4

Fran Ce­la­ne mes­te­ri mó­don in­dí­tot­ta el a ha­tal­mas Pac­kar­dot, és rög­tön tel­jes gázt adott.

Az ügy­vé­di iro­da ha­tal­mas bőr­fo­tel­já­ban egé­szen ki­csiny­nek, tö­ré­keny­nek, gyá­mol­ta­lan­nak ha­tott. Most azon­ban nyom­ta­la­nul le­fosz­lott róla a gyá­mol­ta­lan­ság, és elő­tér­be lé­pett vad­macs­ka ter­mé­sze­te. Nyers biz­ton­ság­gal, rá­me­nő­sen ve­ze­tett, kí­mé­let­le­nül elő­zött, élet­ve­szé­lye­sen fé­ke­zett a pi­ros lám­pák előtt, és egy szem­pil­lan­tás alatt ki­lőtt, mi­helyt sza­bad utat ka­pott. Ar­cá­ról azon­ban nem tűnt el a rossz­ked­vű, duz­zo­gó ki­fe­je­zés.

Perry Ma­son, aki mel­let­te ült, fi­gyel­mes, töp­ren­gő szem­mel vizs­gál­gat­ta.

Fel­ér­kez­tek egy domb te­te­jé­re, ahol a lány rá­ka­nya­ro­dott egy fö­löt­te kacs­ka­rin­gós be­kö­tő útra, és fe­jé­vel le­fe­lé in­tett.

– Ott a házunk, lenn, a domb tö­vé­ben.

Ma­son le­né­zett a ka­nyar­gós út vé­gén emel­ke­dő, fény­özön­ben für­dő ha­tal­mas épü­let­re.

– Va­ló­sá­gos kas­tély – je­gyez­te meg.

– Igen.

– Nagy cse­léd­sé­gük van?

– Nem túl­zot­tan: ker­tész, ház­ve­ze­tő­nő, inas, so­főr és tit­kár.

– A tit­kárt is a cse­léd­ség­hez so­rol­ja? – ér­dek­lő­dött Ma­son, és eny­he de­rű­vel szem­lél­te a lány pro­fil­ját.

– Én oda­so­ro­lom – mo­rog­ta a lány.

– Esze­rint nem­igen ked­ve­li.

A lány nem mél­tat­ta vá­lasz­ra, vi­szont olyan se­bes­ség­gel vet­te a kö­vet­ke­ző ka­nyart, hogy a ke­re­kek si­kol­tó csi­kor­gás­sal til­ta­koz­tak.

– Már meg­bo­csás­son – mond­ta eré­lye­sen Ma­son –, de ha maga fe­szült ideg­ál­la­pot­ban van, és ezt a ko­csin akar­ja le­ve­zet­ni, én in­kább ki­szál­lok. Tud­ja, ha meg aka­rom ke­res­ni a ke­nye­re­met, ép­ség­ben kell ma­rad­nom. Be­gip­szelt kar­ral pél­dá­ul nem tud­nék elég meg­győ­ző­en gesz­ti­ku­lál­ni az es­küdt­szék előtt.

– Na­gyon he­lyes. Ak­kor már in­kább a lába tör­jön el – rep­li­ká­zott a lány, és a leg­kö­ze­leb­bi ka­nyar­ban még esze­ve­szet­teb­bül gyor­sí­tott.

Ma­son át­nyúlt a kor­mány fö­lött, és le­vet­te a gyúj­tást.

– Eb­ből elég volt – mond­ta.

A lány erő­sen fé­ke­zett, és düh­től lán­go­ló szem­mel az ügy­véd felé for­dult.

– Meg­til­tom, hogy a ko­csi­hoz nyúl­jon, ha én ve­ze­tek! – taj­ték­zott. – Meg­til­tom, hall­ja?!

Perry Ma­son hang­ja tár­gyi­la­gos ma­radt.

– Ne igye­kez­zen el­káp­ráz­tat­ni en­gem az­zal, hogy koc­ká­ra te­szi mind­ket­tőnk éle­tét. En­nek sem­mi ér­tel­me.

– Eszem­ben sincs el­káp­ráz­tat­ni ma­gát! – for­tyo­gott a lány. – Fü­tyü­lök a vé­le­mé­nyé­re. Pon­to­san meg aka­rok ér­kez­ni a meg­be­szélt idő­re. Ha csak öt per­cet ké­sünk, fuccs az egész­nek. Még csak nem is fo­gad ben­nün­ket.

