7

Don Gra­ves ép­pen a rend­őri ki­hall­ga­tás­ról tá­vo­zott, ami­kor Ma­son ta­lál­ko­zott vele.

Gra­ves meg­tö­röl­te hom­lo­kát, és az ügy­véd­re mo­soly­gott.

– Hű, de meg­iz­zasz­tot­tak! Mi­cso­da sze­ren­cse, hogy én nem vol­tam itt!

– Hogy érti ezt?

– Még meg­pró­bál­nák az én nya­kam­ba varr­ni az egé­szet. Hi­szen ezek ízek­re té­pik az em­bert, és egy árva sza­vát sem hi­szik el.

– Nem is­mé­tel­né el nagy­já­ból, hogy mit mon­dott ne­kik?

Gra­ves re­zig­nál­tan só­haj­tott.

– Már annyi­szor el­is­mé­tel­tem, hogy egé­szen be­re­ked­tem.

Ma­son ka­ron fog­ta a fi­a­tal­em­bert, és ki­ve­zet­te a na­po­zó­te­rasz­ra, ahol né­hány szék állt egy fo­nott asz­tal­ka kö­rül.

– Rá­gyújt? – kí­nált oda egy cso­mag ci­ga­ret­tát. Gra­ves mo­hón bó­lin­tott. Ma­son tü­zet adott.

– Na, kezd­je el!

– So­kat nem tu­dok mon­da­ni – men­te­ge­tő­zött a fi­a­tal­em­ber –, ép­pen itt a bök­ke­nő. A rend­őr­ség túl­sá­go­san so­kat várt tő­lem. Az ele­jén, ami­kor lát­tam, ho­gyan kö­ve­tik el a gyil­kos­sá­got, Pur­ley bíró úr szen­tül hit­te, hogy meg­hib­ban­tam. Mert sze­rin­te le­he­tet­len, hogy annyi min­dent lát­hat­tam vol­na az ab­la­kon ke­resz­tül. Most meg a rend­őr­ség hord le a sár­ga föl­dig, mert nem tu­dok ele­get. Sőt, mint­ha azt hin­nék, hogy el is tit­ko­lok va­la­mit.

– Maga lát­ta a gyil­kos­sá­got?

– Azt hi­szem – nyö­gött egyet Gra­ves. – De annyit nyúz­tak vele, hogy most már ma­gam sem tu­dom, mit lát­tam.

Ma­son hall­ga­tott.

– Nos – Gra­ves két vé­kony füst­csí­kot eresz­tett ki az or­rán –, Mr. Crins­ton­nak ti­zen­egy­kor kel­lett vol­na meg­ér­kez­nie, de hét per­cet ké­sett. Mr. Nor­tont már úgy­is na­gyon ki­hoz­ta a sod­rá­ból né­hány do­log: az egyik az ön lá­to­ga­tá­sa volt, és azt kö­ve­tő­en az uno­ka­hú­gá­val is össze­kü­lön­bö­zött. Mr. Crins­ton azon­ban meg­kért, hogy ezt a ve­sze­ke­dést ne em­lít­sem a ki­hall­ga­tá­son, ha­csak kü­lön nem fir­tat­ják. Szó­val Mr. Crins­ton el­ké­sett, és ön is tud­ja, mit je­len­tett az ilyes­mi Nor­ton­nál. Ék­te­le­nül dü­hön­gött, de ezt csak az mu­tat­ta, hogy a szo­kott­nál is kö­nyör­te­le­nebb volt és át­la­gon felül kel­le­met­len. Nem tu­dom, mi­ről tár­gyalt Crins­ton­nal. De annyi biz­tos, hogy ala­po­san össze­kap­tak. Crins­ton nagy dér­rel-dúr­ral tá­vo­zott. Meg­ígér­te Pur­ley bíró úr­nak, hogy fél ti­zen­ket­tő­nél to­vább nem idő­zik. És pon­to­san fél ti­zen­ket­tő­kor va­ló­ban ki is jött az iro­dá­ból. Mr. Nor­ton kö­ve­tel­te, hogy ma­rad­jon, de Crins­ton azt mond­ta, meg­ígér­te Pur­ley bíró úr­nak, hogy fél ti­zen­ket­tő­nél to­vább nem vá­rat­ja. Mr. Nor­ton ek­kor va­la­mi maró meg­jegy­zést tett, hogy őt bez­zeg nyu­god­tan vá­rat­hat­ta hét tel­jes per­cig, egy bí­rót vi­szont tíz má­sod­per­cig sem me­ré­szel fel­tar­tóz­tat­ni. Őr­jön­gött mér­gé­ben, biz’ is­ten, őr­jön­gött. Alig egy perc­cel Crins­ton tá­vo­zá­sa után Mr. Nor­ton ki­jött hoz­zám, uta­sí­tott, hogy ro­han­jak el Crins­ton­hoz, és hoz­zak el tőle bi­zo­nyos ira­to­kat. Eze­ken a szer­ző­dé­se­ken vi­tat­koz­tak Crins­ton­nal, aki meg­ígér­te, hogy majd el­kül­di őket, Mr. Nor­ton azon­ban vá­rat­la­nul úgy dön­tött, hogy nem vár se­med­dig, azon­nal lát­ni akar­ja az ok­má­nyo­kat. Azt mond­ta, kelt­sem fel De­voe-t, vagy­is a so­főrt, hogy vi­gyen el Crins­ton­hoz.

