2

Del­la Street ször­nyű ti­tok­za­to­san sur­rant be az iro­dá­ba, és gon­do­san be­csuk­ta az aj­tót.

Perry Ma­son az író­asz­tal mö­gül tit­kár­nő­jé­re hu­nyo­rí­tott:

– Mi­ért vág ilyen rej­té­lyes ké­pet?

Del­la né­hány lé­pés­sel bel­jebb osont, az ügy­véd­re né­zett, az­tán vissza az aj­tó­ra, hogy meg­győ­ződ­jék, jól be­csuk­ta-e.

– Egy fér­fi van kinn a szo­bám­ban, aki Ro­bert Gle­a­son né­ven mu­tat­ko­zott be.

– És mit akar?

– Miss Ce­la­ne fe­lől ér­dek­lő­dik.

– Aki az imént ment el?

– Igen.

– Csak nem árul­ta el neki, hogy a lány ép­pen most járt ná­lunk?

– Per­sze hogy nem.

– Gle­a­son mit mon­dott?

– Hogy be­szél­ni akar ma­gá­val. Meg­kér­dez­tem tőle, mi­lyen ügy­ben, mire azt mond­ta, hogy a maga egyik ügy­fe­lé­ről van szó. Kér­tem, hogy szí­ves­ked­jék kö­zöl­ni ve­lem az ügy­fél ne­vét és va­la­mit az ügy ter­mé­sze­té­ről. Ki­je­len­tet­te, hogy Miss Ce­la­ne-ről van szó, és az ő ügyé­ben akar fel­tét­le­nül be­szél­ni ma­gá­val.

– Ér­tem. És maga mit mon­dott neki?

– Hogy nem is­me­rek név­ről min­den ügy­fe­let, és szí­ves­ked­jék va­la­mi­vel bő­veb­ben nyi­lat­koz­ni. Ve­szet­tül iz­ga­tott a pa­sas.

– Mi­ért? – kér­dez­te Ma­son. – A lány mi­att, az ügy mi­att, vagy egyéb ok­ból?

– Fo­gal­mam sincs. Fel­dúlt és ide­ges.

Ma­son ki­egye­ne­se­dett, mint aki hir­te­len el­dön­tött va­la­mit.

– Küld­je be. Be­szél­ni aka­rok vele.

Del­la bó­lin­tott, meg­for­dult, és ki­tár­ta az aj­tót.

– Fá­rad­jon be, uram – mond­ta.

Egy fér­fi lé­pett be, aki­ből csak úgy áradt a nyug­ta­lan­ság. El­ál­ló fülű, he­gyes orrú, nyá­pic alak volt, gör­csö­sen sza­po­ra lép­tek­kel kö­ze­le­dett. Har­minc év kö­rül jár­ha­tott.

– Maga Perry Ma­son ügy­véd? – kér­dez­te tü­rel­met­len han­gon.

Perry Ma­son tü­rel­mes szem­mel vizs­gál­gat­ta bo­zon­tos szem­öl­dö­ke alól.

– Fog­lal­jon he­lyet – mond­ta.

A lá­to­ga­tó té­to­vá­zott, az­tán még­is le­ült az egyik ma­gas hátú szék szé­lé­re.

– Nos, mit óhajt? – tu­da­kol­ta az ügy­véd.

– Azt aka­rom meg­tud­ni, hogy Fran­ces Ce­la­ne fel­ke­res­te-e ma önt.

Ma­son ar­cá­ról nem tűnt el a tü­rel­mes fi­gye­lem ki­fe­je­zé­se.

– Ez itt nem hír­ügy­nök­ség, Mr. Gle­a­son, ha­nem ügy­vé­di iro­da.

Gle­a­son ide­ge­sen fel­pat­tant, há­rom gyors lé­pés­sel az ab­lak­nál ter­mett, egy pil­la­na­tig meg­állt szem­ben a fénnyel, az­tán sar­kon for­dult, és az ügy­véd­re me­redt.

Sze­me sö­té­ten iz­zott. Szem­lá­to­mást igye­ke­zett le­gyűr­ni za­bo­lát­la­nul fel­tá­ma­dó in­du­la­ta­it.

– Fü­tyü­lök a szel­le­mes­ke­dé­sé­re! – vág­ta oda. – Meg kell tud­nom, hogy Fran Ce­la­ne be­szélt-e ma­gá­val vagy nem.

