12

Paul Dra­ke a leg­ke­vés­bé sem fe­lelt meg a ma­gán­de­tek­tí­vek­ről al­ko­tott ál­ta­lá­nos el­kép­ze­lés­nek, de ta­lán ép­pen emi­att dol­go­zott olyan ered­mé­nye­sen.

Hó­ri­hor­gas em­ber volt, gó­lya­nya­ka elő­re­nyúlt, mint aki kí­ván­csis­ko­dik. Kis­sé ki­dül­ledt, üveg­fé­nyű sze­mé­ből so­sem tűnt el a tit­kos derű. Dra­ke-et sem­mi sem len­dí­tet­te ki nyu­gal­má­ból. A gyil­kos­ság szok­vá­nyos ap­ró­ság volt az éle­té­ben, a ket­tős éle­tet élő egyé­nek ter­mé­sze­te­seb­bek egy busz­ka­la­uz­nál, a hisz­té­ri­á­sán ret­te­gő ügy­fe­lek pe­dig jó­sze­rint hoz­zá­tar­toz­tak a napi ta­po­só­ma­lom­hoz. Dra­ke ol­dal­vást ült Perry Ma­son egyik ma­gas hátú bőr­fo­tel­já­ban, hosszú lá­bát a jobb kar­fán ve­tet­te ke­reszt­be. Szá­ja sar­ká­ban csikk fi­tye­gett.

Perry Ma­son ha­tal­mas író­asz­ta­la mö­gött ült, és nyu­godt, éber te­kin­tet­tel fi­gyel­te a de­tek­tí­vet, mint egy gya­kor­lott ököl­ví­vó, aki a szög­let­ben pi­hen­ve vár a gong­ütés­re. Lát­szott, hogy a leg­ap­róbb jel­re meg­fe­szül­nek az iz­mai, fel­pat­tan a szék­ből, és egy tig­ris vad­sá­gá­val veti ma­gát a küz­de­lem­be.

– Na, mi rág­ja a lel­ked? – ér­dek­lő­dött Dra­ke.

– Egy­szer em­lí­tet­tél va­la­mi dup­la­csa­vart.

Paul Dra­ke bé­ké­sen pö­fé­kelt. Üveg­fé­nyű, dül­ledt sze­me in­ger­ke­dő jó­kedv­vel must­rál­ta az ügy­vé­det.

– Hal­lod-e, de jó a me­mó­ri­ád! Nem ép­pen teg­nap tör­tént!

– Mind­egy, mi­kor. Bő­veb­bet aka­rok tud­ni a lé­nyeg­ről.

– Ki­pró­bál­ta raj­tad va­la­ki?

– Nem. De azon tű­nő­döm, hogy eset­leg hasz­nát ven­ném. Me­sélj csak róla egy ki­csit.

Dra­ke ki­vet­te szá­já­ból a csik­ket, és el­nyom­ta.

– A dup­la­csa­var a nyo­mo­zók ma­gas­is­ko­lá­ja. Ál­ta­lá­ban nem­igen be­szé­lünk róla. leg­alább­is kí­vül­ál­lók­nak nem. Erő­sen lé­lek­ta­ni fo­gás. Arra a meg­fon­to­lás­ra épül, hogy aki­nek nem tisz­ta a lel­ki­is­me­re­te, aki tit­kol­ni ipar­ko­dik va­la­mit, ter­mé­szet­sze­rű­leg ide­ges és gya­nak­vó.

– Ho­gyan al­kal­maz­zák a mód­szert a gya­kor­lat­ban?

– Nos, kép­zeld el, hogy dol­go­zol egy ügyön. Az a gya­núd, hogy az egyik sze­rep­lő tud va­la­mit, még­pe­dig nem hol­mi mel­lé­kes dol­got, ha­nem na­gyon is lé­nye­ge­set, de ezt min­den­áron meg­pró­bál­ja ti­tok­ban tar­ta­ni. Eb­ben az eset­ben két-, il­let­ve há­rom­fé­le­kép­pen ér­he­ted el, hogy az ürge köp­jön. Az egyik a szok­vá­nyos mód­szer: az ölé­be ül­tet­ni egy ci­ca­ba­bát, aki­nek ki­önt­he­ti a szí­vét. A má­sik: egy fér­fit kül­de­ni, aki össze­is­mer­ke­dik vele, és be­fér­kő­zik a bi­zal­má­ba.

A két mód­szer egyi­ke rend­sze­rint be­vá­lik. De nem min­dig, Meg­esik, hogy a pa­sas nem bu­kik a nőre, vagy ha még­is, nem önti ki a szí­vét, a pa­li­ra pe­dig, aki ha­ver­kod­ni szán­dé­ko­zik vele, gya­na­kod­ni kezd. Ilyen­kor szok­tuk al­kal­maz­ni a dup­la­csa­vart. Eh­hez két em­ber­re van szük­ség. Előbb a nya­ká­ra kül­död az egyi­ket, aki kap­cso­lat­ba lép az ür­gé­vel. Te­gyük fel, en­nek nem si­ke­rül ki­ug­rat­nia a nyu­lat a bo­kor­ból. Ak­kor az­tán gon­do­san meg­vá­lasz­tod a meg­fe­le­lő he­lyet és időt, és rá­juk eresz­ted a má­sik meg­fi­gye­lő­det. A pa­rá­dé kez­de­té­re az első adja meg a je­let.

