10

Ge­or­ge Black­man min­dent el­kö­ve­tett, hogy meg­je­le­né­se te­kin­té­lyes le­gyen. Ha­ját erő­sen hát­ra­fé­sül­te, hogy fel­fed­je ma­gas hom­lo­kát, mély, zen­gő han­gon be­szélt, és fe­ke­te zsi­nó­ron füg­gő csíp­te­tőt vi­selt. Néz­het­ték vol­na kép­vi­se­lő­nek is, vagy ban­kár­nak, de va­ló­já­ban ügy­véd volt. Csak te­kin­te­té­nek szo­ron­gó bi­zony­ta­lan­sá­ga ha­zud­tol­ta meg a meg­bíz­ha­tó­ság, a pol­gá­ri, in­tel­lek­tu­á­lis fel­sőbb­ren­dű­ség ké­pét, amit a nagy­kö­zön­ség előtt öl­tött ma­gá­ra.

Black­man Ma­son­nel szem­ben ült, az író­asz­tal má­sik ol­da­lán.

– Úgy ér­te­sül­tem, hogy maga a csa­lád jog­ta­ná­cso­sa.

Ma­son tü­rel­me­sen, de ébe­ren néz­te lá­to­ga­tó­ját.

– Va­ló­ban én in­té­zem Miss Ce­la­ne ha­gya­té­ki ügyét, és én kép­vi­se­lem Art­hur Crins­tont, a kö­zös cég élet­ben ma­radt tag­ját. Szó esett ar­ról is, hogy eset­leg meg­bíz­nak a vég­ren­de­let vég­re­haj­tá­sá­val is, de ez nem­igen össze­egyez­tet­he­tő az élet­ben ma­radt fél kép­vi­se­le­té­vel.

Black­man só­vár irigy­ség­gel vi­gyor­gott.

– Szép do­hányt te­het ki a ho­no­rá­ri­u­ma – je­gyez­te meg.

– Er­ről óhaj­tott tár­gyal­ni ve­lem? – kér­dez­te fa­gyo­san Perry Ma­son.

Black­man arc­ki­fe­je­zé­se azon­nal meg­vál­to­zott.

– Azért jöt­tem, hogy kö­zöl­jem: én kép­vi­se­lem Pete De­voe-t, a gyil­kos­ság­gal vá­dolt gép­ko­csi­ve­ze­tőt.

– És ez si­ke­res­nek ígér­ke­zik? – ér­dek­lő­dött ha­nya­gul Ma­son.

Black­man arca meg­rán­dult.

– Maga épp­úgy tud­ja, mint én!

– Hogy őszin­tén meg­vall­jam – ve­tet­te oda Ma­son szín­lelt könnyed­ség­gel –, eb­ben té­ved. Annyi­ra le­kö­töt­tek az ügy egyéb vo­nat­ko­zá­sai, hogy egy perc időm sem volt fog­lal­koz­ni a gyil­kos­ság­gal.

– Sü­ket duma! – rob­bant ki Black­man.

Ma­son mél­tó­ság­tel­jes, meg­bán­tott pil­lan­tást ve­tett rá. Black­man elő­re­ha­jolt, és na­gyot csa­pott az író­asz­tal­ra.

– Ide fi­gyel­jen, Ma­son! Maga pi­szo­kul dör­zsöl­ten ját­szik. De én ép­pen azt aka­rom a tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy most az egy­szer olyas­va­la­ki­nek akaszt ten­gelyt, aki leg­alább olyan, de ta­lán még dör­zsöl­tebb is, mint maga.

– Mire akar ki­lyu­kad­ni?

– Hogy nem lesz mód­já­ban ké­nye­lem­be he­lyez­ked­ni, és be­sö­pör­ni a do­hányt, és fe­hér­re mos­ni a tisz­telt ügy­fe­le­it az­zal, hogy ár­tat­la­nul akasz­tó­fá­ra jut­tat­ja De­voe-t!

– Én sen­kit sem szán­dé­ko­zom ár­tat­la­nul akasz­tó­fá­ra jut­tat­ni!

Black­man ké­nyel­met­le­nül fe­szen­gett Ma­son je­ges te­kin­te­té­nek sú­lyá­tól.

