17

Paul Dra­ke Ma­son író­asz­ta­lá­nak sar­kán ku­por­gott, s a do­hány­zacs­kó­já­ból fe­ke­te do­hányt szórt a ci­ga­ret­ta­pa­pír­ra.

– Nos, si­ke­rült kap­cso­la­tot te­rem­te­ni Mrs. May­fi­elddel – je­len­tet­te. – De sok hasz­nunk nem volt be­lő­le. Pe­chünk volt: egy idő­re a he­ku­sok vet­ték gon­do­zás­ba, mint a vád ta­nú­ját, sa­töb­bi.

– El­kezd­té­tek már a dup­la­csa­var-ak­ci­ót? – ér­dek­lő­dött Ma­son.

– Még nem. Most ala­pozzuk. Már össze­is­mer­ke­dett a mun­ka­társ­nőm­mel, aki mint kül­föld­ről ha­za­tért, ál­lás nél­kü­li ne­ve­lő­nő mu­tat­ko­zott be neki. Köz­ben kö­rül­ta­po­gat­tuk egy ki­csit Mrs. May­fi­eld múlt­ját, ré­geb­bi kap­cso­la­ta­it. Rá­buk­kan­tunk va­la­ki­re, aki egy cso­mó fel­vi­lá­go­sí­tást adott róla, sa­töb­bi.

– És a mun­ka­társ­nőd hogy bol­do­gul?

– Nem rosszul! Már be­fér­kő­zött Mrs. May­fi­eld bi­zal­má­ba, aki ki­ön­töt­te neki a szí­vét hit­ve­si fáj­dal­ma­i­ról, sa­töb­bi.

– De a gyil­kos­ság­ról bez­zeg egy muk­kot sem szólt, mi?

– Egy muk­kot sem. No per­sze em­lí­tet­te, hogy be­vit­ték a ke­rü­le­ti ügyész hi­va­ta­lá­ba, és ott tar­tot­ták, amíg alá nem írta a val­lo­má­sát. De ezt nem rész­le­tez­te. Csak azt haj­to­gat­ta, amit már az új­ság­írók­nak is el­mon­dott, sa­töb­bi.

– Mi van Don Gra­vesszel? Ju­tot­ta­tok vele va­la­mi­re?

Paul Dra­ke be­fe­jez­te a ci­ga­ret­ta­sod­rást.

– No lá­tod, nála el­ér­tünk már va­ló­di ered­mé­nye­ket is. Rá­sza­ba­dí­tot­tuk egy bá­jos, ifjú mun­ka­társ­nőn­ket, és Don Gra­ves rög­tön ve­rem­be esett. Meg­ál­lás nél­kül kop­tat­ja a szá­ját.

– A gyil­kos­ság­ról?

– A gyil­kos­ság­ról meg min­den­ről. Va­ló­ság­gal pu­cér­ra vet­kő­zik, sa­töb­bi.

– A hölgy alig­ha­nem érti a mes­ter­sé­gét…

– Az nem ki­fe­je­zés! – lel­ke­se­dett Paul Dra­ke. – A lel­két is ki­szed­né bár­ki­nek! Mi­cso­da tech­ni­ká­ja van! Csak néz rád az­zal a nagy, fi­gyel­mes sze­mé­vel, és szin­te lesi a sza­va­dat. Per­sze hogy más vá­gyad sincs, mint min­dent ki­pa­kol­ni neki! Te jó­sza­gú atya­úr­is­ten! Va­la­hány­szor együtt va­gyok az­zal a lánnyal, majd meg­dög­lök, hogy el­me­sél­hes­sem neki a sa­ját bá­na­to­mat, hogy be­szél­hes­sek neki ar­ról a kis­lány­ról, aki srác ko­rom­ban ki­bab­rált ve­lem, és aki mi­att agg­le­gény ma­rad­tam, sa­töb­bi. Lát­tál már, ugye, hap­si­kat, akik úgy nyolc-tíz fél­de­ci után rá­buk­nak az első út­juk­ba té­ve­dő vad­ide­gen vál­lá­ra, és a gra­ban­cá­ba zo­kog­ják az összes bá­na­tu­kat? Na­hát, ez a ci­ca­ba­ba sza­kasz­tott így hat; a pusz­ta je­len­lé­te fel­ér nyolc-tíz fél­de­ci­vel. A hap­sik a keb­lé­re bo­rul­nak, és be sem töm­he­ted a szá­ju­kat.

