16

Fran Ce­la­ne a te­re­bé­lyes, fe­ke­te bőr­fo­tel­ban ku­por­gott, és gyá­mol­ta­la­nul, meg­ha­tó­an mo­soly­gott a fény­ké­pe­ző­gép­re.

– Ez a mo­soly ma­rad! – ri­kol­tot­ta a fo­tós.

– Áll­jon meg a me­net! – szólt köz­be Ne­vers. – Nem elég sze­xis! Mu­tas­sa job­ban a lá­bát!

Fran Ce­la­ne meg­adó mo­sollyal fel­jebb húz­ta a szok­nyá­ját né­hány cen­ti­mé­ter­rel.

– A gép­be néz­zen! – uta­sí­tot­ta a fo­tós. – Vár­jon! Még most sem az iga­zi! Mu­tas­son még egy ki­csit a lá­bá­ból!

A lány ar­cá­ról el­tűnt a mo­soly, fe­ke­te sze­me vil­lá­mo­kat szórt. Dü­hös moz­du­lat­tal comb­tő­ig fel­húz­ta a szok­nyá­ját.

– Ez egy ki­csit sok, Miss Ce­la­ne! – je­lez­te a fo­tós.

– Mit jár a szá­ja? Lá­bat akar­tak! Hát itt van!

Ma­son a lány felé ha­jolt.

– Ért­se meg vég­re, Miss Ce­la­ne, ezek az új­ság­írók a mi ol­da­lun­kon áll­nak. Ro­kon­szen­ves szín­ben igye­kez­nek majd fel­tün­tet­ni ma­gát a nyil­vá­nos­ság előtt, és ezért olyan fel­vé­te­le­ket kell ké­szí­te­ni­ök, ame­lyek fel­kel­tik az em­be­rek ér­dek­lő­dé­sét. Higgye el, ren­ge­te­get len­dít­het az ügyén egy meg­fe­le­lő­en szo­mor­kás mo­soly és az ez­zel pá­ro­su­ló szek­sze­pil, amely igé­ző­en hat a fér­fi­ol­va­sók­ra…

A lány sze­mé­ben las­san el­ült a vi­har. El­ren­dez­te comb­ján a szok­nyá­ját, és ar­cá­ra is­mét vissza­köl­tö­zött a fáj­dal­mas, meg­ha­tó mo­soly.

– Ez már oké – ál­la­pí­tot­ta meg Ne­vers.

– Ma­rad­jon így, és ne pis­log­jon – szólt a fo­tós.

Mi­után a kis mag­né­zi­um­fel­leg meg­üle­pe­dett a mennye­ze­ten, a fo­tós is­mét a lány­hoz for­dult:

– Jó. Pró­bál­junk most más be­ál­lí­tást. Zseb­ken­dő a kéz­ben, mint­ha most tö­röl­te vol­na le a könnye­it, bo­ron­gós arc, ke­ser­nyés száj. Szok­nya lej­jebb.

– Mit kép­zel, mi va­gyok én?! Pró­ba­kis­asszony? Vagy szí­nész­nő? – puk­ka­do­zott megint Fran­ces.

– Ne ide­ges­ked­jen, Miss Ce­la­ne – kor­hol­ta Ma­son. – En­nél még kü­lönb is lesz! Na­gyon ké­rem, fe­gyel­mez­ze ma­gát. Ha ál­lan­dó­an fel­for­tyan és düh­be gu­rul min­den sem­mi­sé­gen, az új­ság­írók rög­tön vad­macs­ka hí­rét kel­tik, ez pe­dig nem szol­gál a ja­vá­ra. A ma­gam ré­szé­ről min­dent el­kö­ve­tek, hogy mi­előbb a bí­ró­ság elé áll­jon, és fel­ment­sék. De ha nem se­gít, kel­le­met­len meg­le­pe­té­sek ér­het­nek min­ket.

A lány Ma­son­re né­zett, mé­lyet só­haj­tott, és a kért póz­ba he­lyez­ke­dett.

– Az ál­lát egy ki­csit lej­jebb! Most egy ki­csit bal­ra? – ren­del­ke­zett a fo­tós. – Sze­met le­süt­ni, de nem túl­zot­tan, mert azt hi­szik, le­huny­ta. A vál­lát for­dít­sa el, hogy job­ban mu­tas­son a mel­le! Re­mek! Ki­tű­nő! Ma­rad­jon így!

Újabb fel­hőcs­ke röp­pent a mennye­zet felé.

