1

A tit­kár­nő utat en­ge­dett a lány­nak, aki be­lé­pett az iro­dá­ba, és alig ész­re­ve­he­tő ré­mü­let­tel kö­rül­né­zett.

Az ajtó hal­kan be­csu­kó­dott, s a lány el­in­dult egy ré­gi­mó­di, ma­gas hátú, fe­ke­te bőr­fo­tel felé. Le­ült, ke­reszt­be ve­tet­te lá­bát, le­hu­zi­gál­ta tér­dén a szok­nyá­ját, és az ajtó felé for­dult. Egy má­sod­perc múl­va va­la­mics­ké­vel fel­jebb iga­zí­tot­ta a szok­nyá­ját, hogy pon­to­san a kí­vánt ha­tást érje el. Az­tán hát­ra­ve­tet­te fe­jét, hogy arany­sző­ke haja kel­lő­kép­pen ér­vé­nye­sül­jön a fé­nyes, fe­ke­te bőr­tám­la előtt.

Na­gyon gyá­mol­ta­lan, szá­na­lom­ra mél­tó és ki­csi­ke volt eb­ben a tá­gas iro­dá­ban, az ir­dat­lan mé­re­tű bőr­fo­tel mé­lyén. Va­la­hogy még­is azt a be­nyo­mást kel­tet­te, mint­ha szán­dé­ko­san akar­na ilyen­nek lát­sza­ni. Volt va­la­mi macs­ka­sze­rű­ség eb­ben a ki­szá­mí­tott el­he­lyez­ke­dés­ben, vég­te­len gyá­mol­ta­lan­ság­ban.

Szép­sé­ge egyéb­ként a leg­ké­nye­sebb igé­nye­ket is ki­elé­gí­tet­te. Haja sely­me­sen fény­lett, szé­pen met­szett sze­me nagy volt és sö­tét, ajka telt, hi­bát­lan rajzú. Ki­csi volt, de tö­ké­le­te­sen ará­nyos ter­me­tű, és nagy­sze­rű­en öl­tö­zött. Ar­cát azon­ban mes­ter­kélt me­rev­ség fá­tyo­loz­ta: mint­ha vé­de­ke­zé­sül a kö­zöny ál­ar­ca mögé me­ne­kült vol­na.

Az ajtó ki­nyílt. Perry Ma­son lé­pett be az iro­dá­ba. A kü­szö­bön meg­állt, és min­den apró rész­le­tet fel­mé­rő te­kin­tet­tel szem­ügy­re vet­te a lányt. A lány reb­be­nés nél­kül áll­ta a vizs­gá­ló­dást.

– Ön Mr. Ma­son? – kér­dez­te.

Az ügy­véd meg­ke­rül­te hajó nagy­sá­gú író­asz­ta­lát, és le­ült mögé a for­gó­szék­re.

Perry Ma­son ha­tal­mas ter­me­te rop­pant erőt su­gár­zott. Vál­la szé­les volt, arca ke­mény és mar­káns, te­kin­te­te át­ha­tó és tü­rel­mes. Sze­mé­nek ki­fe­je­zé­se gyak­ran vál­to­zott, de ar­cá­ról soha nem tűnt el a szi­go­rú fi­gye­lem. Sze­líd­ség­nek, en­ge­dé­keny­ség­nek nyo­ma sem lát­szott raj­ta. Ez a fér­fi érez­he­tő­en har­cos volt, aki, ha kell, tü­rel­me­sen tud vár­ni a pil­la­nat­ra, ami­kor egy csa­pás­sal ki­üt­he­ti el­len­fe­lét, és ha ez a pil­la­nat el­jön, kö­nyör­te­le­nül le­sújt, egy fal­tö­rő kos ere­jé­vel.

– Igen – szó­lalt meg vé­gül. – Perry Ma­son va­gyok. Mi­ben le­he­tek szol­gá­la­tá­ra?

A sö­tét szem­pár óva­to­san ta­nul­má­nyoz­ta az ügy­vé­det.

– Fran Ce­la­ne a ne­vem – mond­ta a lány.

– Fran?

– Fran­ces.

– Ér­tem – fe­lel­te Ma­son. – Nos, mi­ben le­he­tek szol­gá­la­tá­ra, Miss Ce­la­ne?