– Ra­gyo­gó! – mond­ta Ma­son el­is­me­rő­en. – És mit si­ke­rült ki­de­rí­te­nie?

– Ed­dig csak olyas­mit, ami nem na­gyon lesz ínyed­re. Vagy­is fi­karc­nyit sem se­gít az ügy­fe­le­den.

– Térj már a lé­nyeg­re, ne szé­pítsd!

– Az a hely­zet – kezd­te Dra­ke hogy a kis Ce­la­ne a bűn­tény es­té­jén ró­zsa­szí­nű pon­gyo­lát vi­selt. Gra­ves, akit Nor­ton el­kül­dött Crins­ton­nal bi­zo­nyos ira­to­kért Pur­ley ko­csi­ján, a ka­nyar­ból vissza­né­zett a ház­ra. Az ab­la­kon be­lá­tott Nor­ton iro­dá­já­ba, és ész­re­vet­te, hogy az író­asz­ta­lá­nál ülő Nor­ton mö­gött áll va­la­ki. Sőt, azt is lát­ta, hogy az a va­la­ki bot­tal Nor­ton fe­jé­re vág, és Nor­ton az író­asz­ta­lá­ra zu­han. Ugyan­ak­kor meg­pil­lan­tot­ta egy nő kar­ját, vál­lát és fe­jét, és azt ál­lít­ja, azo­no­sí­ta­ni tud­ja a két sze­mélyt. A nő ró­zsa­szí­nű pon­gyo­lát vi­selt.

– És er­ről ta­nú­val­lo­mást tett a ke­rü­le­ti ügyész előtt? – kér­dez­te Ma­son.

– Igen. Eskü alatt.

– De az első ki­hall­ga­tá­son nem így val­lott! – kö­zöl­te Ma­son. – Ak­kor azt ál­lí­tot­ta, hogy csak a tá­ma­dót lát­ta, és Nor­to­non kí­vül más nem tar­tóz­ko­dott a szo­bá­ban.

– Ez­zel nem mégy sem­mi­re. Nem tu­dod bi­zo­nyí­ta­ni.

– A ki­hall­ga­tás­ról jegy­ző­köny­vet vet­tek fel.

Dra­ke vi­ho­gott.

– Az a jegy­ző­könyv el­ve­szett. Csak azért mon­dom, hogy ha nem tud­nád, ne ér­jen meg­le­pe­tés. Sőt, az egyik ri­por­ter ré­vén még a gyors­író­nál is ér­dek­lőd­tem, aki a gyil­kos­ság után a jegy­ző­köny­ve­ket ké­szí­tet­te. De bár­mi­lyen fu­rá­nak lát­szik, az egész fü­zet nyom­ta­la­nul el­ve­szett. Egy­sze­rű­en nem ta­lál­ják.

A de­tek­tív az ügy­véd­re vi­gyor­gott.

– Perry Ma­son ko­mo­ran bá­mul­ta az író­asz­ta­lát.

– Mocs­kos bi­tan­gok – mor­mol­ta. – A ke­rü­le­ti ügyész úr per­sze vál­tig pocs­kon­di­áz­za az ügy­vé­de­ket, akik ma­ni­pu­lál­ják a bi­zo­nyí­té­ko­kat, de bez­zeg va­la­hány­szor a ke­rü­le­ti ügyész úr fel ta­lál fe­dez­ni va­la­mit, ami a gya­nú­sí­tott ja­vá­ra szól, a fe­jün­ket te­het­jük rá, hogy az­zal a bi­zo­nyí­ték­kal tör­té­nik va­la­mi.

