3

Art­hur Crins­ton negy­ven­öt éves, vál­las, jó meg­je­le­né­sű fér­fi volt. Ki­nyúj­tott kéz­zel si­e­tett Ma­son felé, és har­sány han­gon, szí­vé­lye­sen üd­vö­zöl­te.

– Őszin­tén örü­lök az is­me­ret­ség­nek, Mr. Ma­son. Fran meg­kért, hogy ha­la­dék­ta­la­nul ke­res­sem fel, így hát ott­hagy­tam csa­pot-pa­pot, és ro­han­tam.

Perry Ma­son ke­zet fo­gott vele, köz­ben für­ké­sző szem­mel né­ze­get­te.

– Fog­lal­jon he­lyet – mond­ta.

Art­hur Crins­ton ugyan­ab­ba a fe­ke­te bőr­fo­tel­ba te­le­pe­dett le, ahol elő­ző­leg Fran­ces Ce­la­ne ült, elő­ha­lá­szott egy szi­vart, a ci­pő­je tal­pán vé­gig­hú­zott gyu­fá­val rá­gyúj­tott, s a füs­tön át az ügy­véd­re vi­gyor­gott.

– Pi­szo­kul sür­gős neki a férj­hez me­nés, mi?

– Ön tud róla? – kér­dez­te Ma­son.

– Vi­lá­gos – mond­ta me­le­gen Crins­ton. – Fran­nek nincs előt­tem tit­ka. Tu­laj­don­kép­pen sok­kal in­kább az én uno­ka­hú­gom, mint Ed­war­dé. Nagy­sze­rű­en meg­fé­rünk, és re­me­kül ért­jük egy­mást.

– Mit gon­dol, cél­ra­ve­ze­tő vol­na, ha va­la­ki be­szél­ne Ed­ward Nor­ton­nal?

– Ki vol­na az a va­la­ki?

– Pél­dá­ul maga.

Crins­ton a fe­jét ráz­ta.

– És Miss Ce­la­ne? – pró­bál­ko­zott Ma­son.

Crins­ton is­mét csak a fe­jét ráz­ta.

– Nem – mond­ta. – Egyet­len em­ber van, aki be­szél­het­ne Nor­ton­nal, és eset­leg el­ér­het­ne va­la­mit nála.

– Ki ez az em­ber?

– Maga – je­len­tet­te ki eré­lye­sen Crins­ton.

Az ügy­véd arc­ki­fe­je­zé­se nem vál­to­zott, csak a sze­mé­ben csil­lant fel némi meg­le­pe­tés.

– Úgy vél­ném, leg­alább­is Mr. Nor­ton jel­le­mé­ről nyert ér­te­sü­lé­se­im alap­ján, hogy az én köz­ben­já­rá­so­mat al­kal­ma­sint rossz né­ven ven­né.

– Ép­pen­ség­gel nem – el­len­ke­zett Crins­ton. – Ed­ward Nor­ton elég fur­csa pa­sas. Vi­szo­lyog at­tól, hogy üz­le­ti ügyek­ben ér­zel­mek­kel has­sa­nak az Íté­le­té­re. E té­ren rend­kí­vül tar­tóz­ko­dó. Ma­gát, aki ügy­véd lé­vén, me­rő­ben üz­le­ti és hi­va­ta­los aján­la­tot ter­jeszt elé, sok­kal in­kább meg­hall­gat­ná, mint akár Frant, akár en­gem, hi­szen mi ok­vet­le­nül ér­zel­mi ala­pon tár­gyal­nánk vele.

– Már meg­bo­csás­son, de ez nem lát­szik túl­zot­tan lo­gi­kus­nak.

– Tök­mind­egy, mi­lyen­nek lát­szik – vi­gyor­gott Crins­ton. – És azt hi­szem, az is tök­mind­egy, hogy va­ló­ban lo­gi­kus-e vagy sem. Ez a hely­zet. Ilyen Nor­ton jel­le­me. Lát­nia kell, be­szél­nie kell vele, hogy pon­to­san meg­ítél­hes­se.

Del­la Street nyi­tott be.

– Az a fi­a­tal hölgy van a te­le­fon­nál, aki dél­után itt járt. Be­szél­ni sze­ret­ne ma­gá­val – je­len­tet­te.