– Hall­gas­son ide. Tér­jünk a lé­nyeg­re. Négy­szem­közt va­gyunk. Ez a mi ket­tőnk pri­vát ügye. Maga épp­úgy tisz­tá­ban van a já­ték­sza­bá­lyok­kal, mint én. Maga is véd gyil­kos­ság­gal gya­nú­sí­tott sze­mé­lye­ket, ha jó pénz néz ki be­lő­lük, meg én is. Ha pe­dig el­vál­lal­ta va­la­ki­nek a vé­del­mét, ak­kor csak azt az egy em­bert kép­vi­se­li, más­ra nincs te­kin­tet­tel. És az a fel­ada­ta, hogy szem­be­száll­jon akár az egész vi­lág­gal is az ügy­fe­le ér­de­ke­i­nek vé­del­mé­ben.

– Nem vi­tás – bó­lin­tott tü­rel­me­sen, kö­zö­nyö­sen Ma­son. – Ez az ügy­véd kö­te­les­sé­ge.

– He­lyes. Csu­pán azt akar­tam a tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy én hí­ven meg fo­gom ten­ni a sa­ját kö­te­les­sé­ge­met.

– Foly­tas­sa csak. Maga vagy so­kat mon­dott, vagy ke­ve­set. Még nem tud­tam pon­to­san el­dön­te­ni.

– Vár­jon. Mind­járt meg­mon­dom, mire gon­do­lok. Maga ezt a kis Ce­la­ne lányt igyek­szik a hát­tér­ben tar­ta­ni. Meg kell hagy­ni, agya­fúr­tan csi­nál­ja. Utó­vég­re Pete De­voe el­len a vá­dat mind­össze köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­kok­ra ala­poz­zák. És ezek a köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­kok is na­gyon gyen­ge lá­bon áll­nak. De­voe hul­la­ré­sze­gen he­vert az ágyá­ban, és vol­ta­kép­pen bár­ki be­csem­pész­het­te a bo­tot a szo­bá­já­ba, a két­ezer dol­lárt meg a nad­rág­zse­bé­be.

– El­ke­rü­li a fi­gyel­mét Don Gra­ves ta­nú­val­lo­má­sa, aki tör­té­ne­te­sen lát­ta a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sét. El­ke­rü­li a fi­gyel­mét az a kö­rül­mény is, hogy Crins­ton ta­nú­val­lo­má­sa sze­rint Ed­ward Nor­ton Crins­ton tá­vo­zá­sa­kor ma­gá­hoz ren­del­te a so­főrt.

– Az én fi­gyel­me­met nem ke­rü­li el sem­mi – je­len­tet­te ki szín­pa­di­a­san Black­man, és har­ci­a­san Ma­son ké­pé­be me­redt. – Nem ke­rü­li el a fi­gyel­me­met az a tény sem, hogy ebbe a do­log­ba va­la­hol egy nő is be­le­ke­ve­re­dett.

– Igen? – ér­dek­lő­dött ud­va­ri­a­san, de meg­le­pőd­ve Ma­son.

– Igen, és ne vág­jon olyan át­ko­zot­tul meg­le­pett po­fát. Maga ezt ugyan­olyan jól tud­ja, mint én.

– Mit tu­dok? – kér­de­zős­kö­dött Ma­son.

– Hogy Don Gra­ves egy nőt is lá­tott az iro­dá­ban, ami­kor el­kö­vet­ték a gyil­kos­sá­got.

– Ér­te­sü­lé­se­im sze­rint Don Gra­ves sem­mi ilyes­mit nem em­lí­tett a rend­őr­ség­nek tett ta­nú­val­lo­má­sa so­rán.

– A rend­őr­ség­nek tett ta­nú­val­lo­má­sa mel­lé­kes. Az a dön­tő, mit fog mon­da­ni az es­küdt­szék előtt.

Ma­son egy­ked­vű­en szem­lél­te a mennye­ze­tet.

– Csak­hogy ha a ta­núk emel­vé­nyén tett val­lo­má­sa nem egye­zik a rend­őr­ség előtt el­mon­dot­tal, leg­fel­jebb ere­jét ve­szi az ál­lí­tá­sa­i­nak, ki­vált ami a nő je­len­lé­tét il­le­ti.

– Meg­le­het. – Né­hány má­sod­per­ces hall­ga­tás után Black­man halk, de ha­tá­ro­zott han­gon is­mét meg­szó­lalt: – Na, jó. Most már tud­ja, mi az ál­lás­pon­tom. Eb­ben az ügy­ben maga ke­ze­li a buk­szát, én pe­dig a bűn­bak­nak ki­sze­melt pa­sast kép­vi­se­lem. Azt aka­rom, hogy a csa­lád is stra­pál­ja ma­gát egy ki­csit, és pénzt aka­rok. Kü­lön­ben ki­nyi­tom a szá­mat.