Azt per­sze te is tu­dod, hogy a meg­fi­gye­lés kü­lön szak­ma. A nagy­kö­zön­ség­nek meg­le­he­tő­sen gü­gye fo­gal­mai van­nak a de­tek­tív mun­ká­já­ról. Olyas­for­mán kép­ze­li el, mint aki az egyik ál­ru­há­ból a má­sik­ba bú­jik, ál­sza­kállt hord, ka­pu­al­jak­ban la­pul, te­le­fon­fül­kék mö­gül les­ke­lő­dik, és más ef­fé­le ökör­sé­ge­ket mű­vel. A nagy­kö­zön­ség ezt a kény­szer­kép­ze­tet fil­mek­ből meg kü­lön­fé­le de­tek­tív­re­gé­nyek­ből me­rí­ti, ame­lye­ket csu­pa olyan ma­nusz ír, aki­nek hal­vány gőze sincs er­ről a me­ló­ról. A meg­fi­gye­lő va­ló­já­ban jól öl­tö­zött hap­si, és jó­for­mán soha nem vi­sel ál­ru­hát. Af­fé­le kö­zöm­bös, ár­tat­la­nul bá­mész­ko­dó já­ró­ke­lő. Tör­tén­jék bár­mi, soha nem go­lyó­zik be, és nem hü­lye ka­pu­al­jak­ban ácso­rog­ni. Olyan hét­köz­na­pi, hogy a meg­fi­gyelt sze­mély min­dig a kör­nye­zet tar­to­zé­ká­nak te­kin­ti, és soha nem fi­gyel fel rá.

– Ezt ál­ta­lá­nos­ság­ban én is tu­dom – tü­rel­met­len­ke­dett Perry Ma­son. – Arra va­gyok kí­ván­csi, ho­gyan mű­kö­dik ez a pá­ros.

– Vol­ta­kép­pen egy­sze­rű, mint min­den iga­zán jó do­log. A má­so­dik meg­fi­gye­lő úgy vi­sel­ke­dik, ahogy a de­tek­tí­vet ál­ta­lá­ban el­kép­ze­lik. Más szó­val nem sza­bály­sze­rű meg­fi­gye­lést foly­tat, ha­nem idét­len­ke­dik. Te­le­fon­fül­kék mö­gül les­ke­lő­dik, ka­pu­al­jak­ban ku­co­rog, és így to­vább.

– Vé­gül is az a cél, hogy az il­le­tő ve­gye ész­re?

– Pon­to­san – bó­lin­tott Dra­ke.

Újabb ci­ga­ret­tát vett elő s a hü­velyk­uj­ja kör­mé­hez ütö­get­te.

– Az első nyo­mo­zó, mint tu­dod, bi­zo­nyos mér­té­kig össze­ha­ver­ko­dott az ür­gé­vel. Csak­hogy az il­le­tő az atya­is­ten­nek sem pa­kol ki. Ek­kor rá­ál­lí­tod a má­sik nyo­mo­zót. Az ürge ezt ál­má­ban sem sej­ti, mint­hogy a nyo­mo­zó ren­de­sen vég­zi a mun­ká­ját. De meg­fe­le­lő kö­rül­mé­nyek kö­zött az első je­let ad neki, mire a má­sik el­kez­di az idét­len­ke­dést. Te­le­fon­fül­kék mö­gött buj­kál, csak úgy vál­to­gat­ja az ál­ru­há­kat, vagy­is vég­re­hajt­ja azt a mil­lió mű­ked­ve­lő ökör­sé­get, ame­lyek kö­zül egy is elég, hogy csőd­be vi­gye a szak­kép­zett de­tek­tí­vet. Az ürge meg kez­di ka­pis­gál­ni, hogy kö­ve­tik. Irtó rö­he­jes, mi­lyen ide­ges lesz et­től, plá­ne ha szo­kat­lan neki. Elő­ször rend­sze­rint meg­sza­po­ráz­za a lép­te­it, és egy­re-más­ra vissza­san­dít, a háta mögé. Az első, az úgy­ne­ve­zett ha­ver, ter­mé­sze­te­sen csak ak­kor kap­csol­ja be az idét­len­ke­dőt, ami­kor maga is je­len van. De per­sze úgy tesz, mint­ha mit sem ven­ne ész­re, las­sít, amennyi­re csak le­het. Az ür­géd vi­szont min­den­áron sür­ge­ti, és egy­re ide­ge­sebb lesz. Ki­lenc­ven­ki­lenc az egy­hez, hogy némi idő el­tel­té­vel a „ha­ver­já­hoz” for­dul, köz­li, hogy de­tek­tív van a nyo­má­ban, és meg­ké­ri, hogy se­gít­sen le­ráz­ni. A „ha­ver” bol­do­gan se­gít, ami­től az ürge fel­ol­dó­dik irán­ta, és bi­zal­má­ba avat­ja.

– Te­gyük fel, hogy még­sem for­dul se­gít­sé­gért az ál­ha­ver­hoz.