Ma­son hang­ja egy ár­nya­lat­nyit sem vál­to­zott. A má­sik fér­fi tü­rel­met­len­sé­ge úgy per­gett le nyu­gal­má­ról, mint a víz a ka­csa tol­lá­ról.

– Jobb, ha el­ke­rül­jük a fél­re­ér­té­se­ket – fe­lel­te. – Miss Fran­ces Ce­la­ne-röl be­szél?

– Igen.

– Sze­mé­lye­sen is­me­ri Miss Ce­la­ne-t?

– Vi­lá­gos!

Ma­son jobb ke­zé­nek egy őszin­te, le­fegy­ver­ző moz­du­la­tá­val érez­tet­te, hogy mennyi­re je­len­ték­te­len­nek te­kin­ti az egész ügyet.

– Ez ha­tá­ro­zot­tan egy­sze­rű­sí­ti a dol­got – mond­ta.

– Mi­cso­da? – kér­dez­te gya­nak­vón Gle­a­son.

– Az a kö­rül­mény, hogy is­me­ri Miss Ce­la­ne-t. Ez eset­ben sem­mi aka­dá­lya ugyan­is, hogy egye­ne­sen hoz­zá for­dul­jon, és meg­kér­dez­ze, tár­gyalt-e ve­lem. Amennyi­ben nem, fö­lös­le­ges ez­zel fog­lal­koz­nia. Ha még­is, de ezt nem óhajt­ja a maga or­rá­ra köt­ni, bi­zo­nyá­ra mód­ját leli, hogy ti­tok­ban tart­sa. Ha pe­dig tár­gyalt ve­lem, és nem bán­ja, hogy maga is ér­te­sül er­ről, nyil­ván el­mond­ja.

Fel­állt, és rá­mo­soly­gott lá­to­ga­tó­já­ra, je­lez­vén, hogy a be­szél­ge­tést be­fe­jez­te.

Ro­bert Gle­a­son nem moz­dult el az ab­lak­tól. Lát­szott, hogy csak­nem szét­rob­ban.

– Nincs joga így be­szél­ni ve­lem! – he­beg­te.

– Le­het, de hát így be­szél­tem – je­len­tet­te ki nyu­god­tan Ma­son.

– Ak­kor sincs joga!

– Mi­ért?

– Egy ide­gen­nel ta­lán be­szél­het így, csak­hogy én nem va­gyok ide­gen. Fran meg én össze­tar­tozunk. Jo­gom van tud­ni min­den­ről. Frant zsa­rol­ják, és én tud­ni aka­rom, hogy maga mit ja­va­sol neki.

Perry Ma­son ud­va­ri­a­san kér­dő te­kin­tet­tel húz­ta föl a szem­öl­dö­két.

– Kit zsa­rol­nak? – ér­dek­lő­dött. – És ki­cso­da?

Gle­a­son tü­rel­met­le­nül le­gyin­tett.

– Mi ér­tel­me van en­nek az egész ko­mé­di­á­nak? Na­gyon jól tu­dom, hogy Fran itt volt, és maga is na­gyon jól tud­ja, hogy itt volt. Na­gyon jól tud­ja azt is, hogy Frant zsa­rol­ják, én pe­dig meg aka­rom tud­ni, hogy maga mit szán­dé­ko­zik ten­ni.

– Én pe­dig azt hi­szem, hogy ilyen kö­rül­mé­nyek közt fel­ké­rem ma­gát, szí­ves­ked­jék tá­voz­ni az iro­dám­ból. Vol­ta­kép­pen csak azért fo­gad­tam, mert úgy gon­dol­tam, hogy va­la­mi­lyen jogi ügy­ben óhajt ta­ná­csot kér­ni. De úgy lát­szik, ma­gát csak egyet­len téma ér­dek­li, ne­kem vi­szont ma tör­té­ne­te­sen igen sok a dol­gom, és iga­zán nem érek rá vi­tat­koz­ni er­ről ma­gá­val.

Gle­a­son nem tá­gí­tott.

– Leg­alább annyit árul­jon el, hogy ki az, aki zsa­rol­ja Frant. Más­ra nem is va­gyok kí­ván­csi. Csak ezt az egy fel­vi­lá­go­sí­tást adja meg, a töb­bit már én ma­gam is el­in­té­zem.

