11

Perry Ma­son mel­lé­nye kar­öl­tő­jé­be akasz­tot­ta a hü­velyk­uj­ját, és fel-alá jár­kált az iro­dá­já­ban. Fran­ces Ce­la­ne, mint első al­ka­lom­mal, a nagy fe­ke­te bőr­fo­tel­ban ku­por­gott; sze­me áll­ha­ta­to­san kö­vet­te az ügy­véd moz­gá­sát.

– Nos – szó­lalt meg vé­gül –, még csak meg sem kér­di, mi­ért akar­tam be­szél­ni ma­gá­val?

– Fö­lös­le­ges. Job­ban tu­dom, mi tör­tént, mint maga. Ép­pen az­zal töl­töm az időt, hogy meg­pró­bá­lok seb­té­ben ki­agyal­ni va­la­mit, ami­vel elé­be vág­ha­tunk a baj­nak.

– Iszo­nyú pác­ban va­gyok!

– Még­pe­dig nya­kig – bic­cen­tett Ma­son, és to­vább jár­kált.

Egy da­ra­big csend volt, majd Ma­son hir­te­len meg­állt a lány előtt, és le­né­zett rá.

– Hon­nan sze­rez­te a pénzt, amit ne­kem adott?

– Már meg­mond­tam egy­szer. A nagy­bá­tyám­tól kap­tam – vá­la­szolt a lány vé­kony, el­ha­ló han­gon.

– Mi­előtt meg­gyil­kol­ták, vagy utá­na?

– Előt­te.

– Mennyi­vel előt­te?

– Nem sok­kal. Pon­to­sab­ban ép­pen Mr. Crins­ton meg­ér­ke­zé­se előtt.

– Ho­gyan tör­tént?

– Ed­ward bá­csi át­adott ne­kem negy­ven­ezer dol­lárt, és azt mond­ta, na­gyon meg­bán­ta, hogy meg­fosz­tott a ren­des zseb­pén­zem­től. Meg azt is mond­ta, Hogy el­ha­tá­roz­ta, ezen­túl más­ként vi­sel­ke­dik.

– Ezt meg­elő­ző­en nem vá­dol­ta meg ma­gát az­zal, hogy zsa­rol­ják?

– Nem.

– Kész­pénz­ben adta át ma­gá­nak ezt az össze­get?

– Igen.

– Maga for­dult hoz­zá, hogy kész­pénz­re van szük­sé­ge?

– Én egy­sze­rű­en csak annyit mond­tam neki, hogy fel­tét­le­nül szük­sé­gem van pénz­re, még­pe­dig ha­la­dék­ta­la­nul.

– És ő egy szót sem ej­tett a zsa­ro­lás­ról?

– Nem.

– De ma­gát zsa­rol­ták, ugye?

A lány az aj­ká­ba ha­ra­pott, és le­sü­töt­te a sze­mét.

– Van eh­hez ma­gá­nak va­la­mi köze?

– Igen.

– Hát jó. Zsa­rol­tak.

– Na vég­re. A ház­ve­ze­tő­nő zsa­rol­ta?

A lány meg­rez­zent, és ri­ad­tan emel­te te­kin­te­tét az ügy­véd­re.

– Hon­nan tud­ja?

– Gya­ní­tot­tam. Mennyit ka­pott ma­gá­tól?

– Az egé­szet. Ki­vé­ve a tíz­ezer dol­lárt, amit ma­gá­nak ad­tam.

– Ez annyit je­lent, hogy ma­gá­nál egyet­len da­rab sincs azok­ból az ezer­dol­lá­ros bank­je­gyek­ből?

– Egy sincs.

– Fi­gyel­jen ide. Hagy­juk vég­re a kön­tör­fa­la­zást. Be­szél­jünk egy­ér­tel­mű­en és egye­ne­sen. Maga nya­kig üli a pác­ban. Én ki­hú­zom ugyan, de ok­vet­le­nül tud­nom kell, hogy pon­to­san mi tör­tént az­zal a pénz­zel. Biz­tos, hogy egyet­len bank­jegy sincs a tu­laj­do­ná­ban? Egy szál sem. Perry Ma­son ki­vet­te tár­cá­já­ból a lány­tól ka­pott tíz­ezer dol­lárt, és vé­gig­per­get­te a bank­je­gye­ket.