Pur­ley és Crins­ton már in­du­ló­fél­ben vol­tak. Ha jól em­lék­szem, ép­pen be­gyúj­tot­ták a ko­csit. Mr. Nor­ton­nak ek­kor hir­te­len az az öt­le­te tá­madt, hogy ha Mr. Crins­ton ma­gá­val vin­ne en­gem, időt nyer­nék. A so­főr pe­dig majd ér­tem jön. Úgy vél­te, jó pár perc­be te­lik, míg Mr. Crins­ton elő­ke­rí­ti az ira­to­kat, meg az is, amíg a so­főr elő­ké­szí­ti és ki­hoz­za a ko­csit, de ha egye­ne­sen Crins­ton­nal küld el, ezt meg­ta­ka­rít­hat­ja. Sem­mi ér­tel­me nem volt az egész­nek, De­voe-val ugyan­úgy meg­jár­hat­tam vol­na az utat. Csak azért me­sé­lem el mind­ezt, hogy ér­zé­kel­tes­sem, mi­lyen iz­ga­tott volt Mr. Nor­ton. Egy­sze­rű­en tom­bolt.

Mr. Nor­ton ki­nyi­tot­ta te­hát az ab­la­kot, és le­ki­a­bált Mr. Crins­ton­nak, hogy vár­jon egy per­cig. Nem es­kü­szöm meg rá, de úgy rém­lik, hogy Mr. Crins­ton ki­szállt a ko­csi­ból, és az ab­lak alatt be­szél­ge­tett Mr. Nor­ton­nal. Hal­lot­tam, amint Mr. Nor­ton meg­kér­dez­te, hogy el­vin­né­nek-e en­gem is ma­guk­kal. Mire Crins­ton azt mond­ta, hogy mind­járt meg­kér­de­zi Pur­ley bíró urat, be­le­egye­zik-e. Rög­tön gon­dol­tam, hogy igen, ezért nya­kam­ba kap­tam a lá­bam. Te­kin­tet­tel Mr. Nor­ton lel­ki­ál­la­po­tá­ra, egy má­sod­per­cet sem akar­tam el­vesz­te­get­ni. Crins­ton még az ab­lak alatt áll­va be­szél­ge­tett Mr. Nor­ton­nal, ami­kor le­ér­tem. Oda­szólt hoz­zám: „Nyo­más, Gra­ves, meg­ígér­tem Pur­ley bíró úr­nak, hogy pon­to­san fél ti­zen­ket­tő­kor in­du­lunk, mert na­gyon siet haza.” így hát át­fu­tot­tam az úton, és be­ug­rot­tam a ko­csi­ba. Le­het, hogy va­la­mics­ké­vel Mr. Crins­ton előtt száll­tam be, min­den­eset­re kö­rül­be­lül ugyan­ak­kor ült a ko­csi­ba ő is. Pur­ley bíró úr nem ál­lí­tot­ta le a mo­tort, és mi­helyt be­csuk­tuk az aj­tó­kat, már­is in­dult. Én há­tul ül­tem, Mr. Crins­ton elöl, Pur­ley bíró úr mel­lett. Mint tud­ja, a be­kö­tő út meg­le­he­tő­sen ka­nyar­gó­san ve­zet fel a domb­ra. Sej­tel­mem sincs, mi kész­te­tett arra, hogy vissza­néz­zek a ház­ra. Le­het, hogy a kí­ván­csi­ság, de ta­lán, meg­érez­tem va­la­mit. Min­den­eset­re hát­ra­néz­tem. Pon­to­san ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor el­ér­tük a ka­nyart, ahon­nan be­lát­hat­tam az ab­la­kon. Ész­re­vet­tem, hogy az iro­dá­ban em­be­rek van­nak, és egy fér­fi füty­kös­sel ha­do­ná­szik.