– Mit ért azon, hogy stra­pál­ja ma­gát egy ki­csit a csa­lád is?

– Érez­tes­sék a rend­őr­ség­gel, hogy nem li­heg­nek bosszú­ért, és el­fo­gad­ják a men­tő kö­rül­mé­nye­ket. Tö­ké­le­te­sen be­érik az­zal, ha a ke­rü­le­ti ügyész csak em­ber­ölés és nem elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság cí­mén emel vá­dat. Na, per­sze, a ló­vé­ból is le aka­rok sza­kí­ta­ni va­la­mit.

– Egy­szó­val azt akar­ja el­ér­ni, hogy Fran­ces Ce­la­ne fi­zes­sen ma­gá­nak azért, hogy maga Pete De­voe-t elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság he­lyett em­ber­ölés cí­mén véd­je, és ilyes­for­mán el­tus­sol­ja az eset­le­ges bot­rányt? Ezt óhaj­tot­ta ér­té­sem­re adni?

Black­man mél­tó­ság­tel­je­sen fel­állt.

– Azt hi­szem, maga tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban van lá­to­ga­tá­som cél­já­val. Né­ze­tem sze­rint vi­lá­go­san és nyíl­tan tár­tam fel ál­lás­pon­to­mat, és eszem­ben sincs komp­ro­mit­tál­ni ma­gam, hogy vá­la­szol­jak el­já­rá­som ilyen ot­rom­bán le­egy­sze­rű­sí­tett sum­má­zá­sá­ra.

Perry Ma­son hát­ra­lök­te szé­két, fel­állt, és szem­be­né­zett Black­man­nel.

– Így sem­mi­re sem jut, Black­man! Itt sen­ki sem hall ben­nün­ket. Mond­ja meg ke­re­ken, mit akar, és ne sza­po­rít­sa a szót.

– Mit játssza itt meg ma­gát? Na­gyon jól tud­ja, mit aka­rok.

– Még­is, mit?

– Do­hányt.

– És mit ad érte?

– Se­gí­tek ma­gá­nak meg­kí­mél­ni a bot­rány­tól Miss Ce­la­ne-t.

– Vagy­is rá­ve­szi Pete De­voe-t, hogy em­ber­ölés bűn­tet­té­ben vall­ja bű­nös­nek ma­gát?

– Igen. Már­mint, ha le­het.

– És Pete De­voe csak­ugyan bű­nös?

– Ki a frász tö­rő­dik ez­zel? Meg­mond­tam már, hogy bű­nös­nek fog­ja val­la­ni ma­gát.

– Mennyi pénzt akar?

– Öt­ven­ezer dol­lárt.

– Szo­kat­la­nul ma­gas ügy­vé­di ho­no­rá­ri­um – je­gyez­te meg bé­ké­sen Ma­son.

– De nem azért a me­ló­ért, amit el­vég­zek érte.

– De­voe ér­de­ké­ben?

– Fran­ces Ce­la­ne ér­de­ké­ben, ha már min­den­áron tud­ni akar­ja.

– He­lyes. De mint utalt rá, itt négy­szem­közt va­gyunk. Mi­ért ke­rül­get­jük a ká­sát? Nos, te­hát Pete De­voe volt Ed­ward Nor­ton gyil­ko­sa?

– Tud­hat­ná.

– Miér tud­hat­nám?

– Csak.

– De nem tu­dom, ma­gá­tól kér­dem.

– Mi a kór­ság­nak nya­va­lyog ez­zel? El­in­té­zem, hogy bű­nös­nek vall­ja ma­gát.

– Öt­ven­eze­rért?

– Öt­ven­eze­rért.

– Maga meg­őrült. A ke­rü­le­ti ügyész ebbe soha nem megy bele. Itt gyil­kos­ság tör­tént; a leg­több, amit el­ér­het, hogy el­is­me­rik a men­tő kö­rül­mé­nye­ket.

– Bíz­za csak rám, én el­in­té­zem, már­mint ha a csa­lád is stra­pál­ja ma­gát egy ki­csit. És Gra­ves egy haj­szál­nyit vál­toz­tat a szto­ri­ján.

