24

A Nor­ton-ház fény­ár­ban úszott; vi­lá­gí­tott min­den ab­lak. A be­já­rat előtt több mint egy tu­cat ko­csi állt, sőt ju­tott be­lő­lük a be­kö­tő útra is. A nyi­tott ka­pun ki-be jár­tak az em­be­rek, s a ház előtt leg­alább négy-öt rend­őr fon­tos­ko­dott.

Az iro­dá­ban, ahol Ed­ward Nor­tont meg­gyil­kol­ták, Claude Drumm állt, és töp­ren­gő szem­mel mé­re­get­te Perry Ma­sont.

– Azt hi­szem, en­nél hí­vebb re­konst­ru­á­lást már nem is kí­ván­hat­na…

– Saj­nos, en­gem nem elé­gít ki tö­ké­le­te­sen. Don Gra­ves­nek leg­alább Öt­ven szá­za­lék esé­lye van, hogy akár be­kö­tött szem­mel se té­ved­hes­sen.

– Nem ér­tem, mire cé­loz – mond­ta Drumm, szín­lelt meg­üt­kö­zés­sel.

– Ön, ügyész úr, két nőt ren­delt ide. Egyi­kük ró­zsa­szín, má­si­kuk fe­ke­te kön­töst vi­sel. Há­rom fér­fi van je­len, aki­ket Gra­ves jól is­mer. Már­most, ha jól ér­tem, az el­kép­ze­lés az, hogy Pur­ley bíró úr el­in­dul a ko­csi­val kö­rül­be­lül olyan gyor­san, ahogy em­lé­ke­ze­te sze­rint a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján ve­ze­tett. Ami­kor a ko­csi a meg­je­lölt pont­ra ér, Pur­ley fi­gyel­mez­tet­ni fog­ja Don Gra­vest, aki vissza­for­dul és hát­ra­néz. Köz­vet­le­nül el­in­du­lá­sunk után a sze­rep­lők fel­áll­nak a pan­to­mim­hez. A há­rom fér­fi egyi­ke ke­zé­be ve­szi a bo­tot, és va­la­me­lyik nő úgy he­lyez­ke­dik el, hogy az út­ról csak a fe­jét, a vál­lát és a kar­ját le­hes­sen lát­ni.

– Va­ló­ban ez az el­kép­ze­lés – erő­sí­tet­te meg Drumm.

Meg­mon­dom te­hát, mit ki­fo­gá­so­lok. A fér­fi­ak­nál Gra­ves esé­lye a te­li­ta­lá­lat­ra egy a há­rom­hoz, még ha vak­tá­ban ne­ve­zi is meg az il­le­tőt. Nők ese­té­ben ez az esély öt­ven­szá­za­lé­kos.

– Már ne is ha­ra­gud­jon – mél­tat­lan­ko­dott az ügyész –, de nincs joga a sa­ját ér­de­ké­ben ked­ve­zőbb kö­rül­mé­nye­ket kö­ve­tel­ni, mint ami­lye­nek a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se­kor fenn­áll­tak. Ab­ban az idő­pont­ban csu­pán két nő tar­tóz­ko­dott a ház­ban, Mrs. May­fi­eld, a ház­ve­ze­tő­nő és Fran­ces Ce­la­ne, a maga vé­den­ce. Mi­után meg­ál­la­pí­tást nyert, hogy a gyil­kos­ság ide­jén egy nő is volt a hely­szí­nen…

– Ez nem nyert meg­ál­la­pí­tást! – vá­gott köz­be Ma­son.

– A vád el­mé­le­te sze­rint és Don Gra­ves pár­tat­lan ta­nú­val­lo­má­sa alap­ján igen – je­len­tet­te ki Drumm. – És amennyi­ben a pró­ba si­ke­rül, bi­zo­nyí­tott­nak te­kint­he­tő. A he­lyi­ség­ben pe­dig csak Mrs. May­fi­eld vagy Fran­ces Ce­la­ne tar­tóz­kod­ha­tott. Ugyan­ez a hely­zet a fér­fi­ak­kal: mind­össze hár­man van­nak, akik el­kö­vet­het­ték a gyil­kos­sá­got. Pete De­voe. a so­főr, aki ugyan holt­ré­szeg volt, ami­kor meg­ta­lál­tuk, mind­azon­ál­tal gya­na­kod­tunk rá, Ro­bert Gle­a­son, a per vád­lott­ja, és Pur­kett, az inas. A bot­tal nem sújt­ha­tott le más, mint kö­zü­lük va­la­ki.