A sö­tét szem­pár to­vább­ra is Ma­son ar­cá­ra ta­padt, de a lány mu­ta­tó­uj­ja ku­ta­tó kör­út­ra in­dult a fo­tel kár­fá­ján, ta­po­ga­tóz­va ke­res­gél­te a bő­rön az egye­net­len­sé­ge­ket. Ez a moz­du­lat, ha ön­kén­te­le­nül is, a lány lel­ki­ál­la­po­tát tük­röz­te.

– Egy vég­ren­de­let ügyé­ben sze­ret­nék fel­vi­lá­go­sí­tást kér­ni – mond­ta.

Perry Ma­son te­kin­te­te vál­to­zat­la­nul nyu­godt és tü­rel­mes ma­radt.

– Nem­igen fog­lal­ko­zom vég­ren­de­le­tek­kel. A pol­gá­ri jog tá­vol áll tő­lem. Én in­kább es­küdt­szé­ki pe­rek­re spe­ci­a­li­zál­tam ma­gam. Ti­zen­két em­ber az es­küd­tek pad­ján ez a szak­te­rü­le­tem. Vég­ren­de­le­tek kér­dé­sé­ben, saj­nos, alig­ha nyújt­ha­tok se­gít­sé­get.

– De eb­ből a vég­ren­de­let­ből va­ló­szí­nű­leg per lesz – vág­ta rá a lány.

Ma­son vál­to­zat­lan egy­ked­vű­ség­gel für­kész­te a lányt.

– A vég­ren­de­let ér­vé­nyes­sé­gét tá­mad­ják? – kér­dez­te.

– Nem; nem pon­to­san er­ről van szó. Meg­ha­tal­ma­zott sze­mé­lyek ke­ze­lé­sé­re bí­zott ha­gya­ték dol­gá­ban sze­ret­nék tá­jé­ko­zód­ni.

– Nos – sür­get­te Ma­son ud­va­ri­a­san –, nem mon­da­ná meg pon­to­san, mit sze­ret­ne tud­ni?

– Meg­hal va­la­ki kezd­te ma­gya­ráz­ni a lány – és a vég­ren­de­le­té­ben van egy ki­kö­tés, mi­sze­rint az Örö­kös…

– Néz­ze – vá­gott köz­be Perry Ma­son – így ne is kí­sér­le­tez­zen. Tér­jünk a lé­nyeg­re: maga ér­de­kelt eb­ben az ügy­ben?

– Igen.

– He­lyes, ak­kor mond­ja el a té­nye­ket, le­he­tő­leg min­den kön­tör­fa­la­zás nél­kül.

– Az apám vég­ren­de­le­té­ről van szó – bök­te ki vé­gül a lány. – Carl Ce­la­ne-nek hív­ták. Én vol­tam az egyet­len gyer­me­ke.

– Lát­ja, így mind­járt jobb – mond­ta Ma­son.

– A vég­ren­de­let ér­tel­mé­ben egész ra­kás pénzt örö­köl­tem, va­la­mi­vel több mint egy­mil­lió dol­lárt.

Perry Ma­son ér­dek­lő­dé­se éb­re­dez­ni kez­dett.

– És úgy gon­dol­ja, hogy ezt el akar­ják pe­rel­ni ma­gá­tól? – kér­dez­te.

– Nem tu­dom – só­haj­tott a lány. – Re­mé­lem, nem.

– Nos, gye­rünk to­vább – no­szo­gat­ta az ügy­véd.

– A pénzt nem köz­vet­le­nül rám hagy­ta – foly­tat­ta a lány. – Más ke­ze­lé­sé­re bíz­ta.

– És ki az? – ér­dek­lő­dött Ma­son.

– A nagy­bá­tyám, Ed­ward Nor­ton.

– Ér­tem – mond­ta Ma­son. – Foly­tas­sa.

– A vég­ren­de­let­nek van egy ki­kö­té­se, amely sze­rint ha hu­szon­öt éves ko­rom előtt férj­hez me­gyek, a nagy­bá­tyám­nak jo­gá­ban áll, hogy ne­kem mind­össze öt­ezer dol­lárt jut­tas­son a tő­ké­ből, a töb­bit pe­dig be­lá­tá­sa sze­rint szét­oszt­hat­ja kü­lön­fé­le jó­té­kony­sá­gi in­téz­mé­nyek kö­zött.