– Mi­ért vál­toz­tat­na Gra­ves a szto­ri­ján?

– Ugyan mi­ért csi­nál bár­ki bár­mit is? – gú­nyo­ló­dott Black­man. – Mi­ért moz­dí­tom én a kis­uj­ja­mat? És maga mi­ért gü­ri­zik? Ne­künk nincs vaj a fe­jün­kön. Fog­lal­kozunk vele, mert kell a do­hány. Pén­zért Don Gra­ves is meg­csi­nál bár­mit.

Perry Ma­son las­san, sú­lyos lép­tek­kel meg­ke­rül­te az író­asz­talt, és el­in­dult Black­man felé. Black­man sze­mét el­fá­tyo­loz­ta a kap­zsi­ság.

– Csak annyit mond­jon, hogy oké – mond­ta –, és töb­bet egy muk­kot sem hall az egész­ről.

Perry Ma­son meg­állt Black­man előtt. Ar­cá­ról le­rítt a fa­gyos meg­ve­tés.

– Mocs­kos gaz­em­ber – mond­ta.

Hang­ja szin­te iz­zott a meg­ve­tés­től.

– Kire dü­höng, a fe­né­be is? – hök­kent meg kis­sé Black­man.

– Ma­gá­ra.

– Ki­ké­rem ma­gam­nak az ilyen han­got!

– Ocs­mány zug­pró­ká­tor, ké­pes el­ad­ni az ügy­fe­lét ron­gyos öt­ven­ezer dol­lá­rért! Kot­ród­jon az iro­dám­ból, de rög­tön!

Black­man áb­rá­za­ta el­torzult a döb­be­net­től.

– De hát… Azt hit­tem, meg­hall­gat­ja az aján­la­to­mat…

– Meg­hall­gat­tam, és hal­lot­tam is min­dent, amit akar­tam.

Black­man hir­te­len össze­szed­te ma­gát, és mu­ta­tó­uj­já­val ádázul Ma­son felé bö­kött.

– Ne fél­jen, maga is fü­lig ül már a lek­vár­ban! – sü­ví­tet­te. – Vagy el­fo­gad­ja az aján­la­to­mat, vagy lesz al­kal­ma még töb­bet is hal­la­ni a do­log­ról!

Perry Ma­son bal ke­zé­vel el­kap­ta a fe­lé­je me­re­di mu­ta­tó­uj­ját. Ak­ko­rát csa­va­rin­tott raj­ta, hogy Black­man fel­ki­ál­tott fáj­dal­má­ban. Ma­son hir­te­len el­en­ged­te Black­man uj­ját, de iz­mos ke­zé­vel össze­mar­kol­ta há­tul a gal­lér­ját, egyet pen­de­rí­tett raj­ta, és az aj­tó­hoz kor­má­nyoz­ta. Ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­lök­te Black­mant, aki egyen­sú­lyát veszt­ve buk­dá­csolt ki a tit­ká­ri iro­dá­ba.

– Ta­ka­rod­jon, és itt ne lás­sam töb­bé!

Black­man már a szo­ba má­sik vé­gé­be ért, de meg­állt, és düh­től sá­padt arc­cal vissza­for­dult:

– Ezt még meg­bán­ja! Job­ban, mint ed­dig bár­mit is éle­té­ben!

– Ta­ka­rod­jon! – mond­ta Ma­son rend­kí­vül nyu­god­tan. – Ta­ka­rod­jon, mert kü­lön­ben meg­tol­dom a lec­két.

Black­man tá­vo­zott.

Ma­son csak állt a kü­szö­bön, szét­ve­tett láb­bal, és har­ci­a­san vil­lo­gó szem­mel me­redt a las­san be­csu­kó­dó aj­tó­ra.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te döb­ben­ten Del­la Street.

– Csak meg­mu­tat­tam en­nek a sze­mét pa­sas­nak a ki­já­ra­tot – tu­dat­ta Ma­son. Az­tán meg­for­dult, és vissza­ment a szo­bá­já­ba, fa­kép­nél hagy­va Del­lát, aki nyug­ta­la­nul bá­mult utá­na.

Alig ért vissza Ma­son az író­asz­ta­lá­hoz, meg­szó­lalt a te­le­fon. Az ügy­véd fel­emel­te a kagy­lót.