– Maga ugye tud­ta, hogy a bank­je­gyek egy­mást kö­ve­tő sor­szá­mot vi­sel­tek, és hogy a szá­mok jegy­zé­két kö­zöl­ték a vá­ros kü­lön­fé­le pénz­in­té­ze­te­i­vel?

– De­hogy tud­tam – szó­lalt meg ré­mü­let­től re­me­gő han­gon a lány.

– Pe­dig ez tény. Az ezer­dol­lá­ros bank­jegy nem olyan gya­ko­ri, hogy ne kel­te­ne fi­gyel­met, ha fi­zet­nek vele, és több­nyi­re bank­ba kell vin­ni fel­vál­ta­ni. A ke­res­ke­dők rend­sze­rint nem tar­ta­nak a kasszá­juk­ban ennyi vál­tó­pénzt.

Perry Ma­son az író­asz­tal­hoz lé­pett, elő­ke­re­sett egy vas­tag pa­pír­ból ké­szült, hosszú­kás bo­rí­té­kot, a tíz bank­je­gyet be­le­csúsz­tat­ta, az­u­tán meg­cí­mez­te: Carl S. Bel­knap, Ti­zen­ötö­dik utca 3298, Den­ver, Co­lo­ra­do ál­lam, majd csen­ge­tett a tit­kár­nő­jé­nek.

Ami­kor Del­la Street be­lé­pett, Ma­son nem­tö­rő­döm moz­du­lat­tal át­nyúj­tot­ta neki a bo­rí­té­kot.

– Te­gyen rá bé­lye­get, ké­rem, és adja fel. Exp­ressz.

Del­la a cím­re pil­lan­tott.

– Nem is tud­tam, hogy le­ve­le­zés­ben ál­lunk bi­zo­nyos Mr. Bel­knap­pel.

– Má­tól kezd­ve igen. Küld­je aján­lot­tan.

Del­la bó­lin­tott, a sze­me sar­ká­ból für­ké­sző pil­lan­tást ve­tett Fran­ces Ce­la­ne-re, és ki­su­hant. Ma­son Fran­ces Ce­la­ne-hez for­dult:

– No, ez is meg­van. Ez a bo­rí­ték a kö­vet­ke­ző pár na­pot a pos­tán töl­ti. Vé­gül nyil­ván vissza­hoz­zák az én cí­mem­re. De köz­ben sen­ki sem ta­lál­hat­ja meg ná­lam ezt a pénzt. És most árul­ja el, mi­ért nem szá­molt be er­ről mind­járt a rend­őr­ség­nek?

A lány sze­mé­ben ha­ra­gos fény vil­lant.

– Az az én dol­gom! – csat­tant fel. – Ma­gát arra szer­ződ­tet­tem, hogy kép­vi­sel­je az ér­de­ke­i­met. Ne is ál­mod­jon ar­ról, hogy et­től joga van meg­szab­ni, mit csi­nál­jak, és mit ne…

Ma­son oda­lé­pett hoz­zá.

– Maga pe­dig vagy fe­gyel­me­zi ma­gát, vagy el­in­dul szép las­san az akasz­tó­fa felé, ahol mu­ta­tós kö­te­let köt­nek majd a nya­ká­ba. Gon­dol­ko­zott már va­la­ha is azon, hogy mi­cso­da hir­te­len öröm, ha fel­húz­zák az em­bert?

A lány fel­ug­rott, keze hát­ra­len­dült, mint­ha po­foz­kod­ni ké­szül­ne.

– Maga vi­lág­éle­té­ben el­ké­nyez­te­tett puk­kancs volt – foly­tat­ta nyu­god­tan Ma­son. – Most olyan hely­zet­be ke­rült, amely­ben se­gít­ség nél­kül nem bol­do­gul. Ami­lyen biz­tos, hogy itt áll, olyan biz­tos, hogy negy­ven­nyolc órán be­lül le­tar­tóz­tat­ják, és ak­ko­ra pert akasz­ta­nak a nya­ká­ba, hogy még én sem tu­dom, si­ke­rül-e egy­ál­ta­lán ki­vág­nom be­lő­le vagy sem.

