6

Fran­ces Ce­la­ne spor­tos szok­nyá­já­hoz kék-sár­ga min­tás pu­ló­vert vi­selt, mely elő­nyö­sen ki­emel­te sely­mes ha­já­nak arany­ló sző­ke­sé­gét.

A há­ló­szo­bá­já­ban ült, ke­reszt­be ve­tett láb­bal, sö­tét sze­mét me­re­ven ügy­véd­jé­re sze­gez­te. Érez­he­tő­en ré­sen állt. Csu­pa fi­gye­lem volt, mint aki arra vár, hogy tör­tén­jék va­la­mi.

Kö­rü­löt­tük a rop­pant ház csak úgy vissz­hang­zott a kü­lön­fé­le za­jok­tól, a szün­te­len re­cse­gés-ro­po­gás lá­zas te­vé­keny­ség­re utalt. A fo­lyo­só­kon, lép­cső­kön, elő­szo­bák­ban lé­pé­sek sza­ka­dat­lan kör­me­ne­te do­bo­gott. Aj­tók nyíl­tak, csa­pód­tak. A han­gok tá­vo­li mo­raj­já ol­vad­tak össze.

Perry Ma­son Fran­ces Ce­la­ne előtt állt.

– Raj­ta, mond­ja el pon­to­san, mi tör­tént.

A lány las­sú, mo­no­ton, meg­fon­tolt han­gon be­szélt, mint­ha be­ma­golt sze­re­pet adott vol­na elő.

– Alig tu­dok va­la­mit az egész­ről. Mi­után maga el­ment, össze­vesz­tünk Ed­ward bá­csi­val. Le­he­tet­le­nül vi­sel­ke­dett. Úgy bánt ve­lem, mint­ha fá­ból vol­nék, meg­pró­bált da­ra­bok­ra tör­ni. A sze­mé­be vág­tam, hogy apám egy­ál­ta­lán nem ezt kí­ván­ta tőle. És Ed­ward bá­csi ha­mi­san ér­tel­me­zi a vég­ren­de­le­tet.

– Mit ér­tett azon, hogy nagy­báty­ja ha­mi­san ér­tel­me­zi a vég­ren­de­le­tet? – kér­dez­te Ma­son.

– Apám pusz­tán azért ké­szí­tett ilyen vég­ren­de­le­tet, mert nem akar­ta, hogy a sok pénz meg­árt­son. Ko­ránt­sem az volt a cél­ja, hogy Ed­ward bá­csi min­de­nes­től szét­mor­zsol­jon, és aka­rat nél­kü­li bá­bot csi­nál­jon be­lő­lem.

– Ér­tem. Tu­dott va­la­ki er­ről a ve­sze­ke­dés­ről?

– Azt hi­szem, igen – mond­ta le­ver­ten a lány. – Don Gra­ves bi­zo­nyá­ra tu­dott róla, de gon­do­lom, má­sok is a sze­mély­zet­ből. Ret­ten­tő­en be­pö­rög­tem.

– És mit szo­kott csi­nál­ni, mi­kor pö­rög?

– Min­den­fé­lét.

– Fel­emel­te a hang­ját?

– Amennyi­re csak a tor­kom bír­ta.

– Jól ne­velt hölgy­höz nem illő sza­va­kat is mon­dott? Szit­ko­zó­dott pél­dá­ul?;

– Per­sze hogy szit­ko­zód­tam. Már mond­tam ma­gá­nak, hogy iszo­nyú­an be­gu­rul­tam.

– Ér­tem. És az­tán mi tör­tént?

– Az­tán le­ro­han­tam a lép­csőn, és el­ha­tá­roz­tam, hogy vi­lág­gá me­gyek, fa­kép­nél ha­gyom Ed­ward Nor­tont, meg a pén­zét, meg az egész min­den­sé­get. Meg akar­tam szök­ni.

– Ak­kor vit­te el a ko­csit?

