23

A Star első ol­da­lán négy­ha­sá­bos fő­cí­mek or­dí­tot­tak:

A MIL­LI­O­MOS MEG­GYIL­KO­LÁ­SÁ­NAK SZEM­TA­NÚ­JA VO­NA­KO­DIK A KÖ­RÜL­MÉ­NYEK RE­KONST­RU­Á­LÁ­SÁ­TÓL!

Perry Ma­son a te­ás­kan­ná­nak tá­masz­tott új­sá­got néz­ve fel­tör­te a lágy to­jást, és elé­ge­det­ten el­vi­gyo­ro­dott. A fő­cí­mek alatt ki­sebb be­tűk so­ra­koz­tak: Vita a vád ko­ro­na­ta­nú­já­nak lá­tá­sá­ról A vé­de­lem kö­ve­te­li a bűn­tény kö­rül­mé­nye­i­nek re­konst­ru­á­lá­sát!

A vád kép­vi­se­lő­je til­ta­ko­zik!

Perry Ma­son meg­sóz­ta a to­jást, meg­kent vaj­jal egy sze­let pi­rí­tóst, és han­go­san ne­ve­tett.

Át­fu­tot­ta a tár­gya­lás­ról szó­ló tu­dó­sí­tást, meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a Drumm-mal foly­ta­tott vi­tá­ját dőlt be­tű­vel szed­ték, jó ét­vággyal el­fo­gyasz­tot­ta a reg­ge­lit, össze­haj­tot­ta az új­sá­got, és be­ment az iro­dá­já­ba.

– Van va­la­mi új­ság? – kér­dez­te Del­lá­tól.

Del­la szo­mor­kás, anyás mo­sollyal néz­te.

– Ott ni, össze­haj­to­gat­va a zse­bé­ben!

Ma­son az ab­lak­hoz lé­pett, és tű­nőd­ve él­vez­te a reg­ge­li nap­sü­tést.

– Más­ra cé­loz­tam. Meg­dup­láz­ta a fo­ga­dá­sát Dra­ke-kel?

– Igen.

– De­rék kis­lány!

– Mit gon­dol, fő­nök, be­le­egye­zik az ügyész a pró­bá­ba?

– Igen.

– És meg tud­ja majd ál­la­pí­ta­ni, hogy be­csü­le­te­sen haj­tot­ták-e vég­re?

– Fo­gal­mam sincs, de meg­kí­sér­lem.

– Nos, rek­lá­mot min­den­eset­re jócs­kán ka­pott. Min­den reg­ge­li lap azon ta­na­ko­dik, hogy mit fog ki­ráz­ni a ka­lap­já­ból. Leg­alább egy tu­cat­szor em­le­ge­tik „vén tör­vény­szé­ki róka” né­ven, és az új­ság­írók több­sé­ge azt haj­to­gat­ja, hogy a vád kép­vi­se­lő­jét szét­ve­ti a mé­reg e mi­att a kur­ta-fur­csa el­já­rás mi­att.

– Esze­rint a la­pok las­san rá­éb­red­nek, hogy ta­lán még­sem va­gyok olyan má­lé­szá­jú, ami­lyen­nek lát­szom.

Del­la ne­ve­tett.

– Én ma­gá­ra fo­gad­tam.

– Az ügyész két ta­nút tar­to­gat meg­le­pe­tés­nek.

– És ki­nek szán­ja a meg­le­pe­tést?

– Ez itt a kér­dés – mo­so­lyo­dott el az ügy­véd, és be­vo­nult a szo­bá­já­ba. Még az aj­tót sem csuk­ta be, ami­kor már szólt a te­le­fon.

– Drumm ke­re­si – je­len­tet­te Del­la.

– Hal­ló! – mond­ta Ma­son.

– Jó reg­gelt, ügy­véd úr. Itt Drumm be­szél. Hosszan mér­le­gel­tem az in­dít­vá­nyát a pró­bá­ra vo­nat­ko­zó­an, és úgy dön­töt­tem, hogy hoz­zá­já­ru­lok a vég­re­haj­tá­sá­hoz, a pon­to­san re­konst­ru­ált kö­rül­mé­nyek kö­zött. Kér­ni fo­gom a tár­gya­lás el­na­po­lá­sát a jövő hét ele­jé­re, hogy el­vé­gez­hes­sük a kí­sér­le­tet, és gon­dol­tam, ér­te­sí­tem önt er­ről.

– Iga­zán na­gyon há­lás va­gyok.