– Azon­nal be­szél­nem kell ma­gá­val – hal­lot­ta Fran­ces Ce­la­ne hang­ját.

– Itt va­gyok az iro­dám­ban. Be tud jön­ni?

– Igen, ha­csak maga nem haj­lan­dó ki­jön­ni hoz­zám.

– Hol van?

– Itt­hon.

– Jobb len­ne, ha be­ül­ne a Bu­ick­ba, és ide­jön­ne.

– A Bu­ick­kal nem me­he­tek.

– Mi­ért nem?

– A rend­őr­ség le­pe­csé­tel­te, rög­zí­tet­ték a seb­vál­tót, és le­la­ka­tol­ták a kor­mányt.

Perry Ma­son hal­kan füttyen­tett.

– Ak­kor ugor­jon be a Pac­kard­ba. és ló­ha­lá­lá­ban szá­guld­jon ide. Cso­ma­gol­ja be egy tás­ká­ba a leg­szük­sé­ge­sebb hol­mi­ját, de le­he­tő­leg, min­den na­gyobb fel­tű­nés nél­kül.

– Húsz perc múl­va ott le­szek – ígér­te a lány, és le­tet­te a kagy­lót.

Perry Ma­son fog­ta a ka­lap­ját, és ki­fe­lé in­dult. Egy pil­la­nat­ra meg­állt Del­la Street előtt.

– Kö­rül­be­lül húsz-hu­szon­öt perc múl­va meg­ér­ke­zik Miss Ce­la­ne. Re­mé­lem, ad­dig­ra itt le­szek. Ha még­sem, ül­tes­se le benn a szo­bám­ban, de zár­ja rá az aj­tót. Ne en­ged­jen be sen­kit. Érti?

Del­la bó­lin­tott.

– Va­la­mi baj van? – kér­dez­te.

Ma­son kur­tán bic­cen­tett, az­tán el­mo­so­lyo­dott, és meg­ve­re­get­te Del­la vál­lát. Ki­bal­la­gott az iro­dá­ból, le­ment a lif­ten, és el­sé­tált a má­so­dik sa­ro­kig, az Első Or­szá­gos Pénz­ügyi Tröszt szék­há­zá­hoz.

B. W. Ray­burn, a bank al­el­nö­ke hű­vös ér­dek­lő­dés­sel fo­gad­ta az ügy­vé­det.

– Nos, Mr. Ma­son?

– Miss Fran­ces Ce­la­ne-nek, az Ed­ward Nor­ton ke­ze­lé­sé­re bí­zott ha­gya­ték örö­kö­sé­nek ügy­véd­je va­gyok mu­tat­ko­zott be Ma­son. – To­váb­bá Mr. Art­hur Crins­ton, a Crins­ton és Nor­ton cég élet­ben ma­radt tag­ját kép­vi­se­lem.

– Igen. Er­ről már ér­te­sül­tem ma reg­gel a Mr. Crins­ton­nal foly­ta­tott be­szél­ge­té­sem so­rán.

– Ha­lá­la nap­ján Mr. Nor­ton el­ment egy bank­ba, ahon­nan egye­ne­sen ha­za­ko­csi­zott. Arra vol­nék kí­ván­csi, hogy ide­jött-e önök­höz, vagy a Ke­res­ke­del­mi és Gaz­da­sá­gi Bank­ba, ahol tud­tom­mal szin­tén volt csekk­szám­lá­ja.

– Nem – vá­la­szolt meg­fon­tol­tan Ray­burn –, ná­lunk járt. Mi­ért kér­di?

– El­kép­ze­lé­sem sze­rint azért jött ide, hogy na­gyobb össze­get ve­gyen fel, ezer­dol­lá­ros bank­je­gyek­ben. Azt sze­ret­ném meg­tud­ni, ész­lelt-e ön va­la­mi szo­kat­lant a pénz fel­vé­te­le­kor, il­let­ve tör­tént-e va­la­mi kü­lö­nös a bank­je­gyek­kel kap­cso­lat­ban?

– Ha kis­sé vi­lá­go­sab­ban be­szél­ne, ügy­véd úr, job­ban meg­ad­hat­nám a kért fel­vi­lá­go­sí­tást.

– Adott kö­ze­leb­bi ma­gya­rá­za­tot Mr. Nor­ton, hogy mi­lyen cél­ból van szük­sé­ge a bank­je­gyek­re?