– Prí­ma – kö­zöl­te a fo­tós. – Ket­tő már si­ke­rült! Perry Ma­son a te­le­fo­nért nyúlt.

– Del­la, hív­ja fel a ke­rü­le­ti ügyész­sé­get, és kap­csol­ja be hoz­zám Claude Drum­mot. – Drumm kis­vár­tat­va je­lent­ke­zett. – Bor­zasz­tó­an saj­ná­lom, Drumm, de Miss Ce­la­ne-t sú­lyos rosszul­lét fog­ta el. Mint tud­ja, ideg­össze­om­lá­sa volt, és az or­vo­sa sza­na­tó­ri­um­ba küld­te. Mi­helyt azon­ban ér­te­sült róla, hogy a rend­őr­ség ke­re­si, el­hagy­ta a sza­na­tó­ri­u­mot, és ön­ként kí­vánt je­lent­kez­ni. Je­len­leg itt ül az iro­dám­ban, né­ze­tem sze­rint igen rossz ideg­ál­la­pot­ban. Azt hi­szem, oko­sabb vol­na, ha ide­jön­né­nek érte.

– Ha jól tu­dom, ami­kor te­le­fo­nált, azt mond­ta, hogy Miss Ce­la­ne el­in­dult már az iro­dá­já­ból! – mond­ta bosszú­san Drumm.

– Va­ló­szí­nű­leg fél­re­ér­tett. Azt mond­tam, hogy el­in­dult a maga iro­dá­já­ba, és nem tu­dom, szán­dé­ko­zik-e meg­áll­ni köz­ben va­la­hol. Miss Ce­la­ne rend­kí­vül ide­ges volt, fel­jött hoz­zám, és meg­kért, hogy kí­sér­jem el.

– Rend­ben van, kül­döm az em­be­re­i­met! – vág­ta le Drumm dü­hö­sen a te­le­font.

Ma­son Ne­vers­hez for­dult, és el­vi­gyo­ro­dott.

– Ha be­je­len­tem ne­kik, hogy előbb hoz­zám jön fel, egy had­osz­tályt kül­de­nek ki, hogy már elő­ző­leg el­csíp­jék.

– Ez már ben­ne van a já­ték­sza­bá­lyok­ban. Mondd, apó­ca, nem ká­bí­ta­nál el még egy korty pi­á­val, ha már ilyen szé­pen kéz­nél van?

– Egy kis ital ne­kem sem ár­ta­na – je­gyez­te meg a lány.

Ma­son a fe­jét ráz­ta.