– Nincs mi­ért – mond­ta Drumm szá­ra­zon.

Ma­son ne­ve­tett.

– Az ér­te­sí­tés­re gon­dol­tam.

– Vagy úgy.

– Van va­la­mi ter­ve a pró­ba vég­re­haj­tá­sá­ra?

– Ezt majd az es­küdt­szék elé ter­jesz­tem. Vi­szont­lá­tás­ra.

Perry Ma­son még ak­kor is ne­ve­tett, ami­kor le­tet­te a kagy­lót, az­tán csen­ge­tett Frank Ever­lyért.

– Frank, fi­gyel­jen jól. Az es­küdt­szék ma el­na­pol­ja a tár­gya­lást, hogy meg­fe­le­lő­en elő­ké­szít­hes­sék a ter­ve­zett kí­sér­let kö­rül­mé­nye­it. Nem me­gyek el a tár­gya­lás­ra, maga fog he­lyet­te­sí­te­ni. Nem lesz sem­mi ne­héz­sé­ge, csak a for­ma­li­tá­so­kat kell el­in­téz­nie. Drumm bi­zo­nyá­ra elő­áll ter­vé­vel, és meg­kí­sér­li el­fo­gad­tat­ni ma­gá­val. Fe­lel­je neki egy­sze­rű­en azt, hogy maga csak az el­na­po­lás­sal kap­cso­lat­ban he­lyet­te­sít en­gem, és nincs fel­ha­tal­ma­zá­sa a pró­ba kö­rül­mé­nye­i­ről dön­te­ni. Így rá­kény­sze­rít­jük Drum­mot, hogy ké­sőbb, vagy­is nem az es­küd­tek je­len­lé­té­ben tár­gyal­jon ve­lem.

Frank Everly bá­mu­lat­tól csil­lo­gó szem­mel bó­lo­ga­tott.

– Hát még­is­csak rá­kény­sze­rí­tet­te, fő­nök!

– Nem biz­tos, hogy én. Min­den­eset­re be­le­egye­zett. Én csak ennyit akar­tam. Hogy mi­ért já­rult hoz­zá, az már nem ér­de­kel.

– En­gem pe­dig azért küld el maga he­lyett, hogy ne kell­jen az es­küd­tek előtt bon­col­gat­nia a rész­le­te­ket, ugye?

– Így van – mo­so­lyo­dott el Ma­son. – Mond­ja meg Drumm­nak, hogy dél­után itt le­szek az iro­dám­ban, és meg­be­szél­het­jük a fel­té­te­le­ket. Ha ez nem fe­lel meg, je­löl­jön meg más he­lyet, ahol ta­lál­koz­ha­tunk. De na­gyon ügyel­jen, Frank, hogy ezt a le­he­tő leg­őszin­tébb, leg­nyá­ja­sabb áb­rá­zat­tal mond­ja el. Az es­küd­tek fi­gyel­ni fog­ják, és az új­sá­gok egy ki­csit so­kat em­le­get­ték már az én ró­ka­ra­vasz­sá­go­mat…

– Ér­tem, fő­nök – ra­gyo­gott Frank, és lel­ke­sen ki­ro­hant.

Perry Ma­son fel­tár­csáz­ta ba­rát­ját, Harry Ne­verst.

– Csak ar­ról akar­lak ér­te­sí­te­ni, hogy a ke­rü­le­ti ügyész­ség kép­vi­se­lő­je épp az imént hí­vott fel. Tu­dat­ta, hogy kéri a tár­gya­lás el­na­po­lá­sát, mert hoz­zá­já­rul a pró­ba vég­re­haj­tá­sá­hoz.

Ne­vers hang­ja épp­olyan unott volt, mint más­kor.

– Mon­dok én ne­ked en­nél még kü­lön­bet is, apó­ca. Épp most akar­ta­lak fel­hív­ni, hogy sö­tét­ben ne ma­radj. Az ügyész­sé­gen prí­mán ki­ter­vel­ték a pró­ba kö­rül­mé­nye­it. Csak arra vár­nak, hogy rád erő­sza­kol­has­sák az es­küd­tek előtt. És eszed, nem eszed, nem kapsz mást, mert az es­küd­tek füle hal­la­tá­ra már nem til­ta­koz­hatsz.

