14

Perry Ma­son üd­vö­zöl­te Del­la Streetet, és be­vo­nult a dol­go­zó­szo­bá­já­ba, ahol az író­asz­talt szin­te el­bo­rí­tot­ták a reg­ge­li la­pok.

Del­la Street kö­vet­te.

– Va­la­ki be­tört hoz­zánk, és át­ku­tat­ta…

Az ügy­véd gyor­san fe­lé­je for­dult, és csend­re in­tet­te. Mi­után Del­la el­hall­ga­tott. Ma­son mód­sze­re­sen át­vizs­gál­ta a he­lyi­sé­get. Be­né­zett a ké­pek mögé, meg­pör­get­te a for­gat­ha­tó könyv­áll­ványt, vé­gig­ko­pog­ta­tott min­den fa­lat, le­ha­salt a sző­nyeg­re, és be­ku­kucs­kált az író­asz­tal alá. Az­tán fel­tá­pász­ko­dott, és el­mo­so­lyo­dott.

– Csak azt néz­tem, nem he­lyez­tek-e el le­hall­ga­tót. Sem­mi sem le­he­tet­len…

Del­la bó­lin­tott.

– Éj­sza­ka ha­tol­tak be, és min­dent át­kur­kász­tak – mond­ta. – A pán­cél­szek­rényt is ki­nyi­tot­ták.

– Fel­tör­ték a zá­rat?

– Nem. Szak­ér­tő csi­nál­ta, tu­dott bán­ni a szám­kom­bi­ná­ci­ó­val. Egy­sze­rű­en ki­nyi­tot­ta, an­nak rend­je és mód­ja sze­rint. Csak on­nan tu­dom, mert tel­jes össze­vissza­ság­ban ta­lál­tam az ira­to­kat.

– Sem­mi vész. Egyéb új­ság?

– Sem­mi. Mind­össze, hogy há­rom he­kus strá­zsál az iro­dánk előtt. Gon­do­lom, le­sik, ki tér be hoz­zánk.

Az ügy­véd ar­cán hal­vány mo­soly fu­tott át.

– Hadd les­sék. Leg­alább egy kis tü­rel­met ta­nul­nak.

– Ol­vas­ta már a la­po­kat?

– A reg­ge­li­e­ket még nem.

– Az utol­só ki­adá­sok sze­rint azo­no­sí­tot­ták a füty­köst, amellyel Nor­tont le­ütöt­ték.

– Igen?

– Igen. Vas­tag sé­ta­bot volt, tu­laj­do­no­sa pe­dig Rob Gle­a­son, a maga ügy­fe­lé­nek a fér­je.

– És ha nem csa­ló­dom, most Gle­a­sont vá­dol­ják meg a gyil­kos­ság­gal, De­voe el­len pe­dig el­ej­tik a vá­dat.

– Sőt, vád alá he­lye­zik a lányt is, ha ugyan meg nem tet­ték már.

– Csak­ugyan?

– Csak­ugyan. A Star sze­rint Don Gra­ves, a tit­kár, utó­lag ki­egé­szí­tet­te a val­lo­má­sát, és ez­zel tö­ké­le­te­sen más meg­vi­lá­gí­tás­ba ke­rült az egész ügy. Gra­ves azért nem mon­dott el an­nak ide­jén min­dent, mert fe­dez­ni akart va­la­kit. A rend­őr­ség azon­ban meg­dol­goz­ta, és Gra­ves mó­do­sí­tot­ta a val­lo­má­sát.

– Egy­re ér­de­ke­sebb! Bár­ki jön­ne, vár­jon. Del­la nyug­ta­la­nul bic­cen­tett.

– De ugye vi­gyáz, hogy ne ke­ve­red­jen bele maga is ebbe az ügy­be?

– Mi­ért ke­ve­red­nék bele?

– Tud­ja, mire gon­do­lok. Min­dig túl­sá­go­san so­kat tesz az ügy­fe­le­i­ért…

– Hogy­hogy?

– Maga ta­lál­ta ki pél­dá­ul azt az ideg­össze­om­lást is Miss Ce­la­ne-nek, akit vé­gül men­tők­kel vi­te­tett el.

– Na és? – vi­gyor­gott Ma­son.

– Ta­lán bi­zony nem bün­te­ten­dő cse­lek­mény rej­te­get­ni va­la­kit, akit a rend­őr­ség kö­röz?