A lány sze­mé­ből el­tűnt a ha­rag, he­lyét mély­sé­ges meg­döb­be­nés töl­töt­te be.

– Le­tar­tóz­tat­nak? En­gem le­tar­tóz­tat­nak?

– Le­tar­tóz­tat­ják bi­zony, gyil­kos­sá­gért.

– Gyil­kos­sá­gért De­voe-t tar­tóz­tat­ták le. Ő kö­vet­te el.

– De­voe leg­alább annyi­ra nem kö­ve­tett el gyil­kos­sá­got, mint én. Job­ban mond­va, ha gyil­kolt is, nincs em­ber, aki rá­bi­zo­nyít­hat­ná. Rá­adá­sul olyan ügy­véd­je van, aki érti a csí­zi­ót, és ma­gát is be­le­rán­ci­gál­ja a ka­la­maj­ká­ba.

– Hon­nan tud­ja?

– On­nan, hogy egy órá­ja itt járt az iro­dám­ban, és kö­zöl­te ve­lem.

A lány vissza­ros­kadt a fo­tel­ba, és der­med­ten bá­mult Ma­son­re. Sö­tét sze­mé­ből te­he­tet­len­ség és meg­ren­dü­lés su­gár­zott.

– Mit akart? – le­hel­te.

– Pénzt.

A lány ar­cán egy ár­nya­lat­nyi meg­könnyeb­bü­lés lát­szott.

– Re­mek. Hát adunk neki.

– Nem adunk.

– Mi­ért?

– Mert ak­kor ha­lá­la nap­já­ig zsa­rol­ni fog­ja ma­gát. Az a pa­sas nem tud­ja egé­szen bi­zo­nyo­san, hogy maga is pác­ban van, de gya­nít­ja. Ezt pró­bál­ta meg ki­de­rí­te­ni. Ha al­ku­doz­ni kez­dek vele a fel­té­te­le­i­ről, már biz­tos­ra megy. Ere­de­ti­leg csak va­la­mi men­de­mon­dát csí­pett fel va­la­hol. Azért jött, hogy el­len­őriz­ze. Ha pe­dig be­adom a de­re­ka­mat, és pénzt ígé­rek neki, biz­tos lett vol­na a dol­gá­ban.

– Hát vé­gül is mit csi­nált vele?

– Ki­ha­jí­tot­tam.

– Mennyit tud­hat iga­zá­ból?

– So­kat nem, de an­nál töb­bet gya­nít.

– Fé­lek tőle – nyö­szö­rög­te a lány.

– Meg is van rá min­den oka. De most az­tán vé­gé­re aka­rok jár­ni en­nek az ügy­nek. Mond­ja el pon­to­san, mi tör­tént, ami­kor a nagy­báty­ját meg­gyil­kol­ták.

A lány mély lé­leg­ze­tet vett, és szín­te­len han­gon be­szél­ni kez­dett:

– Ott­hon vol­tam. Ala­po­san össze­bal­héz­tam vele. Un­do­kul gú­nyo­ló­dott raj­tam, mire el­fo­gott a düh, és egy cso­mó sér­tést vág­tam a fe­jé­hez.

– Ah­hoz na­gyon ért – je­gyez­te meg szá­ra­zon az ügy­véd.

– Mi ta­ga­dás… – mond­ta ki­fe­je­zés­te­le­nül a lány.

Egy pil­la­nat­nyi csend tá­madt.

– Foly­tas­sa – biz­tat­ta Ma­son.

– Ed­ward bá­csi pénzt vett elő a tár­cá­já­ból. Nem min­det, ami ben­ne volt. Né­hány bank­jegy nála ma­radt. Nem tu­dom pon­to­san, mennyi. A töb­bit fe­lém tol­ta, és azt mond­ta, te­gyem el. És ki­je­len­tet­te, hogy ere­de­ti­leg azért szün­tet­te be a zseb­pén­ze­met, mert így pró­bált ész­hez té­rí­te­ni, de arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy re­mény­te­len, mert én úgy­sem fo­gok meg­vál­toz­ni soha. És azt is mond­ta, hogy ez a pénz tu­laj­don­kép­pen tény­leg az enyém, és ha min­den­áron ki aka­rom szór­ni az ab­la­kon, az én dol­gom.