– En­gem sem ej­tet­tek a fe­jem lá­gyá­ra. Eszem­ben sincs meg­je­len­ni a tár­gya­lá­son. El­küld­tem az ügy­véd­boj­tá­ro­mat, hogy já­rul­jon hoz­zá az el­na­po­lás­hoz. A pró­ba kö­rül­mé­nye­i­nek meg­ha­tá­ro­zá­sát il­le­tő­en sem­mi­fé­le fel­ha­tal­ma­zá­sa nincs…

Ne­vers unot­tan rö­hö­gött.

– Na, ez már egy ki­csit job­ban em­lé­kez­tet rád. És mondd, most az es­küdt­szék dönt a fel­té­te­lek­ről?

– Nem, nem hi­szem, hogy az es­küdt­szék fog­lal­koz­na ilyes­mi­vel. A fel­té­te­lek­ben Drumm meg én fo­gunk meg­ál­la­pod­ni. A hét vé­gén vég­re­hajt­juk a pró­bát, hét­főn pe­dig a ta­núk meg­te­he­tik val­lo­má­su­kat.

– És mi­kor ál­la­pod­tok meg a fel­té­te­lek­ben?

– Va­ló­szí­nű­leg köz­vet­le­nül a tár­gya­lás be­re­kesz­té­se után. Drumm nyil­ván kap­cso­lat­ba lép ve­lem. Azért hív­ta­lak fel, mert úgy gon­dol­tam, hogy mi­vel nem tu­dom, mit akar mind­eb­ből köz­hír­ré ten­ni az ügyész­ség, én a ma­gam ré­szé­ről köz­löm ve­led: haj­lan­dó va­gyok rész­le­tes nyi­lat­ko­za­tot adni, mi­helyt meg­kö­töt­tük a meg­ál­la­po­dást.

Ne­vers megint el­rö­hög­te ma­gát.

– Úgy ér­zem, apó­ca, ér­de­mes volt rád sza­ba­dí­ta­ni a fo­tóst! Va­la­mi azt súg­ja ne­kem, hogy csak úgy kap­ko­dunk majd a ké­pe­kért ked­den reg­gel, sőt ta­lán már hét­főn este is.

– Csak­hogy én sze­ret­nék kér­ni tő­led még va­la­mit!

– Mint min­dig.

– De iga­zán nem nagy szí­ves­sé­get!

– Ki vele.

– Ami­kor el­kezd­jük a pró­bát, úgy in­té­zem, hogy Drumm meg én lenn ül­jünk a ko­csi­ban, Gra­ves pe­dig ma­rad­jon fenn az eme­le­ten. Le fog­juk hív­ni va­la­mi­lyen jel­lel, még nem tu­dom, ho­gyan. A te fel­ada­tod az vol­na, hogy ha szó­lí­ta­ni hal­lod, igye­kezz fel­tar­tóz­tat­ni.

– Med­dig?

– Amed­dig csak tu­dod.

– Mi­nek?

– Meg aka­rom ré­mí­te­ni egy ki­csit.

– Azt az ür­gét, ha meg­fe­szülsz, sem bí­rod meg­ré­mí­te­ni. En­nél dör­zsöl­tebb alak­kal a bü­dös élet­ben nem ta­lál­koz­tam.

– Akár­mi­lyen dör­zsölt­nek kép­ze­li ma­gát, azért még­is­csak meg le­het ré­mí­te­ni. Ötölj ki va­la­mit, ami­vel fel, tu­dod tar­tóz­tat­ni ad­dig, amíg pa­nasz­kod­ni nem kezd az ügyész­nek.

– De ez­zel én te­szem gya­nús­sá ma­gam!

– Nem ok­vet­le­nül. Sőt, ha ben­ne vagy, „hoz­zá­se­gí­te­lek, hogy szét­kür­töl­hesd: ne­ked is ré­szed van a vég­ső győ­ze­lem­ben.

– És hát­ha nem aka­rok részt kér­ni be­lő­le? A vég­ső győ­ze­lem sem min­dig fe­né­kig tej­fel.

– De a disz­nó­tor sem erő­szak. Meg­ígé­rem vi­szont, hogy min­den fe­le­lős­ség az enyém, a di­cső­sé­gen pe­dig osz­tozunk.

– Gon­do­lom, ta­lán oko­sabb vol­na, ha fel­men­nék az iro­dád­ba, és ott tár­gyal­nánk meg az ügyet.

Ma­son el­ne­vet­te ma­gát.

– Sej­tet­tem, hogy nem fe­led­ke­zel meg róla!

– Mi­ről?

– A ma­ra­dék whis­ky­ről!