– Kö­ze­leb­bit nem – je­len­tet­te ki Ray­burn tar­tóz­ko­dó mo­dor­ban, mint aki el­ha­tá­roz­ta, hogy csak­is egy­ér­tel­mű kér­dé­sek­re vá­la­szol.

– Szólt-e ön­nek elő­ző­leg, hogy egy­más után kö­vet­ke­ző so­ro­zat­szám­mal el­lá­tott bank­je­gye­ket sze­rez­ze­nek neki?

– Igen.

– Ki­fe­jez­te-e to­váb­bá azt az óha­ját, hogy na­gyon sze­ret­né, ha a kap­cso­la­ta­ik ré­vén önök kö­zöl­nék a vá­ros min­den pénz­in­té­ze­té­vel eze­ket a szá­mo­kat, és ér­te­sí­tést kér­né­nek, ha va­la­me­lyik fi­ók­ban je­lent­kez­ne ve­lük va­la­ki?

– Nem pon­to­san ezek­kel a sza­vak­kal – fe­lel­te óva­to­san Ray­burn.

– Je­lez­te-e, hogy a pénzt egy zsa­ro­ló ki­elé­gí­té­sé­re szán­ja? És sze­ret­né meg­ál­la­pí­ta­ni, ki az, aki a bank­je­gye­ket fel­hasz­nál­ja?

– Nem szó sze­rint így – is­mé­tel­te meg a ban­kár.

– Azt hi­szem – mo­so­lyo­dott el ud­va­ri­a­san Perry Ma­son –, meg­kap­tam min­den szük­sé­ges in­for­má­ci­ót. Na­gyon kö­szö­nöm, Mr. Ray­burn.

Meg­for­dult és tá­vo­zott. A hü­le­de­ző ban­kár töp­reng­ve bá­mult utá­na. Ma­son vissza­ment az iro­dá­já­ba, és be­in­tet­te ma­gá­hoz Del­la Streetet.

– Hív­ja fel a Dra­ke-féle nyo­mo­zó­iro­dát, és mond­ja meg, hogy rend­kí­vül fon­tos ügy­ben sze­mé­lye­sen Dra­ke-nek aka­rok meg­bí­zást adni. Ké­rem, hogy jöj­jön át az iro­dám­ba, te­gyen úgy, mint­ha ügy­fe­lem vol­na, ül­jön le kinn, és vár­jon, amíg rész­le­te­sen el­ma­gya­rá­zom, mi a fel­ada­ta. Na­gyon fon­tos, hogy min­den­ki kö­zön­sé­ges ügy­fél­nek néz­ze.

Del­la ag­gó­dó pil­lan­tást ve­tett fő­nö­ké­re.

– Ez min­den? – kér­dez­te.

– Ez min­den.

– Te­hát nem akar­ja, hogy a Ce­la­ne lány bár­mit is meg­tud­jon Paul ki­lé­té­ről?

– Sze­ret­ném, ha tisz­táz­nánk: azt aka­rom, hogy sen­ki ne tud­ja, ki­cso­da Dra­ke. Bár­ki té­ved be az iro­dám­ba, higgye azt, hogy Dra­ke csak ügy­fél, aki vár rám.

– He­lyes. – Del­la lep­le­zet­len nyug­ta­lan­sá­ga lát­tán Ma­son bá­to­rí­tó­an mo­soly­gott.

– Ne iz­gul­jon, min­den rend­ben van.

– Csak nem ke­rült baj­ba?

– Nem hi­szem.

– És Miss Ce­la­ne?

– Ő már an­nál in­kább. Nya­kig ben­ne van.

– Tud­ja is?

– Gon­do­lom.

– De ugye nem hagy­ja, hogy ma­gát is be­le­rán­gas­sa? Ma­son a fe­jét in­gat­ta.

– Nem. Nem hi­szem. Pil­la­nat­nyi­lag nem tud­nám meg­mon­da­ni.

– És mi­kor fog­ja tud­ni?

– Ami­kor Miss Ce­la­ne be­vall­ja ne­kem az igaz­sá­got.

– Ez mi­kor­ra vár­ha­tó?

– Ha még an­nál is job­ban fog fél­ni, mint amennyi­re most fél.

Del­la össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Mi len­ne, ha egy ki­csit meg­ijesz­te­nénk?

Ma­son csak a fe­jét ráz­ta, és mo­soly­gott.

– Nem hi­szem, hogy szük­sé­günk lesz rá.