Az ügy­véd az aj­tó­hoz lé­pett, ha­tá­ro­zott, nyu­godt mél­tó­ság­gal meg­állt:

– Is­ten ön­nel, Mr. Gle­a­son. Saj­ná­lom, hogy nem le­he­tek a se­gít­sé­gé­re.

– Ez az utol­só sza­va? – kér­dez­te Gle­a­son szin­te vi­cso­rog­va.

– Ahogy mond­ja – je­len­tet­te ki Ma­son el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon.

– Rend­ben van – vág­ta rá Gle­a­son. Át­ment a szo­bán, és szó nél­kül tá­vo­zott.

Perry Ma­son hal­kan be­csuk­ta mö­göt­te az aj­tót, hü­velyk­uj­ját mel­lé­nye kar­öl­tő­jé­be akasz­tot­ta, le­szeg­te fe­jét, és jár­kál­ni kez­dett a szo­bá­ban.

Né­hány perc múl­va író­asz­ta­lá­hoz ült, és elő­vet­te Carl Ce­la­ne vég­ren­de­le­té­nek gép­írá­sos má­so­la­tát, amely a Fran­ces Ce­la­ne örök­sé­gé­re vo­nat­ko­zó uta­sí­tá­so­kat és fel­té­te­le­ket tar­tal­maz­ta. Mi­köz­ben az ok­mányt ta­nul­má­nyoz­ta, Del­la Street is­mét be­nyi­tott.

– Miss Ce­la­ne – je­len­tet­te.

Ma­son töp­reng­ve néz­te egy pil­la­na­tig, az­tán kö­ze­lebb in­tet­te. Del­la bel­jebb lé­pett, és be­csuk­ta az aj­tót.

– Gle­a­son rög­tön tá­vo­zott az iro­dá­ból, mi­után ki­ment tő­lem? – kér­dez­te az ügy­véd.

– Igen, rög­tön. És olyan iram­ban, mint aki a száz­mé­te­res sík­fu­tá­son in­dul.

– És Miss Ce­la­ne ép­pen most ér­ke­zett?

– Igen.

– Mit gon­dol, ta­lál­koz­tak a fel­vo­nó­nál?

Del­la Street el­gon­dol­ko­zott.

– Le­het­sé­ges, fő­nök, de nem hi­szem, hogy össze­fu­tot­tak.

– Mi­lyen ál­la­pot­ban van Miss Ce­la­ne? – tu­da­kol­ta Ma­son. – Iz­ga­tott?

– Egy csöp­pet sem – mo­soly­gott Del­la. – Fa­gyos, mint egy mély­hű­tött ubor­ka, és ép­pen azon buz­gól­ko­dik, hogy a le­he­tő leg­csi­no­sabb le­gyen, ami­kor be­lép ma­gá­hoz. Pú­dert vett elő, és res­ta­u­rál­ta az áb­rá­za­tát. Most épp a frizu­rá­ját ren­dez­ge­ti.

– Eressze be.

A tit­kár­nő ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

– Pa­ran­csol­jon, Miss Ce­la­ne – szólt ki.

Fran­ces Ce­la­ne be­lé­pett, Del­la pe­dig ki­sur­rant, és nesz­te­le­nül be­csuk­ta az aj­tót.

– Fog­lal­jon he­lyet – szó­lalt meg Perry Ma­son. Fran­ces Ce­la­ne ugyan­ab­ba a fo­tel­ba ült, mint né­hány órá­val előbb, ke­reszt­be ve­tet­te lá­bát, és szót­la­nul az ügy­véd­re sze­gez­te kér­dő, fe­ke­te sze­mét.

– Né­hány perc­cel ez­előtt bi­zo­nyos Ro­bert Gle­a­son ál­lí­tott be hoz­zám – mond­ta Ma­son –, és azt kö­ve­tel­te, mond­jam meg neki, hogy maga járt-e ná­lam vagy sem.

– Rob ré­me­sen lob­ba­né­kony.

– Esze­rint is­me­ri öt?

– Per­sze.

– Meg­mond­ta neki, hogy föl­ke­res?

– Csak a ne­vét em­lí­tet­tem meg előt­te. És maga meg­mond­ta neki, hogy itt jár­tam?