– És maga most hány éves? – kér­dez­te Ma­son.

– Hu­szon­há­rom.

– Mi­kor halt meg az édes­ap­ja?

– Két év­vel ez­előtt.

– A vég­ren­de­le­tet an­nak ide­jén sza­bály­sze­rű­en hi­te­le­sí­tet­ték, és a ha­gya­ték ke­ze­lé­sét a meg­bí­zott­ra ru­ház­ták?

– Igen.

– Ér­tem – fog­ta gyor­sabb­ra a szót Perry Ma­son. – Nos, amennyi­ben az erre vo­nat­ko­zó in­téz­ke­dést tu­do­má­sul vet­ték, a va­gyon ke­ze­lé­sét a meg­bí­zott­ra ru­ház­ták, és sen­ki nem emelt an­nak ide­jén ki­fo­gást, ak­kor a vég­ren­de­le­tet nem le­het utó­la­go­san meg­tá­mad­ni, leg­fel­jebb kü­lön­le­ges kö­rül­mé­nyek ese­tén.

A lány nyug­ta­lan ujja be­le­mé­lyedt a fo­tel kar­fá­já­ba; hal­lat­szott, amint kör­me a bőrt ka­pir­gál­ta.

– Épp ezt akar­tam kér­dez­ni ön­től – mond­ta.

– He­lyes – biz­tat­ta Ma­son –, foly­tas­sa csak, és kér­dez­zen to­vább.

– A vég­ren­de­let ér­tel­mé­ben a ha­gya­té­kot a nagy­bá­tyám ke­ze­li. Tet­szé­se sze­rint fek­te­ti be, és ne­kem annyi pénzt ad­hat, amennyit he­lyes­nek vél. Hu­szon­hét éves ko­rom­ban meg­ka­pom az egész tő­két, de csak ak­kor, ha a nagy­bá­tyám meg­íté­lé­se sze­rint ez a rop­pant össze­gű pénz nem te­szi tönk­re az éle­te­met. Egyéb­ként csak havi öt­száz dol­lá­ros év­já­ra­dé­kot kö­te­les vá­sá­rol­ni szá­mom­ra, a ma­ra­dé­kot pe­dig jó­té­kony cél­ra kell for­dí­ta­ni.

Hát ez leg­alább­is rend­kí­vü­li ki­kö­tés – je­gyez­te meg Perry Ma­son szá­ra­zon.

– Az apám is elég rend­kí­vü­li em­ber volt – vá­la­szol­ta a lány én pe­dig af­fé­le ra­kon­cát­lan kis va­dóc­nak szá­mí­tot­tam.

– Ér­tem. És most mi a baj?

– Férj­hez aka­rok men­ni – mond­ta a lány, és most sü­töt­te le elő­ször a sze­mét.

– Kö­zöl­te már a nagy­báty­já­val?

– Nem.

– A nagy­báty­ja tud­ja, hogy maga férj­hez akar men­ni?

– Nem hi­szem.

– Nem tud­na vár­ni, amíg be­töl­ti a hu­szon­öt évet?

– Nem – emel­te fel sze­mét újra a lány –, én most rög­tön aka­rok férj­hez men­ni.

– Ha jól ér­tel­me­zem, amit el­mon­dott, a vég­ren­de­let telj­ha­ta­lom­mal ru­ház­za fel a nagy­báty­ját?

– Így van.

– Néz­ze, nem gon­dol­ja, hogy el­ső­sor­ban vele kel­le­ne be­szél­nie, már csak azért is, hogy meg­tud­ja, mint vé­le­ke­dik er­ről a há­zas­ság­ról?

– Nem! – je­len­tet­te ki kur­tán és he­ve­sen a lány.

– Rossz vi­szony­ban van a nagy­báty­já­val?

– Nem.

– Gyak­ran lát­ja?

– Min­den­nap.

– Szo­kott be­szél­ni vele néha a vég­ren­de­let­ről?

– Soha.

– Más ok­ból szok­ta meg­lá­to­gat­ni?

– Nem. Együtt la­kunk.

– Ér­tem – mond­ta Perry Ma­son, vál­to­zat­la­nul nyu­godt, ki­fe­je­zés­te­len han­gon. – A nagy­báty­ja esze­rint rop­pant összeg fe­lett ren­del­ke­zik, még­pe­dig szo­kat­la­nul sza­ba­don. Fel­té­te­le­zem, hogy mind­ezért fe­le­lős­sé­get is vál­lalt?