– Maga te­hát el­tet­te a pénzt.

– Hát per­sze.

– És az­tán?

– Az­tán oda­ad­tam az egé­szet Mrs. May­fi­eldnek, tíz­ezer dol­lár ki­vé­te­lé­vel.

– Mi­ért adott neki annyi pénzt?

– Mert rá­jött, hogy férj­hez men­tem, és az­zal fe­nye­ge­tett, hogy be­kö­pi a nagy­bá­tyám­nak.

– Mi­kor tör­tént mind­ez, Crins­ton meg­ér­ke­zé­se előtt vagy után?

– Úgy érti, hogy mi­kor ad­tam át Mrs. May­fi­eldnek a pénzt?

– Igen.

– Utá­na.

– Lát­ta va­la­ki, hogy át­ad­ja neki a pénzt?

– Rob Gle­a­son.

Perry Ma­son na­gyot só­haj­tott.

– Esze­rint Gle­a­son ott volt, mi?

– Igen – fe­lel­te hal­kan a lány. – Gle­a­son ott volt. És ezért ál­lí­tot­tam, hogy el­men­tem ha­zul­ról.

– Ki­tű­nő – mond­ta dü­hö­sen az ügy­véd. – Ak­kor most me­sél­jen va­la­mit er­ről.

– Azt már tud­ja, hogy össze­há­za­sod­tunk – kezd­te a lány. – Rob a ko­csi­ján jött ki hoz­zám, egy Chev­ro­le­ten. A szo­bám egy ve­ran­da­fé­lé­re nyí­lik, ott en­ged­tem be. Bor­zasz­tó­an iz­gult Mrs. May­fi­eld mi­att, meg hogy mit fog ten­ni a nagy­bá­tyám. Meg­mond­tam neki, hogy be­szél­tem Ed­ward bá­csi­val, és azt hi­szem, hogy min­den rend­ben van. Nagy­ban be­szél­get­tünk, ami­kor Mrs. May­fi­eld ránk nyi­tott, és kö­ve­tel­te a pénzt. Tud­ni­il­lik hall­ga­tó­zott, és tud­ta, hogy kap­tam a nagy­bá­tyám­tól. De nem tud­ta, mennyit. Én min­den­eset­re azt ál­lí­tot­tam, hogy az egé­szet oda­ad­tam neki. Ki­nyi­tot­tam a tás­ká­mat, hogy ve­gye ki be­lő­le sa­ját kezű­leg. Csak­hogy elő­ző­leg el­dug­tam tíz da­rab ezer­dol­lá­ros bank­je­gyet, mert tud­tam, hogy ma­gá­nak biz­to­san szük­sé­ge lesz pénz­re. Ne­kem más­ra nem is kel­lett – csak a maga meg az ö ré­szé­re. Gon­dol­tam, ez­zel min­dent el­iga­zí­tok, maga kép­vi­sel­ni fog en­gem, és Mrs. May­fi­eld is vesz­teg ma­rad. Azt hit­tem, va­la­hogy zöld­ág­ra ver­gő­dünk.

– Art­hur Crins­ton ek­kor már meg­ér­ke­zett?

– Igen, va­la­mi­vel ko­ráb­ban. Hal­lot­tam a mo­torzú­gást. Épp ak­kor men­tem ki a nagy­bá­tyám­tól.

– Gra­ves, a tit­kár ez­alatt mind­vé­gig a kül­ső iro­dá­ban tar­tóz­ko­dott?

– Igen, egész idő alatt, és biz­to­san tud­ja, mi tör­tént. Sőt, jó­val töb­bet is tud, mint amennyit be­vall. Min­den­eset­re tel­je­sen tisz­tá­ban van a nagy­bá­tyám ügye­i­vel, és azt hi­szem, Mrs. May­fi­eld mes­ter­ke­dé­sé­vel is.

– És az­tán mi tör­tént?