– Ter­mé­sze­te­sen nem. Azt ja­va­sol­tam, for­dul­jon ma­gá­hoz, ha a maga ügyei fe­lől ér­dek­lő­dik.

A lány hal­vá­nyan el­mo­so­lyo­dott.

– Gon­do­lom, Rob nem­igen mél­tá­nyol­ta ezt a han­got.

– Hát, nem­igen.

– Ha ta­lál­kozunk, majd el­mon­dom neki.

– Gle­a­son azt ál­lí­tot­ta, hogy ma­gát zsa­rol­ják – foly­tat­ta az ügy­véd.

A fi­a­tal lány sze­mé­ben döb­bent ré­mü­let vil­lant fel, de csak a má­sod­perc tö­re­dé­ké­re. Utá­na is­mét kö­zö­nyös, nyu­godt arc­cal né­zett az ügy­véd­re.

– Rob iga­zán ré­me­sen lob­ba­né­kony – mond­ta má­sod­szor is.

Ma­son várt egy ki­csit, hát­ha élni akar az al­ka­lom­mal, és mond még va­la­mit, de a lány csak ült, szót­la­nul, egy­ked­vű­en.

Ma­son az író­asz­ta­lán fek­vő pa­pí­rok­ra pil­lan­tott.

– Meg­kap­tam a vég­ren­de­let és a ha­gya­té­ki vég­zés má­so­la­tát – mond­ta. – Ér­te­sül­tem to­váb­bá, hogy a ha­gya­ték ke­ze­lő­je rend­sze­res évi el­szá­mo­lást nyújt be. Saj­nos, nem biz­tat­ha­tom kü­lö­nö­sebb re­mé­nyek­kel, Miss Ce­la­ne, leg­alább­is a ma­gát nyug­ta­la­ní­tó kér­dé­se­ket, ki­kö­té­se­ket il­le­tő­en. A ha­gya­ték ke­ze­lé­sét lát­ha­tó­lag tel­jes mér­ték­ben a nagy­báty­já­nak sza­bad be­lá­tá­sá­ra bíz­ták. Néz­ze, még ha a sze­mé­lyi jo­gok meg­sér­té­sé­re hi­vat­koz­va si­ke­rül­ne is el­ér­nem a há­zas­ság­ra vo­nat­ko­zó ki­kö­tés ér­vény­te­le­ní­té­sét, ak­kor sem vál­toz­tat­hat­nánk a té­nyen, hogy a ha­gya­té­kot tel­jes egé­szé­ben a meg­bí­zott ke­ze­li, tet­szé­se sze­rint. Ha meg­tá­mad­nánk a vég­ren­de­le­tet, nagy­báty­ja ezt alig­ha­nem úgy te­kin­te­né, mint ami el­len­ke­zik a maga ap­já­nak aka­ra­tá­val, kö­vet­ke­zés­kép­pen az ő ha­tás­kö­ré­vel. Sőt, ha a bí­ró­ság előtt ne­tán meg­nyer­nénk is a pert, kor­lát­lan ha­tal­ma alap­ján sem­mis­sé te­he­ti győ­zel­mün­ket.

A lány­nak arc­iz­ma sem rez­dült a fel­vi­lá­go­sí­tás hal­la­tán.

– Pon­to­san et­től fél­tem én is – mond­ta egy má­sod­perc­nyi hall­ga­tás után.

– Van azon­ban a vég­ren­de­let­nek még egy ér­de­kes cik­ke­lye. Édes­ap­ja eb­ben le­szö­ge­zi, hogy a telj­ha­ta­lom­mal ki­zá­ró­lag a ha­gya­ték je­len­le­gi ke­ze­lő­jé­nek sze­mé­lyét ru­ház­ta fel, mint­hogy íté­le­té­ben fel­tét­le­nül meg­bí­zik. A vég­ren­de­let sze­rint te­hát ab­ban az eset­ben, ha a nagy­báty­ja el­ha­lá­lo­zik, il­let­ve al­kal­mat­lan­nak bi­zo­nyul fel­ada­tá­ra, eset­leg le­mond róla, ak­kor, de csak ak­kor ma­gá­ra száll az egész va­gyon, még­pe­dig min­den fel­té­tel nél­kül.