– Ak­kor az te­szi meg a kez­de­mé­nye­ző lé­pést. Pél­dá­ul a vál­lá­ra csap az ür­gé­nek, és így szól: „Ide fi­gyelj, apa­fej, nem mint­ha bele akar­nék ko­tyog­ni a ma­gán­ügye­id­be, de van va­la­mi gő­zöd ar­ról, hogy kö­vet­nek?” Vagy így: „Te, nézd csak azt a pa­sast ott mö­göt­tünk. Azt hi­szem, en­gem kö­vet.” Ha bűn­ügy­ről van szó, azt is ál­lít­hat­ja pél­dá­ul, őu­tá­na szi­ma­tol­nak, majd ki­tár­ja a lel­két, és be­vall­ja, hogy va­la­mi­lyen bűn­tényt kö­ve­tett el. És ő kö­nyö­rög az ür­gé­nek, hogy se­gít­sen le­ráz­ni a he­kust. Be­tér­nek egy cso­mó épü­let­be, lif­tez­nek fel-alá, el­ve­gyül­nek a tö­meg­ben, és a töb­bi, és a töb­bi, az­tán ami­kor az első nyo­mo­zó je­let ad, a má­sik le­lép a szín­ről, az ürge pe­dig azt kép­ze­li, hogy meg­nyer­te a par­tit. Ez az el­já­rás sok­szor na­gyon ered­mé­nyes. Ez­zel a ket­tős meg­fi­gye­lés­sel csak­nem min­dig szó­ra le­het bír­ni az em­be­re­ket.

– Nagy­sze­rű – je­len­tet­te ki Perry Ma­son. – Erre van szük­sé­gem!

– Hát­ha meg­úszod enél­kül is – fe­lel­te Dra­ke. – Ezt a mű­fajt mi csak vég­ső eset­ben szok­tuk hasz­nál­ni. Több­nyi­re si­ke­rül ba­rá­ti vi­szonyt ki­épí­te­ni, és meg­ol­da­ni a nyel­ve­ket. Egy min­den háj­jal meg­kent nyo­mo­zó­nak meg­van­nak a maga trükk­jei.

– Nem. Itt szo­kat­lan ügy­ről van szó, és a ba­rát­ko­zás­hoz meg­ha­tá­ro­zott tí­pu­sú de­tek­tív­re len­ne szük­sé­gem.

– Mi­lyen­re?

– Kö­zép­ko­rú asszony­ra, aki ké­pes el­hi­tet­ni, hogy egész éle­té­ben ke­mé­nyen dol­go­zott. Ne le­gyen kü­lö­nö­seb­ben csi­nos vagy jó ala­kú, in­kább vas­kos, és le­he­tő­leg mi­nél kér­ge­sebb kezű.

– Ra­gyo­gó! Épp most vet­tem fel ilyes­va­la­kit. Amel­lett per­sze esze is van, és egy csöp­pet sem szív­ba­jos. Ki­vel lép­jen kap­cso­lat­ba?

– Mrs. Edna May­fi­elddel, aki Ed­ward Nor­ton­nál volt ház­ve­ze­tő­nő.

– An­nál a pa­sas­nál, akit meg­gyil­kol­tak?

– Ahogy mon­dod.

Dra­ke füttyen­tett.

– Úgy vé­led, hogy ez a spi­né is be­le­ke­ve­re­dett a bal­hé­ba?

– Fo­gal­mam sincs, mibe ke­ve­re­dett, de va­la­mit tud. És azt a va­la­mit én is tud­ni aka­rom.

– De hát már el­fog­ták a gyil­kost, vagy nem? – bá­mult el a de­tek­tív, és üveg­fé­nyű sze­mé­ben a tit­kos de­rűt hir­te­len lep­le­zet­len ér­dek­lő­dés vál­tot­ta fel. – Az a so­főr vagy ki­cso­da tet­te hi­deg­re, nem?

– Én is így ér­te­sül­tem – mond­ta dip­lo­ma­ti­ku­san Ma­son.

– Te Fran­ces Ce­la­ne-t kép­vi­se­led, azt a fi­a­tal csajt, aki örö­költ?

– Igen.

– No jó, de vol­ta­kép­pen mit akarsz, mit bá­nyásszak ki ab­ból a ház­ve­ze­tő­nő­ből?

– Min­dent, amit tud – mond­ta nyo­ma­té­ko­san Ma­son.

– Úgy ér­ted, a gyil­kos­ság­ról?

– Bár­mi­ről.

– Paul Dra­ke üveg­fé­nyű sze­me a ci­ga­ret­tá­ról fel­szál­ló füs­töt kí­sér­te.

– Ide fi­gyelj, en­gem ne pró­bálj át­ver­ni. Ép­pen elég jól is­mer­lek, hogy tud­jam, ha te rá­ál­lí­tasz en­gem erre a gyil­kos­ság­ra, ak­kor ok­vet­le­nül van egy olyan pont, ami­ről a rend­őr­ség­nek nincs tu­do­má­sa.

– Egyet­len szó­val sem mond­tam, hogy a gyil­kos­ság ügyé­ben akar­lak dol­goz­tat­ni – hang­sú­lyoz­ta az ügy­véd.

– Nem vi­gyor­gott so­kat­mon­dó­an Dra­ke. – Mon­da­ni egy szó­val sem mond­tad.

– Né­hány má­sod­perc­re csend tá­madt.

– Azt aka­rom – szó­lalt meg az­tán Ma­son ha­tá­ro­zot­tan –, hogy de­ríts ki min­dent, amit a ház­ve­ze­tő­nő tud. Tel­je­sen mind­egy, mit és mi­ről.

Paul Dra­ke vál­lat vont.