A de­tek­tív vál­lat vont.

– A ke­rü­le­ti ügyész­nek el­ítél­he­tő vád­lott­ra van szük­sé­ge.

– Mondd csak, Paul, a mun­ka­társ­nőd be tud jut­ni a Nor­ton-ház­ban Mrs. May­fi­eld szo­bá­já­ba?

– Per­sze. Nem ügy.

– He­lyes. Azt sze­ret­ném, ha lis­tát ké­szí­te­ne min­den ott lel­he­tő ru­ha­da­rab­ról. Más szó­val, arra va­gyok kí­ván­csi, van-e kö­zöt­tük ró­zsa­szí­nű kön­tös vagy pon­gyo­la.

Paul Dra­ke az ügy­véd­re ka­csin­tott.

– Nem mint­ha meg­eről­te­tő len­ne oda­pottyan­ta­ni egyet…

– Nem! Én be­csü­le­te­sen ját­szom!

– És meg­mon­da­nád, ez mire jó? Ők sem ját­sza­nak be­csü­le­te­sen ve­led.

– Nem te­he­tek róla. De úgy ér­zem, eb­ből az ügy­ből ki­ve­rek­szem ma­gam, és ezt be­csü­let­tel, a sza­bá­lyok sze­rint sze­ret­ném el­ér­ni. Egy kis sze­ren­csé­vel ki­har­co­lom a fel­men­tést…

– Értsd meg már – mond­ta Paul Dra­ke, és ké­nye­lem­be he­lyez­ke­dett az író­asz­tal sar­kán – egy csöpp esé­lyed sincs, hogy ki­ve­re­kedd ma­gad. Az ügy­fe­le­det jó­sze­ri­vel már el is ítél­ték. Gon­dold meg! Mi min­den szól el­le­ne! Ő az egyet­len, aki­nek a vén­em­ber ha­lá­lá­ból hasz­na van. Az az igaz­ság, hogy mi­után férj­hez ment, vá­laszt­ha­tott: vagy el­te­szi láb alól a nagy­báty­ját, vagy bú­csút int a szép, göm­böly­ded pén­zes­zsák­nak. Le­het, hogy az a Gle­a­son sze­re­lem­ből vet­te el a lányt, le­het, hogy a va­gyo­ná­ért. Ezt a ku­tya sem tud­ja. Min­den­eset­re azt fog­ják ál­lí­ta­ni, hogy ér­dek­ből tet­te. A vád el­mé­le­te úgy szól, hogy ami­kor Gle­a­son tu­do­mást szer­zett a vég­ren­de­let ki­kö­té­se­i­ről, a lány tár­sa­sá­gá­ban meg­pró­bál­ta jobb be­lá­tás­ra bír­ni Nor­tont. Mint­hogy Nor­ton nem haj­lott a szép szó­ra, Gle­a­son el­ha­tá­roz­ta, hogy ki­nyír­ja. Iszo­nyú­an össze­bal­héz­ha­tott vele. Azon­mód le is ütöt­te vol­na, ha Crins­ton be nem ál­lít. Így hát Gle­a­son kinn meg­vár­ta Crins­ton tá­vo­zá­sát, köz­ben ki­fe­szí­tet­te az ab­la­kot, hogy be­tö­rés lát­sza­tát kelt­se, az­tán be­ment, és be­ver­te Nor­ton fe­jét. Va­ló­szí­nű, hogy a rab­lás ere­de­ti­leg nem is sze­re­pelt a ter­ve­i­ben, csak a lát­szat ked­vé­ért for­gat­ta ki az ál­do­zat zse­be­it. A tár­cá­ban vi­szont annyi pénzt ta­lált, hogy nem volt szí­ve ott­hagy­ni. Ek­kor ész­re­vet­te, hogy Crins­ton vissza­for­dult. Seb­té­ben kel­lett dön­te­nie. Tud­ta, hogy a so­főr holt­ré­szeg, le­sur­rant a szo­bá­já­ba, el­hin­tet­te a bi­zo­nyí­té­ko­kat, és meg­pu­colt. Fran­ces Ce­la­ne Gle­a­son tár­sa­sá­gá­ban volt, ami­kor az a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­te. Ha ez a lány düh­be jön, olyan, mint maga az ör­dög. Le­het, hogy nála men­tő kö­rül­mény­ként be­szá­mít­ják az erős fel­in­du­lást, de Gle­a­son pén­zért nő­sült, és elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal ölt. A be­tö­rő-ko­mé­di­át nyil­ván Crins­ton és Nor­ton be­szél­ge­té­se alatt fun­dál­ta ki. Ami­kor ész­re­vet­te a vissza­té­rő ko­csit, fel­te­he­tő­leg rá­esz­mélt, hogy meg­hal­lot­ták, vagy egyéb baj tör­tént, és a biz­ton­ság ked­vé­ért a so­főr­re ipar­ko­dott te­rel­ni a gya­nút.