– Esze­rint a ki­fe­szí­tett ab­lak és alat­ta a láb­nyo­mok meg­té­vesz­tés­re szánt bi­zo­nyí­té­kok?

– Per­sze! – mond­ta Drumm. – Csak nem kí­ván­ja be­idéz­tet­ni a vá­ros min­den la­kó­ját, az­zal az in­do­ko­lás­sal, hogy va­la­me­lyi­kük be­tör­he­tett a ház­ba? Ne szá­mít­son arra, hogy ezt a pert a maga el­kép­ze­lé­sei sze­rint foly­tat­juk le!

– Az én el­kép­ze­lé­se­im­nek már az is meg­fe­lel, ha ki­elé­gí­tő­en meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy Don Gra­ves va­jon a sze­mét hasz­nál­ja-e, vagy csak sze­ren­csé­sen ta­lál­gat.

Claude Drumm sze­mé­ben di­a­dal vil­lant.

– Min­dent el­kö­vet­tem, hogy a pró­bát pon­to­san a gyil­kos­ság kö­rül­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en foly­tas­suk le. Rá­adá­sul az ön ké­rel­mé­re vé­gezzük el. Ha ne­tán at­tól fél, hogy Gra­ves meg­áll­ja a he­lyét, csak szól­jon, és azon­nal le­fúj­juk az egé­szet, hang­sú­lyoz­va ter­mé­sze­te­sen, hogy maga nem mert be­le­vág­ni…

Ma­son vál­lat vont.

– Ha így íté­li meg a hely­ze­tet, kezd­jük csak el! Drumm sze­mé­ben a di­a­dal szik­rá­ja győ­zel­mi láng­gá vál­to­zott. Ar­cá­ra ki­ült a meg­ve­tés.

– Rend­ben van – ve­tet­te oda az új­ság­írók­nak, akik szo­ro­san kö­rül­vet­ték őket. – Re­mé­lem, az urak pon­to­san ér­tik ten­ni­va­ló­ju­kat. Mi a ko­csi­val el­in­du­lunk, fel a domb­ra. Én ülök há­tul, Mr. Gra­ves mel­lett, Mr. Ma­son, a vád­lot­tak kép­vi­se­lő­je elöl ül, Pur­ley bíró úr mel­lett. Mi­után el­in­dul­tunk, önök, ura­im, ki­vá­laszt­ják a két hölgy egyi­két, aki úgy he­lyez­ke­dik el, hogy a ka­nyar meg­je­lölt he­lyén álló meg­fi­gye­lő lát­has­sa az ab­la­kon át a fe­jét, a vál­lát és a kar­ját. Ez­u­tán ki­vá­laszt­ják a há­rom vi­lá­go­san meg­kü­lön­böz­tet­he­tő öl­tö­zé­ket vi­se­lő fér­fi va­la­me­lyi­két, aki meg­len­ge­ti a bo­tot a szék fö­lött, amely­ben Ed­ward Nor­tont meg­öl­ték… Azt hi­szem, ilyen­for­mán pon­to­san elő­ál­lít­juk az ere­de­ti kö­rül­mé­nye­ket. Pur­ley bíró úr fedd­he­tet­len hír­ne­ve és tisz­tes­sé­ge meg­fe­le­lő­en sza­va­tol­ja, hogy mind­azt, amit a ko­csi­ban ész­le­lünk, tel­jes pár­tat­lan­ság­gal bí­rál­juk el.

– Egy pil­la­nat! – szó­it köz­be Perry Ma­son. – Mi­előtt Don Gra­ves el­hagy­ná a szo­bát, sze­ret­nék né­hány szót vál­ta­ni Pur­ley bíró úr­ral, le­he­tő­leg bi­zal­ma­san.

Drumm gya­na­kod­va must­rál­ta az ügy­vé­det.

– Csak az én je­len­lé­tem­ben! Hi­va­ta­los vizs­gá­la­tot haj­tunk vég­re, te­hát a bi­zal­mas mon­da­ni­va­ló­it is hal­la­nom kell, ügy­véd úr.

– Sem­mi ki­fo­gá­som a je­len­lé­te el­len, ügyész úr. De mint­hogy vizs­gá­lat­ról van szó, ra­gasz­ko­dom ah­hoz, hogy Don Gra­ves ne hall­ja, amit mon­dok.