– Ne érts fél­re. Hidd el, nem kí­ván­csi­ság­ból fag­gat­lak. De mi van, ha az, amit ki­hú­zok a jó­asszony­ból, eset­leg nem kü­lö­nö­seb­ben elő­nyös az ügy­fe­led szem­pont­já­ból?

– Ak­kor is tud­ni aka­rom.

– Jó, ezt már hal­lot­tam. De te­gyük fel, hogy ezt az in­for­má­ci­ót két mun­ka­tár­sam ré­vén sze­rezzük meg, aki­ket rá­ál­lí­tok az ügy­re. És te­gyük fel, hogy ezt az in­for­má­ci­ót vé­gül is szí­ve­seb­ben tar­ta­nád suba alatt. Én ipar­ko­dom meg­bíz­ha­tó em­be­re­ket al­kal­maz­ni, de a dol­gok­nak az a ter­mé­sze­tük, hogy ki­szi­vá­rog­nak…

– No igen. Idő­vel…

– Is­mét hall­gat­tak mind­ket­ten.

– Szó­val? – kér­dez­te vé­gül a de­tek­tív.

– Ha jól sej­tem, ez megint olyan ügy, amely­ben az óra mu­ta­tó­já­val kell ver­senyt fut­nom. Gon­do­lom, a mun­ka­tár­sa­id sem­mi olyan in­for­má­ci­ó­hoz nem jut­nak, amely­hez ne jut­na hoz­zá előbb vagy utóbb a rend­őr­ség is. Mind­össze annyit aka­rok el­ér­ni, hogy én jus­sak hoz­zá előbb, a rend­őr­ség pe­dig utóbb.

– Dra­ke bic­cen­tett.

– He­lyes. Ez így vi­lá­gos. Csak tisz­táz­ni akar­tam, nincs-e köz­tünk fél­re­ér­tés. Eb­ben a szak­má­ban a fél­re­ér­tés elé­ge­det­len ügy­fe­le­ket ered­mé­nyez, már­pe­dig én ki aka­rom elé­gí­te­ni az ügy­fe­le­i­met.

Eb­ben te­hát meg­egyez­tünk – nyug­táz­ta Ma­son. – De vol­na itt még va­la­mi más is. Ed­ward Nor­ton tit­ká­ra, egy Don Gra­ves ne­ve­ze­tű fic­kó szem­ta­nú­ja volt a gyil­kos­ság­nak. Ez a pa­sas fel­tá­lalt egy his­tó­ri­át a rend­őr­ség­nek, de egy má­si­kat is, ne­kem. Eset­leg ve­szé­lyes­sé vál­hat. Fel­tét­le­nül ki kell de­rí­te­ni, hogy csak­ugyan lá­tott-e egy nőt ab­ban a szo­bá­ban, ami­kor a gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ték, il­let­ve hogy szán­dé­ká­ban áll-e ezt ál­lí­ta­ni, ami vol­ta­kép­pen egy­ku­tya. Tud­nál-e kap­cso­la­tot te­rem­te­ni vele kü­lö­nö­sebb gya­nú fel­kel­té­se nél­kül, és ki­für­kész­ni, hogy mi­lyen ta­nú­val­lo­mást szán­dé­ko­zik ten­ni? Leg­job­ban sze­ret­ném, ha írott nyi­lat­ko­za­tot csi­kar­nál ki tőle, már­mint ha erre mód nyí­lik.

– Van pén­zed a költ­sé­gek­re? – ér­dek­lő­dött a de­tek­tív.

– Dö­gi­vel.

– El­küld­he­tek hoz­zá va­la­kit, aki új­ság­író­ként mu­tat­ko­zik be neki. El­mond­ja, hogy szük­sé­ge vol­na egy szem­ta­nú be­szá­mo­ló­já­ra, és fel­ajánl­ja, hogy az alá­írt, hi­te­les kéz­ira­tért so­ron­ként fi­zet… Mit szólsz hoz­zá?

– Re­mek – mond­ta Ma­son. – De azért gon­dos­kodj róla, hogy túl sok sor ne le­gyen.

– Dra­ke el­vi­gyo­ro­dott, az­tán fel­tá­pász­ko­dott, és el­nyom­ta a csik­ket.

– Rend­ben van, ne­ki­ru­gasz­ko­dom.

– És ér­te­sí­tesz az ered­mény­ről?

– Per­sze.

– Vi­gyáz­za­tok a ház­ve­ze­tő­nő­re. Va­ló­sá­gos kő­szik­la. A nyel­ve­tek fog ki­lóg­ni tőle.

– A je­len­té­se­ket írás­ban ké­red?

– Nem. Vagy élő­szó­ban, vagy se­hogy.

Ko­pog­tak. Del­la Street dug­ta be az or­rát, és so­kat­mon­dó­an hu­nyo­rí­tott Ma­son­re.

– Mond­ja csak meg nyu­god­tan, Del­la, mi van?

– Mr. Crins­ton van oda­kinn. Azt mond­ja, bor­zasz­tó­an fon­tos do­log­ban jött, egy per­cig sem vár­hat.

– Jól van, mind­járt be­szé­lek vele – mond­ta az ügy­véd.

– Je­len­tő­ség­tel­jes pil­lan­tást ve­tett Dra­ke-re, és olyan han­go­san foly­tat­ta, hogy kint is hall­has­sák:

– Min­den a leg­na­gyobb rend­ben van, Mr. Dra­ke. Pil­la­nat­nyi­lag ugyan egy rop­pant fon­tos ügyön dol­go­zom, és erre kell szen­tel­nem min­den fi­gyel­me­met, de hát az ön ügyét amúgy is csak tíz nap múl­va tár­gyal­ják. Min­den­eset­re ha­lasz­tást fo­gok kér­vé­nyez­ni, és köz­ben be­sze­rezzük a még hi­ány­zó cse­kély­sé­ge­ket.