Ma­son me­rev, fa­gyos arc­cal hall­gat­ta Dra­ke elő­adá­sát.

– Paul – szó­lalt meg vé­gül –, ha ezt a te­ó­ri­át az es­küdt­szék elé me­rik ter­jesz­te­ni, ízek­re szab­da­lom.

– Fe­nét szab­da­lod ízek­re – je­len­tet­te ki Dra­ke. – Annyi a köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­kuk, mint a nyű. Leg­alább fél tu­cat ha­zug­sá­gon kap­ták már raj­ta a lányt. Mi­ért ál­lí­tot­ta, hogy ő fu­ri­kált a Bu­ick­kal, ha nem igaz? Bi­zo­nyí­ta­ni tud­ják, hogy a ko­csi egy perc­re sem hagy­ta el a ga­rázst. Ezt Mrs. May­fi­eld hoz­ta ne­kik tál­cán. Az inas kész eskü alatt ki­je­len­te­ni, hogy a Bu­ick mind­vé­gig a ga­rázs­ban volt. Bi­zo­nyí­ta­ni tud­ják, hogy ki­nek a tu­laj­do­ná­ban állt a gyil­kos­ság esz­kö­ze, bi­zo­nyí­ta­ni tud­ják, hogy a lány­nak Nor­ton­tól szár­ma­zó pén­ze volt…

Perry Ma­son fel­kap­ta a fe­jét.

– Ezt bi­zo­nyí­ta­ni tud­ják?

– Igen.

– Ho­gyan?

– Pon­to­san nem tu­dom, de úgy ér­te­sül­tem, hogy ez az egyik dön­tő ér­vük. Már min­dent ki­dol­goz­tak, sze­rin­tem Mrs. May­fi­eld jó­vol­tá­ból…

– Majd meg­lát­juk – mond­ta Ma­son fá­rad­tan. – Ki­e­rő­sza­ko­lom, hogy tűz­zék ha­la­dék­ta­la­nul tár­gya­lás­ra az ügyet.

– Ha­la­dék­ta­la­nul? – rö­kö­nyö­dött meg Dra­ke. – Azt hit­tem, ha­lasz­tást fogsz kér­ni. Min­den lap ezt írja!

Ma­son cin­ko­sán hu­nyo­rí­tott a de­tek­tív­re.