– Én vi­szont csak ak­kor tu­dok ko­mo­lyab­ban hasz­ná­ra vál­ni ma­gá­nak, ha egy da­rab­ban ér­ke­zem meg.

A lány be­le­ta­po­sott a fék­be, és meg­ál­lí­tot­ta a se­be­sen gu­ru­ló ko­csit. El­en­ged­te a kor­mányt, és gyil­kos te­kin­te­tet ve­tett az ügy­véd­re.

– Ezt a ko­csit én ve­ze­tem, és meg­til­tom, hogy be­le­szól­jon a dol­gom­ba! – Hir­te­len el­mo­so­lyo­dott. – Bo­csás­son meg, ké­rem – szó­lalt meg egé­szen más han­gon.

– Nem volt iga­zam, és úgy vi­sel­ked­tem, mint egy el­ké­nyez­te­tett kö­lyök. Azt hi­szem, azért, mert annyi­ra si­et­tem.

– Sem­mi baj – mond­ta elé­ge­det­ten Ma­son. – De hall­ja, hogy maga mi­cso­da kis mé­reg­zsák!

– Per­sze hogy mé­reg­zsák va­gyok. Azt hit­tem, tud­ja ró­lam.

– Nem is sej­tet­tem, míg Crins­ton fel nem vi­lá­go­sí­tott.

– Ar­ról is be­szélt, hogy mé­reg­zsák va­gyok?

– Igen.

– Iga­zán nem volt szép tőle.

– A tit­kár­nőm pe­dig azt ál­lí­tot­ta, hogy maga mor­cos va­la­mi mi­att. Ele­in­te azt hit­tem, iga­za van. De té­ve­dett. Maga nem mor­cos, maga ret­te­ne­te­sen fél, ennyi az egész. És ami­kor fél, úgy fest, mint­ha mor­cos vol­na.

A lány hir­te­len szem­közt for­dult vele, fé­lig nyi­tott száj­jal, döb­bent szem­mel. Az­tán szót­la­nul meg­mar­kol­ta a kor­mányt, és in­dí­tott. Aj­kát kes­keny vo­nal­lá pré­sel­te, és el­tö­kél­ten hall­ga­tott.

Egyi­kük sem szó­lalt meg töb­bé míg a lány a ka­pu­hoz nem ért, ahol hir­te­len fé­ke­zett.

– Nos, pró­bál­jon zöld ágra ver­gőd­ni vele. Ma­son ki­szállt a ko­csi­ból.

– Maga nem óhajt részt ven­ni a meg­be­szé­lé­sen? – kér­dez­te.

A lány ki­nyi­tot­ta a ko­csi aj­ta­ját, és für­ge láb­bal, lib­be­nő szok­nyá­val ki­ug­rott az asz­falt­ra.

– Csak be­mu­ta­tom ma­gát. Jöj­jön. Si­es­sünk.

Az ügy­véd kö­vet­te a lányt, aki kul­csot vett elő, és ki­nyi­tot­ta a ka­put.

– Erre, jobb­ra a lép­csőn – mond­ta.

Az első eme­le­ten bal­ra for­dul­tak. Az egyik szo­bá­ból ép­pen ki­lé­pett egy fér­fi, meg­állt, és rá­juk me­redt. Ke­zé­ben ke­mény fe­de­lű jegy­zet­töm­böt szo­ron­ga­tott, hóna alatt kü­lön­fé­le ira­to­kat.

– Ez Mr. Gra­ves – mond­ta Fran Ce­la­ne a nagy­bá­tyám tit­kár­ja. Don, be­mu­ta­tom Perry Ma­son ügy­véd úr­nak.

Ma­son bic­cen­tett, és ész­re­vet­te, hogy Don Gra­ves kí­ván­csi­an mé­re­ge­ti, sőt kí­ván­csi­sá­gát lep­lez­ni sem pró­bál­ja.

A tit­kár kar­csú, jól öl­tö­zött, sző­ke, bar­na sze­mű fi­a­tal­em­ber volt. Fur­csa el­szánt­ság ér­ző­dött raj­ta, mint­ha csak egy haj­szá­lon múl­na, hogy tár­sa­log­ni kezd­jen, vagy ép­pen­ség­gel el­fus­son. Egész ma­ga­tar­tá­sa rop­pant fi­zi­kai és szel­le­mi fe­szült­ség­ről árul­ko­dott.