– Szó sem le­het róla. Pár perc múl­va kez­dő­dik a cir­kusz, más sem hi­ány­zik ne­kem, mint hogy al­ko­hol­sza­gú le­gyen a le­he­le­te. Ne fe­lejt­se el, hogy ezen­túl bár­mit tesz, bár­mit mond, fel­jegy­zik, és azon me­le­gé­ben a kö­zön­ség elé tá­lal­ják. Ami a leg­fon­to­sabb: soha, sem­mi­lyen kö­rül­mé­nyek közt ne be­szél­jen az ügy­ről, és ne ve­szít­se el a nyu­gal­mát. Ezt a ket­tőt vés­se az eszé­be! Fe­cseg­jen bár­mi más­ról, lás­sa el bő­ven anyag­gal az új­ság­író­kat. Me­sél­je el ne­kik mi­nél ro­man­ti­ku­sab­ban tit­kos há­zas­sá­gá­nak re­gé­nyét. Ára­doz­zon ar­ról, hogy mi­lyen nagy­sze­rű fiú Rob Gle­a­son, és maga mennyi­re imád­ja. Pi­tye­reg­jen a gye­rek­ko­rá­ról, ár­va­sá­gá­ról, meg ar­ról, hogy a nagy­báty­ja szin­te apja-any­ja volt egy sze­mély­ben. Játssza el előt­tük a sze­gény, nyo­mo­rult, apát­lan-anyát­lan kis mil­li­ár­dos­lányt, aki­nek csak az a tö­mér­dek un­dok pén­ze van. Ad­jon meg ne­kik min­den fel­vi­lá­go­sí­tást, amit csak kér­nek a szív­hez szó­ló cik­kek­hez, szí­nes tár­cák­hoz. De mi­helyt a per­ről kez­de­nek be­szél­ni, vagy a gyil­kos­ság éj­sza­ká­ján tör­tén­tek­ről, azon­mód csuk­ja be a szá­ját. Vagy mond­ja in­kább, hogy a szí­ve sza­kad meg bá­na­tá­ban, hi­szen annyi­ra sze­ret­né el­me­sél­ni, és süllyed­jen el, ha érti, mi­ért nem te­he­ti, de az ügy­véd­je a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban úgy ren­del­ke­zett, hogy mind­er­ről egye­dül ő be­szél­het. Te­gye hoz­zá, hogy tisz­tá­ra ütő­dött­ség­nek tart­ja, és fel nem fog­hat­ja, mi­ért ra­gasz­ko­dik hoz­zá az az ügy­véd, utó­vég­re ma­gá­nak nincs sem­mi tit­kol­ni­va­ló­ja. Leg­szí­ve­seb­ben az utol­só szó­ig, rész­le­te­sen el­mon­da­na min­dent, ami­re csak em­lék­szik, de hát ígé­re­tet tett az ügy­véd­jé­nek, és nem olyan faj­ta, hogy meg­szeg­né az adott sza­vát. Min­dent el fog­nak kö­vet­ni, hogy tőr­be csal­ják ma­gát. Al­kal­ma­sint meg­pró­bál­koz­nak olyan ál­lí­tás­sal is, hogy Rob Gle­a­son min­dent be­val­lott, il­let­ve meg­súg­ta a rend­őr­ség­nek, hogy ma­gát gya­nú­sít­ja a gyil­kos­ság­gal, nem is alap­ta­la­nul, mert maga bi­zal­ma­san el­árult neki ezt, azt. Mond­hat­ják eset­leg, hogy Rob Gle­a­son meg­győ­ző­dé­se sze­rint maga kö­vet­te el a bűn­tényt, ámde ő ma­gá­ra vál­lal­ta, mert így akar­ja meg­men­te­ni ma­gát. Kí­sér­le­tez­ni fog­nak min­den­nel, de maga csak nyis­sa szép ke­rek­re a sze­mét, és hall­gas­son, mint aki meg­ku­kult. És a jó­is­ten sze­rel­mé­re, csak düh­be ne gu­rul­jon! Ezer­szer is el­kö­vet­nek majd olyas­mit, ami­től visz­ket­ni fog a te­nye­re, és ölni sze­ret­ne, de ha a szo­kott mó­don sza­bad­já­ra en­ge­di a mér­gét, te­lep­rüsz­kö­lik a la­pok első ol­da­lát, hogy maga fé­kez­he­tet­len és köz­ve­szé­lyes tig­ris.

– Ér­tem – mond­ta hal­kan a lány.

Az ut­cá­ról szi­ré­ná­zás hal­lat­szott be, és ép­pen az iro­da ab­la­ka alatt né­mult el.

Fran­ces Ce­la­ne meg­bor­zon­gott.

– Na, öre­gem, elő gyor­san a ma­si­ná­dat! – ve­zé­nyelt Ne­vers a fo­tós­nak. – Az új ven­dé­gek közt akad­nak né­há­nyan, akik bol­do­gan lát­nák vi­szont a ké­pes fe­lü­ket a Star ha­sáb­ja­in, amint őri­zet­be ve­szik a gya­nú­sí­tot­tat. Pél­dá­ul Carl Se­award, a bűn­ügyi cso­port­ból. Az a ve­réb imád­ja, ha len­cse előtt fe­szít­het, fél ke­zé­vel a fo­goly vál­lán, és ra­jong az ilyen kép­szö­ve­ge­kért: Carl Se­award, a bűn­ügyi cso­port ren­dít­he­tet­len nyo­mo­zó­ja le­tar­tóz­tat­ja a gya­nú­sí­tot­tat, vé­gét vet­vén ez­zel a nyo­mo­zás­nak, amely az el­múlt negy­ven­nyolc órá­ban za­var­ba ej­tet­te az egész rend­őr­sé­get. Te, várj csak, ezen a ké­pen én is sze­re­pel­het­nék. Mi­lyen a frizu­rám? Alá­írás: A Star ri­por­te­re se­géd­ke­zet nyújt a rend­őr­ség­nek a gya­nú­sí­tott le­tar­tóz­ta­tá­sá­nál.

És Ne­vers gro­teszk póz­ba vág­ta ma­gát a fény­ké­pe­ző­gép előtt.

Fran­ces Ce­la­ne gu­nyo­ros pil­lan­tást ve­tett rá.

– Mu­tas­son egy ki­csit töb­bet a lá­bá­ból! – ta­ná­csol­ta.