– Rend­ben van – já­rult hoz­zá Drumm. – Gra­ves, ma­rad­jon itt, majd szó­lít­juk.

– Ha be­fe­jez­tük, du­dá­lunk – ja­va­sol­ta Ma­son.

A két el­len­fél fa­gyos, ün­ne­pé­lyes né­ma­ság­ban vo­nult le a szé­les lép­csőn. Ki­men­tek a kapu elé, ahol Pur­ley bíró vár­ta őket ko­csi­já­ban, mél­tó­ság­tel­je­sen tűr­ve a fény­ké­pé­szek ke­reszt­tü­zét. Ar­cá­ról csak úgy áradt az ön­elé­gült­ség, ame­lyet a pár­tat­lan­ság és a hi­va­ta­li te­kin­tély pa­lást­ja alá pró­bált rej­te­ni.

– Ké­szen van­nak, ura­im? – kér­dez­te.

– Meg­egyez­tünk, ugye­bár – szó­lalt meg Ma­son hogy én ülök elöl, Pur­ley bíró úr mel­lett. Ön pe­dig, Mr. Drumm, a hát­só ülé­sen fog­lal he­lyet Don Gra­vesszel?

– Igen.

– Ez eset­ben meg­ké­rem, hogy ve­gye le a szem­üve­gét.

– Tes­sék?!

– Ve­gye le a szem­üve­gét. Szem­üveg­gel ugyan­is hi­bát­la­nul lát, és ha eset­leg vissza­for­dul, ami­kor Don Gra­ves hát­ra­néz, meg­tör­tén­het, hogy egy ön­kén­te­len szó­val vagy moz­du­lat­tal el­árul­ja, me­lyik fér­fi tart­ja a bo­tot. És ilyen kö­rül­mé­nyek közt a pró­ba nem egy, ha­nem két tanú val­lo­má­sát ered­mé­nyez­né.

– Csak nem von­ja két­ség­be jó­hi­sze­mű­sé­ge­met, ügy­véd úr?!

– Nem, er­ről szó sincs. Csu­pán óva­tos­sá­gi in­téz­ke­dés…

– Vissza­uta­sí­tom! – je­len­tet­te ki in­ge­rül­ten Drumm.

– Jó, nem ma­kacs­ko­dom, csak meg­em­lí­tet­tem. Most már csu­pán azt kér­ném, hogy Pur­ley bíró úr ne ve­gye le a sze­mét az út­ról.

– Ezt a fel­té­telt sem fo­gad­ha­tom el, mert mi sem ter­mé­sze­te­sebb, mint hogy a gyil­kos­ság el­kö­ve­té­se­kor Don Gra­ves ki­ál­tá­sá­ra Pur­ley bíró úr is hát­ra­for­dult, s eköz­ben nyil­ván­va­ló­an las­sí­tott is, mi­nek kö­vet­kez­té­ben Gra­ves­nek mód­já­ban állt hosszab­ban lát­ni a je­le­ne­tet.

Perry Ma­son le­tör­ten só­haj­tott, mint akit sa­rok­ba szo­rí­tot­tak.

– Nos, rend­ben van. Hív­juk le Gra­vest.

Pur­ley bíró kür­tölt. Né­hány per­cig vár­tak, az­tán Ma­son is meg­nyom­ta a du­dát.

Gra­ves­nek azon­ban híre-ham­va sem volt, mire Pur­ley bíró pa­ran­cso­ló moz­du­lat­tal is­mét rá­he­lyez­te ke­zét a kor­mány­kürt­re, és vá­ra­ko­zás­tel­je­sen né­zett fel az ab­lak­ra.

– Fent­ről zaj hal­lat­szott, majd Don Gra­ves ha­jolt ki az ab­la­kon.

– Az egyik új­ság­író vál­toz­tat­ni akar a fel­té­te­le­ken? – ki­a­bált le.

Drumm fel­hör­dült, ki­vág­ta a ko­csi aj­ta­ját, és át­si­e­tett az ab­lak alá.

– A pró­ba fel­té­te­le­i­ben pon­to­san meg­ál­la­pod­tunk, mi­előtt tá­voz­tunk az iro­dá­ból? – ki­ál­tott fel az eme­let­re. – Ne is vi­táz­zon er­ről az új­ság­írók­kal. Ha nem haj­lan­dók együtt­mű­köd­ni ve­lünk, ki­tilt­juk őket a vizs­gá­lat­ról! Jöj­jön le azon­nal.

