1
A titkárnő utat engedett a lánynak, aki belépett az irodába, és alig észrevehető rémülettel körülnézett.
Az ajtó halkan becsukódott, s a lány elindult egy régimódi, magas hátú, fekete bőrfotel felé. Leült, keresztbe vetette lábát, lehuzigálta térdén a szoknyáját, és az ajtó felé fordult. Egy másodperc múlva valamicskével feljebb igazította a szoknyáját, hogy pontosan a kívánt hatást érje el. Aztán hátravetette fejét, hogy aranyszőke haja kellőképpen érvényesüljön a fényes, fekete bőrtámla előtt.
Nagyon gyámoltalan, szánalomra méltó és kicsike volt ebben a tágas irodában, az irdatlan méretű bőrfotel mélyén. Valahogy mégis azt a benyomást keltette, mintha szándékosan akarna ilyennek látszani. Volt valami macskaszerűség ebben a kiszámított elhelyezkedésben, végtelen gyámoltalanságban.
Szépsége egyébként a legkényesebb igényeket is kielégítette. Haja selymesen fénylett, szépen metszett szeme nagy volt és sötét, ajka telt, hibátlan rajzú. Kicsi volt, de tökéletesen arányos termetű, és nagyszerűen öltözött. Arcát azonban mesterkélt merevség fátyolozta: mintha védekezésül a közöny álarca mögé menekült volna.
Az ajtó kinyílt. Perry Mason lépett be az irodába. A küszöbön megállt, és minden apró részletet felmérő tekintettel szemügyre vette a lányt. A lány rebbenés nélkül állta a vizsgálódást.
– Ön Mr. Mason? – kérdezte.
Az ügyvéd megkerülte hajó nagyságú íróasztalát, és leült mögé a forgószékre.
Perry Mason hatalmas termete roppant erőt sugárzott. Válla széles volt, arca kemény és markáns, tekintete átható és türelmes. Szemének kifejezése gyakran változott, de arcáról soha nem tűnt el a szigorú figyelem. Szelídségnek, engedékenységnek nyoma sem látszott rajta. Ez a férfi érezhetően harcos volt, aki, ha kell, türelmesen tud várni a pillanatra, amikor egy csapással kiütheti ellenfelét, és ha ez a pillanat eljön, könyörtelenül lesújt, egy faltörő kos erejével.
– Igen – szólalt meg végül. – Perry Mason vagyok. Miben lehetek szolgálatára?
A sötét szempár óvatosan tanulmányozta az ügyvédet.
– Fran Celane a nevem – mondta a lány.
– Fran?
– Frances.
– Értem – felelte Mason. – Nos, miben lehetek szolgálatára, Miss Celane?
A sötét szempár továbbra is Mason arcára tapadt, de a lány mutatóujja kutató körútra indult a fotel kárfáján, tapogatózva keresgélte a bőrön az egyenetlenségeket. Ez a mozdulat, ha önkéntelenül is, a lány lelkiállapotát tükrözte.
– Egy végrendelet ügyében szeretnék felvilágosítást kérni – mondta.
Perry Mason tekintete változatlanul nyugodt és türelmes maradt.
– Nemigen foglalkozom végrendeletekkel. A polgári jog távol áll tőlem. Én inkább esküdtszéki perekre specializáltam magam. Tizenkét ember az esküdtek padján ez a szakterületem. Végrendeletek kérdésében, sajnos, aligha nyújthatok segítséget.
– De ebből a végrendeletből valószínűleg per lesz – vágta rá a lány.
Mason változatlan egykedvűséggel fürkészte a lányt.
– A végrendelet érvényességét támadják? – kérdezte.
– Nem; nem pontosan erről van szó. Meghatalmazott személyek kezelésére bízott hagyaték dolgában szeretnék tájékozódni.
– Nos – sürgette Mason udvariasan –, nem mondaná meg pontosan, mit szeretne tudni?
– Meghal valaki kezdte magyarázni a lány – és a végrendeletében van egy kikötés, miszerint az Örökös…
– Nézze – vágott közbe Perry Mason – így ne is kísérletezzen. Térjünk a lényegre: maga érdekelt ebben az ügyben?
– Igen.
– Helyes, akkor mondja el a tényeket, lehetőleg minden köntörfalazás nélkül.