– Per­sze. Ami ezt il­le­ti, a ha­gya­ték tö­ké­le­tes biz­ton­ság­ban van. A nagy­bá­tyám kí­no­san lel­ki­is­me­re­tes és kö­rül­te­kin­tő – túl­sá­go­san is az. Iszo­nyú­an mód­sze­res min­den­ben, bár­mit csi­nál!

– Van sa­ját va­gyo­na? – kér­dez­te az ügy­véd.

– Óri­á­si.

– Mond­ja – Ma­son hang­já­ból némi tü­rel­met­len­ség csen­dült ki vol­ta­képp mit óhajt tő­lem?

– In­téz­ze el, hogy férj­hez me­hes­sek.

Az ügy­véd né­hány má­sod­per­cig szót­la­nul, tű­nőd­ve mé­re­get­te a lányt.

– Ka­pott má­so­la­tot a vég­ren­de­let­ről vagy a ha­gya­té­ki vég­zés­ről?

A lány ne­met in­tett.

– Szük­sé­gem vol­na rá? – kér­dez­te.

Az ügy­véd bó­lin­tott.

– Nem tu­dok ér­dem­ben fog­lal­koz­ni egy hi­va­ta­los ok­mánnyal, amíg nem lá­tom.

– De hát pon­to­san el­mond­tam a tar­tal­mát.

– Csak a maga vál­to­za­tát mond­ta el. És ez jócs­kán el is tér­het a va­ló­ság­tól.

– Ér­te­sü­lé­sem sze­rint az olyan vég­ren­de­le­ti ki­kö­té­se­ket, ame­lyek meg­aka­dá­lyoz­nak va­la­kit a há­zas­ság­kö­tés­ben, ér­vény­te­le­ní­te­ni le­het! – ve­tet­te oda tü­rel­met­le­nül a lány.

– Ez nem egé­szen így van – vi­lá­go­sí­tot­ta fel az ügy­véd. – Ál­ta­lá­ban csak­ugyan sem­mis­nek te­kin­tik az ilyen jel­le­gű meg­kö­té­se­ket, mint­hogy el­len­tét­ben áll­nak a sze­mély em­be­ri jo­ga­i­val. De van­nak bi­zo­nyos ki­vé­te­lek, ki­vált­kép­pen ha az örö­kös ré­szé­ről fenn­áll a ha­gya­ték el­té­koz­lá­sá­nak ve­szé­lye. A maga édes­ap­já­nak vég­ren­de­le­ti in­téz­ke­dé­sei pe­dig nyil­ván­va­ló­an ilyen eset­re vo­nat­koz­nak. Rá­adá­sul ve­gye te­kin­tet­be, hogy há­zas­ság­kö­té­sét il­le­tő­en min­den kor­lá­to­zás meg­szű­nik, mi­helyt be­töl­ti a hu­szon­öt évet. Min­den­eset­re úgy lát­szik, hogy nagy­báty­ját ez ügy­ben telj­ha­ta­lom­mal ru­ház­ták fel, és a vég­ren­de­let in­téz­ke­dé­sei, leg­alább­is ahogy ma­gá­tól ér­te­sül­tem, csu­pán azt jel­zik, hogy mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött gya­ko­rol­hat­ja ezt a ha­tal­mat.

A lány­ról mint­ha hir­te­len le­fosz­lott vol­na a vé­del­mül fel­vett fe­gye­lem. Hang­ja éle­sebb lett.

– Tud­ja, én már annyit hal­lot­tam ma­gá­ról. Mint mond­ják, van­nak ügy­vé­dek, akik csak azt köz­lik az em­ber­rel, hogy mi az, amit meg­te­het, és mi az, amit nem, de maga min­dig el­in­té­zi, hogy az em­ber azt te­hes­se, amit ten­ni akar.

– Ez ta­lán igaz, rész­ben. Meg­ol­dást jó­for­mán min­den prob­lé­má­ra ta­lál­ha­tunk. Ami csu­pán vál­to­za­ta a régi szó­lás­mon­dás­nak, mi­sze­rint az erős aka­rat di­a­dalt arat. – De az én ese­tem­ben csak erős vég­aka­rat van. Di­a­dalt vi­szont én sze­ret­nék arat­ni.