– Már teg­nap dél­után is kö­röz­ték?

– Nem… Azt hi­szem, ak­kor még nem.

– To­váb­bá nem va­gyok or­vos. Le­het, hogy pon­tat­lan a di­ag­nó­zi­som. Az én be­nyo­má­som sze­rint an­nak a lány­nak ideg­össze­om­lá­sa volt, és azért hív­tam or­vost, hogy el­len­őriz­ze, iga­zam van-e.

Del­la a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Ne­kem ez nem tet­szik…

– Mi nem tet­szik?

– Ahogy be­le­avat­ko­zik ebbe az ügy­be. Mi­ért nem ül nyug­ton a fe­ne­kén, mi­ért nem ruk­kol ki csak az es­küdt­szék előtt?

– Be­csü­let­sza­vam­ra, nem tu­dom… Te­kint­se be­teg­ség­nek.

– Ne sza­már­kod­jon. Más ügy­vé­dek el­men­nek a tár­gya­lás­ra, ki­kér­de­zik a ta­nú­kat, az­tán elő­ad­ják a vé­dő­be­szé­dü­ket. Maga meg min­den­be be­le­üti az or­rát, és a vé­gén sa­ját ma­gát is komp­ro­mit­tál­ja.

– De más ügy­vé­dek ügy­fe­le­it fel­kö­tik.

– Néha rá is szol­gál­nak.

– Le­het. Az én ügy­fe­le­im kö­zül vi­szont a mai na­pig még nem kö­töt­tek fel sen­kit, és olyan sem akadt, aki rá­szol­gált vol­na.

Del­la egy má­sod­per­cig né­mán bá­mult az ügy­véd­re, az­tán el­mo­so­lyo­dott, szin­te anyai el­né­zés­sel.

– Esze­rint min­den ügy­fe­le ár­tat­lan volt?

– Leg­alább­is az es­küdt­szék sze­rint. És vég­ső so­ron az ő fel­ada­tuk ezt el­dön­te­ni.

Del­la le­mon­dó­an só­haj­tott.

– Fel­adom! – mond­ta, és vissza­vo­nult az iro­dá­já­ba.

Ami­kor az ajtó be­csu­kó­dott. Ma­son le­ült író­asz­ta­lá­hoz, és maga elé te­re­get­te az új­sá­go­kat. Kö­rül­be­lül ne­gyed­órá­ja ol­vas­ga­tott, ami­kor is­mét rá­nyi­tot­tak.

– Bi­zo­nyos Mrs. May­fi­eld van itt – je­len­tet­te Del­la. – Gon­do­lom, nem ár­ta­na, ha fo­gad­ná, amíg meg­te­he­ti.

– Küld­je be, mi­nél gyor­sab­ban. Majd­nem biz­tos, hogy rend­őr­nyo­mo­zó van a sar­ká­ban. Ha be­ál­lít, pró­bál­ja meg fel­tar­tóz­tat­ni, amed­dig csak tud­ja.

Mrs. May­fi­eld tes­tes alak­ja meg­je­lent a kü­szö­bön, és Ma­son ész­re­vet­te, hogy a tit­kár­nő­je igyek­szik a le­he­tő leg­sür­gő­seb­ben rá­csap­ni az aj­tót. Még hal­lot­ta, amint meg­szó­lal:

– Na­gyon saj­ná­lom, uram, de Mr. Ma­son­nek fon­tos meg­be­szé­lé­se van, és azt kér­te, hogy ne za­var­ják.

Perry Ma­son bó­lin­tott Mrs. May­fi­eldnek, fel­állt, az aj­tó­hoz ment, és rá­for­dí­tot­ta a kul­csot.

– Üd­vöz­löm, Mrs. May­fi­eld – mond­ta.

– Jó na­pot – vá­la­szol­ta az asszony kur­tán, har­ci­a­san vil­lo­gó szem­mel.

Perry Ma­son a nagy, fe­ke­te bőr­fo­tel­ra mu­ta­tott. Mrs. May­fi­eld me­re­ven, tá­ma­dás­ra ké­szen le­ült.

– Mit je­lent­sen az a his­tó­ria a Bu­ick ki­lo­mé­ter­órá­já­val? – kér­dez­te rög­tön.