– Nem. Csak ké­sőbb. Elő­ször el­kezd­tem össze­cso­ma­gol­ni a hol­mi­mat, de az­tán meg­gon­dol­tam ma­gam. Egy ki­csit már le­hig­gad­tam. Én bor­zasz­tó­an düh­be tu­dok gu­rul­ni, de gyor­san ki­adom a mér­gem, és meg tu­dom ál­la­pí­ta­ni, mi­kor kö­ve­tek el sza­már­sá­got. Most is rá­jöt­tem, hogy sza­már­ság vol­na szed­ni a sá­tor­fá­mat De sze­ret­tem vol­na ki­csit ki­szel­lőz­tet­ni a fe­je­met. Per­sze nem sé­tá­ra vágy­tam. Ko­csit akar­tam ve­zet­ni. Tel­jes gáz­zal.

– Igen, meg­van az a bá­jos szo­ká­sa, hogy szá­gul­do­zás­sal te­re­li el gon­do­la­ta­it a kel­le­met­len­sé­ge­i­ről.

– Va­la­hogy csak el kel­lett te­rel­ni, nem?

– Foly­tas­sa. Mi tör­tént ez­u­tán?

– Nos, hát le­men­tem a ga­rázs­ba. Az én Pac­kar­dom a Bu­ick mö­gött állt, a Bu­ic­kot te­hát min­den­kép­pen el kel­lett moz­dí­ta­nom. És ami­kor már a vo­lán­nál ül­tem, egy­sze­rű­en a Bu­ic­kot vit­tem el. Gon­dol­tam, mi­nek ve­sződ­jem a Pac­kard­dal?

– A Bu­ick a nagy­báty­ja ko­csi­ja volt?

– Igen.

– Meg­en­ged­te ma­gá­nak, hogy hasz­nál­ja?

– Soha nem til­tot­ta meg, én azon­ban nem­igen hasz­nál­tam. Esze­lő­sen ba­bus­gat­ta a ko­csi­ját, je­gyez­te a ki­lo­mé­ter­óra ál­lá­sát, el­len­őriz­te az olaj­szin­tet, a tan­ko­lá­so­kat, meg tu­do­mi­sén mit. Foly­ton ken­ce­fi­cél­te a mo­tort, pon­to­san a kel­lő idő­ben vé­gez­tet­te az olaj­cse­rét. Én bez­zeg nem így bá­nok a Pac­kar­dom­mal. Ad­dig ro­han­gá­lok vele, amíg va­la­mi le nem rob­ban, olyan­kor az­tán vi­szem a sze­re­lő­höz.

– Esze­rint a nagy­báty­ja hoz­zá­já­ru­lá­sa nél­kül ment el a Bu­ick­kal?

– Ha ép­pen­ség­gel így akar­ja ki­fe­jez­ni, hát igen.

– És mer­re járt vele?

– Fo­gal­mam sincs. Vak­tá­ban kó­ri­cál­tam. És olyan gyor­san vet­tem a ka­nya­ro­kat, ahogy csak bír­tam.

– Vagy­is elég nagy se­bes­ség­gel haj­tott.

– Per­sze. Tel­jes gáz­zal.

– És mennyi ide­ig?

– Nem tu­dom. Va­la­mics­ké­vel a rend­őr­ség meg­ér­ke­zé­se előtt jöt­tem haza. Kö­rül­be­lül tíz-ti­zen­öt perc­cel a gyil­kos­ság után.

– És mi­köz­ben fu­ri­kált, a nagy­báty­ja, ész­re­vet­te, hogy a ko­csi el­tűnt, il­let­ve nincs a ga­rázs­ban. Így tör­tént?

– Sze­rin­tem va­ló­szí­nű­leg De­voe szólt neki.

– De­voe hon­nan tud­ta?

– Fo­gal­mam sincs. Ta­lán hal­lot­ta, amint ki­haj­tot­tam, és ki­ment a ga­rázs elé, hogy meg­néz­ze, me­lyik ko­csit vi­szem el. Sose áll­hat­tam De­voe-t. Amo­lyan nagy­da­rab, ot­rom­ba fic­kó, aki­nek soha nincs egy ön­ál­ló gon­do­la­ta, és meg­ál­lás nél­kül hü­lye­sé­ge­ket csi­nál.