– Há­nyan vol­tak benn? – kér­dez­te Ma­son.

Don Gra­ves egy pil­la­na­tig hall­ga­tott, az­tán mély lé­leg­ze­tet vett, és las­san meg­szó­lalt: – Én csak egy­va­la­kit lát­tam egész vi­lá­go­san. Pon­to­sab­ban azt lát­tam, hogy va­la­ki fel­eme­li a kar­ját, és le­sújt egy má­sik va­la­ki­re.

– Eb­ben egé­szen biz­tos?

– Igen, ügy­véd úr. Eb­ben egé­szen biz­tos va­gyok.

– Le­he­tett még va­la­ki az iro­dá­ban?

– Az ön he­lyé­ben nem fir­tat­nám ezt, ügy­véd úr – hal­kí­tot­ta le a hang­ját Gra­ves.

– Mi­ért nem? – kér­dez­te Perry Ma­son tá­ma­dó han­gon.

– Szí­ve­seb­ben mel­lőz­ném a ma­gya­ráz­ko­dást – fe­szen­gett Gra­ves. – Ha túl­sá­go­san el­mé­lyül ebbe a kér­dés­be, eset­leg azon kap­ja ma­gát, hogy sem­mi kü­lö­nö­sebb elő­nye nem szár­ma­zik be­lő­le sem ön­nek, sem az ügy­fe­lé­nek.

– Azt hi­szem, ér­tem – mond­ta sze­lí­den Ma­son.

Gra­ves meg­könnyeb­bül­ten szusszan­tott.

– Maga meg­le­he­tő­sen tá­vol volt a szín­hely­től, ugye? – foly­tat­ta a kér­de­zős­kö­dést Ma­son.

– Igen, elég tá­vol.

Az ügy­véd für­kész­ve mé­re­get­te a fi­a­tal­em­ber ar­cát, de az ré­sen volt.

– És tisz­tán lát­ta az ese­mé­nye­ket?

– Tisz­tán lát­tám, hogy va­la­ki egy má­sik em­ber mö­gött áll, és le­üti.

– Azt is lát­ta, hogy a má­sik sze­mély össze­esik?

– Nem hi­szem. Tud­ja, elég messze is vol­tam, és csak egy vil­la­ná­sig lát­tam az egé­szet, mi­alatt a ko­csi át­fu­tott a ka­nya­ron.

– Ha­tá­ro­zot­tan meri ál­lí­ta­ni, hogy a szo­bá­ban mind­össze két sze­mély tar­tóz­ko­dott?

– Ter­mé­sze­te­sen nem mer­ném, mint­hogy nem lát­tam az egész szo­bát.

– És azt mer­né-e ál­lí­ta­ni, hogy lát­ni mind­össze két em­bert lá­tott?

– Pon­to­san ezt mond­tam… – je­len­tet­te ki Gra­ves, majd egy pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után hoz­zá­fűz­te: – …a rend­őr­ség­nek.

– Ért­sük meg egy­mást, Gra­ves. Amennyi­ben lá­tott va­la­mit, ami arra utalt, hogy még egy sze­mély tar­tóz­ko­dik a szo­bá­ban, olyas­va­la­mit lá­tott, ami­nek alap­ján az a sze­mély azo­no­sít­ha­tó?