– Nos, Mrs. May­fi­eld ki­ment a szo­bá­ból, és én is ki­men­tem Rob­bal a ve­ran­dá­ra. Kis­vár­tat­va nagy jö­vés-me­nés tá­madt, a fő­be­já­rat fe­lől ro­ha­nó lép­tek, ki­ál­tá­sok hal­lat­szot­tak, és a han­gok­ból azt vet­tem ki, hogy meg­gyil­kol­ták a nagy­bá­tyá­mat. Rá­esz­mél­tem, hogy Rob­nak csak baja lesz ab­ból, ha itt ta­lál­ják, és ezért azt mond­tam neki, ül­jön a ko­csi­já­ba, és tűn­jön el.

– Maga is vele ment?

– Igen, én is vele men­tem.

– Mi­ért?

– Mert nem akar­tam ott ma­rad­ni.

– Mi­ért nem?

– Azt gon­dol­tam, hogy így ali­bit biz­to­sít­ha­tok Rob­nak.

– Ho­gyan ju­tott ki a kert­ből?

– Há­tul, az egyik fa­sor ki­ve­zet a be­kö­tő útra. Ott szök­tünk ki, és azt hi­szem, sen­ki sem hal­lot­ta meg.

– És az­tán mi tör­tént?

– Az­tán ha­za­jöt­tem. Rob le­tett két sa­rok­kal odább, és gya­log men­tem. Be­oson­tam a szo­bám­ba, az­tán meg­ke­res­tem Don Gra­vest. Tőle ér­te­sül­tem, hogy a nagy­bá­tyám be­je­len­tet­te a rend­őr­ség­nek a Bu­ick el­tű­né­sét, és hogy azt hit­ték, én csór­tam el. Én meg azt kép­zel­tem, hogy en­nél jobb ali­bit ke­res­ve sem ta­lál­nék, és így leg­alább Rob is ki­ma­rad az egész­ből, ezért gyor­san rá­vág­tam, hogy igen, én vit­tem el a ko­csit. El is hit­ték, min­den to­váb­bi nél­kül.

– És az­tán?

– A töb­bit már tud­ja. Min­den­ki biz­tos­ra vet­te, hogy én fu­ri­kál­tam a Bu­ick­kal, én meg azt vet­tem biz­tos­ra, hogy min­den a leg­na­gyobb rend­ben van, amíg maga; be nem ál­lí­tott, és be­szél­ni nem kez­dett a ki­lo­mé­ter­óra ál­lá­sá­ról. Ki­ro­han­tam, hogy egy ki­csit elő­re­csa­var­jam az órát, de a ga­rázs­ban egy rend­őr­be üt­köz­tem, aki bű­bá­jos vi­gyor­ral kö­zöl­te, hogy a Bu­ic­kot le­fog­lal­ták mint bi­zo­nyí­té­kot, és sen­ki­nek sem sza­bad hoz­zá­nyúl­nia.

– Le­pe­csé­tel­ték?

– Igen. Le­lán­col­ták a ten­gelyt, le­plom­bál­ták a kor­mányt, és rög­zí­tet­ték a seb­vál­tót.

– Hát ez re­mek. A lány hall­ga­tott.

Kis szü­net után Ma­son is­mét jár­kál­ni kez­dett a szo­bá­ban. A lány meg sem moz­dult, csak a sze­me reb­bent ide­ge­sen, ahogy az ügy­véd moz­du­la­ta­it kö­vet­te te­kin­te­té­vel.

– Maga most sú­lyos ideg­össze­om­lást fog kap­ni – szó­lalt meg vé­gül az ügy­véd. – Is­me­rek egy or­vost, aki­re szá­mít­ha­tok. Ő majd meg­vizs­gál­ja, és ha­la­dék­ta­la­nul sza­na­tó­ri­um­ba kül­di ma­gát.

– Mire jó ez? – ámult el a lány.

– Nye­rek egy kis időt.

– De ha meg­szö­köm, nem le­szek még gya­nú­sabb?

– Gya­nú­sabb már úgy­sem le­het­ne. A Bu­ick le­pe­csé­te­lé­sé­ből nyil­ván­va­ló, hogy ilyen irány­ban is nyo­moz­nak. Meg­pró­bál­tam ugyan mint­egy vé­let­le­nül el­sin­kó­fál­ni azt a nya­va­lyás no­teszt, de a he­kus sem esett ép­pen­ség­gel a fe­jé­re. Rám szólt, és vissza kel­lett ten­nem.