– Az apám végrendeletéről van szó – bökte ki végül a lány. – Carl Celane-nek hívták. Én voltam az egyetlen gyermeke.
– Látja, így mindjárt jobb – mondta Mason.
– A végrendelet értelmében egész rakás pénzt örököltem, valamivel több mint egymillió dollárt.
Perry Mason érdeklődése ébredezni kezdett.
– És úgy gondolja, hogy ezt el akarják perelni magától? – kérdezte.
– Nem tudom – sóhajtott a lány. – Remélem, nem.
– Nos, gyerünk tovább – noszogatta az ügyvéd.
– A pénzt nem közvetlenül rám hagyta – folytatta a lány. – Más kezelésére bízta.
– És ki az? – érdeklődött Mason.
– A nagybátyám, Edward Norton.
– Értem – mondta Mason. – Folytassa.
– A végrendeletnek van egy kikötése, amely szerint ha huszonöt éves korom előtt férjhez megyek, a nagybátyámnak jogában áll, hogy nekem mindössze ötezer dollárt juttasson a tőkéből, a többit pedig belátása szerint szétoszthatja különféle jótékonysági intézmények között.
– És maga most hány éves? – kérdezte Mason.
– Huszonhárom.
– Mikor halt meg az édesapja?
– Két évvel ezelőtt.
– A végrendeletet annak idején szabályszerűen hitelesítették, és a hagyaték kezelését a megbízottra ruházták?
– Igen.
– Értem – fogta gyorsabbra a szót Perry Mason. – Nos, amennyiben az erre vonatkozó intézkedést tudomásul vették, a vagyon kezelését a megbízottra ruházták, és senki nem emelt annak idején kifogást, akkor a végrendeletet nem lehet utólagosan megtámadni, legfeljebb különleges körülmények esetén.
A lány nyugtalan ujja belemélyedt a fotel karfájába; hallatszott, amint körme a bőrt kapirgálta.
– Épp ezt akartam kérdezni öntől – mondta.
– Helyes – biztatta Mason –, folytassa csak, és kérdezzen tovább.
– A végrendelet értelmében a hagyatékot a nagybátyám kezeli. Tetszése szerint fekteti be, és nekem annyi pénzt adhat, amennyit helyesnek vél. Huszonhét éves koromban megkapom az egész tőkét, de csak akkor, ha a nagybátyám megítélése szerint ez a roppant összegű pénz nem teszi tönkre az életemet. Egyébként csak havi ötszáz dolláros évjáradékot köteles vásárolni számomra, a maradékot pedig jótékony célra kell fordítani.
Hát ez legalábbis rendkívüli kikötés – jegyezte meg Perry Mason szárazon.
– Az apám is elég rendkívüli ember volt – válaszolta a lány én pedig afféle rakoncátlan kis vadócnak számítottam.
– Értem. És most mi a baj?
– Férjhez akarok menni – mondta a lány, és most sütötte le először a szemét.
– Közölte már a nagybátyjával?
– Nem.
– A nagybátyja tudja, hogy maga férjhez akar menni?
– Nem hiszem.
– Nem tudna várni, amíg betölti a huszonöt évet?
– Nem – emelte fel szemét újra a lány –, én most rögtön akarok férjhez menni.
– Ha jól értelmezem, amit elmondott, a végrendelet teljhatalommal ruházza fel a nagybátyját?
– Így van.
– Nézze, nem gondolja, hogy elsősorban vele kellene beszélnie, már csak azért is, hogy megtudja, mint vélekedik erről a házasságról?
– Nem! – jelentette ki kurtán és hevesen a lány.
– Rossz viszonyban van a nagybátyjával?
– Nem.
– Gyakran látja?
– Mindennap.
– Szokott beszélni vele néha a végrendeletről?
– Soha.
– Más okból szokta meglátogatni?
– Nem. Együtt lakunk.
– Értem – mondta Perry Mason, változatlanul nyugodt, kifejezéstelen hangon. – A nagybátyja eszerint roppant összeg felett rendelkezik, mégpedig szokatlanul szabadon. Feltételezem, hogy mindezért felelősséget is vállalt?
– Persze. Ami ezt illeti, a hagyaték tökéletes biztonságban van. A nagybátyám kínosan lelkiismeretes és körültekintő – túlságosan is az. Iszonyúan módszeres mindenben, bármit csinál!