A kü­szöb­nél ke­zet rá­zott Dra­ke-kel, és in­tett Mr. Crins­ton­nak.

– Tes­sék – in­vi­tál­ta be az iro­dá­ba.

Crins­ton a maga jel­leg­ze­te­sen ha­tá­ro­zott, te­kin­télyt su­gár­zó mód­ján vo­nult be. Olyan be­nyo­mást kel­tett, mint­ha pusz­tán egyé­ni­sé­gé­nek ere­jé­vel ké­pes vol­na for­gó­szél­ként el­sö­pör­ni az út­já­ból min­den aka­dályt.

– Hel­lo, Ma­son – nyúj­tott ke­zet. – Örü­lök, hogy lá­tom. Gon­do­lom, jócs­kán akadt ten­ni­va­ló­ja, mi?

Ma­son töp­ren­gő szem­mel mé­re­get­te.

– Bi­zony, jócs­kán.

Crins­ton tel­je­sen ki­töl­töt­te a te­re­bé­lyes ka­ros­szé­ket. Elő­vett egy szi­vart, le­vág­ta a vé­gét, és a tal­pán vé­gig­hú­zott gyu­fá­val rá­gyúj­tott.

– Nem mon­dom, jó kis zűr­ben vol­tunk – je­gyez­te meg.

– Sőt, va­gyunk is.

– Ó, azt hi­szem, most már las­san ki­fe­lé má­szunk. De mi­ért nem kö­vet­te az uta­sí­tá­sa­i­mat?

– Mi­fé­le uta­sí­tá­sa­it?

– Hogy tart­sa tá­vol Fran­cest az egész­től.

– Meg is tet­tem, amennyi­re csak tő­lem telt. De az a sze­gény lány ret­te­ne­te­sen ki­bo­rult. Ide­jött az iro­dám­ba, és va­ló­sá­gos ideg­ro­ha­mot ka­pott. Azon­nal or­vost hív­tam, aki tö­ké­le­tes ki­kap­cso­ló­dást írt elő. El is vit­ték rög­tön va­la­mi sza­na­tó­ri­um­ba, még ne­kem se árul­ta el, hová, mert at­tól félt, hogy eset­leg fel­hí­vom.

Crins­ton, aki a kék­lő füst­fel­leg­be me­redt, az ügy­véd felé kap­ta a fe­jét.

– Nem is rossz öt­let – vi­gyo­ro­dott el.

– Miss Ce­la­ne ide­gei a pat­ta­ná­sig fe­szül­tek – fe­lel­te mél­tó­ság­tel­je­sen Ma­son.

– Jó, jó, tu­dom – tü­rel­met­len­ke­dett Crins­ton. – Kár ilyen üres lo­cso­gás­sal fe­csé­rel­ni a drá­ga időt Vi­lá­gos a hely­zet. Egyéb­ként azért ug­rot­tam fel ma­gá­hoz, hogy meg­tud­jam, is­mer-e egy Ge­or­ge Black­man nevű ügy­vé­det?

– Igen, is­me­rem.

– Ez a pa­sas fel­hí­vott ugyan­is, és azt mond­ta, hogy ha­la­dék­ta­la­nul ke­res­sem fel ma­gát va­la­mi iszo­nyú­an fon­tos ügy­ben.

Ma­son igye­ke­zett mi­nél kö­zö­nyö­sebb, szín­te­le­nebb han­gon be­szél­ni:

– Black­man nem­rég itt járt ná­lam, és azt ipar­ko­dott el­hi­tet­ni ve­lem, hogy a csa­lád szem­pont­já­ból sok­kal hasz­no­sabb vol­na, ha De­voe csak em­ber­ölés bűn­tet­té­ben val­la­ná bű­nös­nek ma­gát.

– Már hogy a fe­né­be? – csat­tant fel Crins­ton. – Az az em­ber rab­ló­gyil­kos! Gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el, gá­lád, elő­re meg­fon­tolt gyil­kos­sá­got!

– Black­man ar­ról óhaj­tott tár­gyal­ni ve­lem, hogy mi­lyen ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik a csa­lád – foly­tat­ta Ma­son vál­to­zat­la­nul egy­ked­vű han­gon. – Ki­je­len­tet­te, hogy amennyi­ben a csa­lád bosszú­ál­ló ma­ga­tar­tást ta­nú­sít az ügy­fe­le iránt, ak­kor ő a maga ré­szé­ről szük­ség­kép­pen ha­son­ló fegy­ve­rek­kel él a csa­lád­dal szem­ben, és igyek­szik be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy ügy­fe­le el­len elő­re meg­ren­de­zett ko­mé­dia alap­ján ha­mis vá­dat emel­tek.

– Hogy le­het­sé­ges ez? – kér­dez­te Crins­ton.