– Már ak­kor is tud­ta, mi a hely­zet a ki­lo­mé­ter-szám­lá­ló­val?

– Sej­tet­tem.

– Mi­ből sej­tet­te?

– Ab­ból, hogy maga össze­vissza ha­zu­do­zott ne­kem.

A lány sze­me lán­got ve­tett.

– Hogy me­ré­szel így be­szél­ni ve­lem?!

Ma­son egy­sze­rű­en a ké­pé­be vi­gyor­gott. A lány mér­ge egy szem­pil­lan­tás alatt el­füs­töl­gött.

– Ért­se meg vég­re, hogy ezen a ko­csi­his­tó­ri­án fel­tét­le­nül le­bu­kik – ma­gya­ráz­ta az ügy­véd. – He­lyes­bí­te­nie kell a val­lo­má­sát.

– De ak­kor Rob is be­le­ke­ve­re­dik. Ha meg­tud­ják, hogy ő is ott volt, ször­nyű sla­masz­ti­ká­ba ke­rül, hi­szen köz­is­mer­ten po­csék vi­szony­ban állt a nagy­bá­tyám­mal.

– Ta­lál­ko­zott vele Rob a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján?

A lány le­szeg­te a fe­jét, egy má­sod­per­cig té­to­vá­zott, az­tán bó­lin­tott:

– Igen.

– Maga pe­dig csak azért val­lot­ta be ezt, mert hir­te­len rá­döb­bent, hogy van va­la­ki, aki tud er­ről a ta­lál­ko­zás­ról. Ki ez a va­la­ki? Don Gra­ves?

A lány is­mét bó­lin­tott. Perry Ma­son az aj­tó­hoz lé­pett, és ki­nyi­tot­ta.

– Del­la – szólt ki –, hív­ja fel azon­nal Pray­ton dok­tor ren­de­lő­jét. Kö­zöl­je az asszisz­tens­nő­vel, hogy élet­be­vá­gó­an fon­tos do­log­ról van szó. Sze­mé­lye­sen a dok­tor úr­ral aka­rok be­szél­ni, a le­he­tő leg­gyor­sab­ban.

– Már­is – fe­lel­te Del­la. – Egyéb­ként egy Paul Dra­ke ne­ve­ze­tű ügy­fél vár­ja kinn az iro­dá­ban, aki bi­zal­mas ügy­ben óhajt be­szél­ni ma­gá­val. Ne­kem nem akar­ja el­árul­ni, mi­ről van szó.

– He­lyes – bic­cen­tett Ma­son. – Mond­ja meg neki; hogy vár­jon. – Be­csuk­ta az aj­tót.

– Egy­szó­val most, rög­tön, ideg­össze­om­lást kap. Be­fek­te­tik egy sza­na­tó­ri­um­ba, ál­né­ven. A rend­őr­ség úgy­is meg­ta­lál­ja előbb-utóbb. De én azt aka­rom, hogy in­kább utóbb, mint előbb. Ne árul­ja el sen­ki­nek se, hogy ki­cso­da, ne ér­dek­lőd­jön túl­zot­tan a ri­por­tok iránt, ame­lyek a la­pok­ban meg fog­nak je­len­ni, és ami a leg­fon­to­sabb, bár­mi tör­té­nik is, ne ve­szít­se el a fe­jét.

A lány ku­ta­tó pil­lan­tás­sal mé­re­get­te az ügy­vé­det.

– Hon­nan tud­jam, hogy meg­bíz­ha­tom ma­gá­ban?

Ma­son nyu­god­tan áll­ta a te­kin­te­tét.

– Ezt egye­dül csak maga dönt­he­ti el. De fi­gyel­mez­te­tem, egy csöp­pet sem mind­egy, ho­gyan dönt.

– Jól van. Bí­zom ma­gá­ban.

Ma­son bó­lin­tott.

– Ak­kor már­is ide­ren­de­lem a men­tő­ket, meg sem vár­juk Pray­ton dok­tort.