– Na­gyon örü­lök, Mr. Ma­son – ha­dar­ta olyan se­be­sen, hogy sza­vai szin­te egy­más sar­ká­ba hág­tak. – Mr. Nor­ton már vár­ja önt. Pa­ran­csol­jon be­fá­rad­ni hoz­zá.

Perry Ma­son csak bó­lin­tott vá­la­szul.

A lány el­in­dult be­fe­lé, az ügy­véd utá­na­ment. Át­ha­lad­tak a vá­ró­szo­bán, amely­ben gyors­író­asz­tal­ka, pán­cél­szek­rény, irat­tar­tó szek­rény, két te­le­fon­ké­szü­lék, több író­gép, egy szá­mo­ló­gép és egy kar­to­ték­ren­de­ző polc állt.

A lány ko­po­gás nél­kül be­nyi­tott egy iro­dá­ba, és Perry Ma­son szem­közt ta­lál­ta ma­gát egy kö­rül­be­lül öt­ven­öt éves. szi­kár fér­fi­val, aki ud­va­ri­as, tar­tóz­ko­dó arc­cal fo­gad­ta őket.

– Kés­tél – szó­lalt meg.

– Csak egyet­len per­cet, Ed­ward bá­csi – men­te­ge­tő­zött a lány.

– Egy perc is hat­van má­sod­perc­ből áll. A lány nem vá­la­szolt, csak az ügy­véd felé for­dult. – Ed­ward bá­csi, be­mu­ta­tom az ügy­vé­de­met, Perry Ma­sont.

– Na­gyon ör­ven­dek, hogy jog­ta­ná­csos­hoz for­dul­tál. Azt hi­szem, így könnyeb­ben ér­té­sed­re ad­ha­tok bi­zo­nyos dol­go­kat. Egyéb­ként soha nem ad­nál hi­telt a sza­va­im­nak. Mr. Ma­son, örü­lök az is­me­ret­ség­nek és an­nak, hogy fel­ke­re­sett.

Ke­zet fo­gott Ma­son­nel, aki meg­ha­jolt és le­ült.

– Na, én isz­ko­lok, és a ma­guk ke­zé­be te­szem a jö­vő­met – mond­ta Fran Ce­la­ne.

Rá­juk mo­soly­gott, és ki­ment. Ma­son hal­lot­ta, hogy oda­kinn élénk be­szél­ge­tés­be ele­gye­dik a tit­kár­ral.

Ed­ward Nor­ton egyet­len má­sod­per­cet sem vesz­te­ge­tett hol­mi med­dő cse­ve­gés­re.

– Ön már bi­zo­nyá­ra át­ta­nul­má­nyoz­ta a vég­ren­de­let in­téz­ke­dé­se­it – kezd­te.

– Igen.

– Vi­lá­go­san meg is ér­tet­te, ugye­bár?

– Igen.

– Nos, ak­kor tisz­tá­ban van az­zal, hogy meg­le­he­tő­sen nagy cse­lek­vé­si sza­bad­ság­gal ru­ház­tak fel.

– Úgy is mond­hat­nám, hogy meg­hök­ken­tő­en naggyal.

– És fel­té­te­le­zem, hogy az uno­ka­hú­gom azért for­dult ön­höz, mert bi­zo­nyos te­kin­tet­ben mó­do­sí­ta­ni akar­ja a vég­ren­de­let uta­sí­tá­sa­it.

– Nem ok­vet­le­nül – vá­lo­gat­ta meg sza­va­it óva­to­san Ma­son. – Azt hi­szem, uno­ka­hú­ga csu­pán va­la­mi­vel na­gyobb cse­lek­vé­si sza­bad­sá­got kí­ván, és tud­ni sze­ret­né, hogy bi­zo­nyos ese­tek­ben ön ho­gyan re­a­gál­na.

– Ab­ban az eset­ben, ha férj­hez men­ne, mi?

– Nos, te­kint­sük úgy, hogy ez is egyi­ke a le­het­sé­ges ese­tek­nek – en­ge­dett Ma­son.