– Ki­hez akar férj­hez men­ni? – kér­dez­te nyer­sen Ma­son.

A sö­tét szem­pár nem reb­bent meg, to­vább­ra is áll­ha­ta­to­san für­kész­te az ügy­véd ar­cát.

– Rob Gle­a­son­höz.

– A nagy­báty­ja is is­me­ri?

– Igen.

– Meg­fe­le­lő férj­nek tart­ja?

– Nem.

– Maga sze­re­ti őt?

– Igen.

– Gle­a­son tud a vég­ren­de­let ki­kö­té­sé­ről?

A lány le­sü­töt­te a sze­mét.

– Azt hi­szem, hogy már tud. De ak­kor még nem tud­ta…

– Hogy érti ezt?

A szem­pár most már két­ség­te­le­nül ke­rül­te Ma­son te­kin­te­tét.

– Se­hogy. Csak úgy ki­sza­ladt a szá­mon.

Perry Ma­son né­hány má­sod­per­cig ku­ta­tó pil­lan­tás­sal vizs­gál­gat­ta a lányt.

– Gon­do­lom, na­gyon sze­ret­ne hoz­zá­men­ni.

A lány Ma­son sze­mé­be né­zett. Hang­ja szin­te vib­rált az ér­ze­lem­től:

– Mr. Ma­son, ne es­sen té­ve­dés­be. Én min­den­kép­pen hoz­zá­megyek Rob Gle­a­son­höz. Ezt vég­le­ge­sen el­dön­tött­nek te­kint­he­ti. A maga fel­ada­ta, hogy va­la­mi­lyen meg­ol­dást ta­lál­jon erre. Ez min­den! Nem ér­de­kel, mit eszel ki. Én Rob fe­le­sé­ge le­szek, ha a fene fe­nét eszik is.

Ma­son le­nyel­te, amit mon­da­ni szán­dé­ko­zott, s mi­előtt meg­szó­lalt vol­na, fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­ta a lányt.

– Ahogy né­zem, maga ugyan­csak tud­ja, mit akar.

– Tu­dom hát!

– No jó. Jöj­jön vissza hol­nap dél­előtt, ilyen­tájt. Köz­ben át­vizs­gá­lom az ira­to­kat.

A lány a fe­jét ráz­ta.

– Hol­nap dél­előt­tig nem tu­dok vár­ni. Nem in­téz­het­né el ezt ma dél­után?

Ma­son sze­me nem moz­dult a lány ar­cá­ról.

– Eset­leg vissza tud jön­ni négy óra­kor? – A lány bó­lin­tott. – Rend­ben van – állt fel Ma­son. – Ak­kor hát jöj­jön vissza. Le­gyen szí­ves, adja meg a ne­vét és a cí­mét kinn a tit­kár­nőm­nek.

– Már meg­ad­tam – állt fel a lány is a bőr­fo­tel­ból, és le­si­mí­tot­ta szok­nyá­ját. – Négy­re itt le­szek.

Ki­ment az iro­dá­ból, nem né­zett vissza.

Perry Ma­son le­ült az író­asz­tal­hoz, és össze­vont szem­öl­dök­kel néz­te a be­csu­kott aj­tót.

Egy perc múl­va ki­nyúj­tot­ta iz­mos ke­zét, és le­nyom­ta író­asz­ta­lán az egyik csen­gő­gom­bot.

Mak­ran­cos hajú, mér­he­tet­le­nül ügy­buz­gó fi­a­tal­em­ber dug­ta be a fe­jét a könyv­tár­szo­bá­ba ve­ze­tő aj­tón.

– Frank – in­tet­te be Ma­son –, fus­son el a tör­vény­szé­ki ik­ta­tó­ba, és ke­res­se meg a Ce­la­ne-ha­gya­ték­ra vo­nat­ko­zó ira­to­kat. Egy­mil­lió dol­lárt meg­ha­la­dó összeg­ről van szó, az örö­kös bi­zo­nyos Fran­ces Ce­la­ne. A ha­gya­ték meg­bí­zott ke­ze­lő­jé­nek neve Ed­ward Nor­ton. El­len­őriz­ze a ha­gya­ték ke­ze­lé­sé­re vo­nat­ko­zó vég­zést, és ma­gát a vég­ren­de­le­tet is. Ké­szít­sen róla má­so­la­tot, és igye­kez­zen vissza, ami­lyen gyor­san csak te­he­ti.