– Pon­to­san ez­zel aka­rom ki­erő­sza­kol­ni az azon­na­li tár­gya­lást. Kér­vé­nyez­ni fo­gom a nyo­mo­zás foly­ta­tá­sát, hang­sú­lyo­zom, hogy ügy­fe­lem ér­de­ké­ben idő­re van még szük­sé­gem. A ke­rü­le­ti ügyész ter­mé­sze­te­sen el­len­zi majd ezt. Ha meg­ka­pom az ügyész­ség vég­le­ges el­uta­sí­tá­sát, be­adom a de­re­kam, és ki­tű­zik a pert.

Dra­ke a fe­jét csó­vál­ta.

– Nem ug­ra­nak be. A trükk­nek sza­kál­la van.

– Ha le­nyí­rom, be­ug­ra­nak. Te pe­dig csak foly­tasd a dup­la­fe­de­lű szag­lá­szást Mrs. May­fi­eldnél és Don Gra­ves­nél. Kí­ván­csi va­gyok, ki tu­dunk-e pré­sel­ni be­lő­lük va­la­mit. Sem az egyik, sem a má­sik nem mond iga­zat. Egye­lő­re. És sze­ret­nék va­la­mi­vel töb­bet tud­ni ar­ról a bi­zo­nyos pénz­ről is. Van­nak-e bi­zo­nyí­té­kai a ke­rü­le­ti ügyész­nek, vagy csak gya­nak­szik?

– Meg­pró­bá­lod Mrs. May­fi­eld meg a fér­je nya­ká­ba varr­ni a gyil­kos­sá­got?

– Meg aka­rom vé­de­ni ügy­fe­lem ér­de­ke­it, leg­jobb ké­pes­sé­ge­im sze­rint.

– Jó, a só­dert már is­me­rem. És azon­kí­vül?

Ma­son az író­asz­ta­lá­hoz ütö­ge­tett egy ci­ga­ret­tát.

– Ha va­ló­ban a vé­gé­re aka­runk jár­ni egy gyil­kos­ság­nak, nincs jobb mód­szer, mint meg­ka­pasz­kod­ni egy igen fon­tos, de meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan kö­rül­mény­ben, és ma­gya­rá­za­tot ta­lál­ni rá.

– Min­dig ezek az ál­ta­lá­nos­sá­gok! Szállj le vég­re a föld­re. Mi­ről be­szélsz?

– Ar­ról, hogy va­jon mi in­dít­hat­ta Mr. Nor­tont a Bu­ick el­lo­pá­sá­nak be­je­len­té­sé­re.

– És mi köze en­nek az egész­hez?

– Csak annyi, hogy ez a kul­csa. Íme a pont, amely­nek nincs ma­gya­rá­za­ta. És amíg meg nem ta­lál­juk, nem de­rí­tet­tünk fényt a gyil­kos­ság­ra sem.

– Ez a ha­do­va leg­fel­jebb az es­küdt­szék szé­dí­té­sé­re jó, en­gem nem fő­zöl meg vele – mér­ge­lő­dött a de­tek­tív. – Nincs az a bűn­tény, ami­nek min­den rész­le­té­re ma­gya­rá­za­tot ta­lálsz. Ezt te is tu­dod.

– Amíg erre a pont­ra nincs ma­gya­rá­zat, az egész ügy meg­ol­dat­lan ma­rad – mond­ta ko­no­kul Ma­son. – Ne fe­lejtsd el, hogy a vád tel­jes egé­szé­ben köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­kok­ra épül. És köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­kok alap­ján ho­zott íté­let ese­té­ben a leg­hal­vá­nyabb két­ség sem me­rül­het fel a vád­lott bű­nös­sé­gét il­le­tő­en.

Dra­ke pat­tin­tott egyet az uj­ja­i­val.

– Ez csak amo­lyan jo­gász­bla­bla. Az új­ság­írók fü­tyül­nek az ilyes­mi­re, már­pe­dig vég­ső fo­kon a la­pok dön­tik el, hogy el­íté­lik-e az ügy­fe­le­det, vagy fel­men­tik.