– Jó – mond­ta szá­ra­zon Nor­ton –, te­kint­sük úgy. Az apja is úgy te­kin­tet­te, és én is úgy te­kin­tem. Le­het, Mr. Ma­son, hogy ön még nem vet­te ész­re, de uno­ka­hú­gom a vi­lág egyik leg­za­bo­lát­la­nabb te­rem­té­se. Ha fel­in­ger­lik, va­ló­sá­gos tig­ris. Rá­adá­sul meg­fon­to­lat­lan, csö­kö­nyös és önző is – és mind­amel­lett vég­te­le­nül sze­re­tet­re­mél­tó. Az édes­ap­ja rá­esz­mélt, hogy ezt a lányt óvni kell ön­ma­gá­tól. És arra is rá­esz­mélt, hogy a leg­rosszabb, amit te­het vele, ha nagy va­gyont hagy rá. Tud­ta, hogy ma­gam is osz­to­zom vé­le­mé­nyé­ben, és ezért bíz­ta rám a ha­gya­ték ke­ze­lé­sét. Sze­ret­ném, ha meg­ér­te­né, Mr. Ma­son, hogy amennyi­ben ér­vé­nye­sí­te­ném a rám ru­há­zott telj­ha­tal­mat, és nem az uno­ka­hú­gom­nak szol­gál­tat­nám ki a pénzt, ha­nem más cé­lok­ra for­dí­ta­nám, csak­is azért ten­ném, mert meg­íté­lé­sem sze­rint ek­ko­ra összeg rom­lás­ba dön­te­né. A nagy va­gyon gyak­ran nagy sze­ren­csét­len­sé­get hoz a hoz­zá ha­son­ló vér­mér­sék­le­tű em­be­rek­re.

– Nem gon­dol­ja – kér­dez­te dip­lo­ma­ti­ku­san Ma­son –, hogy min­dent meg­fon­tol­va még­is­csak oko­sabb len­ne, ha hoz­zá­szok­tat­nák na­gyobb össze­gek ke­ze­lé­sé­hez, olyas­for­mán pél­dá­ul, hogy fo­ko­za­to­san nö­vel­nék a havi zseb­pén­zét? Nem gon­dol­ja, hogy a há­zas­ság eset­leg ki­egyen­sú­lyo­zot­tab­bá ten­né?

– Ezek az ér­vek a kö­nyö­kö­mön nő­nek ki. Annyi­szor hal­lot­tam már mind­egyi­ket, hogy egé­szen be­le­fá­rad­tam. El­né­zé­sét ké­rem, nem önt akar­tam meg­bán­ta­ni. – Egy­sze­rű­en csak ki­mon­dom, amit gon­do­lok. A ha­gya­ték ke­ze­lé­sé­vel en­gem bíz­tak meg. Higgye el, be­csü­le­te­sen lát­tam el a fel­ada­to­mat. Öröm­mel kö­zöl­he­tem, hogy az utób­bi évek­ben be­kö­vet­ke­zett gaz­da­sá­gi vál­ság el­le­né­re a tőke ál­lan­dó­an nö­vek­szik, és ma már lé­nye­ge­sen meg­ha­lad­ja az ere­de­ti össze­get. A kö­zel­múlt­ban azon­ban meg­szün­tet­tem uno­ka­hú­gom zseb­pén­zét. Je­len­leg egy árva fil­lért sem kap.

Ma­son ar­cán meg­le­pe­tés vil­lant fel.

– Úgy lá­tom – je­gyez­te meg Nor­ton –, Fran nem tá­jé­koz­tat­ta önt pon­to­san a hely­zet­ről.

– Va­ló­ban nem tud­tam, hogy ön meg­szün­tet­te min­den já­ran­dó­sá­gát. Meg­kér­dez­he­tem, mi a ma­gya­rá­za­ta en­nek az in­téz­ke­dés­nek?

– Sőt, ké­rem rá. Min­den okom meg­van ugyan­is, hogy azt higgyem, zsa­rol­ják az uno­ka­hú­go­mat. Meg­kí­sé­rel­tem ki­fag­gat­ni, de ö vo­na­ko­dik el­árul­ni, hogy ki az, aki zsa­rol­ja, és azt is, hogy vol­ta­kép­pen mi­fé­le kü­lön­le­ges ok­ta­lan­sá­got kö­ve­tett el, ami al­kal­mat nyújt a zsa­ro­lás­ra. Ezért úgy dön­töt­tem, hogy olyan hely­zet­be ho­zom, amely­ben egy­sze­rű­en nem lesz mód­ja sem­mi­lyen kész­pénzt adni sem­mi­fé­le zsa­ro­ló­nak. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött né­hány nap alatt fel­tét­le­nül tisz­tá­zó­dik a hely­zet.