– Ez most mel­lé­kes. Mi­ből gon­dol­ja, hogy De­voe szólt a nagy­báty­já­nak?

– Ezt nem tu­dom. Csak az idő­pont­ból gon­do­lom, ami­kor a nagy­bá­tyám a rend­őr­ség­re te­le­fo­nált. De min­dig is fel­té­te­lez­tem róla, hogy spic­li.

– A te­le­fon­hí­vás hány­kor tör­tént?

– Ne­gyed ti­zen­ket­tő­kor je­len­tet­te a nagy­bá­tyám a ko­csi el­tű­né­sét a rend­őr­ség­nek. Pon­to­sab­ban ti­zen­egy óra ti­zen­négy perc­kor a rend­őr­ség fel­jegy­zé­se sze­rint.

– Maga hány­kor vit­te el a ko­csit?

– Úgy há­rom­ne­gyed ti­zen­egy tájt.

– Te­hát fél­órá­val a nagy­báty­ja be­je­len­té­se előtt?

– Igen, azt hi­szem.

– És mi­kor jött vissza?

– Ne­gyed egy kö­rül. Va­la­mi más­fél órát csa­va­rog­tam.

– Mi­kor ér­ke­zett meg a rend­őr­ség?

– Ides­to­va más­fél órá­ja.

– Úgy ér­tem, mennyi­vel a maga meg­ér­ke­zé­se előtt?

– Azt hi­szem, tíz-ti­zen­öt perc­cel.

– Ér­tem. És a nagy­báty­ja mit mon­dott a rend­őr­ség­nek?

– Nos, a nyo­mo­zó ál­lí­tá­sa sze­rint fel­hív­ta őket, kö­zöl­te, hogy Ed­ward Nor­ton be­szél, és egy bűn­cse­lek­mény­ről akar je­len­tést ten­ni. Ez­u­tán csend kö­vet­ke­zett, bon­tot­ták a vo­na­lat, vagy más ilyes­mi tör­tént, mert a rend­őr-tiszt­vi­se­lő, azt hi­szem, te­le­fon­ügye­le­tes­nek hív­ják, leg­alább egy per­cig várt, míg Ed­ward bá­csi újra meg­szó­lalt. Azt mond­ta, hogy bűn­cse­lek­ményt akar be­je­len­te­ni: egy ko­csi­lo­pást. Kö­zöl­te, hogy egy Bu­ic­kot lop­tak el, mely­nek rend­szá­ma 6754093, for­gal­mi en­ge­dé­lyé­nek szá­ma pe­dig 12M1834.

– Ahogy lá­tom, maga is re­me­kül em­lék­szik ezek­re szá­mok­ra.

– Meg­es­het, hogy fon­tos­sá vál­nak.

– Mi­ért?

– Nem tu­dom. Csak ér­zem, hogy fon­tos­sá vál­hat­nak.

– Meg­mond­ta a nyo­mo­zó­nak, hogy maga vit­te el a ko­csit?

– Igen. Pon­to­san be­szá­mol­tam neki a tör­tén­tek­ről. Hogy kö­rül­be­lül há­rom­ne­gyed ti­zen­egy­kor el­vit­tem a ko­csit, ne­gyed egy tájt ha­za­jöt­tem vele, de elő­ző­leg nem kér­tem en­ge­délyt a nagy­bá­tyám­tól.

– És a rend­őr­ség el­fo­gad­ta ezt a tör­té­ne­tet?

– Ó, igen. Abba is hagy­ták a nyo­mo­zást ezen a vo­na­lon. Ele­in­te azt fel­té­te­lez­ték ugyan­is, hogy be­tö­rők lop­ták el a ko­csit, mert az­zal akar­tak el­il­lan­ni.