– Hát fo­ga­dok ve­led, hogy még mi­előtt le­zár­nám az ügyet, az új­sá­gok rá­esz­mél­nek, hogy az egész­ben ép­pen a Bu­ick­nak van dön­tő sze­re­pe.

– De hát a ko­csit nem lop­ták el. Mind­vé­gig a ga­rázs­ban volt.

– Ál­lít­ja az inas.

Dra­ke ar­cán hir­te­len fe­szült ér­dek­lő­dés je­lent meg.

– Csak nem aka­rod azt mon­da­ni, hogy ha­zu­dik?

– Egye­lő­re tar­tóz­ko­dom az ál­lás­fog­la­lás­tól.

– Ami azt il­le­ti – kezd­te Dra­ke szín­te­le­nül, mint aki han­go­san gon­dol­ko­dik –, el­kép­zel­he­tő, hogy maga az inas csór­ta el a ko­csit, ki­kap­csol­ta a ki­lo­mé­ter-szám­lá­lót, és fu­ri­kált egy jót, Nor­ton pe­dig je­len­tet­te köz­ben a rend­őr­ség­nek a ko­csi­lo­pást, és kér­te, hogy a tol­vaj, bár­ki le­gyen is, ke­rül­jön la­kat alá… Az­tán, ami­kor az inas vissza­ment, és ér­te­sült a fel­je­len­tés­ről…

Dra­ke el­hall­ga­tott. Egy da­ra­big moz­du­lat­la­nul ült, az­tán csüg­ged­ten ráz­ta meg a fe­jét.

– Nem, Perry. Ezt nem ve­szik be.

Ma­son el­mo­so­lyo­dott.

– Na és? Egyéb­ként sem a vé­le­mé­nye­det kér­tem. Tő­led csak in­for­má­ci­ó­kat vá­rok té­nyek­ről. Most pe­dig szí­ves­kedj el­tűn­ni az író­asz­ta­lom­ról, dol­goz­ni aka­rok. És mi­nél ha­ma­rabb ál­lítsd mun­ká­ba a meg­fi­gye­lő­idet. Sür­gős szük­sé­gem van az ér­te­sü­lé­se­ik­re.

– Te kép­vi­se­led a lányt is meg Gle­a­sont is?

Most már igen. Fran­ces Ce­la­ne tá­mo­gat­ni akar­ja a fér­jét, és fel­kért a vé­del­mé­re.

Ak­kor fel­te­szek ne­ked egy kér­dést, ame­lyet lép­ten-nyo­mon ne­kem sze­gez­nek. Re­mé­lem, nem bán­ta­lak meg vele, de vé­gül is csak a te ér­de­ked­ben te­szem, hi­szen az egész vá­ros egyéb­ről sem be­szél. Azt mond­ják, hogy ha az ügy­véd­nek egy csepp esze van, meg­kí­sér­li kü­lön­vá­lasz­ta­ni a ket­tő­jük ügyét. Ilyes­for­mán elő­ször a fiú ke­rül­ne sor­ra, te pe­dig ki­kém­lel­het­néd a vád ütő­kár­tyá­it, ki­kér­dez­het­néd a ta­nú­kat a lány tár­gya­lá­sa előtt.

– Nem tu­dom el­ér­ni, hogy ket­té­vá­lasszák az ügyet. Nem já­rul­na hoz­zá a bí­ró­ság.

– Jó, de leg­alább meg­pró­bál­koz­hat­nál vele!

– Nem – mo­soly­gott Ma­son. – Vol­ta­kép­pen meg­fe­le­lőbb­nek tar­tom a je­len­le­gi hely­ze­tet. Je­len­je­nek meg csak együtt a tár­gya­lá­son.

– Oké, te vagy a jani – vont vál­lat Dra­ke. – Ami en­gem il­let, a le­he­tő leg­sür­gő­seb­ben mű­kö­dés­be lép­te­tem a mun­ka­tár­sa­i­mat, sa­töb­bi…