ült.

– A múlt hét vé­gén – kezd­te Perry Ma­son erő­tel­jes, szin­te ítél­ke­ző han­gon – ami­kor a pró­bát vég­re­haj­tot­tuk, ön a ko­csi­já­ban ült, Ed­ward Nor­ton iro­dá­já­nak ab­la­ka alatt, pon­to­san ugyan­úgy, mint a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján, igaz?

– Igen.

– Ha fel­emel­te a fe­jét, ülő­he­lyé­ről lát­ta az iro­da ab­la­kát?

– Igen.

– De az ala­csony ka­rosszé­ria gá­tol­ta a ki­lá­tás­ban, ugye? Vagy­is az ab­la­kot csak a ko­csi­ból ki­ha­jol­va lát­ta?

– Igen!

– Igaz-e, Pur­ley bíró úr, hogy mi­alatt a ko­csi­ban ült, ugyan­azon a he­lyen, mint a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján, Don Gra­ves az ab­lak­hoz lé­pett, és le­ki­ál­tott ön­nek, il­let­ve Mr. Drumm­nak, aki szin­tén az au­tó­ban volt?

– Igen – mond­ta Pur­ley, és mé­lyet só­haj­tott.

– És igaz-e – menny­dö­rög­te Perry Ma­son hogy most, ami­kor kon­cent­rált fi­gye­lem­mel em­lék­szik vissza a tra­gi­kus éj­sza­ka ese­mé­nye­i­re, rá­esz­mélt: a pró­ba al­kal­má­val ugyan­azt a han­got hal­lot­ta az ab­lak­ból, mint an­nak ide­jén?!

Mély­sé­ges, sú­lyos csend ne­he­ze­dett a tár­gya­ló­te­rem­re.

Pur­ley bíró gör­csö­sen meg­ka­pasz­ko­dott a szék kar­fá­já­ban, arca szin­te el­torzult.

– Igaz­sá­gos Is­ten! – szó­lalt meg kín­lód­va. – Nem tu­dom! Már hosszú ide­je gyö­tör ez a kér­dés, de kép­te­len va­gyok úgy vá­la­szol­ni, hogy ki­elé­gít­se a lel­ki­is­me­re­te­met. Csak annyit mond­ha­tok: igen, ez le­het­sé­ges!

Perry Ma­son az es­küd­tek felé for­dult. Fi­gyel­me­sen, nyu­god­tan szem­lél­te a ki­lenc fér­fi és a há­rom nő ar­cát.

– Kö­szö­nöm. Több kér­dé­sem nincs – je­len­tet­te ki ha­tá­ro­zot­tan.

A ter­met még egy hosszú per­cig ha­tal­má­ban tar­tot­ta a csend, az­tán moz­go­ló­dás, sut­to­gás, só­haj­to­zás tá­madt. Va­la­hol há­tul egy nő fel­si­kol­tott.

– Rend­re! – csa­pott le Mark­ham bíró ka­la­pá­csa.

Claude Drumm té­to­ván ha­rap­dál­ta aj­kát. In­téz­zen újabb kér­dé­se­ket Pur­ley bí­ró­hoz, vagy vár­jon in­kább, amíg négy­szem­közt be­szél­het vele?

És eb­ben a dön­tő pil­la­nat­ban, ami­kor min­den szem, min­den te­kin­tet rá­ta­padt, Claude Drumm egy má­sod­perc­cel to­vább ha­bo­zott a kel­le­té­nél.

A te­rem ér­dek­lő­dé­se más­fe­lé for­dult.

Perry Ma­son, aki ka­ros­szé­ké­ből ébe­ren fi­gyel­te az ezer­ar­cú ször­nyet, ész­re­vet­te ezt a vál­to­zást. Mark­ham bíró, a pe­rek szá­za­i­nak ve­te­rán­ja, szin­tén lát­ta az el­nö­ki do­bo­gó ma­gas­sá­gá­ból.

Mint­egy néma, el­len­áll­ha­tat­lan pa­rancs­szó­ra, az es­küd­tek és a né­zők sze­me egy csa­pás­ra el­for­dult Claude Drumm­ról, és Art­hur Crins­ton el­torzult ar­cá­ra sze­ge­ző­dött.

A tár­gya­ló­te­rem meg­hoz­ta szót­lan íté­le­tét: fel­men­tet­te a két vád­lot­tat, és elő­re meg­fon­tolt szán­dé­kú gyil­kos­ság­ban bű­nös­nek mond­ta ki Crins­tont és cin­ko­sát.