– Ó, ezer mód­ja van – le­gyin­tett Ma­son. – A bűn­ügyek ese­té­ben va­ló­sá­gos köz­hely, hogy az ügy­véd bár­kit meg­pró­bál­hat meg­vá­dol­ni, ki­vé­ve a vád­lot­tat. Oly­kor pél­dá­ul ma­gát a fő­ügyészt is si­ke­rül vád alá fog­ni. Még gyak­rab­ban a vád ta­nú­it. Az em­ber, te­szem azt, el­kez­di pisz­kál­gat­ni a ta­nút, ke­reszt­kér­dé­se­ket tesz fel, oda nem tar­to­zó dol­gok­ról is, és igyek­szik va­la­mi­fé­le in­dí­té­kot fel­mu­tat­ni. Az­tán, ha meg­van az in­dí­ték, bi­zo­nyí­ta­ni kez­di, hogy az il­le­tő­nek le­he­tő­sé­ge is volt a tett el­kö­ve­té­sé­re. Ha meg­van az in­dí­ték is meg az al­ka­lom is, hir­te­len át­kap­csol a vád­ra, és ki­fej­ti, hogy a ter­he­lő tanú leg­alább annyi­ra gya­nú­sít­ha­tó, mint a vád­lott.

– Úgy érti, hogy gya­nú­ba ke­ver­he­tik Fran Ce­la­ne-t? – hü­le­de­zett Crins­ton.

– Nem em­lí­tet­tem ne­ve­ket. Csu­pán el­mond­tam, ho­gyan játsszák az ügy­vé­dek a játsz­mát.

– Ide fi­gyel­jen – hör­dült fel Crins­ton –, rá­jött, hogy ez a pa­sas mit akar iga­zá­ból?

– Ál­lí­tá­sa sze­rint pénzt. És ígé­re­tet, hogy fo­lya­mod­ványt in­té­zünk a ke­rü­le­ti ügyész­hez, amely­ben kér­jük az ügy le­he­tő leg­eny­hébb el­bí­rá­lá­sát, va­la­mint az em­ber­ölés vád­já­nak el­fo­ga­dá­sát.

– Crins­ton gond­ter­hel­ten mé­re­get­te az ügy­vé­det.

– Azt mond­ja, ál­lí­tá­sa sze­rint?

– Igen.

– De maga úgy vi­sel­ke­dik, mint­ha nem hin­né, hogy Black­man tény­leg ezt akar­ja.

– Nem is.

– Mi­ért?

– Mert vé­le­mé­nyem sze­rint a ke­rü­le­ti ügyész ebbe nem egyez­het bele. Vé­le­mé­nyem sze­rint a ke­rü­le­ti ügyész vagy elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal el­kö­ve­tett gyil­kos­ság mi­att emel vá­dat, vagy egy­ál­ta­lán nem emel vá­dat.

– Ak­kor hát mit akart vol­ta­kép­pen Black­man? – fir­tat­ta Crins­ton.

– Gon­do­lom, ki­de­rí­te­ni, hogy mi­kép­pen re­a­gá­lunk egy ilyes­faj­ta aján­lat­ra. Ha el­fo­gad­juk, annyi pénzt csi­kar ki be­lő­lünk, amennyit csak tud, az­tán to­vább zsa­rol, amed­dig csak le­het, a tár­gya­lá­son pe­dig ala­po­san lóvá tesz ben­nün­ket.

Crins­ton a szi­var pa­ra­zsát ta­nul­má­nyoz­ta.

– Egy­ál­ta­lán nem kel­tet­te ef­fé­le em­ber be­nyo­má­sát – szó­lalt meg las­san. – Már­mint, per­sze, te­le­fo­non.

– Ha lát­ta vol­na, né­mi­leg el­té­rő be­nyo­mást sze­rez róla – ve­tet­te oda Ma­son.

Crins­ton tű­nőd­ve pö­fé­kelt.

– Ide hall­gas­son – mond­ta hir­te­len, és újra ki­vet­te szá­já­ból a szi­vart ne­kem egy csöp­pet sem tet­szik, ahogy maga ezt az ügyet ke­ze­li.

– Nem? – kér­dez­te hű­vö­sen Perry Ma­son.

– Nem!

– És mi nem tet­szik ben­ne”?

– Né­ze­tem sze­rint maga egy ara­nyat érő al­kal­mat sza­lasz­tott el. Azt hi­szem, ha szó­ba ál­lunk Black­man­nel. min­den esé­lyünk meg­van, hogy rend­be te­gyük az egész nya­va­lyát.

– Én meg nem hi­szem – vá­la­szol­ta Ma­son kur­tán, min­den ma­gya­ráz­ko­dás nél­kül.

– De én igen! És ép­pen ezért meg­pa­ran­cso­lom, hogy ve­gye fel a kap­cso­la­tot Black­man­nel, és adja meg neki, amit kí­ván. Per­sze, az éssze­rű­ség ha­tá­ra­in be­lül.

– Black­man kí­ván­sá­gai az éssze­rű­ség ha­tá­rán kí­vül mo­zog­nak – mond­ta az ügy­véd. – En­nél az em­ber­tí­pus­nál ne szá­mít­son ilyes­mi­re. Mi­helyt ki­szá­mít­ja, hogy mit te­kin­tünk éssze­rű­nek, meg­eme­li a kö­ve­te­lé­se­it.

– Se­baj. Hadd emel­je. Eb­ben az ügy­ben olyan fene sok do­hány fo­rog koc­kán, hogy nem en­ged­het­jük meg ma­gunk­nak a fi­nom­ko­dást.

– Ennyi­re fél, hogy Fran­ces Ce­la­ne nem tud majd helyt­áll­ni, ha ala­po­sab­ban meg­szo­ron­gat­ják?