Ma­son bó­lin­tott, és fel­vet­te a kagy­lót.

– Hal­ló!

– Mr. Crins­ton fel­ke­res­te már?

– Igen. Még itt van ná­lam.

– És mit mond?

– Azt ja­va­sol­ja, hogy tár­gyal­jak én a nagy­báty­já­val. – Jó. Be­le­egye­zik?

– Úgy gon­dol­ja, te­gyem meg?

– Ha Crins­ton­nak ez a vé­le­mé­nye, te­gye meg.

– Rend­ben van. Hol­nap meg­fe­lel?

– Nem. Ké­rem, be­szél­jen vele még ma este. Ma­son a szem­öl­dö­két rán­col­ta. – Te­kin­tet­tel az ügy fon­tos­sá­gá­ra, job­ban sze­ret­ném, ha vol­na némi időm meg­fon­tol­ni, mi­lyen tak­ti­kát al­kal­maz­zak.

– Ó, erre ne le­gyen gond­ja, Art­hur Crins­ton pon­to­san fel­vi­lá­go­sít­ja, ho­gyan vi­sel­ked­jék. Én pe­dig be­szé­lek a nagy­bá­tyám­mal, és ta­lál­ko­zót ké­rek ma este fél ki­lenc­re. Az­tán be­ug­rom ma­gá­ért az iro­dá­ba, és ki­szál­lí­tom hoz­zánk. Nyolc­kor ott le­szek. Meg­fe­lel?

– Vár­jon egy pil­la­na­tig – mond­ta Ma­son, és Crins­ton­hoz for­dult: – Miss Ce­la­ne van a te­le­fon­nál. Azt kí­ván­ja, hogy még ma este ke­res­sem fel a nagy­báty­ját. Azt mond­ja, meg­be­szé­li vele a ta­lál­ko­zót.

– Re­mek – har­sog­ta Crins­ton –, ra­gyo­gó öt­let! Nem is tud­nék job­bat ki­ta­lál­ni!

– Jól van, Miss Ce­la­ne – szólt bele Ma­son a kagy­ló­ba, nyolc­kor vá­rom itt az iro­dám­ban, hogy el­vi­gyen.

Le­tet­te a kagy­lót, és tű­nő­dő pil­lan­tást ve­tett Crins­ton­ra.

– Van va­la­mi fur­csa eb­ben az egész ügy­ben – ál­la­pí­tot­ta meg. – Va­la­hogy olyan esze­ve­szet­tül sür­gős min­den­ki­nek, akit csak érint.

Art­hur Crins­ton ne­ve­tett.

– Lát­szik, hogy nem is­me­ri elég jól Fran Ce­la­ne-t!

– Miss Ce­la­ne rop­pant nyu­godt, rop­pant ki­egyen­sú­lyo­zott ifjú hölgy lát­sza­tát kel­ti – je­gyez­te meg szín­te­le­nül Ma­son.

Crins­ton a szi­vart is ki­vet­te a szá­já­ból, olyan ne­vet­het­nék­je tá­madt.

– Azt hit­tem, van annyi em­ber­is­me­re­te. Ma­son, hogy tud­ja, a lát­szat alap­ján fity­fe­nét sem le­het meg­ál­la­pí­ta­ni ezek­ről a mai ifjú höl­gyek­ről. Csak vi­gyáz­zon, ne­hogy fel­in­ge­rel­je Frant. Ha rá­jön a bo­lond­ja, va­ló­sá­gos bo­szor­kány.

Ma­son mo­soly nél­kül szem­lél­te lá­to­ga­tó­ját.

– Va­ló­ban? – kér­dez­te kö­zöm­bö­sen.

– Nem sze­ret­ném meg­sér­te­ni, de ami Fran Ce­la­ne-t il­le­ti, rossz hely­re tet­te a sze­mét. Ez a lány szín­tisz­ta di­na­mit… Most pe­dig el­mon­dom, mi a szán­dé­kom. Ha va­ló­ban fel­ke­re­si Nor­tont ma este, ak­kor én ki­ug­rom hoz­zá va­la­mics­ké­vel előbb, és meg­pró­bá­lom ki­csit meg­pu­hí­ta­ni. Nor­ton na­gyon fura pa­sas. Majd meg­lát­ja maga is. Pon­tos, hi­deg és tárgy­sze­rű, mint egy pénz­tár­gép.