A fi­a­tal­em­ber hu­nyo­rí­tott, két­szer is.

– Ce­la­ne? – kér­dez­te.

– Igen, Carl Ce­la­ne.

– És Nor­ton?

– Ed­ward Nor­ton.

– Kö­szö­nöm – mond­ta a fi­a­tal­em­ber. Sar­kon for­dult és ki­si­e­tett.

Perry Ma­son csen­ge­tett a tit­kár­nő­jé­nek.. Del­la Street kö­rül­be­lül hu­szon­hét éves volt. Lé­nyé­ből szin­te su­gár­zott a meg­bíz­ha­tó­ság, rá­ter­mett­ség.

– Hí­vott? – né­zett be az aj­tón.

– Igen, jöj­jön be.

Del­la be­lé­pett, az aj­tót hal­kan be­csuk­ta maga mö­gött.

– Ves­sük össze a be­nyo­má­sa­in­kat er­ről a lány­ról – ja­va­sol­ta Ma­son. – Nyil­ván­va­ló, hogy vagy baj­ba ke­rült, vagy mor­cos. Kí­ván­csi va­gyok, me­lyik igaz a ket­tő kö­zül.

– És olyan fon­tos a kü­lönb­ség? – kér­dez­te Del­la Street.

– Azt hi­szem, igen. Ma­gá­nak jó sze­me van, és meg­ál­la­pí­tá­sai rend­sze­rint helyt­ál­ló­ak, rá­adá­sul lát­ta a lányt, ami­kor még nem pó­zolt. Mert mi­helyt be­lé­pett az iro­dám­ba, azon­nal pó­zol­ni kez­dett.

– Nem meg­le­pő – bó­lin­tott Del­la Street. – En­nek a tí­pus­nak ez a mód­sze­re.

– He­lyet fog­lalt a fo­tel­ban, és pon­to­san ki­szá­mí­tot­ta, ho­gyan tart­sa a fe­jét, ho­gyan ves­se ke­reszt­be a lá­bát, mennyi­re húz­za fel a szok­nyá­ját, és mi­lyen ki­fe­je­zést ölt­sön az arca.

– És iga­zat mon­dott? – ér­dek­lő­dött Del­la Street.

– Elő­ször egyet­len ügy­fe­lem sem mond iga­zat – vi­lá­go­sí­tot­ta fel Perry Ma­son ki­vált­kép­pen a nők nem. Ép­pen ezért sze­ret­ném tud­ni, mi a vé­le­mé­nye er­ről a lány­ról? Mit gon­dol, baj­ban van, vagy csak mor­cos?

Del­la Street el­gon­dol­ko­zott.

– Olyan, mint aki baj­ban van, és mor­cos – mond­ta az­tán töp­reng­ve, szin­te mér­leg­re téve min­den sza­vát. – Mint aki csú­nya pác­ba ke­ve­re­dett, és emi­att mér­ge­lő­dik.

– Biz­tos ab­ban, hogy ez nem a fé­le­lem jele volt nála?

– Hogy­hogy? – kér­dez­te Del­la.

– Sok em­ber van, aki igyek­szik fa­po­fát vág­ni, ha fél. De bár­mennyi­re igyek­szik, csak olyan, mint­ha mor­cos vol­na.

– És maga azt hi­szi, hogy ez a lány fél va­la­mi­től? – kér­dez­te Del­la Street.

– Igen – bó­lin­tott las­san Ma­son. – Azt hi­szem, na­gyon fél. Azt hi­szem, ez a lány fék­te­le­nül aka­ra­tos te­rem­tés, aki min­dig a maga feje után megy, és ocs­mány egy ter­mé­sze­te van. Azt hi­szem to­váb­bá, hogy ez­út­tal ku­tya­szo­rí­tó­ba ke­rült, és most meg­pró­bál ki­kec­me­reg­ni be­lő­le. Ha majd ala­po­sab­ban meg­is­mer­jük, meg­tud­juk, mi van a be­gyé­ben.

– Szó­val af­fé­le bo­szor­kány­nak tart­ja? – kér­dez­te Del­la Street, Ma­son el­mo­so­lyo­dott. – In­kább bo­szor­kány­nö­ven­dék­nek.