– Van saját vagyona? – kérdezte az ügyvéd.
– Óriási.
– Mondja – Mason hangjából némi türelmetlenség csendült ki voltaképp mit óhajt tőlem?
– Intézze el, hogy férjhez mehessek.
Az ügyvéd néhány másodpercig szótlanul, tűnődve méregette a lányt.
– Kapott másolatot a végrendeletről vagy a hagyatéki végzésről?
A lány nemet intett.
– Szükségem volna rá? – kérdezte.
Az ügyvéd bólintott.
– Nem tudok érdemben foglalkozni egy hivatalos okmánnyal, amíg nem látom.
– De hát pontosan elmondtam a tartalmát.
– Csak a maga változatát mondta el. És ez jócskán el is térhet a valóságtól.
– Értesülésem szerint az olyan végrendeleti kikötéseket, amelyek megakadályoznak valakit a házasságkötésben, érvényteleníteni lehet! – vetette oda türelmetlenül a lány.
– Ez nem egészen így van – világosította fel az ügyvéd. – Általában csakugyan semmisnek tekintik az ilyen jellegű megkötéseket, minthogy ellentétben állnak a személy emberi jogaival. De vannak bizonyos kivételek, kiváltképpen ha az örökös részéről fennáll a hagyaték eltékozlásának veszélye. A maga édesapjának végrendeleti intézkedései pedig nyilvánvalóan ilyen esetre vonatkoznak. Ráadásul vegye tekintetbe, hogy házasságkötését illetően minden korlátozás megszűnik, mihelyt betölti a huszonöt évet. Mindenesetre úgy látszik, hogy nagybátyját ez ügyben teljhatalommal ruházták fel, és a végrendelet intézkedései, legalábbis ahogy magától értesültem, csupán azt jelzik, hogy milyen körülmények között gyakorolhatja ezt a hatalmat.
A lányról mintha hirtelen lefoszlott volna a védelmül felvett fegyelem. Hangja élesebb lett.
– Tudja, én már annyit hallottam magáról. Mint mondják, vannak ügyvédek, akik csak azt közlik az emberrel, hogy mi az, amit megtehet, és mi az, amit nem, de maga mindig elintézi, hogy az ember azt tehesse, amit tenni akar.
– Ez talán igaz, részben. Megoldást jóformán minden problémára találhatunk. Ami csupán változata a régi szólásmondásnak, miszerint az erős akarat diadalt arat. – De az én esetemben csak erős végakarat van. Diadalt viszont én szeretnék aratni.
– Kihez akar férjhez menni? – kérdezte nyersen Mason.
A sötét szempár nem rebbent meg, továbbra is állhatatosan fürkészte az ügyvéd arcát.
– Rob Gleasonhöz.
– A nagybátyja is ismeri?
– Igen.
– Megfelelő férjnek tartja?
– Nem.
– Maga szereti őt?
– Igen.
– Gleason tud a végrendelet kikötéséről?
A lány lesütötte a szemét.
– Azt hiszem, hogy már tud. De akkor még nem tudta…
– Hogy érti ezt?
A szempár most már kétségtelenül kerülte Mason tekintetét.
– Sehogy. Csak úgy kiszaladt a számon.
Perry Mason néhány másodpercig kutató pillantással vizsgálgatta a lányt.
– Gondolom, nagyon szeretne hozzámenni.
A lány Mason szemébe nézett. Hangja szinte vibrált az érzelemtől:
– Mr. Mason, ne essen tévedésbe. Én mindenképpen hozzámegyek Rob Gleasonhöz. Ezt véglegesen eldöntöttnek tekintheti. A maga feladata, hogy valamilyen megoldást találjon erre. Ez minden! Nem érdekel, mit eszel ki. Én Rob felesége leszek, ha a fene fenét eszik is.
Mason lenyelte, amit mondani szándékozott, s mielőtt megszólalt volna, figyelmesen tanulmányozta a lányt.
– Ahogy nézem, maga ugyancsak tudja, mit akar.
– Tudom hát!
– No jó. Jöjjön vissza holnap délelőtt, ilyentájt. Közben átvizsgálom az iratokat.
A lány a fejét rázta.