– Nem lesz ne­héz Miss Ce­la­ne-nek meg­be­szél­ni a ma esti ta­lál­ko­zót?

– Á, de­hogy. Nor­ton sze­ret éj­sza­ka dol­goz­ni. Sza­bá­lyos iro­dá­ja van ott­hon, és szí­ve­sen ha­laszt egész cso­mó mun­kát va­cso­ra után­ra. A leg­több lá­to­ga­tó­ját késő dél­után vagy este fo­gad­ja.

Fel­állt, és ke­zet nyúj­tott az ügy­véd­nek.

– Ször­nyen örü­lök, hogy ta­lál­koz­tunk. Re­mé­lem, si­ke­rül meg­pu­hí­ta­nom egy ki­csit Ed­ward Nor­tont, mi­előtt be­szél vele.

– Nincs va­la­mi öt­le­te, hogy mi­lyen ér­vek alap­ján tár­gyal­jak? – kér­dez­te Ma­son.

– Sem­mi a vi­lá­gon. Leg­fel­jebb azt ta­ná­csol­nám, hogy ne kös­se ma­gát sem­mi­lyen elő­ze­tes terv­hez. Meg fog­ja lát­ni, hogy Ed­ward Nor­ton úgy­is csak a sa­ját tör­vé­nye­i­hez iga­zo­dik.

Mi­után Crins­ton tá­vo­zott. Ma­son né­hány per­cig fel-alá jár­kált, az­tán át­ment a tit­kár­nő­jé­nek szo­bá­já­ba. Ma­son ügy­vé­di iro­dá­ja több egy­más­ba nyí­ló he­lyi­ség­ből állt: két iro­da, két vá­ró­szo­ba, könyv- és irat­tár, va­la­mint gép­író­fül­ke volt ben­ne. Perry Ma­son­nel töb­ben dol­goz­tak: Del­la Street, aki gyors­író­ja és tit­kár­nő­je volt egy sze­mély­ben, egy gép­író­nő és az ügy­véd­boj­tár. Frank Everly.

Perry Ma­son be­nyi­tott a könyv­tár­ba, és in­tett Frank Everly­nek.

– Frank, sze­ret­ném, ha meg­csi­nál­na ne­kem va­la­mit, még­pe­dig po­ko­li gyor­san.

Everly le­tet­te a bor­jú­bőr kö­té­sű köny­vet, ame­lyet ol­va­sott, és fel­állt.

– Igen, uram.

– Vé­le­mé­nyem sze­rint bi­zo­nyos Ro­bert Gle­a­son és bi­zo­nyos Fran­ces Ce­la­ne a kö­zel­múlt­ban há­zas­sá­got kö­tött. Sej­tel­mem sincs az es­kü­vő pon­tos dá­tu­má­ról, de fel­te­he­tő­leg né­hány hét­tel ez­előtt tör­tént. Annyi biz­tos, hogy a fe­lek tit­kol­ják. A maga fel­ada­ta az vol­na, hogy meg­pró­bál­ja ki­de­rí­te­ni. Vé­gig kel­le­ne kur­kász­ni az egész anya­köny­vet. Hív­ja fel va­la­me­lyik ír­no­kot, be­szél­je rá, hogy ma­rad­jon benn mun­ka­idő után. Né­hány perc múl­va ugyan­is zár­nak, s az­tán gyor­san vé­gé­re jár­hat­nak a do­log­nak.

– Ér­tem, fő­nök. Ho­gyan ér­te­sít­sem, ha meg­tu­dok va­la­mit?

– Je­gyez­ze ki az ada­to­kat, te­gye bo­rí­ték­ba, írja rá a ne­ve­met, meg hogy szi­go­rú­an bi­zal­mas, és dug­ja be a dol­go­zó­szo­bám­ban az ita­tós alá.

– Oké, fő­nök – mond­ta Everly, és már­is rá­ve­tet­te ma­gát a te­le­fon­ra.

Ma­son vissza­ment az iro­dá­já­ba, és hü­velyk­uj­ját mel­lé­nye kar­öl­tő­jé­be akaszt­va las­san, nyu­godt lép­tek­kel rót­ta a szo­bát.