A szom­széd iro­da­he­lyi­ség­ből du­la­ko­dás zaja hal­lat­szott, egy test az aj­tó­nak vá­gó­dott, és va­la­ki a ki­lin­cset nyo­mo­gat­ta. A zár azon­ban nem en­ge­dett. Perry Ma­son far­kas­sze­met né­zett az asszonnyal, hogy el­te­rel­je a fi­gyel­mét az aj­tó­ról.

– Mr. Nor­ton be­je­len­tet­te a rend­őr­ség­nek, hogy a Bu­ic­kot el­lop­ták. Ak­kor még azt hit­tük, Miss Ce­la­ne vit­te el. Most ki­de­rült, hogy nem ő. De a Bu­ick még­is­csak el­tűnt ab­ban az idő­ben, mint­hogy Nor­ton je­len­tet­te a ko­csi­lo­pást a rend­őr­ség­nek. Meg­ta­lál­tuk vi­szont a ko­csi­nap­lót, amely­ben Mr. Nor­ton fel­je­gyez­te, hogy ha­za­ér­ke­zé­se­kor a szám­lá­ló 24 487,52 ki­lo­mé­tert mu­ta­tott. Kö­vet­ke­zés­kép­pen az il­le­tő, aki a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján a ko­csit hasz­nál­ta, vagy vissza­csa­var­ta a szám­lá­lót, vagy ki­kap­csol­ta in­du­lás előtt.

Mrs. May­fi­eld meg­ráz­ta a fe­jét.

– A ko­csi nem hagy­ta el a ga­rázst.

– Biz­tos eb­ben?

– Pur­kett, az inas, ép­pen a ga­rázs fö­lött al­szik. Az ágyá­ban fe­küdt és ol­va­sott. Ok­vet­le­nül hal­lot­ta vol­na, ha va­la­ki el­vi­szi a ko­csit. Azt mond­ja, hogy a ga­rázs­aj­tó zár­va volt, és sem­mi­lyen ko­csit nem vit­tek ki.

– És ha té­ved?

– Le­he­tet­len. Az ajtó csi­ko­rog, ha ki­nyit­ják, és ez fel­hal­lat­szik a ga­rázs fö­löt­ti szo­bá­ba. Pur­kett fel­tét­le­nül hal­lot­ta vol­na. Én pe­dig ma­gya­rá­za­tot kö­ve­te­lek ar­ról a pi­szok­ság­ról, amit az uram­nak adott be, hogy én is ott vol­tam az iro­dá­ban a gyil­kos­ság ide­jén…

– Hagy­juk ezt egy pil­la­nat­ra – vá­gott a sza­vá­ba Ma­son. – Most a ko­csi­ról be­szé­lünk, és nincs rá­érő időnk. Nem tu­dok ad­dig üz­le­tet köt­ni ma­gá­val, amíg nem bi­zo­nyít­ha­tom, hogy a ki­lo­mé­ter-szám­lá­lót vissza­csa­var­ták.

– Az asszony meg­ve­tő­en csó­vál­ta a fe­jét.

– Maga már amúgy sem köt­het ve­lem sem­mi­lyen üz­le­tet. Mond­ha­tom, szép kis ra­ma­zu­rit csi­nált.

– Hogy­hogy?

– Úgy össze­ku­tyult min­dent, hogy a zsa­ruk most Fran­ces Ce­la­ne-t gya­nú­sít­ják.

A fe­ke­te szem­pár, amely ed­dig ádázul mé­re­get­te az ügy­vé­det, hir­te­len meg­telt könnyel.

– Mond­ja csak ki nyíl­tan: in­kább maga volt az, aki ilyen szo­mo­rú hely­zet­be hoz­ta Miss Ce­la­ne-t! – vá­gott vissza Ma­son, és szem­re­há­nyó arc­cal az asszony elé állt. – Elő­ször a há­zas­sá­ga mi­att kezd­te zsa­rol­ni, az­tán még töb­bet kö­ve­telt, hogy ne em­le­ges­sék a ne­vét a gyil­kos­ság­gal kap­cso­lat­ban.

A fe­ke­te üveg­gyön­gyök­ből kö­vér csep­pek po­tyog­tak.