– Holnap délelőttig nem tudok várni. Nem intézhetné el ezt ma délután?
Mason szeme nem mozdult a lány arcáról.
– Esetleg vissza tud jönni négy órakor? – A lány bólintott. – Rendben van – állt fel Mason. – Akkor hát jöjjön vissza. Legyen szíves, adja meg a nevét és a címét kinn a titkárnőmnek.
– Már megadtam – állt fel a lány is a bőrfotelból, és lesimította szoknyáját. – Négyre itt leszek.
Kiment az irodából, nem nézett vissza.
Perry Mason leült az íróasztalhoz, és összevont szemöldökkel nézte a becsukott ajtót.
Egy perc múlva kinyújtotta izmos kezét, és lenyomta íróasztalán az egyik csengőgombot.
Makrancos hajú, mérhetetlenül ügybuzgó fiatalember dugta be a fejét a könyvtárszobába vezető ajtón.
– Frank – intette be Mason –, fusson el a törvényszéki iktatóba, és keresse meg a Celane-hagyatékra vonatkozó iratokat. Egymillió dollárt meghaladó összegről van szó, az örökös bizonyos Frances Celane. A hagyaték megbízott kezelőjének neve Edward Norton. Ellenőrizze a hagyaték kezelésére vonatkozó végzést, és magát a végrendeletet is. Készítsen róla másolatot, és igyekezzen vissza, amilyen gyorsan csak teheti.
A fiatalember hunyorított, kétszer is.
– Celane? – kérdezte.
– Igen, Carl Celane.
– És Norton?
– Edward Norton.
– Köszönöm – mondta a fiatalember. Sarkon fordult és kisietett.
Perry Mason csengetett a titkárnőjének.. Della Street körülbelül huszonhét éves volt. Lényéből szinte sugárzott a megbízhatóság, rátermettség.
– Hívott? – nézett be az ajtón.
– Igen, jöjjön be.
Della belépett, az ajtót halkan becsukta maga mögött.
– Vessük össze a benyomásainkat erről a lányról – javasolta Mason. – Nyilvánvaló, hogy vagy bajba került, vagy morcos. Kíváncsi vagyok, melyik igaz a kettő közül.
– És olyan fontos a különbség? – kérdezte Della Street.
– Azt hiszem, igen. Magának jó szeme van, és megállapításai rendszerint helytállóak, ráadásul látta a lányt, amikor még nem pózolt. Mert mihelyt belépett az irodámba, azonnal pózolni kezdett.
– Nem meglepő – bólintott Della Street. – Ennek a típusnak ez a módszere.
– Helyet foglalt a fotelban, és pontosan kiszámította, hogyan tartsa a fejét, hogyan vesse keresztbe a lábát, mennyire húzza fel a szoknyáját, és milyen kifejezést öltsön az arca.
– És igazat mondott? – érdeklődött Della Street.
– Először egyetlen ügyfelem sem mond igazat – világosította fel Perry Mason kiváltképpen a nők nem. Éppen ezért szeretném tudni, mi a véleménye erről a lányról? Mit gondol, bajban van, vagy csak morcos?
Della Street elgondolkozott.
– Olyan, mint aki bajban van, és morcos – mondta aztán töprengve, szinte mérlegre téve minden szavát. – Mint aki csúnya pácba keveredett, és emiatt mérgelődik.
– Biztos abban, hogy ez nem a félelem jele volt nála?
– Hogyhogy? – kérdezte Della.
– Sok ember van, aki igyekszik fapofát vágni, ha fél. De bármennyire igyekszik, csak olyan, mintha morcos volna.
– És maga azt hiszi, hogy ez a lány fél valamitől? – kérdezte Della Street.
– Igen – bólintott lassan Mason. – Azt hiszem, nagyon fél. Azt hiszem, ez a lány féktelenül akaratos teremtés, aki mindig a maga feje után megy, és ocsmány egy természete van. Azt hiszem továbbá, hogy ezúttal kutyaszorítóba került, és most megpróbál kikecmeregni belőle. Ha majd alaposabban megismerjük, megtudjuk, mi van a begyében.
– Szóval afféle boszorkánynak tartja? – kérdezte Della Street, Mason elmosolyodott. – Inkább boszorkánynövendéknek.