– Meg­val­lom, Mr. Ma­son – kezd­te las­san, kel­let­le­nül Gra­ves –, az em­ber nem­igen bíz­hat meg a sze­mé­ben, ha csak egy pil­la­na­tig lá­tott va­la­mit. Nem olyan ez, mint egy fény­kép. Mind­azon­ál­tal a fe­jem­be vé­ső­dött va­la­mi. Nem be­szél­tem róla – a rend­őr­ség­nek. De ön­nek el­árul­ha­tom, per­sze szi­go­rú­an bi­zal­ma­san: ha csak­ugyan tar­tóz­ko­dott még va­la­ki ab­ban a szo­bá­ban, az a va­la­ki nő volt.

Perry Ma­son egye­ne­sen Gra­ves sze­mé­be né­zett.

– Fel­is­mer­né azt a nőt?

– Sen­ki­nek sem ál­lí­tot­tam, hogy lát­tam egy nőt – nyom­ta meg a szót Gra­ves –, és eszem­ben sincs azo­no­sí­ta­ni bár­ki­vel.

– És azt egy­ér­tel­mű­en és ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tot­ta, hogy egy­ál­ta­lán nem lá­tott ilyen sze­mélyt?

Gra­ves az ügy­véd­re pil­lan­tott.

– Néz­ze, Mr. Ma­son, én ipar­kod­tam hű ma­rad­ni az igaz­ság­hoz. És va­la­hány­szor fel­tet­ték ne­kem ezt a kér­dést, min­dig ki­té­rő­en vá­la­szol­tam. Bi­zo­nyá­ra meg­ér­ti, hogy ha a ta­núk emel­vé­nyé­re ál­lí­ta­nak, már amennyi­ben sor ke­rül erre egy­ál­ta­lán, min­den kér­dés­re az iga­zat vá­la­szo­lom. De sze­ret­ném, ha azt is meg­ér­te­né, hogy mi mind­annyi­an rend­kí­vül ra­gasz­ko­dunk az ügy­fe­lé­hez.

– Név sze­rint ki­hez?

– Név sze­rint Fran­ces Ce­la­ne-hez.

– Úgy ért­sem ezt – kér­dez­te vész­jós­ló sze­líd­ség­gel Ma­son –, hogy merő ra­gasz­ko­dás­ból haj­lan­dó vol­na meg­vé­del­mez­ni őt akár a gyil­kos­ság vád­ja el­len is?

– Azt már nem – mond­ta ke­re­ken Gra­ves –, ar­ról szó sincs. De arra haj­lan­dó va­gyok, merő ra­gasz­ko­dás­ból, hogy ne ke­ver­jem bele a ne­vét egy olyan nyo­mo­zás­ba, amely amúgy is min­den­kép­pen csak med­dő le­het.

– Nem ér­tem, mire cé­loz.

– Mint­hogy Miss Ce­la­ne a gyil­kos­ság idő­pont­já­ban nem tar­tóz­ko­dott ott­hon, nem tar­tóz­kod­ha­tott nagy­báty­ja iro­dá­já­ban sem.

– Vagy­is maga nem lá­tott sem­mi­fé­le nőt a szo­bá­ban?

– Ezt egy szó­val sem mond­tam. Én csak annyit mond­tam, hogy ha volt még va­la­ki a szo­bá­ban, és ha én csak­ugyan lát­tam az il­le­tőt, ak­kor az va­ló­szí­nű­leg nő volt.

– Mi­ért?

– Mert egy töb­bé-ke­vés­bé ho­má­lyos em­lé­kem sze­rint az ab­lak egyik sar­ká­ban mint­ha egy nő feje és vál­la tűnt vol­na fel egy pil­la­nat­ra. De eb­ben per­sze nem va­gyok egé­szen biz­tos. Hi­szen a fi­gyel­me­met el­ső­sor­ban a fel­emelt karú fér­fi kö­töt­te le.

– Még egy kér­dé­sem van. Ké­szí­tett gyors­írá­sos fel­jegy­zést a rend­őr­ség a maga ki­hall­ga­tá­sá­ról?

– Igen.

– És maga nem be­szélt sem­mit ar­ról a nő­ről?

– Nem.