– De ha jól ér­te­sül­tem, vé­gül arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tak, hogy a ház­ban nem is járt be­tö­rő.

– Úgy van.

Ma­son fel-alá sé­tált a szo­bá­ban. Hir­te­len meg­for­dult, és rá­né­zett a lány­ra.

– Maga el­tit­kol előt­tem va­la­mit.

A lány szem­mel lát­ha­tó­lag egy­ál­ta­lán nem sér­tő­dött meg, in­kább el­gon­dol­ko­zott.

– Van va­la­mi hé­zag ab­ban, amit el­mond­tam?

– Nincs. A vi­sel­ke­dé­sé­ből gon­do­lom. Nem mon­dott ne­kem iga­zat. Már ak­kor sem mon­dott iga­zat, ami­kor elő­ször jött el az iro­dám­ba.

– Mi­lyen te­kin­tet­ben?

– A há­zas­ság­kö­tés­sel kap­cso­lat­ban.

– Mire cé­loz?

– Ne te­gyen úgy, mint­ha nem tud­ná. Maga már rég férj­hez ment.

A lány ar­cá­ból ki­fu­tott a vér. Ke­rek­re tá­gult szem­mel me­redt az ügy­véd­re.

– Ki mond­ta ezt ma­gá­nak? A cse­léd­ség­gel be­szélt?

Ma­son a kér­dé­sé­re kér­dés­sel vá­la­szolt:

– A cse­léd­ség tud róla?

– Nem.

– Ak­kor mi­ért gon­dol­ja, hogy a cse­léd­ség­től ér­te­sül­tem?

– Nem tu­dom.

– Egy­szó­val férj­hez ment?

– Sem­mi köze hoz­zá.

– De még mennyi­re, hogy kö­zöm van hoz­zá! Maga ta­ná­csért for­dult hoz­zám. Ha ha­zug­sá­gok­kal etet, ab­ból nincs sem­mi hasz­na. Olyan ez, mint­ha egy be­teg ha­zug­sá­gok­kal trak­tál­ná az or­vo­sát. Ügy­véd és or­vos előtt sem­mit sem sza­bad el­tit­kol­ni. Ben­nem iga­zán meg­bíz­hat. Nem szo­ká­som vissza­él­ni ügy­fe­le­im bi­zal­mas köz­lé­se­i­vel.

A lány el­fin­to­rí­tot­ta az ar­cát.

– Hát mit mond­jak ma­gá­nak?

– Az iga­zat.

– Ha úgy­is tud­ja, mi ér­tel­me, hogy is­mé­tel­ges­sem?!

– Te­hát férj­nél van?

– Igen.

– Mi­ért nem mond­ta ezt el ne­kem már előbb?

– Ti­tok­ban akar­tuk tar­ta­ni.

– Ér­tem – bó­lin­tott Ma­son. – Csak­hogy ezt a tit­kot már is­me­ri va­la­ki. És ez a va­la­ki zsa­rol­ja ma­gát.

– Ezt hon­nan sze­di?

– Nem mind­egy? Vá­la­szol­jon.

A lány mu­ta­tó­uj­ja fel­fe­de­ző útra in­dult a szék kar­fá­ján.

– Most, hogy a nagy­bá­tyám meg­halt, a vég­ren­de­let ér­tel­mé­ben je­lent va­la­mi kü­lönb­sé­get, hogy férj­hez men­tem? – kér­dez­te hal­kan.

Ma­son hű­vös, für­ké­sző te­kin­te­tet ve­tett rá.

– Em­lé­ke­ze­tem sze­rint a vég­ren­de­let úgy in­téz­ke­dik, hogy amennyi­ben maga hu­szon­öt éves kora előtt férj­hez megy, a nagy­báty­já­nak jo­gá­ban áll jó­té­kony­sá­gi cé­lok­ra for­dí­ta­ni a pénzt.

– És a nagy­bá­tyám ha­lá­lá­val ez a jog meg­szű­nik?

– Igen.