Nor­ton egy­ked­vű­en néz­te Ma­sont, te­kin­te­te nem tük­rö­zött sem szí­vé­lyes­sé­get, sem el­len­sé­ges­sé­get.

– Meg­ér­ti, hogy én mi­lyen ál­lás­pon­tot fog­la­lok el az ügy­ben? – kér­dez­te Ma­son.

– Ter­mé­sze­te­sen. Örü­lök, hogy az uno­ka­hú­gom ügy­véd­hez for­dult. Nem tu­dom, ren­dez­te-e az ön tisz­te­let­dí­ját. Ha még nem, fel­aján­lom, hogy a ha­gya­ték­ból rö­vi­de­sen ki­utal­ta­tom az ön szá­má­ra az éssze­rű ho­no­rá­ri­um­nak meg­fe­le­lő össze­get. De meg­kö­ve­te­lem, hogy vés­se az uno­ka­hú­gom eszé­be: jo­gi­lag sem­mit sem te­het.

– Nem – je­len­tet­te ki Perry Ma­son. – A tisz­te­let­dí­ja­mat majd ő maga ren­de­zi, és eszem­ben sincs el­kö­te­lez­ni ma­gam, hogy ilyen vagy olyan ta­ná­csot adok neki. És ne ar­ról be­szél­jünk, hogy ön­nek va­jon joga van-e telj­ha­tal­mat gya­ko­rol­ni a ha­gya­ték fö­lött, ha­nem in­kább ar­ról, hogy mi­lyen mó­don gya­ko­rol­ja.

– Nem – vá­gott vissza Nor­ton. – Er­ről a té­má­ról nem va­gyok haj­lan­dó vi­tat­koz­ni.

– Már­pe­dig – je­gyez­te meg Ma­son ud­va­ri­as mo­sollyal, és meg­pró­bál­ta tür­tőz­tet­ni ha­rag­ját – én el­ső­sor­ban azért jöt­tem ide, hogy ezt vi­tas­suk meg.

– Ilyes­faj­ta vi­tá­ról szó sem le­het – mond­ta hi­de­gen Nor­ton. – Szo­rít­koz­zék, ké­rem, an­nak meg­vi­ta­tá­sá­ra, hogy ügy­fe­lé­nek mi­lyen tör­vé­nyes jo­gai van­nak a vég­ren­de­let in­téz­ke­dé­sé­nek ér­tel­mé­ben.

– Vi­lág­éle­tem­ben azt ta­pasz­tal­tam, hogy a jogi ese­te­ket több szem­pont­ból is meg­kö­ze­lít­het­jük. Ha ön haj­lan­dó vol­na ezt a kér­dést pél­dá­ul az em­be­ri­es­ség szem­pont­já­ból meg­ítél­ni…

– Nem va­gyok haj­lan­dó több fi­gyel­met szen­tel­ni ön­nek – sza­kí­tot­ta fél­be fa­gyos, hig­gadt han­gon Nor­ton, csak ab­ban az eset­ben, ha a ha­gya­ték ke­ze­lé­sé­nek tör­vé­nyes­sé­gé­ről és ez­zel kap­cso­la­tos ál­lás­pont­já­ról be­szél.

Ma­son hát­ra­lök­te szé­két, és fel­állt. Hang­ja ugyan­olyan je­ge­sen csat­tant, mint Nor­to­né.

– Nem szok­tam hoz­zá, hogy bár­ki is meg­szab­ja, mi­ről be­szél­jek és mi­ről ne. Én itt Fran­ces Ce­la­ne-nek, az ön uno­ka­hú­gá­nak, ügy­fe­lem­nek jo­ga­it kép­vi­se­lem, És az ő jo­ga­i­val kap­cso­lat­ban ar­ról be­szé­lek, ami­ről ép­pen ked­vem tart­ja!

Ed­ward Nor­ton ki­nyúj­tot­ta ke­zét, és cson­tos mu­ta­tó­uj­ját rá­he­lyez­te a gomb­ra. A moz­du­lat­ból hi­ány­zott min­den in­du­lat.