– És ezt maga kér­di tő­lem?! – Crins­ton már szin­te or­dí­tott. – Pont maga, aki ideg­össze­om­lás cí­mén sza­na­tó­ri­um­ba vi­tet­te, hogy el­tün­tes­se a he­ku­sok elöl?

– Egyet­len szó­val sem mond­tam, hogy a rend­őr­ség elöl akar­tam el­tün­tet­ni.

– Jó, hát ak­kor én mon­dom!

– Igen, hal­lom, mint­hogy még jó a fü­lem. Fö­lös­le­ge­sen or­dí­to­zik itt.

Crins­ton fel­pat­tant. A fé­lig el­szí­vott szi­vart a ha­mu­tar­tó­ba vág­ta, és ádáz te­kin­tet­tel me­redt az ügy­véd­re.

– Rend­ben van. Vissza­adom a sza­bad­sá­gát!

– Hogy­hogy?

– Ahogy mon­dom. Töb­bé nem az ügy­vé­dem, és nem kép­vi­se­li töb­bé Fran­ces Ce­la­ne ér­de­ke­it sem.

– Úgy vé­lem, hogy ezt el­ső­sor­ban Miss Ce­la­ne hi­va­tott el­dön­te­ni. Meg­vá­rom, míg ö maga köz­li ve­lem szán­dé­ka­it.

– Kö­zöl­ni is fog­ja tüs­tént, csak ta­lál­koz­zam vele.

Ma­son hig­gad­tan mo­soly­gott.

– És hol fog ta­lál­koz­ni vele?

– Egy per­cig se ag­gód­jon. Mér­get ve­het rá, hogy meg­ta­lá­lom, és ak­kor maga re­pül. Maga bal­fá­cán! Le­het, hogy egy­hez-más­hoz van süt­ni­va­ló­ja, de a mi dol­gun­kat po­csé­kul el­lőt­te. Ke­re­sek má­sik ügy­vé­det, és…

Perry Ma­son hir­te­len fel­állt, és ki­lé­pett író­asz­ta­la mö­gül. Crins­ton meg sem rez­zent, de a sze­mé­ben egy szik­rá­nyi fé­le­lem vil­lant meg. Ma­son el­tö­kél­ten elé­je állt, és hű­vö­sen, ke­mé­nyen, vész­jós­ló­an néz­te.

– He­lyes. Tisz­tázzunk min­dent vi­lá­go­san. E perc­től kezd­ve nem va­gyok az ügy­véd­je, igaz?

– De még mennyi­re I Ne kép­zel­je, hogy a maga ügye olyan át­ko­zot­tul fon­tos. Miss Ce­la­ne már rég meg­bí­zott vol­na a ha­gya­ték ke­ze­lé­sé­vel, ha nem gá­tol az a kö­rül­mény, hogy nem le­he­lek egy sze­mély­ben a ha­gya­ték ke­ze­lő­je meg az élet­ben ma­radt cég­társ jog­ta­ná­cso­sa is.

– Hál et­től iga­zán nem kell ezen­túl fél­nie! Más­részt ne is áb­rán­doz­zon ar­ról, hogy va­la­ha is a ha­gya­ték ke­ze­lő­je lesz. Más ügy­vé­det fo­gok meg­ha­tal­maz­ni, és ugyan­az lesz Fran­ces Ce­la­ne ügy­véd­je is!

– Pusz­tán hogy be­bi­zo­nyít­sam egy­ügyű­sé­get, és hogy mi­lyen bár­gyún sé­tált be mind­járt az első csap­dá­ba: az ügy­vé­det, aki­hez for­dul­ni szán­dé­ko­zik, Black­man aján­lot­ta ma­gá­nak.

– És ak­kor mi van?

Ma­son je­ge­sen mo­soly­gott.

– Sem­mi. Raj­ta, csak raj­ta! Másszon bele a csap­dá­ba, ami­lyen mé­lyen csak tet­szik.

Crins­ton te­kin­te­te kis­sé meg­eny­hült.

– Hall­gas­son ide. Ma­son. Ne­kem sze­mé­lye­sen a vi­lá­gon sem­mi ki­fo­gá­som nin­csen maga el­len, de az üz­let az üz­let. Sze­rin­tem maga a leg­jobb úton ha­lad, hogy vég­képp el­fu­se­rál­jon min­dent. Rá­adá­sul fe­ne­mód ma­gas lo­von ül. Ért­sen meg jól. Én na­gyon sze­re­tem Fran Ce­la­ne-t. Szin­te a nagy­báty­já­nak ér­zem ma­gam. Azt aka­rom, hogy en­nek a gye­rek­nek rend­be hoz­zák a szé­ná­ját. Olyas­va­la­ki­re van te­hát szük­sé­günk, aki tár­gyal­ni tud Black­man­nel. Már­pe­dig Black­man ki­je­len­tet­te, hogy ak­kor sem haj­lan­dó szó­ba áll­ni ma­gá­val, ha maga len­ne az egyet­len élő­lény ezen a ke­rek vi­lá­gon.

Perry Ma­son ke­ser­nyé­sen el­ne­vet­te ma­gát.