– Ha te­hát a nagy­bá­tyám nem gya­ko­rol­hat­ja jo­ga­it, tel­je­sen mind­egy, hogy férj­hez men­tem-e vagy sem?

– Így ka­pás­ból ilyes­for­mán ér­tel­mez­ném a vég­ren­de­le­tet.

A lány meg­könnyeb­bül­ten fel­só­haj­tott.

– Esze­rint nem tel­je­sen mind­egy az is, hogy pró­bál-e va­la­ki zsa­rol­ni vagy sem?

Ma­son sze­me mint­ha át akart vol­na ha­tol­ni a lány ál­ar­cán.

– A maga he­lyé­ben, ked­ves höl­gyem, ezt in­kább nem em­le­get­ném túl sű­rűn.

– Mi­ért?

– Csak azért – vá­la­szolt egy­ked­vű­en Ma­son –, mert ha a rend­őr­ség rá­esz­mél­ne, hogy ilyen szem­pont­ból is le­het vizs­gál­ni az ügyet, fö­löt­te ki­vá­ló in­dí­té­kot ta­lál­na a gyil­kos­ság­ra.

– Úgy gon­dol­ja, hogy én öl­tem meg a nagy­bá­tyá­mat?

– Úgy gon­dol­hat­nák – fej­te­get­te ko­no­kul Ma­son – hogy ma­gá­nak ki­vá­ló in­do­ka volt meg­öl­ni a nagy­báty­ját.

– A nagy­bá­tyá­mat Pete De­voe gyil­kol­ta meg.

– Fel­té­te­lez­he­tik, hogy Pete De­voe a cin­ko­sa volt.

– Fel­té­te­lez­he­tik – já­rult hoz­zá a lány váll­vo­no­gat­va, és ta­lá­nyos, fe­ke­te sze­mét Ma­son­re sze­gez­te.

– No jó – mond­ta Ma­son, hang­já­ban most már egy ár­nya­lat­nyi tü­rel­met­len­ség­gel ne ka­lan­dozzunk el. Pró­bál­jon meg be­csü­le­te­sen ját­sza­ni ve­lem.

– Fi­gyel­jen ide – mond­ta si­e­tő­sen a lány –, én most tö­mén­te­len pénzt örö­kö­lök. És szük­sé­gem lesz va­la­ki­re, aki meg­vé­di a jo­ga­i­mat. So­kat hal­lot­tam ma­gá­ról, és tu­dom, mennyi esze van. Bár­mit tesz az ér­de­kem­ben, fé­nye­sen meg­fi­ze­tem min­de­nért, érti? Min­de­nért. Vi­lá­gos?

– Vi­lá­gos. És mit kí­ván tő­lem?

– Azt aka­rom, hogy kép­vi­sel­je az ér­de­ke­i­met, még­pe­dig egye­dül az én ér­de­ke­i­met. Ezért negy­ven­ezer dol­lár tisz­te­let­dí­jat adok ma­gá­nak, és ha va­la­mi ne­héz­sé­ge tá­mad a ha­gya­ték át­ru­há­zá­sa kö­rül, úgy ér­tem, pe­res­ked­ni kel­le­ne, vagy mit tu­dom én, töb­bet is fi­ze­tek.

Ma­son né­hány pil­la­na­tig né­mán, tű­nőd­ve néz­te.

– Ez bi­zony szép kis sum­ma olyas­va­la­mi­ért, ami­ért jó­sze­rint két szal­ma­szá­lat sem kell ke­reszt­be ten­ni.

– Hogy érti ezt?

– Ha maga csak­ugyan nem csi­nált mást, csu­pán en­ge­dély nél­kül köl­csön­vet­te a nagy­báty­ja ko­csi­ját, for­dult egyet vele, és ami­kor vissza­hoz­ta, meg­gyil­kol­va ta­lál­ta a nagy­báty­ját, tel­je­sen fö­lös­le­ges negy­ven­ezer dol­lárt fi­zet­nie egy ügy­véd­nek azért, hogy meg­véd­je az ér­de­ke­it.