– Én csak egy kis pénzt akar­tam sze­rez­ni – mo­tyog­ta az asszony, már jó­val ke­vés­bé har­ci­a­san. – Rá­jöt­tem, hogy így a leg­könnyebb. Tud­tam, hogy Fran­ces Ce­la­ne­nek annyi lesz, mint a pely­va. Gon­dol­tam, mi­ért ne kap­hat­nék be­lő­le én is egy ki­csit? És ami­kor ma­gá­hoz for­dult, sej­tet­tem, hogy maga is be­söp­ri a ma­gá­ét. Vi­lág­éle­tem­ben csak gür­cöl­tem. Az­tán férj­hez men­tem egy fél­né­de­res­hez, aki­ből hi­ány­zik az ész is meg a tö­rek­vés is a bol­do­gu­lás­hoz. Mi­óta a vi­lág­ra jöt­tem, ne­kem kel­lett a gyep­lőt fog­ni. Lány­ko­rom­ban én tar­tot­tam el az egész csa­lá­dot. Mi­kor férj­hez men­tem, megint csak én tör­het­tem ma­gam, hogy egy­ről ket­tő­re jus­sunk. Hosszú éve­kig dol­goz­tam Fran­ces Ce­la­ne-re. Lát­tam, ho­gyan él, mi­lyen he­nye, el­ké­nyez­te­tett csit­ri. Én tö­vig le­dol­goz­tam a ke­zem, ő meg az ágyá­ba vi­tet­te a reg­ge­li­jét. Tor­kig vol­tam az egésszel. Nem lát­tam be, mi­ért ne le­het­ne ne­kem is pén­zem. Hogy rám is dol­goz­zon vég­re va­la­ki. Bár­mit meg­tet­tem vol­na, hogy meg­töm­hes­sem a zse­bem, de baj­ba ke­ver­ni Fran­cest iga­zán nem akar­tam. Most már késő a bá­nat. A zsa­ruk sa­rok­ba szo­rí­tot­tak, ki­húz­tak be­lő­lem min­dent, és le akar­ják tar­tóz­tat­ni Fran­cest gyil­kos­sá­gért. Gyil­kos­sá­gért! Érti?

A ház­ve­ze­tő­nő hang­ja si­kollyá erő­sö­dött.

Hir­te­len dö­röm­böl­ni kezd­tek az aj­tón.

– Nyis­sák ki? – bő­dült el oda­kint va­la­ki.

Perry Ma­son oda se he­de­rí­tett a dö­röm­bö­lés­re, sze­me Mrs. May­fi­el­dre ta­padt.

– Ha ez se­gít meg­ol­da­ni a rej­télyt, tud­na ke­rí­te­ni egy ta­nút, aki bi­zo­nyít­ja, hogy a ko­csit el­vit­ték, a ki­lo­mé­ter­órát pe­dig vissza­csa­var­ták, il­let­ve ki­kap­csol­ták?

– Nem. A ko­csit egy perc­re sem vit­ték ki a ga­rázs­ból.

Ma­son hosszú lép­tek­kel mé­re­get­te a szo­bát. Az aj­tón ket­tő­zött erő­vel dö­röm­böl­tek.

– Rend­őr­ség! Nyis­sák ki!

Ma­son vá­rat­la­nul el­ne­vet­te ma­gát. Mi­cso­da hat­ökör va­gyok!

A ház­ve­ze­tő­nő némi hu­nyor­gás­sal vissza­szo­rí­tot­ta könnye­it, és az ügy­véd­re bá­mult.

– Hát per­sze hogy a ko­csi nem hagy­ta el a ga­rázst! Sem­mi­fé­le ko­csi nem tá­vo­zott! – Ök­lé­vel a te­nye­ré­be csa­pott, és az asszony­hoz for­dult: – Ha jó szol­gá­la­tot akar ten­ni Fran­ces Ce­la­ne-nek, be­szél­jen még egy­szer Pur­kett-tel. Pró­bál­ják meg rész­le­te­sen fel­idéz­ni a gyil­kos­ság es­té­jét. Igye­kez­zen el­ér­ni, hogy Pur­kett holt­biz­tos le­gyen a dol­gá­ban, és bár­mi tör­té­nik, sem­mi se in­gat­has­sa meg a val­lo­má­sát.

– Maga sze­rint azt kell mon­da­nia, hogy a ko­csi nem ment ki a ga­rázs­ból?