– Tör­tén­jék bár­mi, de én ki­tar­tok Fran mel­lett – foly­tat­ta csö­kö­nyö­sen Crins­ton. – Fo­gal­mam sincs, mit de­rít­het­nek ki róla a nyo­mo­zás so­rán, de ami en­gem il­let, én nem ha­gyom el soha. Ezt je­gyez­ze meg egy­szer s min­den­kor­ra. Én üz­let­em­ber va­gyok, az a gye­rek pe­dig annyit ért az ilyes­mi­hez, mint tyúk az ábé­cé­hez. Majd én el­in­té­zem, hogy ne es­sék bán­tó­dá­sa, és eh­hez tüs­tént hoz­zá is lá­tok.

Sar­kon for­dult, és mél­tó­ság­tel­je­seb­ben, mint va­la­ha, el­in­dult az ajtó felé. Perry Ma­son fi­gyel­me­sen né­zett utá­na. Ami­kor Crins­ton meg­fog­ta a ki­lin­cset, oda­szólt neki:

– Hogy maga mi­cso­da ba­lek!

– Mit be­szél?! – for­dult vissza he­ve­sen Crins­ton. – Ki­ké­rem ma­gam­nak az ilyen sza­va­kat!

– Pe­dig fog még en­nél rosszab­bat is hal­la­ni – le­gyin­tett Ma­son, és vissza­ült az író­asz­ta­lá­hoz.

Crins­ton egy má­sod­per­cig té­to­vá­zott, az­tán kö­ze­lebb lé­pett.

– Jól van, okos­tó­ni. De most én mon­dok ma­gá­nak egy-két szót. Mi­óta ezt az ügyet ma­gá­ra bíz­ták, egyik bak­lö­vést a má­sik után kö­vet­te el. Na­gyon jól tu­dom, hogy én nem dob­ha­tom ki ma­gát Fran he­lyett. Eh­hez csak neki van joga. De annyi szent, hogy nyo­ma­té­ko­san ja­va­sol­ni fo­gom neki. Ám ha ne­tán még­sem ten­né meg, adok ma­gá­nak egy tip­pet. Tart­sa a sze­mét Pur­ket­ten, az ina­son.

– No­csak! – je­gyez­te meg Ma­son. – Vég­re va­la­mi ér­de­kes. Raj­ta, mond­ja csak el, mi nyom­ja a szí­vét.

– Lám, lám – gú­nyo­ló­dott Crins­ton. – Most még­is­csak el­fo­gad­na egy kis jó ta­ná­csot, mi?

– Arra va­gyok kí­ván­csi, mi­ért em­lí­tet­te Pur­ket­tet.

– Én meg arra, hogy ha el­áru­lom, lesz-e annyi esze, hogy fel­hasz­nál­ja a tip­pe­met?

Perry Ma­son nem vá­la­szolt, de a fe­jét kis­sé ol­dalt haj­tot­ta, mint aki iz­ga­tot­tan he­gye­zi a fü­lét.

– Eb­ben az ügy­ben a bi­zo­nyí­té­kok fél­re­ért­he­tet­le­nül De­voe-t ter­he­lik – kezd­te Crins­ton. – Akár­me­lyik ki­csit te­het­sé­ge­sebb ügy­véd arra tö­re­ke­dett vol­na, hogy a rend­őr­ség egy pil­la­na­tig se ké­tel­ked­hes­sek a bi­zo­nyí­té­kok meg­győ­ző ere­jé­ben. Csak­hogy maga nyu­god­tan ült a fe­ne­kén, és a kis­uj­ját sem moz­dí­tot­ta, a rend­őr­ség pe­dig el­kez­dett ké­tel­ked­ni, és újabb nyo­mo­zást in­dí­tott. És ami­kor már folyt a nyo­mo­zás, ak­kor sem kö­ve­tett el sem­mit, hogy meg­véd­je ügy­fe­lét a he­ku­sok kí­ván­csi­sá­gá­tól. Már­most, ha csak­ugyan De­voe a tet­tes, ak­kor az ügy le­zá­rul. De ha nem ő, ak­kor a gyil­kos­sá­got va­la­ki más kö­vet­te el. Min­den va­ló­szí­nű­ség arra utal, hogy ez a más­va­la­ki Pur­kett. És maga ed­dig még csak nem is fog­lal­ko­zott vele.

Crins­ton el­hall­ga­tott, és har­ci­as áb­rá­zat­tal me­redt az ügy­véd­re.

– Ez min­den, amit el akart mon­da­ni? – ér­dek­lő­dött Ma­son.

– Ez min­den.

Perry Ma­son mo­soly­gott.

– Black­man iro­dá­ja a Mu­tu­al iro­da­épü­let­ben ta­lál­ha­tó. Meg­kí­mé­lem at­tól, hogy ke­res­gél­nie kell­jen a te­le­fon­könyv­ben.

Crins­ton sze­mé­ben némi meg­hök­ke­nés lát­szott, de az­tán újra fe­nye­ge­tő arc­ki­fe­je­zést öl­tött.

– Így is jó! – vág­ta oda, sar­kig tár­ta az aj­tót, és nagy dör­re­nés­sel csap­ta be maga után.

Perry Ma­son né­hány per­cig moz­du­lat­la­nul ült író­asz­ta­la mö­gött. Az­tán ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal fe­jé­be csap­ta a ka­lap­ját, és el­in­dult ki­fe­lé. Tá­vo­zó­ban oda­szólt Del­lá­nak: – Nem tu­dom, mi­kor jö­vök vissza, Del­la. Öt­kor min­den­eset­re zár­ja be az iro­dát.