A lány össze­kul­csol­ta a ke­zét.

– Most er­ről óhajt vi­tat­koz­ni ve­lem?

– Nem. Ép­pen csak meg­je­gyez­tem. Sze­ret­ném, ha meg­ér­te­né a hely­ze­tet.

– És maga érti, mit aka­rok mon­da­ni az­zal, hogy negy­ven­ezer dol­lárt fi­ze­tek, ha az én ér­de­ke­i­met védi?

– Igen.

A lány fel­ug­rott, gyors, ide­ges lép­tek­kel az író­asz­tal­hoz si­e­tett, le­ült, pa­pír­ra ve­tett né­hány sort, és len­dü­le­te­sen alá­ír­ta.

– Tes­sék – nyúj­tot­ta át az írást az ügy­véd­nek. – Itt a kö­te­lez­vé­nyem, hogy negy­ven­ezer dol­lár tisz­te­let­dí­jat fi­ze­tek ma­gá­nak, mi­helyt kéz­hez ka­pom apai örök­sé­ge­met. Meg­em­lí­tet­tem ben­ne azt is, hogy ha va­la­mi­fé­le ne­héz­ség tá­mad a ha­gya­ték át­ru­há­zá­sá­nál, ez az összeg emel­ke­dik.

Ma­son össze­haj­tot­ta a kö­te­lez­vényt, és a zse­bé­be csúsz­tat­ta.

– A rend­őr­ség na­gyon ap­ró­lé­ko­san fag­gat­ta?

– Nem, egy csöp­pet sem aka­dé­kos­kod­tak. Tud­ja, volt ali­bim, hi­szen ép­pen a ko­csi­val mász­kál­tam, ami­kor a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ték. Tisz­tá­ban van­nak vele, hogy nem is sejt­het­tem, mi tör­tént ott­hon a gyil­kos­ság idő­pont­já­ban.

– Hány óra­kor tör­tént a gyil­kos­ság?

– Ezt na­gyon pon­to­san si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­ni: ti­zen­egy óra har­minc­há­rom vagy har­minc­négy perc­kor. Mr. Crins­ton Pur­ley bíró ko­csi­já­ban ült, és a bíró haza ké­szült. Fél ti­zen­ket­tő­kor in­dult el a ház elől. Erre vi­lá­go­san em­lék­szik, mert meg­néz­te a kar­órá­ját, és azt hi­szem, azt is em­lí­tet­ték, hogy nem egé­szen fél­órát töl­tött a ház előtt. Mr. Crins­ton meg­ígér­te neki ugyan­is, hogy ha ki­hoz­za ide, leg­fel­jebb fél­órát ma­rad. Mr. Crins­ton­nak ti­zen­egy­kor volt ran­de­vú­ja a nagy­bá­tyám­mal, és hét per­cet ké­sett. Gon­do­lom, elég­gé ki­is­mer­te nagy­bá­tyá­mat, hogy tud­ja, mit je­len­tett ez a hét perc. Crins­ton út­köz­ben ál­lan­dó­an nyag­gat­ta Pur­ley bí­rót, hogy „ta­pos­son már bele”.

– Még most sem ér­tem, ho­gyan rög­zí­ti mind­ez a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sé­nek pon­tos ide­jét.

– De hát Don Gra­ves lát­ta a gyil­kos­sá­got! Már­most ha a ko­csi fél ti­zen­ket­tő­kor in­dult el a ház­tól, kö­rül­be­lül há­rom perc alatt ér­he­tett ah­hoz az út­sza­kasz­hoz, ahon­nan Gra­ves hát­ra­pil­lant­va meg­lát­hat­ta az il­le­tő­ket, amint a nagy­bá­tyá­mat le­ütik.

– Il­le­tő­ket? – kér­dez­te Ma­son.

– Il­le­tőt – vág­ta rá gyor­san a lány.

– Ér­tem – mond­ta szá­raz han­gon az ügy­véd.