– Már­is me­gyek – mond­ta Gra­ves, és el­tűnt az ab­lak­ból. Szin­te ugyan­ak­kor Harry Ne­vers fog­lal­ta el a he­lyét.

– A pró­ba tisz­tes­ség­te­len! – sü­völ­töt­te. – Úgy vol­na igaz­sá­gos, hogy az egyik fér­fit oda ál­lít­has­suk, ahol Gra­ves sze­rint a nő állt. Ez leg­alább el­dön­te­né, hogy Gra­ves csak­ugyan nőt lá­tott-e a szo­bá­ban. Ugyan­úgy le­he­tett fér­fi is!

– Ró­zsa­szí­nű pon­gyo­lá­ban, mi? – gú­nyo­ló­dott Drumm. – Fi­gyel­je­nek ide, ura­im! Önök­nek egyet­len dol­guk van: vá­lasszák ki a há­rom fér­fi és a két nő kö­zül a sze­replö­ket! Vég­ér­vé­nye­sen meg­ál­la­pod­tunk a pró­ba fel­té­te­le­i­ben. Ha kö­te­ked­ni akar­nak, le­fú­jom a kí­sér­le­tet!

– Bá­nom is én, csi­nál­ja, ahogy tet­szik – le­gyin­tett Ne­vers –, de sze­rin­tem ez így tisz­tes­ség­te­len.

– Don Gra­ves le­jött a lép­csőn, ki­lé­pett a ka­pun, és hal­kan oda­szólt Drumm­nak: – Ré­szeg az ipse. Meg­játssza a hü­lyét, de nem akar­tam kö­töz­köd­ni vele, ne­hogy ne­kem es­sen a lap­ja.

– Sem­mi baj, bíz­za csak rám – mér­ge­lő­dött az ügyész. – Fel­ké­szült?

– Ter­mé­sze­te­sen.

Be­ül­tek a ko­csi­ba, amely a fo­tó­sok vil­la­nó­fé­nye­i­ben tün­dö­köl­ve to­va­gör­dült.

Pur­ley bíró a gáz­pe­dál­ra lé­pett; a ko­csi mind gyor­sab­ban ha­ladt a ka­nyar­gós úton.

– Meg­egyez­tünk, ugye­bár – szó­lalt meg Perry Ma­son –, hogy Don Gra­ves nem néz vissza mind­ad­dig, amíg Pur­ley bíró úr nem jel­zi, hol ki­ál­tott fel elő­ször?

– Ter­mé­sze­te­sen – mor­gott Drumm.

A ko­csi do­rom­bol­va, se­be­sen vet­te a ka­nya­ro­kat.

– Most! – ki­ál­tott fel Pur­ley.

Don Gra­ves a ko­csi hát­só ab­la­ká­hoz nyom­ta áb­rá­za­tát, és két ke­zé­vel er­nyőt for­mált a sze­me kö­rül.

Perry Ma­son vissza­pil­lan­tott az iro­da ab­la­ká­ra. Egy szem­vil­la­nás ide­jé­re lát­ni le­he­te­ti a meg­be­szélt pó­zok­ban álló ala­ko­kat, az­tán a ko­csi el­hagy­ta a ka­nyart, s a ház el­tűnt szem elől.

– Be­lát­tam az ab­la­kon – je­len­tet­te Don Gra­ves.

– Ki­ket lá­tott? – kér­dez­te Pur­ley bíró, mi­köz­ben meg­ál­lí­tot­ta a ko­csit.

– Egy bar­na hajú fér­fit kék öl­töny­ben és a ró­zsa­szí­nű kön­töst vi­se­lő nőt.

– Claude Drumm fel­lé­leg­zett.

– Nos, ügy­véd úr, a vé­de­lem ér­ve­lé­se ez­zel poz­dor­já­vá tört…

Perry Ma­son hall­ga­tott.

Pur­ley bíró mél­tó­ság­tel­je­sen bó­lo­ga­tott.

– Most meg­for­du­lok és vissza­me­gyek – kö­zöl­te. – Gon­do­lom, azok az új­ság­írók újabb fel­vé­te­le­ket akar­nak ké­szí­te­ni.

– Men­jünk csak – he­lye­selt az ügyész.

Perry Ma­son né­mán ült, mar­káns ar­cá­ról mit sem le­he­tett le­ol­vas­ni. Tü­rel­mes, fi­gye­lő sze­me tű­nőd­ve ta­padt Pur­ley bíró áb­rá­za­tá­ra.