– Azt aka­rom, hogy az igaz­sá­got mond­ja. De eb­ben an­nál ha­tá­ro­zot­tabb le­gyen, és ha a ta­núk emel­vé­nyén áll, a jo­gá­szok egész hada se tán­to­rít­has­sa el tőle. Nem kí­vá­nok tőle sem­mi egye­bet, csak ta­nú­sít­sa, hogy a ko­csi azon az éj­sza­kán egy­ál­ta­lán nem hagy­ta el a ga­rázst, hogy a ga­rázs aj­ta­ja zár­va volt és zár­va is ma­radt, és a ko­csi­hoz sen­ki hoz­zá nem nyúl­ha­tott úgy, hogy ő ne hal­lot­ta vol­na.

– Jól van, ez az igaz­ság. Ő is szó sze­rint ezt ál­lít­ja!

– He­lyes. És ha csak­ugyan se­gí­te­ni akar Fran­ces Ce­la­ne-en, men­jen el Pur­kett­hez, és gon­dos­kod­jék róla, hogy a föl­dön sen­ki és sem­mi ne bír­has­sa rá val­lo­má­sá­nak meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra.

– Meg­te­szem – je­len­tet­te ki a ház­ve­ze­tő­nő.

– Mit mon­dott a rend­őr­sé­gen Fran­ces Ce­la­ne pénz­é­ről? – kér­dez­te si­e­tő­sen az ügy­véd.

– Sem­mit. Mind­össze, hogy a kis­asszony pénzt adott ma­gá­nak, de nem tu­dom, mennyit, és azt sem tu­dom, mi­lyen cím­le­tű bank­je­gyek­ben.

– Az ajtó re­cse­gett-ro­po­gott a ne­ki­ve­sel­ke­dő test sú­lyá­tól. Perry Ma­son oda­ment, el­for­dí­tot­ta a kul­csot, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Mi az ör­dö­göt kép­zel maga? – mél­tat­lan­ko­dott. – Hogy me­ré­sze­li rám tör­ni a sa­ját iro­dám aj­ta­ját?

– Nagy­da­rab, vál­las, bi­ka­nya­kú fic­kó nyo­mult be a szo­bá­ba.

– Meg­mond­tam, ki va­gyok! Rend­őr­ség!

– Fe­lő­lem le­het akár a ró­mai pápa is. Ak­kor sem tör­het be erő­szak­kal az iro­dám­ba.

– Nem a nya­va­lyát! Ezt a nőt aka­rom őri­zet­be ven­ni!

– Mrs. May­fi­eld na­gyot si­kí­tott.

– Mi­lyen vád alap­ján? – kér­dez­te Ma­son.

– Mint a vád ta­nú­ját, a gyil­kos­sá­gi ügy­ben.

– Fura, hogy csak ak­kor lett olyan fon­tos tanú, ami­kor ide­jött az iro­dám­ba.

– Mit akar ez­zel mon­da­ni?

– Csak amit mond­tam. Maga itt ros­to­kolt a ház előtt, míg Mrs. May­fi­eld meg nem ér­ke­zett. Ak­kor gyor­san fel­hív­ta a gó­ré­ját uta­sí­tá­so­kért. Az pe­dig pa­ran­csot adott, hogy csíp­je el Mrs. May­fi­el­det, mint fon­tos ta­nút, még mi­előtt be­szél­het­ne ve­lem.

– No nézd csak, mi­lyen váj­ta­gyú va­la­ki! – acsar­ko­dott a nyo­mo­zó.

Mrs. May­fi­eld ré­mül­ten pil­lo­gott egyik­ről a má­sik­ra.

– De hát én nem kö­vet­tem el sem­mit – dünnyög­te.

– Nem is ez a kér­dés, höl­gyem – ma­gya­ráz­ta a nyo­mo­zó. – Egy­sze­rű­en csak biz­ton­ság­ba kell he­lyez­nünk, mint ta­nút, olyan he­lyen, ahol sen­ki sem zak­lat­hat­ja.

– Bi­zony – gú­nyo­ló­dott Perry Ma­son és ahol sen­ki­vel sem be­szél­het, ki­zá­ró­lag a ke­rü­le­ti ügyész meg­bí­zot­ta­i­val.

A rend­őr gyil­kos te­kin­te­tet ve­tett rá.