– Csen­get­tem az inas­nak, aki majd ki­kí­sé­ri. Ami en­gem il­let, a vi­tát be­fe­je­zett­nek te­kin­tem.

Perry Ma­son Nor­ton elé állt.

– Job­ban tet­te vol­na, ha két inast csen­get be, meg a tit­kár­ját is. Leg­alább ennyi em­ber­re vol­na szük­ség, hogy ki­akol­bó­lít­sa­nak, mi­előtt meg­mon­dom, amit meg aka­rok mon­da­ni! Rosszul te­szi, ha úgy bá­nik az uno­ka­hú­gá­val, mint egy tárggyal vagy hol­mi tök­kel­ütöt­tel. Ez a le­ány csu­pa ele­ven­ség, csu­pa ér­zé­keny­ség. Nem tu­dom, hon­nan ve­szi, hogy zsa­rol­ják őt, de ha va­ló­ban ez a vé­le­mé­nye…

Az ajtó ki­nyílt. Tag­ba­sza­kadt, fa­ar­cú fér­fi lé­pett be. Mé­lyen meg­ha­jolt.

– Csen­ge­tett, uram? – kér­dez­te.

– Igen – mond­ta Nor­ton. – Kí­sér­je ki ezt az urat. Az inas la­pát­ke­zét Perry Ma­son vál­lá­ra tet­te. Az ügy­véd va­dul le­ráz­ta ma­gá­ról, és to­vább­ra is far­kas­sze­met né­zett Nor­ton­nal.

– En­gem ugyan nem kí­sér ki és nem is dob ki in­nen sen­ki, amíg el nem mon­dom a mon­da­ni­va­ló­mat. Ha azt a lányt csak­ugyan zsa­rol­ják, ön job­ban ten­né, ha em­be­ri mó­don vi­sel­ked­nék, nem pe­dig úgy, mint va­la­mi pénz­tár­gép. Ad­jon neki le­he­tő­sé­get…

Lép­tek zaja hal­lat­szott. Fran­ces Ce­la­ne si­e­tett be az iro­dá­ba. Lát­szó­lag ki­fe­je­zés­te­len, fe­ke­te sze­mét Ma­son­re sze­gez­te.

– Kö­szö­nöm, Mr. Ma­son, iga­zán meg­tett min­dent, amit te­he­tett – mond­ta.

Ma­son ádáz te­kin­tet­tel mé­re­get­te az író­asz­tal mö­gött ülő fér­fi ar­cát.

– Vég­té­re ön még­sem pusz­tán a pénz­tá­ro­sa! – dö­rög­te. – Az uno­ka­hú­ga iga­zán el­vár­hat­ná:..

A lány az ügy­véd kar­ját rán­ci­gál­ta.

– Ké­rem, Mr. Ma­son – ri­mán­ko­dott –, ké­rem, fe­jez­ze be. Tu­dom, hogy az én ér­de­kem­ben pró­bál­ko­zik, de csak árt vele. Na­gyon ké­rem, ne ma­kacs­kod­jék.

Ma­son mély lé­leg­ze­tet vett, sar­kon for­dult, és mél­tó­ság­tel­je­sen ki­vo­nult. Az inas be­csuk­ta utá­na az aj­tót. Ma­son Fran­ces Ce­la­ne-hez for­dult:

– Ilyen meg­átal­ko­dott, ér­zé­ket­len, el­len­szen­ves jég­heggyel sem ta­lál­koz­tam még soha éle­tem­ben! – acsar­ko­dott.

A lány fel­pil­lan­tott rá, és el­ne­vet­te ma­gát.

– Elő­re tud­tam, hogy ha meg­pró­bá­lom el­mon­da­ni ma­gá­nak, mi­lyen csö­kö­nyös em­ber a nagy­bá­tyám, nem hi­szi el ne­kem. Ezért örül­tem annyi­ra, ami­kor le­he­tő­ség kí­nál­ko­zott, hogy a tu­laj­don sze­mé­vel győ­ződ­jön meg er­ről. Most meg­ér­ti, ugye, hogy fel­tét­le­nül pert kell in­dí­ta­nunk?

– De még mennyi­re – je­len­tet­te ki zor­dan Ma­son. Ezt nem vi­szi el szá­ra­zon!