– Va­la­hogy na­gyon fur­csa ez a do­log, Gra­ves. Maga épp­úgy, mint Crins­ton, bi­zal­ma­san sej­te­nem en­ge­di, hogy az ügy­fe­lem ve­szély­ben fo­rog. Ho­lott a gyil­kos­ság idő­pont­já­ban lát­szó­lag még a kör­nyé­ken sem volt.

– Így is van – vág­ta rá buz­gón Gra­ves. – Nem tar­tóz­ko­dott itt­hon.

– Ak­kor pe­dig ho­gyan fo­rog­hat még­is ve­szély­ben?

– Nem fo­rog ve­szély­ben – he­lyes­bí­tett Gra­ves –, ép­pen ezt ma­gya­rá­zom. Én is csak meg­pró­bá­lom vé­del­mez­ni min­den eset­le­ges gya­nú­sí­tás el­len. Utó­vég­re neki iga­zán meg­fe­le­lő in­dí­té­kot tu­laj­do­nít­hat­nak.

– Mód­fe­lett di­csé­re­tes szán­dék. Eszem­ben sincs ha­mis ta­nú­val­lo­más­ra bír­ni ma­gát, Gra­ves, de ért­se meg: amennyi­ben maga né­hány­szor úgy is­mét­li el a his­tó­ri­á­ját, hogy nem em­lí­ti meg a nőt, a his­tó­ri­á­ját pe­dig jegy­ző­könyv­be ve­szik, vagy ép­pen­ség­gel köz­lik a saj­tó­ban, ak­kor ha ma­gát ké­sőbb eset­leg a ta­núk emel­vé­nyé­re ál­lít­ják, ke­rek pe­rec meg­kér­de­zik, lá­tott-e egy nőt, il­let­ve rém­lett-e ma­gá­nak, hogy a szo­bá­ban egy nő tar­tóz­ko­dik – hi­á­ba vál­toz­tat­ja meg elő­ző val­lo­má­sát, nem árt­hat túl­zot­tan az ügy­fe­lem­nek. Más­fe­lől ma­gá­nak sem szol­gál ez kü­lö­nö­seb­ben elő­nyé­re.

– Kész va­gyok ál­do­za­tot is hoz­ni an­nak ér­de­ké­ben, hogy meg­vé­del­mez­zem Miss Ce­la­ne ne­vé­nek be­csü­le­tét – je­len­tet­te ki mél­tó­ság­tel­je­sen Gra­ves.

– To­váb­bá – foly­tat­ta bal­jós han­gon Perry Ma­son, ha ki ta­lál­ná bő­ví­te­ni a his­tó­ri­á­ját egy nő­vel, aki a szo­bá­ban tar­tóz­ko­dott, ap­ró­fát csi­ná­lok ma­gá­ból.

– No­csak – mo­soly­gott nyá­ja­san Gra­ves.

– És ha én ap­ró­fát mon­dok, szó sze­rint ér­tem! – rob­bant ki ha­ra­go­san az ügy­véd.

Eb­ben a pil­la­nat­ban ki­nyílt az ajtó, s egy nyo­mo­zó né­zett be raj­ta. Előbb Ma­son­re me­redt, majd in­tett Gra­ves­nek.

– Gra­ves, jöj­jön fel az eme­let­re. Két-há­rom dol­got kell még meg­kér­dez­nünk ma­gá­tól. Úgy lát­szik, hogy a ta­nú­val­lo­má­sa nem elég pon­tos. Bi­zo­nyos kér­dé­sek­re ki­té­rő vá­laszt adott. Leg­alább­is a fő­nök így gon­dol­ja, most, hogy át­ol­vas­ta a jegy­ze­te­ket.

Gra­ves Ma­son­re né­zett, sze­mé­ben fé­le­lem vil­lant fel.

– Vá­la­szol a kér­dé­se­ink­re? – ér­dek­lő­dött a nyo­mo­zó.

– Ter­mé­sze­te­sen – je­len­tet­te ki Gra­ves, és ki­ment.

Ma­son egye­dül ma­radt. Zse­bé­be nyúlt, ki­vett egy ira­tot, szét­haj­to­gat­ta, és el­gon­dol­koz­va né­ze­get­te. Az irat Fran­ces Ce­la­ne kö­te­lez­vé­nye volt negy­ven­ezer dol­lár­ról.