– Igen – bó­lin­tott a lány –, ezt tu­dom.

– Ilyes­for­mán te­hát van egy esé­lye: ha nagy­báty­ja ne­tán olyan hely­zet­be jut, hogy nem foly­tat­hat­ja to­vább te­vé­keny­sé­gét. Más szó­val: eset­leg pe­rel­het­jük azon a cí­men, hogy al­kal­mat­lan a ha­gya­ték ke­ze­lé­sé­re. Pél­dá­ul rá­bi­zo­nyít­juk, hogy a gond­ja­i­ra bí­zott tő­két sa­ját üz­le­ti cél­ja­i­ra hasz­nál­ja fel, vagy va­la­mi ha­son­lót. Per­sze ez csak amo­lyan he­ve­nyé­szett öt­let, és pusz­tán azért em­lí­tem, mert ez tű­nik az egyet­len te­rü­let­nek, ahol egy­ál­ta­lán harc­ba bo­csát­koz­ha­tunk.

– Lát­szik, hogy maga nem is­me­ri a nagy­bá­tyá­mat – mo­so­lyo­dott el a lány.

– Hogy érti ezt?

– Az én nagy­bá­tyám olyan ag­gá­lyos és óva­tos, rá­adá­sul olyan csö­kö­nyös, hogy nincs az a ha­ta­lom a föl­dön, amely el­tán­to­rít­hat­ná at­tól, amit ten­ni akar, vagy rá­bír­ná, hogy te­gye meg, amit nem akar. Ő a leg­ön­fe­jűbb em­ber az egész vi­lá­gon.

A be­szél­ge­tés fo­lya­mán most tör­tént meg elő­ször, hogy a lány hang­ja nem volt sem­le­ges – bi­zo­nyos ke­se­rű­ség csen­dült ki be­lő­le, bár a sze­me to­vább­ra is nyu­godt ma­radt.

– Van va­la­mi más öt­le­te? – kér­dez­te Ma­son für­ké­sző te­kin­tet­tel.

– Igen. Azt hi­szem, Art­hur Crins­ton se­gít­sé­gé­vel el­ér­het­nénk va­la­mit.

– Ki az?

– A nagy­bá­tyám cég­tár­sa. Együtt dol­goz­nak, in­gat­la­nok­kal ke­res­ked­nek, jel­zá­log­köl­csö­nö­ket nyúj­ta­nak, ér­ték­pa­pí­ro­kat meg köt­vé­nye­ket ad­nak-vesz­nek. Art­hur Crins­ton­nak na­gyobb be­fo­lyá­sa van a nagy­bá­tyám­ra, mint bár­ki más­nak a föl­dön.

– És ma­gá­val mi­lyen vi­szony­ban áll? – ér­dek­lő­dött Ma­son.

– Na­gyon ked­vel.

– El­kép­zel­he­tő, hogy Crins­ton­nak si­ke­rül meg­győz­nie a nagy­báty­ját, mond­jon le a ha­gya­ték ke­ze­lé­sé­ről, és ru­ház­za át ma­gá­ra az egész va­gyont?

– Pró­ba sze­ren­cse – ve­tet­te oda kur­tán a lány, és fel­állt, – El­me­gyek Mr. Crins­ton­hoz, és ide­kül­döm ma­gá­hoz.

– A hol­na­pi nap fo­lya­mán?

– Még ma dél­után.

Ma­son az órá­já­ra né­zett.

– Ne­gyed öt múlt öt perc­cel. Öt­kor szok­tam be­zár­ni az iro­dát. De né­hány per­cet ter­mé­sze­te­sen vár­ha­tok.

– Há­rom­ne­gyed ötre itt lesz.

– Nem akar­ja in­nen fel­hív­ni?

– Nem, fö­lös­le­ges.

– Mond­ja – csa­pott le min­den elő­ké­szí­tés nél­kül Perry Ma­son kér­dé­se a lány­ra, aki már a kü­szö­bön állt – vol­ta­képp mire cél­zott Rob Gle­a­son. ami­kor azt ál­lí­tot­ta, hogy ma­gát zsa­rol­ják?

A lány tág­ra nyílt szem­mel, nyu­god­tan né­zett rá.

– Hal­vány sej­tel­mem sincs – mond­ta, és be­csuk­ta maga után az aj­tót.