– Ha nem tud­ná, mi ar­ról is ér­te­sül­tünk, hogy maga tíz da­rab ezer­dol­lá­ros bank­je­gyet ka­pott, és ezt a pénzt az ál­do­zat tár­cá­já­ból ra­bol­ták el.

– Iga­zán?

– Iga­zán!

– És mit gon­dol, hol le­het­nek ezek a bank­je­gyek?

– Egye­lő­re nem tud­juk, de meg­ke­res­sük!

– He­lyes. Sza­bad or­szág­ban élünk, vagy leg­alább­is él­tünk ré­geb­ben. Sem­mi aka­dá­lya, hogy meg­ke­res­sék!

– De ha meg­ta­lál­juk, könnyen azon kap­hat­ja ma­gát, hogy vád alá he­lye­zik lo­pott ér­ték el­fo­ga­dá­sá­ért!

– Jó, mert ak­kor már csak há­rom dol­got kell be­bi­zo­nyí­ta­ni­uk!

– Hogy­hogy hár­mat?

– Az első, hogy az a pénz va­ló­ban lo­pott, a má­so­dik, hogy én el­fo­gad­tam, a har­ma­dik: ami­kor el­fo­gad­tam, tud­tam, hogy lo­pott pénzt fo­ga­dok el.

– Azt most már tud­ja, hogy a pénzt lop­ták.

– Hon­nan tud­nám?

– On­nan, hogy én meg­mond­tam.

– Elő­ször is egy szó­val sem is­mer­tem el, hogy kap­tam tíz­ezer dol­lárt. Má­sod­szor is, eszem­ben sincs hin­ni ma­gá­nak csak úgy szép szó­ra.

A rend­őr Mrs. May­fi­eldhez for­dult:

– Jöj­jön, höl­gyem. Az ügy­véd úr­ral majd ké­sőbb fog­lal­kozunk.

– De én nem aka­rok ma­gá­val men­ni! – til­ta­ko­zott a ház­ve­ze­tő­nő.

– Ez a pa­rancs, höl­gyem. Sen­ki sem fog­ja zak­lat­ni. Mind­össze biz­ton­ság­ba he­lyezzük va­la­hol, amíg val­lo­mást nem tesz.

Perry Ma­son hű­vö­sen néz­te a tá­vo­zó párt. Mar­káns arca egy­ked­vű ma­radt, de sze­mé­ben el­len­sé­ges lán­gocs­ka vil­lo­gott.

Ami­kor az iro­da aj­ta­ja be­csu­kó­dott, Ma­son tit­kár­nő­jé­hez lé­pett:

– Del­la, hív­ja fel a Star szer­kesz­tő­sé­gét! Mu­tat­koz­zon be ne­kik, és kér­je a hír­ro­vat ve­ze­tő­jét. Mond­ja meg neki, hogy küld­je ki hoz­zám az egyik ri­por­te­rét, név sze­rint Harry Ne­verst, aki jó is­me­rő­söm. Szen­zá­ci­ós hírt aka­rok kö­zöl­ni vele.

Del­la ma­gá­hoz húz­ta a te­le­font.

– Azt akar­ja, hogy mind­ezt én re­gél­jem el a ro­vat­ve­ze­tő­nek?

– Igen. Ő pe­dig ha­la­dék­ta­la­nul küld­je ide Ne­verst.

– Nem be­szél­ne in­kább sze­mé­lye­sen a ro­vat­ve­ze­tő­vel?

– Nem. Még ké­pes vol­na gyors­író­nőt ül­tet­ni a vo­nal­ra, le­je­gyez­tet­ni min­den sza­va­mat, és nyom­dá­ba adni in­ter­jú gya­nánt. Mu­tat­koz­zon csak be neki maga, Del­la, és kös­se a lel­ké­re, hogy ug­rassza Ne­verst, mert nagy fa­lat vár rá. Vi­gyáz­zon, biz­to­san meg­pró­bál­ják ki­csik­lan­doz­ni ma­gá­ból a tit­kot. Su­sog­ja a fü­lük­be, hogy fo­gal­ma sincs sem­mi­ről, en­gem pe­dig pil­la­nat­nyi­lag nem tud el­ér­ni.

Del­la bó­lin­tott, és fel­emel­te a kagy­lót. Ma­son vissza­sé­tált a szo­bá­já­ba, és be­csuk­ta az aj­tót.